Dünaburg, Dünaburg!

 

Lanczkor Gábornak

 

Dünaburg, Dünaburg,

Te nyomasztóbb mindennél!

Kiszáll az ember a tetszőleges járműből,

És bújna vissza azonnal,

Menekülne ebből a városból,

Ahol a nyár október végét játszik.

A két farkasszemet néző pláza is holtponton.

Körkörös, posztszovjet szomorúság.

Mindent értek, Mark Rothko vörösét,

Sárgáját és gesztenyebarnáját

(Dünaburg múzeumában, az eredetijükhöz

„Maximálisan hasonló” másolatokon).

Az erődítmény csillagalaprajza a bélyeg a tájon.

A főutca kihaltabb, mint az idétlen horrorfilmekben.

Akit ide köp ki teremtője,

Élete véletlenjét nem köszöni.

 

 

Arcátlanul

 

 

Ilyen egy, ilyen egy Küklopsz,

Öreg és romantikátlan,

S a mérgességig másnapos.

 

Hidakról köpköd a sétahajók

Fedélzetére. (Üvegbúra óvja

Az utasokat, bár döbbent az arcuk.)

Látja, nemcsak elkopott, de tönkrement a Föld.

Egyetlen szeme alatt mélyültek a ráncok.

Van kedvezőbb út, van szelídebb létező.

 

A pad alatt, melyen ül, karácsonytöredékek.

Ami szól, ami szól: révületes rock.

Körülötte lom, űrszemét, ilyesmi.

 

Ilyen egy, ilyen egy Küklopsz,

Öreg és romantikátlan,

S a mérgességig másnapos.

 

 

Idegentest

 

A fattyú színe vörös.

Pinceszagú a ruhája.

A fattyú szíve fehér, a szívében

Csömör, idegentest érzete:

Önmaga mint idegen test

A vasárnap damasztabrosza mellett;

S a fattyú mint önmaga kényelmetlensége,

A szorongás agyonhasznált szerveiben.

 

A fattyú azt panaszolja,

Az aljasságnak arzenálja van:

Kábé minden harmadik halandó káros rá,

Károsak rá, akik nagy mellénnyel zúdulnak ki

A koncerttermekből, ligetekből és stadionokból,

S feszülten kémlelnek szét:

Mindegyiknek útjában van a vörös.

 

„Szalmabábuk!, ti talpig üresek”,

Suttogja a fattyú,

„Kívánom szívből,

Hamvaim hizlalják a földet,

Tegyék zsírossá és termékennyé,

Ha már boldogulni fölötte nem sikerült.”