Varázs

 

 

A cipész kitárta az ablakot, ujjongás

fogta el, hiszen a pézsmaszagú

lábbelik, az orrvásító csirizek és komisz,

harapós kis szegek világából immár a

határtalan vonzásába libbenhetett,

tarka pillangószárnyai nőttek,

minden egyes szín izzását érezte a bőrén,

nem is gondolta, hogy repülni ilyen féktelen,

bár rövid ideig tartó gyönyörűség.

A tűzoltó lélekszakadva loholt az utcán,

hiszen a mellkasa közepén hatalmas,

vérlucskos üreg tátongott: a szíve

egyszer csak kapta magát, és kiugrott

a helyéről, most ott fut a poros utcán,

kapják el, emberek, nem látják, ahogy

pattog, öklömnyi húscsomó, de nekem

a legfontosabb, muszáj követnem,

a malomtó fele tart.

A harangozó mindig sejtette, hogy

a kiszáradt patakmeder terméketlen

sziklaágya előbb-utóbb vízzel telik fel,

hatalmas áradástól részegülten fortyog,

tengerré duzzad, csak nagyanyónak volt

régen ilyen mérhetetlen, kövér dunyhája,

amelynek öblébe gyerekkorában mindig

mélyen bevackolódhatott. Mikor a kócos,

vén boszorkány meghalt,

így hívták őt faluszerte, az emberek

az unoka eszelős zokogásával

mit sem törődve az udvarra vonszolták,

és elégették a kicsi ház minden holmiját,

a molykukacokkal teli dunnák úgy sziporkáztak,

mint a borkén, de most itt ez a hatalmas,

örvénylő, kékes duzzanat, a harangozó

borzongó bőrét pikkelyek lepik el,

légszomja támad, és tudja, csak

odalenn tud majd egy igazán mélyet

szippantani.

A pék dagasztó keze aránytalanra nyúlik,

mintha borosüveg torzító lencséjén

keresztül nézne rá valaki, már eléri a fák tetejét,

mindig is szerette volna markába fogni

a madarakat, ezeket a lüktető, borzas

gombócokat, ni, hogy fészkelődnek,

de hogy valakinek így nyúlhat a karja,

arra egyszerűen nem számítottak,

nem bántlak titeket, nem értitek, ti buták,

gömbölygeti, majd égbe hajigálja őket a pék.

Mígnem aztán éles fájdalom kezdi szaggatni

a húsát, nyilván az előbb simogatott

sasfióka szülei azok, elviselhetetlenül

éles érzés, és elviselhetetlenül távoli,

egyszerűen nem tudja közelebb

hajtogatni magához ormótlan karját,

a tésztát akarta felszelni megfelelő porciókra,

a teste maga is tészta, megkelt, fehéres,

tohonya anyag, nagyon-nagyon furcsa

és vörhenyes így darabokra szelve.

 

A mentők összeszedték a szanaszét

heverő hullákat és hörgő sebesülteket,

a rendőrök tanácstalanul hümmögve

jegyzeteltek, vajon ha valóban az a

finomra őrölt, zsáknyi varázsgomba-por

tehet az egészről, amelyet a pékség

polcán találtak, ugyan miféle ámokfutással

vagy összeesküvés-elmélettel magyarázható

a dolog, ugyan ki vetemedett volna arra,

hogy ekkora pusztítással kísérletezzen

egy ilyen ártalmatlan terepen?

 

  

Hármashangzat

Julinak

 

Köröttünk szűkülő-táguló világok,

alattunk az erdei pad pirosra mázolt

deszkája, a festék alatt mint lövészárkot,

 

úgy szenvedte ki alagútjait a szú a fában,

száguldozhatnánk mi is halálra váltan

labirintusai sötétjén, de fényes táj van

 

kiterítve elénk, plüss-tömörségű zöldje,

ha ráközelítünk, széjjelmállik zörögve

ezer levélre, az erezet-közökbe

 

élősködők tapadnak, a parazitákra

újabb paraziták, az utolsó parányra

is tapad egy baktérium, láthatatlanságba

 

így hátrál végtelenülve a látvány,

szánkázik a szétnyíló szárú létrán,

míg ismerősen pillant ránk dombok huplis hátán

 

kastély, középkori rom, barokk templom,

tekeredik az időszalag, a múlt kútmélyéig von

– visszafele játszott dallam egy lanton –

 

a templom tövében most egy ember

ballag, kezében meszes vederrel,

ujjlenyomatai labirintusa mésszel feltelt,

 

de visszazuhanunk a padra a messzeségből,

fotonok esője dől a fejünkre az égből,

a létszám: egy kutya, egy kislány, egy felnőtt,

 

s mielőtt nekivágnánk a hegynek,

három vizespalackot bontunk, inni egyet,

minden kortyban atomok dideregnek,

 

s a különböző szintig kiürült három palacknak

fuvola-száján a levegő-részecskék fennakadnak –

valószerűtlen tisztán csendül a hármashangzat.