A legenda latin eredetű szó, ’olvasandó’-t, ’olvasnivaló’-t jelent. Mint egyházi műfaj elsősorban Krisztus, Szűz Mária, az apostolok, a szentek életét vagy az életük valamely csodás elemét beszéli el. Később a keresztény hitükért üldözött mártírok szenvedéseit is legendák őrizték. A keresztényüldözés elmúltával az erényes élet bemutatása került előtérbe a legendákban, a középkor későbbi századaiban pedig egyre inkább a csodatételek kaptak hangsúlyt. Köznapi értelemben minden kisebb vagy nagyobb közösség is őriz legendákat, azaz valamilyen kitalált vagy részben kitalált történeteket, mendemondákat valamely személy tetteiről, életének egy-egy mozzanatáról. S így keletkeztek/keletkeznek irodalmi legendák is. Pontosan senki nem tudja megmondani, hogyan születnek, az azonban bizonyos, hogy az emberi emlékezet sajátos működését kell vizsgálnunk, ha mégis megpróbálkozunk a válaszadással. Az emberi elme bármily csodálatos, képtelen tökéletesen rekonstruálni a múltat. Néhány pillanat élesen rögzül, a jelentéktelenebb történéseket azonban idővel elfelejtjük. Néha a környezetünkben élők elbeszéléseiből villannak fel bizonyos múltdarabkák, és lehet, hogy mi magunk nem tudjuk fölidézni azokat. Az emlékezés tehát valamiképp kollektív teljesítmény, ha tetszik, csapatmunka.

Ez a csapatmunka figyelhető meg az 1954 és 1994 között a Magyar Rádió irodalmi szerkesztőjeként dolgozó Albert Zsuzsa által irányított beszélgetésekben is. A rádiós több mint tizenöt éve jelenteti meg irodalmi legendákat tartalmazó könyveit. Albert Zsuzsa költőként is ismert, igaz, inkább irodalmi szerkesztői munkásságát kíséri figyelemmel a kritika. Versei 1974-ben A csönd margójára, 1981-ben Árgirus jelenései, 1986-ban Az éjszakai lakó, 1999-ben Posta a mából, 2005-ben A szőlőinda vitorlái címmel jelentek meg önálló kötetben. Ő maga nyilatkozta egy helyütt: „Megjelent verseim mennyisége meg se közelíti elhangzott műsoraim számát.” Az Új magyar irodalmi lexikon (Akadémiai Kiadó, Budapest, 1994. I. kötet) röviden csak annyit közöl Albertről, hogy „Rádióbeszélgetései írókkal, költőkkel fontos források a kortárs irodalom történetéhez.” Mindezzel egyetérthetünk, hiszen a versszeretet, a költészet iránti rajongás következtében Albert Zsuzsa empatikusan irányítja a beszélgetéseket, melyek nemcsak irodalomtörténeti jelentőségűek, hanem egyedi tanúságtételek is, s érzékeltetik az adott kor és az irodalmi-kulturális közállapotok jellegzetességeit is.

A sorozat első része, még Legendás irodalom címmel (Szindbád Kiadó, Budapest), 1994-ben jelent meg, majd az irodalommal kapcsolatos érdekességekre, anekdotákra fogékony olvasó 1999-ben, 2001-ben, 2002-ben, 2005-ben és 2008-ban is kézbe vehetett egy-egy „legenda”-kötetet. Az irodalomtörténeti értékű, többszereplős beszélgetések résztvevői – irodalomtörténészek, barátok, pályatársak – szóltak már többek között, csak hogy a legnevesebbeket említsük, Áprily Lajos, Baka István, Cs. Szabó László, Csorba Győző, Déry Tibor, Füst Milán, Fodor András, Gyergyai Albert, Illyés Gyula, Kassák Lajos, Kormos István, Mándy Iván, Nagy László, Nemes Nagy Ágnes, Németh László, Pilinszky János, Szabó Lőrinc, Szerb Antal, Szilágyi Domokos, Vas István vagy Weöres Sándor életéről, személyiségéről. Albert Zsuzsa azonban nemcsak közismert művészekről faggatja beszélgetőpartnereit, hanem kevésbé ismertekről is: Czibor Jánosról, Hules Béláról, Szabó Pálról, Szobotka Tiborról, Tóth Istvánról, Végh Györgyről. S nemcsak irodalmárok, hanem képzőművészek (például Illés Árpád festőművész) és tudósok (Bárczy Géza, Borzsák István, Pais Dezső) is helyet és teret kapnak e „legendáriumokban”.

A hatodik kötetben sorrendben Szerb Antal, Berda József, Hamvasné Kemény Katalin, Kiss Tamás, Weöres Sándor, Borzsák István, Lakatos István és Ratkó József szerepel. Nagyon érdekes a Hamvas Béla feleségével készített interjú. Egy 2006-os Kortárs-beli kritikában Baán László Albert Zsuzsa A szőlőinda vitorlái című kötetéről szólva arra hívja fel a figyelmet, hogy „…a nagy alkotók mellett észreveszi az őket segítő asszonyokat. Így Weöres Sándor mellett Károlyi Amyt, Csorba Győző mellett Csorba Győzőnét.” És folytathatjuk: Hamvas Béla mellett Kemény Katalint. A két, filozófiára fogékony lélek beszélgetése sok szempontból kiemelkedő darabja a kötetnek. Csak egy példa erre: „Mi az ember célja?” – kérdezi Albert Zsuzsa. A válasz: „Nincs célja. Éppen úgy, ahogy az útnak nincsen végcélja, hanem az út maga a cél. Hogy azt az utat szépen tegyem meg. A játék olyan cselekedet, aminek önmagában van az öröme. Nem azért játszunk, hogy nyerjünk, vagy hogy ezt vagy azt megszerezzük (…), hanem azért játszunk, hogy örüljünk egymásnak. És örüljünk a világnak, amiben játszani lehet. Ennek másik neve is van: amikor többen játszanak, mert egyedül nem lehet játszani, azt úgy hívják, hogy idill.” (37.) – Az interjút – szokatlan módon – Kemény Katalin Levelek a halott baráthoz című írásának részlete zárja.

Albert Zsuzsa nemcsak kérdez, hanem gyakran föleleveníti az interjúalanyához fűződő emlékeit is. Például kockás lapokat és postai levelezőlapokat őriz Berda Józseftől, akiről igen markáns véleményt fogalmaz meg: „Az irodalomtörténet kicsit beskatulyázta őt csak az életszeretet, a hedonizmus költőjének, ennél azonban tudjuk, hogy sokkal több volt, a természetes, igaz, minden iránt nyitott ember megtestesülése, aki nemcsak a földi javak iránt volt érzékeny, mint ahogy mondani szokták, hanem nagyon erős transzcendens élménye is volt.” (20.) Kovalovszky Miklós elmeséli, hogyan terjedt el tévesen 1945 őszén a költő halálhíre, s hogyan „államosították” Berdát (23–25.). Domokos Mátyás egy jellegzetes Berda-táviratot idéz (a ceruzával írt irkalapot expressz ajánlva küldte a költő): „Kedves barátom, holnap februárius elsején szerda este, csillag, lábjegyzet 8 órától kezdve, gyászolom meg világrarottyantásom 54. évfordulóját a Révai utca 14-es szám alatt lévő Nissel-féle ortodox kóser étteremben. Nagyon örülnék, ha te is ott lennél s nevemben meghívnád Juhász Ferencet, Vajda Miklóst és Réz Pált.” (29.)

Ha legendákról, irodalmi legendákról beszélünk, Weöres Sándornál találni sem lehetne jobb alanyt. Róla már életében sokféle mendemonda keringett, s ha a negyedik „legenda-kötet” Károlyi Amyról szóló fejezetét olvassuk, bizony számos átfedést találunk. Albert Zsuzsa majdnem ugyanazzal a társasággal beszélgetett a férjről, mint a feleségről: Csernus Mariann, Csorba Győző, Domokos Mátyás, Lator László, Tatay Sándor idézte föl emlékeit a költő-házaspárról. A hatodik kötetben Csorba Győző meséli el azt az 1948-as szicíliai utazást, amelyen Weöres a sokat emlegetett nyilatkozatot aláírta. A legendaképződés természetére jó példa, hogy Csorba másként emlékezik, mint a negyedik kötetben Domokos Mátyás. Csorba szerint: „…ekkor történt, hogy azt a híres nyilatkozatot Amy kérte, s amit aláírattak Ferenczy Bénivel és Erzsikével, hogy ezután nem fog bort fogyasztani, berúgni pedig havonta egyszer.” (95.) Domokos Mátyás a Weöres által aláírt kötelezvényt így idézi: „Feleségemnek ezennel megígérem, és megfogadom, önszántamból és saját tervemből, hogy egy nap fél liter bornál többet nem iszom, kivéve havonta egyszer, de akkor sem berúgásig. Berúgni maximum félévente egyszer.” (Pro Pannonia Kiadói Alapítvány, Pécs, 2005. 105.) De például Tatay Sándor Weöres fogfájásáról szóló emléke szinte szóról szóra azonos a két kötetben (99–101. és 104. oldal).

József Attila sorsában osztozott Ratkó József, akiről tévesen az olvasható a lexikonokban, hogy törvénytelen gyerek volt, pedig azért került lelencbe, mert apja erősen ivott, anyja pedig megbetegedett. Először mint állami gondozottat kis falvakba adták ki nevelőszülőkhöz, ahol verték, majd a tiszadobi gyermekvárosba került. Onnan gimnáziumba, majd a szegedi egyetemre, amit nem fejezett be. Az egyetemi affért Ratkó halála után Ilia Mihály írta meg – Antall István szavaival – „szépen, barátságosan, de a tényekhez ragaszkodva” a Tiszatájban. Jánosi Zoltán szerint Ratkó költészetére erősen hatott József Attila, és ő maga is „úgy (…) érezte, hogy magát József Attilát írja tovább”. (165.) A beszélgetés egyik legizgalmasabb része, amikor Kocziszky Éva és Nagy András László részletesen elmondja, hogyan készült el Ratkó József Antigoné-fordítása, s idézik belőle a Trencsényi-Waldapfel Imre tolmácsolásában szállóigévé vált „Sok van mi csodálatos, de az embernél nincs semmi csodálatosabb” sor Ratkó-féle változatát: „Sok szörnyű csodafajzat van, s köztük az ember a legszörnyebb.”

Szerb Antal irodalomtörténetét – főként élvezetes stílusa miatt – sok nemzedék olvasta és olvassa örömmel. A gimnazista Vidor Miklósnak is meghatározó élményt jelentett, különösen a Beöthy- és Pintér-szellemű „schulmeisteres herbáriumok” után: „Egyszeriben úgy hatott, mint hogyha egy poros teremben kinyitják az ablakot és besüvít a szél. És a magyar irodalom nagyjai egy-egy kimerevített képen díszmagyarban pompáznak, ott most egyszerre életre keltek.” (9.) A beszélgetésben Lengyel Balázs arról szól, hogy a Hétköznapok és csodák a harmincas évek végén úttörő munka volt. (10.) Keresztury Dezső a két regényt említi mint Szerb „képzeletének két otthonát”: A Pendragon legenda a különös, titokzatos rózsakeresztes világot mutatja be, az Utas és holdvilág pedig egy olaszországi utazás révén Szerb imádott országáról szól, ahová örökösen vágyódott. A beszélgetésben nemcsak a közismert tények hangzanak el Szerb Antalról, hanem például az is, hogy „Tónika rettentő naiv volt és tehetetlen a világ dolgaiban. Tipikus filosz volt.” (13.) Vagy hogy egy vasárnap reggel a társaság nagy örömére mégiscsak megjelent a kiránduláson, de amíg fölértek a Zsíroshegyre, Kerényi Károllyal végigmondatta a római irodalom történetét, hogy az előzetes tervek szerint a rákövetkező héten meg tudja írni a vállalt világirodalom-történet vonatkozó fejezetét.