Roy kárpitos és műbútorasztalos. De vállalja székek és asztalok újraillesztését is, ha kiesett belőlük egy-egy csap vagy láb, vagy más módon rongálódtak meg. Ma már nem sokan végeznek ilyen munkát, így több megbízást kap, mint amennyit el tud végezni. Nem tudja, mit csináljon. Segédet azzal az ürüggyel nem vesz fel maga mellé, hogy a kormány egy csomó aktát tolna elé, de valójában inkább megszokta, hogy amióta a hadseregből leszerelt, egyedül dolgozik, és nehezen tudná elképzelni, hogy valaki állandóan ott van körülötte. Ha a feleségével, Leával, született volna fiuk, őt talán idővel érdekelhette volna a munka, aztán ha eljött volna az ideje, belépett volna a műhelybe. Vagy ha csak lányuk született volna. Egyszer arra gondolt, hogy a felesége unokahúgát, Diane-t tanítja ki. Gyerekkorában sokat lógott a műhely körül, figyelte őt, és miután férjhez ment – hirtelen, tizenhét évesen –, segített ebben-abban, mert szükségük volt a pénzre. De gyereket várt, és a terpentin, a fapác, a lenolaj meg a lakk szagától és a fa füstjétől rosszul lett. Legalábbis Roynak ezt mondta. Leának az igazi okot is elárulta: a férje szerint ez nem nőnek való munka.

Úgyhogy most van négy gyereke, és egy idősotthonban dolgozik a konyhán. Úgy tűnik, a férje szerint ez így rendben van.

Roy műhelye a ház mögötti fészerben van. Fatüzelésű kályhával fűti, és ahogy elkezdte beszerezni a tűzifát, az is újabb vállalkozáshoz vezetett, ami magánjellegű, de nem titkos. Vagyis mindenki tud róla, de senki nem sejti, mennyit töri rajta a fejét, milyen fontos a számára.

A favágás.

Roynak van egy négykerék-meghajtású teherautója, egy láncfűrésze meg egy négykilós hasítófejszéje. Egyre több időt tölt kint az erdőn, vágja a fát. Többet, mint amennyire szüksége van, ahogy kiderült – úgyhogy újabban árulja is. A modern házakban gyakran tartanak kandallót a szalonban, az ebédlőben és egy kályhát a nappaliban. És folyton tüzelnek – nemcsak partik idején meg karácsonykor.

Mikor elkezdett kijárni az erdőre, Lea aggódott miatta. Aggódott, nem éri-e baleset odakint egymagában, de azért is, hogy nem fogja-e elhanyagolni a vállalkozását. Nem úgy értette, hogy a munkája minősége szenvedné meg, hanem az időbeosztása. – Nyilván nem akarsz csalódást okozni az embereknek – mondta. – Ha valaki azt mondja, hogy egy bizonyos időn belül kér valamit, akkor arra oka van.

Lea úgy képzelte, hogy ez a vállalkozás afféle kötelesség – amivel Roy az embereknek akar segíteni. Kínosan érezte magát, amikor Roy felemelte az árakat – ahogy voltaképp Roy maga is –, és széltében-hosszában magyarázta, milyen sokba kerül az alapanyag.

Amíg Lea is dolgozott, Roynak nem esett nehezére, hogy az után induljon ki az erdőre, amikor ő már elment, és próbáljon hazaérni, mire ő is megérkezik. Lea asszisztensként és könyvelőként dolgozott egy fogorvosnál a városban. Jó munka volt, mert Lea szeretett beszélgetni, és jó volt a fogorvosnak is, mert Lea kiterjedt és hűséges családból származott, akiknek eszükbe se jutott más fogorvosnál kezeltetni a fogukat, mint az ő főnökénél.

Ezek a rokonok, Bole-ék, Jettersék, Poole-ék elég sokat jártak náluk is, és Lea is sűrűn látogatta őket. A klán tagjai nem mindig élvezték egymás társaságát, de vigyáztak, hogy ki ne maradjanak valamiből. Karácsonyra vagy hálaadásra húszan-harmincan préselődtek össze valamelyiküknél, és egy átlagos vasárnapra is jutott belőlük egy tucat – tévét néztek, beszélgettek, főztek és ettek. Roy is szeret tévézni, szeret beszélgetni, szeret enni, de ezekből egyszerre kettőt már nem, hármat meg végképp. Úgyhogy amikor az ő házukban jöttek össze vasárnap, rákapott, hogy kimegy a fészerbe, komlógyertyánból vagy vadalmából tüzet rak – a kettő közül valamelyikből, bár az alma illata különösen édes és megnyugtató. Ott kint a szabadban, a pácok meg az olajok mellett egy üveg whiskyt is tartott a polcon. Tartott whiskyt a házban is, és nem is fukarkodott vele társaságban, de az az ital, amit magának töltött a fészerben, jobban ízlett, ahogy a füstnek is kellemesebb volt az illata, ha nem volt ott senki, és nem kérdezte: hát nem csodálatos? Ha a bútorokkal dolgozott, vagy ha kiment az erdőbe, sosem ivott – csakis ezeken a látogatókkal terhelt vasárnapokon.

Abból, hogy így egymaga kivonul, nem lett semmi gond. A rokonok nem érezték mellőzve magukat – mérsékelten érdekelték őket a Roy-féle emberek, akik csak úgy beházasodtak a családba, még gyerekeket se produkáltak, és nem úgy működnek, mint ők. Ők nagydarabok, tolakodók, beszédesek. Roy meg alacsony, magának való, hallgatag. A felesége könnyed alkat, úgy szerette Royt, ahogy van, és nem korholta, nem is mentegette.

Mindketten úgy érezték, többet jelentenek egymás számára, mint azok a házaspárok, akiket elárasztanak a gyerekek.

Múlt télen Leát majdnem teljesen leteperte az influenza és a bronchitis. Úgy gondolta, minden baktériumot elkapott, amit az emberek a fogorvosi rendelőbe hoztak. Kilépett – azt mondta, egy kicsit amúgy is belefáradt a munkába, és több időt szeretne arra szánni, amire mindig is vágyott.

De Roy sosem tudta meg, mi is az. Lea ereje hanyatlani kezdett, és nem sikerült összeszednie magát. És ez láthatólag mélységesen megváltoztatta a személyiségét. A látogatóktól ideges lett – a családjától a leginkább. A beszélgetés fárasztotta. Nem akart sehova menni. A házat eléggé rendben tartotta, de a teendők között mindig pihent, így a legegyszerűbb rutinfeladatra is ráment az egész napja. A tévétől elment a kedve, bár ha Roy bekapcsolta, ő is nézte, és eltűnt a kerek, vidám alakja is, vékony lett és formátlan. A melegség, a sugárzás – ami megszépítette – teljesen eltűnt az arcáról és barna szeméből.

Az orvos felírt neki néhány tablettát, de Lea nem tudta megállapítani, használnak-e valamit. Az egyik nővére elvitte egy holisztikus kezelésre, ahol egyetlen alkalom háromszáz dollárba került. Lea erről sem tudta megállapítani, segített-e.

Roynak hiányzik a régi felesége, akit megszokott, hiányzik a humora meg az energiája. Vissza akarja kapni, de nem tehet semmit, csak türelmes ezzel a komor, apatikus nővel, aki néha úgy legyint a kezével az arca előtt, mintha pókháló zavarná, vagy indák hálójába akadt volna. De ha a látásáról kérdezik, közli, hogy semmi baja.

Már nem is vezet. Nem mond semmit arra sem, hogy Roy kimegy az erdőbe.

Majd lerázza magáról, mondja Diane. (Diane körülbelül az egyetlen, aki eljár még hozzájuk.) Vagy nem rázza.

Nagyjából ezt mondta az orvos is, csak sokkal óvatosabb kifejezésekkel. Azt mondja, a gyógyszer, amire beállította, nem fogja engedni, hogy nagyon mélyre menjen. De mennyire mély a nagyon mély, tűnődik Roy, és honnan lehet azt tudni?

 

Néha talál egy erdőt, ahol a fűrésztelepiek irtást végeztek, és a koronákat a talajon hagyták. És néha talál olyat, ahol az erdőigazgatóság járt, és megjelölték azokat a fákat, amiket szerintük ki kéne szedni, mivel betegek, göcsörtösek, nem jók faanyagnak. A komlógyertyán például nem jó faanyag, se a galagonya, se a közönséges gyertyán. Mikor Roy egy ilyen erdőt talál, megkeresi a gazdát, vagy a tulajdonost, és ha az árban megegyeztek, bemegy, és kihozza a fát. Ennek a tevékenységnek a nagyja késő őszre esik – mostanra, novemberre, december elejére –, mert ilyenkor lehet tűzifát eladni, és teherautóval ilyenkor a legjobb az erdőbe jutni. A gazdák manapság már nem tartanak jól járható erdészeti utat, ami egész hátra vinne, mint amikor maguk vágták és vontatták ki a fát. Az embernek néha át kell hajtania a földeken, és ezt évente csak kétszer lehet: mielőtt a földet fölszántották, és miután learatták.

Aratás után jobb, amikor a talajt megkeményíti a fagy. Most ősszel ráadásul nagyobb igény is van fára, mint valaha, Roy egy héten kétszer-háromszor is kint jár.

A fákat sokan a levelük alapján azonosítják, vagy a szokásos formájukról és méretükről, de Roy a lombtalan erdő mélyén a kérgükről is felismeri őket. A komlógyertyánnak, ennek a súlyos, megbízható tűzifának repedezett, barna a kérge a zömök törzsén, de az ágai a végükön simábbak, és határozottan vörösesek. A cseresznye az erdő legfeketébb fája, a kérge mutatós pikkelyekből áll. A legtöbben meglepődnének, ha látnák, milyen magasra nőnek itt a cseresznyefák – egyáltalán nem olyanok, mint egy gyümölcsösben. Az almafák jobban hasonlítanak gyümölcsösbeli társaikra – nem olyan magasak, a kérgük nem annyira pikkelyes és fekete, mint a cseresznyének. A kőris katonás fa, a kérge bordás, mint a kordbársony. A juhar szürke kérgének szabálytalan a felszíne, az árnyékok fekete sávokat vonnak, ezek néha elnagyolt téglalapokat alkotnak, néha nem. Van valami kényelmes nemtörődömség a kérgében, illik az otthonosan ismerős juharfához, amit az emberek általában maguk elé képzelnek, ha elképzelnek egy fát.

A bükkfák és a tölgyek más lapra tartoznak – van bennük valami jelentőségteljes, valami drámai, bár egyiknek sem olyan kedves a formája, mint a nagy szilfának, amely már szinte teljesen kihalt. A bükknek van az a sima szürke kérge, az elefántbőr, amibe leggyakrabban szoktak monogramot karcolni. Ezek a karcolások az évek, évtizedek múltán a vékony késrovátkából széles foltokká híznak, végül már a betűket sem lehet kiolvasni, szélesebbek, mint amilyen hosszúak.

A bükk az erdőben harminc méteresre is megnő. Nyílt terepen kiterebélyesedik, ugyanolyan széles, mint amilyen magas, az erdőben viszont felfelé tör, az ágak a koronán erős fordulatokat vesznek, és néha olyanok, mint az agancs. De ennek az arrogáns küllemű fának meglehet az a hibája, hogy megtekeredik az erezete, amit a felrepedt kéregről is látni. Ez azt jelzi, hogy eltörhet, vagy erős szélben kidőlhet. Ami a tölgyfát illeti, ebben az országban nem olyan gyakori, nem annyira, mint a bükk, de mindig könnyű észrevenni. Ahogy a juharfa is olyan, mint a megszokott, szükségszerű fa az udvarban, a tölgyfa is mindig olyan, mint a mesebeli fa, mintha az összes „Egyszer volt, hol nem volt” kezdetű mesében minden erdő csupa tölgyből állna. Sötét, fényes, bonyolultan karéjos levele is hozzájárul ehhez a külsőhöz, de akkor is épp ilyen legendás, amikor a lomb már lehullott, és olyan jól lehet látni a vastag, dugószerű kéreg szürkés-fekete színét és bonyolult mintázatát, meg az ágak ördögi hajlását, kunkorodását.

Roy úgy gondolja, a magányos favágás nem igazán veszélyes, ha az ember tudja, mit csinál. Ha ki akar vágni egy fát, először is megállapítja a súlypontját, aztán belevág egy hetvenfokos éket, hogy a súlypont épp a fölött legyen. Az az oldal, ahol az ék van, természetesen meghatározza, milyen irányba dől a fa.
Az ember a túlsó oldalról bevág, nem egészen az ékig, de egy vonalban annak a legmagasabb pontjával. A cél az, hogy átvágja a fát, de a végén hagyjon egy sarokpontot, a fa súlyának a középpontját, ahonnan ki kell dőlnie. A legjobb úgy dönteni, hogy minden más ágtól szabad legyen az útja, de ezt néha egyáltalán nem lehet megoldani. Ha egy fa más fák ágaira támaszkodik, és nem lehet hozzáférni teherautóval, és lánccal kivontatni, akkor az ember a törzset alulról feldarabolja, amíg a felső rész szabadon le nem zuhan. Mikor az ember kidöntött egy fát, és az már az ágain fekszik, akkor úgy tudja letenni a törzset a talajra, hogy átvágja az ágakat, amíg el nem ér azokhoz az ágakhoz, amelyek a levegőben tartják. Ezekre az ágakra nyomás nehezedik – akár meg is hajolhatnak, mint egy íj –, ilyenkor az a trükk, hogy úgy kell vágni a fát, hogy a velünk ellentétes irányba gördüljön, és az ágak le ne üssenek. Mikor a fa biztonságban leért, az ember tűzifa hosszúságúra vágja a törzset, és a fejszével felaprítja.

Néha éri meglepetés. Némelyik szeszélyes tönköt nem lehet fejszével felaprítani: ezeket az oldalukra kell fektetni, és láncfűrésszel átvágni – a fűrészpor, ami így keletkezik, ha a fát az erezettel párhuzamosan vágják, hosszú csíkokban jön le. Némelyik bükköt vagy juhart is oldalt kell felhasítani, a nagy, kerek tönköt az évgyűrűk mentén minden oldalról levágni, míg szögletes nem lesz, hogy a legkönnyebb legyen hozzálátni. Néha a fa pudvás, az évgyűrűk közt gomba nő. De a rönk keménysége általában olyan, amilyennek az ember várja: a fa teste keményebb, mint az ágai, a széles törzsek, ha legalább részben szabadon nőttek, keményebbek, mint a magas, karcsú fák, amelyek az erdő közepén szöktek az ég felé.

Meglepetések. De ezekre föl lehet készülni. És ha az ember fölkészül, nincs veszély. Roy eleinte arra gondolt, hogy az egészet elmagyarázza a feleségének. A folyamatot, a meglepetéseket, a felismerést. De nem tudta, hogyan vágjon bele, hogy Diane-t érdekelje. Néha sajnálja, hogy nem adta át ezt a tudást Diane-nak, amikor még fiatal lány volt. Most már ideje se lenne végighallgatni.

És bizonyos szempontból Roynak a fához fűződő gondolatai is túlságosan személyesek – mohók, szinte kínzóak. Soha semmilyen vonatkozásban nem volt mértéktelen. De néha estéken át képes ébren feküdni és egy pompás bükkfáról gondolkodni, aminek neki akar fogni, tűnődik, megadja-e magát olyan könnyen, mint ahogy látszik, vagy tartogat valamit a tarsolyában. Elgondolja azt a sok erdőbirtokot a megyében, amit még csak nem is látott, mert a tanyák végében fekszenek, magánbirtokok mögött. Ha olyan úton hajt végig, ami erdőt keresztez, jobbra-balra forgatja a fejét, nehogy valamit kihagyjon. Még ami a céljai szempontjából értéktelen, az is tudja érdekelni. Egy gyertyáncsoport például, ami gyenge is, ágas-bogas is, hogy foglalkozzon vele. Látja a sötét, függőleges bordákat, ahogy lejtősen végigfutnak a halványabb törzseken – emlékezni fog, hol látta őket. Szeretne a fejében minden erdőről, amit lát, térképet tárolni, és noha gyakorlati oka is lenne rá, a teljes igazság ennél jóval bonyolultabb.

 

Egy-két nappal az első hó után kint van az erdőn, és néhány megjelölt fát vizsgál. Joga van itt lenni: már beszélt a gazdával, akit Suternek hívnak.

Ennek az erdőnek a peremén van egy illegális szemétlerakó. Az emberek inkább erre az eldugott helyre dobják ki a szemetüket, mint hogy elvinnék a megyei lerakóba, aminek a nyitva tartása esetleg nem felel meg nekik, vagy nem esik útba. Roy valami mozgást lát. Kutya?

De akkor az alak fölegyenesedik, és látja, hogy egy ember, piszkos kabátban. Illetve Percy Marshall, ott kotorászik a szemétben, nézi, mit talál. Régen az ilyen helyeken értékes régi cserépedényeket, üvegeket, sőt akár réz bojlert is lehetett találni, de ez ma már nem annyira valószínű. Percy meg amúgy sem tehetséges kukázó. Egyszerűen keresi, mit tudna használni – bár nehéz elképzelni, mit találhatna ebben a műanyag dobozokkal, törött képernyőkkel meg kibelezett matracokkal teli kupacban.

Percy egyedül él egyetlen szobában egy különben üres és bedeszkázott házban innen pár kilométerre, a kereszteződésnél. Járja az utakat, kóborol a patakpart mentén, a városban, magában beszél, néha a félnótás csavargó szerepét játssza, néha a ravasz helybeli színében tünteti föl magát. Az életét, az alultápláltságot, a piszkot, a kényelem hiányát maga választotta. Kipróbálta a Megyei Otthont, de ki nem állhatta a rutint és a többi öregember társaságát. Régen egy egész jól működő tanyája volt, de a gazda élete is monoton – úgyhogy nagy gonddal csúszott lefelé, illegális italmérés, elfuserált betörések, időnként börtön, aztán nagyjából az elmúlt évtizedben a nyugdíjának köszönhetően kissé fölkapaszkodott, és egész jól elboldogult. Még a fényképe is bekerült a helyi lapba, egy kis színes újságcikkel.

Egy embertípus utolsó mohikánja. A helyi szabad szellem meséi és meglátásai.

Küszködve kapaszkodik fel a szemétlerakóról, mintha kötelességének érezné, hogy egy kicsit elcsevegjen.

– Megy és kivágja azokat a fákat?

Roy azt mondja: – Lehet – gondolja, Percy talán ingyen tüzelőt akar.

– Akkor jobb, ha siet – mondja Percy.

– És miért?

– Mert ez itt mind szerződés tárgya lesz.

Roy önkéntelenül is örömet szerez neki, mert megkérdezi, ugyan miféle szerződés tárgya. Percy pletykás, de nem hazug. Legalábbis abban nem, ami igazán érdekli, vagyis a megegyezések, örökségek, biztosítások, betörések, különféle pénzügyek tárgyában. Tévedés azt hinni, hogy akinek soha nem sikerült pénzhez jutnia, az nem gondolkozik róla buzgón. Akik azt képzelik, hogy Percy filozofikus hobó, és csak a régi szép idők emlékébe burkolózik, talán meglepődnének. Bár egy kicsit ebből is elő tud adni, ha a szükség úgy hozza.

– Hallottam egy ilyen fickóról – mondja Percy, és igyekszik bő lére ereszteni. – A városban. Nem is tudom. Na és ennek a fickónak valami fűrészmalma van, és szerződött a Patak Fogadóval, mostantól ő fogja őket fával ellátni, egész télire. Napi egy öl fa. Ennyit égetnek el. Napi egy öllel.

Roy azt kérdi: – Ezt meg hol hallotta?

– A kocsmában. Na jó, időnként bejárok. Egy korsónál soha nem iszok meg többet. És valami fickók, én meg nem mondom, hogy kik, de ők se voltak részegek. Arról beszéltek, hogy hol az az erdő, márpedig ez volt, az biztos. A Suter erdeje.

Roy épp a múlt héten beszélt a gazdával, és azt hitte, egész jól megegyeztek, hogy megcsinálja a szokásos tisztogatást.

– Nagy darab erdő – mondja könnyedén.

– Az.

– Ha az egészet meg akarják szerezni, ahhoz engedély kell.

– Naná. Hacsak nincs valami trükk a dologban – mondja Percy élénk örömmel.

– Mi közöm hozzá. Nekem van annyi munkám, hogy alig tudom elvégezni.

– Naná, hogy van. Amennyit csak el tud végezni.

 

Roy hazafelé végig képtelen elhessegetni ezt a történetet. Időnként ő is adott el fát a Patak Fogadónak. De most nyilván eldöntötték, hogy egyetlen, állandó beszállítót választanak, és nem ő az.

Elgondolja, milyen nehéz annyi fát kivágni most, mikor már el is kezdett esni a hó. Egy dolgot lehet tenni, kivontatni a rönköket a nyílt terepre, mielőtt igazán beállna a tél. Ahogy csak lehet, ki kell vágni őket, nagy rakást rakni, felfűrészelni, aztán később felaprítani. És ha az ember ki akarja hozni, ahhoz bulldózer kell, vagy legalábbis egy nagy traktor. Bekötő utat kell építeni, és lánccal kivontatni az egészet. Ehhez kell egy csapat – ez aztán nem egy- vagy kétemberes munka. Ez valami nagyobb léptékű dolog.

Úgyhogy nem úgy hangzott, mint valami részidős vállalkozás, amilyen az övé. Inkább egy nagyobb társaság lesz, talán nem is a megyéből.

Eliot Suter egy szóval nem célzott erre az ajánlatra, amikor Roy beszélt vele. De simán lehet, hogy később megkörnyékezték, és úgy döntött, elfelejti ezt az alkalmi egyezséget, amit Royjal kötött. Úgy döntött, hadd menjen a bulldózer.

Az este folyamán Roy arra gondol, felhívja, és rákérdez, mi van. Aztán
mégis arra gondol, hogy ha a gazda valóban meggondolta magát, akkor úgysincs mit tenni. Egy szóbeli megegyezés nem jelent semmit. Lehet, hogy egyszerűen azt mondaná, kopjon le.

Legjobban teszi, ha úgy csinál, mintha nem is hallotta volna Percy történetét, nem is hallott volna a másik pasasról – egyszerűen megy, gyorsan kivág annyi fát, amennyit csak tud, még mielőtt jön a bulldózer.

Persze mindig megvan az esélye annak is, hogy Percy tévedett. Valószínűleg nem azért találta ki, hogy Royt bosszantsa, de lehet, hogy csavart egyet a történeten.

Ettől függetlenül minél többet gondolkozik rajta Roy, annál kevesebb esélyt ad ennek a lehetőségnek. Egyszerűen látja lelki szemei előtt a bulldózert meg az összeláncolt rönköket, a nagy farakásokat kint a szántóföldön, a láncfűrészes embereket. Ma már így intézik a dolgokat. Nagyban.

Az egész történet részben azért hat rá így, mert nem kedveli a Patak Fogadót, a Peregrine-folyó menti üdülőszállót. Az épület egy régi malom helyén áll, nem messze a kereszteződéstől, ahol Percy Marshall lakik. Tulajdonképpen az a terület és az a ház is a szálló tulajdona, ahol Percy él. Volt egy terv, hogy ledöntik a házat, de kiderült, hogy a szálló lakói, mivel más dolguk amúgy sincs, szívesen mennek végig az úton és fotózzák a düledező épületet, az öreg boronát és a felfordított szekeret, a használhatatlan kutat meg Percyt, már amikor hagyja magát lefotózni. Néhány vendég vázlatokat is készít. Messziről jönnek, Ottawából meg Montrealból, és nyilvánvalóan úgy gondolják, hogy az isten háta mögött járnak.

A helybeliek egy-egy különleges alkalomból ebédelni vagy vacsorázni járnak a szállóba. Egyszer Lea is volt, a fogorvossal meg a feleségével, és a szájhigié-nikussal meg a feleségével. Roy nem volt hajlandó. Azt mondta, nem akar olyan ételt enni, ami egy vagyonba kerül, akkor se, ha nem ő fizeti. De nem is tudja pontosan, mi baja a szállóval. Végül is nincs kifogása az ellen, hogy valakik pénzt adjanak ki abban a reményben, hogy jól érzik magukat, sem az ellen, hogy mások meggazdagodjanak abból a pénzből, amit valakik el akarnak költeni. Igaz, hogy a szálló antik bútorait valamilyen más mesterember kárpitozta és újította fel – nem is idevalósi –, de ha őt kérik fel, valószínűleg nem is vállalja, mondván, hogy így is több munkája van a kelleténél. Mikor Lea rákérdezett, hogy mi baja a szállóval, csak egy dolgot tudott mondani, hogy amikor Diane jelentkezett náluk pincérnőnek, azzal utasították vissza, hogy túlsúlyos.

– De hát az is volt – mondta Lea. – Az is. Ő maga mondja.

Igaz. De Roy ettől még sznobnak tartja őket. Harácsolónak és sznobnak. Új épületeket húznak fel, ami állítólag egy régi boltra meg egy régi operaházra emlékeztet, csak a felhajtás kedvéért. Fával tüzelnek, a felhajtás kedvéért. Napi egy öllel. Úgyhogy most jön valami spekuláns a bulldózerével, és letarolja az erdőt, mintha valami szántóföld volna. Pontosan az az önkényes ügymenet, amit az ember vár tőlük, az a fajta rablás, amire ezek képesek.

 

Roy elmondja Leának, mit hallott. Most is elmond neki mindenfélét – ez a szokása –, de már annyira megszokta, hogy Lea újabban nem figyel oda, hogy alig veszi észre, válaszol-e egyáltalán. Lea most azt ismétli meg, amit Roy maga mondott.

– Nem érdekes. Van elég dolgod így is.

Erre számított, mindegy, hogy Lea jól van-e. Hogy elsiklik a lényeg mellett. De nem ezt csinálja-e minden feleség – és nyilván a férjek is – az esetek nagyjából ötven százalékában?

 

Másnap délelőtt Roy egy darabig egy lehajtható lapú asztalon dolgozik. Úgy tervezi, hogy egész nap a fészerben marad, befejez néhány elmaradt munkát. Dél körül meghallja Diane zajos kipufogóját, és kinéz az ablakon. Azért jön, hogy Leát elvigye a reflexológushoz: úgy gondolja, használ neki, és Lea sem tiltakozik.

De most a fészer felé jön, nem be a házba.

– Szia – mondja.

– Szia.

– Sok a meló?

– Több, mint valaha – mondja Roy. – Kell egy állás?

Ez a rutin.

– Már van. Figyelj, azért jöttem, mert szívességet kérnék. Azért jöttem, hogy kölcsönkérjem a teherautót. Holnapra, hogy elvigyem Tigrist az állatorvoshoz. A kocsiban nem bírok vele. Nagyon nagy a kocsihoz. Sajnálom, hogy meg kell kérjelek.

Roy azt mondja, semmi vész.

Tigrist az állatorvoshoz, gondolja, ez sokba fog nekik kerülni.

– De nem kellett volna épp neked is a teherautó? – kérdi Diane. – A kocsit elviheted, mondjuk.

Roy persze arra gondolt, hogy kimegy az erdőre holnap, már ha ezt a munkát ma befejezi. Akkor az lesz, dönti el hirtelen, hogy kimegy ma délután.

– Majd teletankolom – mondja Diane.

Erre is figyelnie kell, nem szabad elfelejtenie megtankolni, hogy megelőzze Diane-t. Már épp el akarja kezdeni, hogy „Tudod, azért akarok oda kimenni, mert történt valami, amit nem bírok kiverni a fejemből…” De Diane már kiment, indul Leáért.

Ahogy eltűnnek szem elől, és Roy is mindent feltakarított, beül a teherautóba, és kihajt oda, ahol előző nap járt. Eszébe jut, hogy megáll, és tovább faggatja Percyt, de arra jut, hogy nem lenne semmi értelme. Ennyi érdeklődés láttán Percy csak fantáziálni kezdene. Újra eszébe jut, hogy beszél a gazdával, de úgy dönt, mégsem, méghozzá ugyanazért, mint előző este.

A teherautóval az erdőbe vezető ösvény elején parkol le. Ez az ösvény hamarosan elfogy, de ő még azelőtt letér róla. Körbejár, vizsgálgatja a fákat: ugyanolyannak tűnnek, mint tegnap, és semmi jelét nem mutatják, hogy közük volna bármi ellenséges tervhez. Nála van a láncfűrész és a fejsze, és úgy érzi, sietnie kell. Ha bárki felbukkan, ha bárki számon kéri, azt fogja mondani, hogy engedélye van a gazdától, és semmi más megállapodásról nem tud. Ezen kívül azt is el fogja mondani, hogy folytatja a favágást, amíg a gazda személyesen ide nem jön, és nem mondja, hogy tűnjön el. Ha csakugyan így lesz, akkor persze el kell mennie. De azért nem valószínű, mivel Suter nagydarab ember, rossz a csípője, úgyhogy nem nagyon szokta körbejárni a birtokát.

„…semmilyen engedély…” – mondja Roy magában, akár Percy Marshall. – „Én ezt írásban akarom látni.”

Azzal az idegennel beszél, akit nem is látott még.

Az erdők talaja mindenütt egyenetlenebb, mint a környező földek szintje. Roy mindig arra gondolt, hogy ezt a kidőlt fák okozzák, gyökerükkel felrántják a földet, aztán csak fekszenek ott, szétkorhadnak. Ahol feküdtek és elkorhadtak, egy halom lesz, ahol a gyökerük kitépte a földet, mélyedés. De valahol azt olvasta – nem is olyan régen, és bárcsak vissza tudna emlékezni, hol is –, hogy az oka olyasmi, ami nagyon rég történt, a jégkorszak legvégén, amikor a föld rétegei között jég keletkezett, és furcsa dombokba lökte föl a talajt, mint ma is a sarkvidéken. Ahol a talajt nem tisztították és nem munkálták meg, most is megvannak a dombok.

 

Ami most Roy-jal történik, az a legközönségesebb, mégis a leghihetetlenebb dolog. Ez történne az erdőben bármilyen idióta álmodozóval, bármilyen nyaralóval, aki elbámészkodik a természeten, bárkivel, aki úgy gondolta, hogy az erdő afféle park, ahol korzózni lehet. Bárkivel, aki könnyű cipőt húz, nem bakancsot, és nem izgatja magát, hogy a lába elé nézzen. Roy-jal ez soha nem fordult elő, a több száz alkalommal, amikor az erdőben járt, még véletlenül sem fordult elő.

Egy ideje könnyű hó szállingózik, amitől a talaj és az avar síkos. Roy egyik lába megcsúszik és kibicsaklik, aztán a másik a behavazott csaliton át a föld felé lendül, ami lejjebb van, mint hitte volna. Vagyis óvatlanul lép – szinte vetődik – egy olyan helyen, ahol az embernek csakis tapogatva, óvatosan volna szabad lépnie, vagy ha a közelben bárhol biztosabb talajt lát, sehogy. Tehát mi is történik? Nem zuhan le keményen, valószínűleg nem egy mormota üregében bukott el. Elveszti az egyensúlyát, de kényszerűen meginog, szinte hitetlenkedve, aztán úgy vágódik el, hogy a megcsúszott lábfeje valahogy beakad a másik lába alá. Estében eltartja magától a fűrészt, és félrehajítja a fejszét. De nem eléggé félre: a nyele erősen megüti a megcsúszott lába térdét. A fűrész magával rántotta, de legalább nem esett rá.

Úgy érezte, szinte lassított felvételben történik az esés, megfontoltan és elkerülhetetlenül. Eltörhette volna a bordáját, de nem törte. A fejsze nyele is felcsapódhatott volna, arcon vághatta volna, de nem vágta. Felhasíthatta volna a lábát. Ezeket a lehetőségeket nem gyors megkönnyebbüléssel gondolja végig, hanem mint aki még nem biztos benne, nem következtek-e be. Mert ahogy ez elkezdődött – ahogy megcsúszott, rálépett a csalitra és elesett –, az olyan pitiáner, olyan ügyetlen, olyan nehezen hihető volt, hogy bármilyen abszurd végkifejlet következhet belőle.

Kezdi felhúzni magát. Mindkét térde fáj – az egyik attól, hogy a fejszenyél megütötte, a másik attól, hogy keményen beverte a földbe. Roy belekapaszkodik egy fiatal cseresznyefába – ahova bevághatta volna a fejét –, és fokozatosan fölhúzza magát. Próbaképpen csak az egyik lábára engedi rá a súlyát, a másikkal épp csak érinti a talajt – azzal, amelyik megcsúszott, és alátekeredett. Mindjárt ezt is megpróbálja. Lehajol, hogy fölvegye a fűrészt, és majdnem újra összecsuklik. A talaj felől olyan nyilalló fájdalom tör föl, hogy a koponyájáig meg sem áll. Roy elfelejti a fűrészt, felegyenesedik, nem tudja biztosan, honnan ered a fájdalom. A másik lábfeje lesz – vajon ránehezedett, amikor előrehajolt? A fájdalom visszahúzódott a bokájába. Amennyire tudja, kinyújtja a lábát, vizsgálja, aztán nagyon óvatosan megpróbálja a földre tenni a lábfejét, fokozatosan rááll. Nem hiszi el a fájdalmat. Nem hiszi el, hogy ez így lesz, hogy legyőzheti őt. A bokája nyilván nemcsak kibicsaklott, hanem ki is ficamodott. Lehet, hogy eltört? Bakancsban nem különbözik a másiktól, a hűséges bokájától.

Tudja, hogy ki kell bírnia. Hozzá kell szoknia, ha ki akar innen jutni. És próbálgatja, de semmit nem halad. Nem tud ráállni. Nyilván eltörött. Eltörött a bokája – de még ez is nyilván kisebbfajta sérülés, ilyesmi öregasszonyokkal történik, mikor megcsúsznak a jégen. Szerencséje van. Eltörött a bokája, kisebbfajta sérülés. Ettől függetlenül egy lépést nem tud tenni. Nem tud járni.

Végül megérti, hogy ha vissza akar jutni a teherautóhoz, akkor itt kell hagynia a fejszét és a láncfűrészt, négykézláb kell kúsznia. Olyan finoman ereszkedik le, ahogy csak tud, odahúzza magát a bakancsnyomai ösvényére: már kezdi ellepni őket a hó. Eszébe jut, hogy megnézze azt a zsebét, ahol a slusszkulcs van, ráhúzta-e a cipzárt. Lerázza magáról a sapkáját, otthagyja a földön: az ellenzője zavarta a látásban. Most a csupasz fejére hullik a hó. De nincs olyan hideg. Amint elfogadja a kúszást mint az előrejutás módszerét, már nem is olyan rossz – vagyis nem lehetetlen, bár nehéz a két kezének és a jó térdének. Most már eléggé óvatos, átvonszolja magát a csaliton, keresztül a sarjakon, át a buckás talajon. Még ha adódik is egy kis lejtő, ahol legurulhatna, nem mer kockáztatni: vigyáznia kell a fájós lábára. Örül, hogy nem vágott keresztül mocsaras részen, és örül, hogy nem várt tovább a visszaindulással: egyre sűrűbben havazik, és a nyomok csaknem eltűntek. Ha nincs meg ez az ösvény, nehéz lenne megmondani – talajszintről –, hogy jó irányba halad-e.

Ezt a helyzetet, ami eleinte olyan valószerűtlennek tűnt, már kezdi természetesnek látni. Ahogy a két kezén, könyökén és a fél térdén, szorosan a föld fölött halad, és épp egy rönköt vizsgál, nem rothadt-e, aztán a hasán fekve áthúzza rajta magát, és a tenyerére rátapad a rothadt avar, a sár és a hó – nem tarthatja magán a kesztyűt, mert az erdei talajon nem tudná pontosan megfogni és kitapintani a dolgokat, csak a fagyos, csupasz, szétterpesztett ujjú kezével –, már meg se lepődik. Nem gondol többet az otthagyott fejszéjére meg a fűrészére, bár először alig tudott tőlük elszakadni. Már alig gondol a balesetre. Megtörtént, hát megtörtént. Az egész egyáltalán nem tűnik már sem hihetetlennek, sem természetellenesnek.

Egy meglehetősen meredek töltés jön, amin fel kell jutnia, és amikor odaér, mély lélegzetet vesz, megkönnyebbül, hogy idáig is eljutott. A kezeit egymás után megmelengeti a dzsekije zsebében. Valamiért Diane-re gondol, az előnytelen piros sídzsekijére, és úgy dönt, hogy az ő élete az ő élete, nincs sok értelme aggódni miatta. Aztán a feleségére gondol, ahogy a televízió előtt úgy tesz, mintha nevetne. A csöndjére. De legalább nem éhes, és bent van a melegben, nem valami menekült, aki az úton vánszorog. Rosszabb dolgok is történnek, gondolja. Rosszabb dolgok is.

Elindul felfelé a töltésen, a két könyökét és a sajgó, de használható fél térdét, ahol tudja, beássa. Folyamatosan halad; a fogát összeszorítja, mintha azzal megakadályozná, hogy visszacsússzon; megmarkol minden kibukkanó gyökeret és kicsit is erős szárat, amit meglát. Néha megcsúszik, a kapaszkodója enged, de meg tud állni, és újra felfelé araszol. A fejét egyszer sem emeli fel, hogy látná, mennyit kell még megtennie. Ha úgy csinál, mintha az emelkedő végtelen lenne, akkor majd afféle jutalom lesz, meglepetés, ha felér a tetőre.

Soká tart. De végül felkapaszkodik a tetőre, és a fákon és a havazáson át meglátja a teherautót. A teherautót, a régi piros Mazdát, a hűséges, vén barátot, ahogy varázslatos módon ott vár. Most már, ezen a szinten az elvárásai is nagyobbak, úgyhogy feltérdel, finoman, finoman bánik a fájós lábával, reszketve rááll az ép lábára, a másikat húzza, és imbolyog, mint a részeg. Megpróbál valahogy szökdelni. Nem jó: így elvesztheti az egyensúlyát. Próbál egy kis súlyt terhelni a rossz lábára, éppen csak, és rájön, hogy a fájdalomtól rögtön elájul. Viszszaereszkedik a korábbi helyzetbe, és kúszik. De nem a fák közt kúszik a teherautó felé, hanem merőlegesen befordul, amerre az ösvényt tudja. Mikor odaér, már jobban tud haladni a kemény keréknyomban kúszva, a sárban, ami a napon felengedett, de most kezd újra visszafagyni. Kegyetlen a térdének és a tenyerének, mégis annyival könnyebb, mint az az út, ahol eddig kellett jönnie, hogy szinte beleszédül. Látja maga előtt a teherautót. Őrá néz, várja.

Vezetni is tud majd. Nagy szerencse, hogy a bal lába sérült meg. Most, hogy a legrosszabbon túl van, egy sor nyugtalanító kérdés tör rá a megkönnyebbü-
léssel egyidőben. Ki megy el a fűrészért meg a fejszéért, hogy fogja bárkinek elmagyarázni, hol találja őket? Mikor tud majd újra járni?

Semmi értelme. Ezt az egészet elhessegeti, és felemeli a fejét, hogy újra, biztatóan a teherautóra nézzen. Újra megáll pihenni, a kezét melengetni. Most már fölhúzhatná a kesztyűt, de minek tegye tönkre?

Az erdő szélén egy nagy madár száll fel, Roy arra fordítja a fejét, hogy lássa, micsoda. Úgy gondolja, ölyv, de lehet keselyű is. Ha keselyű, szemmel fogja-e tartani, gondolván, hogy szerencséje van, mert sérültet lát?

Roy megvárja, amíg a madár visszakanyarodik, hogy a röpképéről, a szárnyairól lássa, micsoda.

És miközben nézi, miközben vár, és figyeli a madár szárnyát – keselyű –, egy drámaian új gondolat jut eszébe arról a történetről, ami az elmúlt huszonnégy órában fogva tartotta.

 

A teherautó megmoccan. Mikor indult el? Miközben ő a madarat figyelte? Eleinte csak egy kis mozgás, imbolygás a keréknyomok közt – lehetne hallucináció is. De hallja a motort. Indít. Valaki talán beszállt, amíg ő nem figyelt, vagy odabent várt egészen mostanáig? De hát biztosan bezárta, és a kulcs is nála van. Újra megtapogatja a becipzárazott zsebet. Valaki most lopja el a teherautót a szeme láttára, kulcs nélkül. Roy kiáltozik, integet, ebből a kuporgó helyzetéből – mintha ez bármit is számítana. De a teherautó nem tolat, hogy megfordulhasson, és kifelé induljon: az ösvényen egyenesen feléje döcög, és aki vezeti, dudál, nem figyelmeztetően, hanem üdvözlésképp, és lassít.

Roy most már látja, ki az.

Az egyetlen ember, akinek még van kulcsa. Az egyetlen ember, aki lehet. Lea.

Roy kínlódva áll rá az ép lábára. Lea leugrik a teherautóról, odarohan hozzá, és segít.

– Elestem – zihálja Roy. – Életemben nem csináltam ilyen baromi hülyeséget. – Aztán eszébe jut, hogy megkérdezze, hogy kerül ide Lea.

– Hát nem repültem – mondja ő.

A kocsival jött, mondja – úgy beszél, mintha soha nem hagyta volna abba a vezetést –, a kocsival jött, csak fent hagyta az úton.

– Nem elég erős erre az ösvényre – mondja. – És gondoltam, esetleg elakadok. Pedig nem, mert a sár keményre fagyott.

– Láttam a teherautót – mondja. – Úgyhogy csak besétáltam, és mikor odaértem, kinyitottam, beszálltam és ott ültem. Gondoltam, hamarosan jössz, mert láttam, hogy havazik. De arra nem számítottam, hogy négykézláb érkezel.

Lea arca a sétától, vagy talán a hidegtől derűsebb, és a hangja is élénkebb. Lehajol, megnézi Roy bokáját, azt mondja, szerinte megdagadt.

– Lehetne rosszabb is – mondja Roy.

Lea azt mondja, most az egyszer nem aggódott. Most az egyszer nem, amikor kellett volna. (Roy nem zavartatja magát, hogy elmondja, néhány hónapig egyáltalán semmi iránt nem mutatott aggodalmat.) Semmi rossz előérzete nem volt.

– Csak azért jöttem eléd, hogy elmondjam – folytatja –, mert már alig vártam, hogy elmondhassam. Hogy mi jutott eszembe, miközben az a nő dolgozott velem. Aztán láttam, hogy ott kúszol. És arra gondoltam, Te jó Isten.

Mi jutott eszébe?

– Hát az – mondja. – Á, mindegy, nem tudom, mit szólsz hozzá. De elmondom később. Először a bokádat kell rendbe tenni.

Mi jutott eszébe?

Az jutott eszébe, hogy az a társaság, amelyikről Percy hallott, nem is létezik. Percy hallott valamit, de nem arról, hogy valami idegenek jönnek ide, hogy kitermeljék az erdőt. Hanem éppen Royról hallott.

– Mert az az öreg Eliot Suter egy nagy pletykafészek. Ismerem azt a családot, a felesége Annie Poole nővére volt. Megy, és mindenfelé dicsekszik az üzletével, amit kötött, és jócskán hozzá is told, és akkor mit hallasz? Hogy ráadásul a Patak Fogadónál köt ki, és napi száz öl fánál. Az egyik, aki ül a söre mellett, kihallgatja, mit mond a másik a söre mellett, és kész is. És valami szerződésed neked is van… mármint van egy megegyezésed…

– Elég hülyén hangzik… – mondja Roy.

– Tudtam, hogy ezt fogod mondani, de gondolj csak bele…

– Elég hülyén hangzik, de ugyanez jutott eszembe nekem is úgy öt perce.

És csakugyan. Ez jutott eszébe, amikor a keselyűt figyelte.

– Hát tessék – mondja Lea, és elégedetten nevet. – Ha valami csak távolról kötődik a Fogadóhoz, máris átalakul valami nagy történetté. Valami nagy pénzekről szóló történetté.

Ez az, gondolja Roy. Saját magáról hallott. Az egész kavarodás visszajut őhozzá.

A bulldózer nem jön, a láncfűrészes emberek nem gyülekeznek. A kőris, a juhar, a bükk, a gyertyán, a cseresznye mind biztonságban várja. Egyelőre mind biztonságban várja.

Lea egészen kifullad az erőfeszítéstől, ahogy támogatja, de azért ki tudja préselni:

– Nagy szellemek, ha találkoznak.

Ez nem az a pillanat, amikor szóvá lehetne tenni, hogy megváltozott. Ahogy az ember nem kiabálja fel valakinek a létra tetejére, hogy gratulál.

Roy bevágta a lábfejét, ahogy felhúzódzkodott – illetve részben Lea felhúzta – a teherautó utasülésére. Felnyög, de ez másfajta nyögés, mint amit akkor adna ki, ha egyedül lenne. Nem mintha dramatizálni akarná a fájdalmát, csak így írja le a feleségének.

Vagy akár így ajánlja fel a feleségének. Mert tudja, hogy nem egészen úgy érzi magát, mint ahogy remélte, ha Leába valaha visszatér az életkedv. És a hang, amit kiad, ezt a hiányt akarja elfedni, vagy erre mentség. Persze természetes, hogy egy kicsit óvatos, nem tudja, hogy ez már végleg így marad-e, vagy még dugába dőlhet.

De ha végleg, ha végképp jó lesz, akkor is van még valami. Valami veszteség, ami elhomályosítja ezt a nyereséget. Valami veszteség, amit szégyellne bevallani, ha lenne energiája.

A sötét és a havazás sűrűbb, semhogy a legközelebbi fáknál tovább látna. Járt már odabent ilyenkor, amikor a sötét bezárul a tél kezdetén. De most, hogy odafigyel, észrevesz valamit az erdőben, amit eddig, úgy gondolja, elvétett. Hogy mennyire önmagába burkolózik, mennyire sűrű és titokzatos. Itt nem egyik fáról van szó vagy a másikról, hanem az összes fáról együtt, ahogy egymást segítik és támogatják, és valami egésszé szövődnek. Átalakulnak, az ember háta mögött.

Van egy másik szó is az erdőre, és ez a név most ott ólálkodik Roy elméjében, ki-be jár, és már-már meg tudja ragadni. De nem egészen. Túlzó szó, valahogy baljós, de közömbös.

– Otthagytam a fejszét – mondja gépiesen. – Otthagytam a fűrészt.

– És akkor mi van. Majd találunk valakit, aki kihozza neked.

– És ott van még a kocsi. Kiszállsz, és elhozod, és én vezethetem a teherautót?

– Megőrültél?

Lea hangja szórakozott, mert éppen tolat a teherautóval, hogy megforduljon. Lassan megy, de nem túl lassan, dülöngél a kátyúban, de megmarad az ösvényen. Roy nincs hozzászokva, hogy a hátsó visszapillantót ebből a szögből nézze, úgyhogy letekeri az ablakot, és kihajol, a hó az arcába hullik. Nem csak azért csinálja, hogy nézze, hogy halad Lea, hanem hogy kitisztítson valami forró kábulatot, ami most tör rá.

– Nyugi – mondja. – Ez az. Nyugi. Most jó. Jó vagy. Jó vagy.

Miközben ezt mondja, Lea a kórházról mond valamit.

– … hogy megnézzenek. Most ez a legfontosabb.

Roy legjobb tudomása szerint Lea soha nem vezette még a teherautót.

Figyelemreméltó, milyen jól megy neki.

Rengeteg. Ez az a szó. Nem idegen szó, de Roy valószínűleg soha nem használná. Van benne valami modorosság, amitől ő általában tartózkodik.

– Az elhagyatott rengeteg – mondja, mintha ez valahogy pontot tenne valaminek a végére.

 

MESTERHÁZI MÓNIKA fordítása