Henry James

Egy kritikus megbízást kap – írjon cikket egy regényről. Henry James novellája kezdődik így, melynek címe A szőnyeg mintája. A megbízott kritikus pedig megírja a cikket, s megismerkedve magával az íróval, művei titkát kezdi kutatni. „Mi a trükk?” – teszi fel a kérdést, évekig hajtja a keresés, a megfejtés vágya. Mi az, amit az író a könyvébe rejtett, mi az, amely minden könyvén végigvonul. Titkolódzik, így serkentve munkára kritikusát: „Könyveim rendje, formája és szövése egy napon majd, remélem, pontosan kirajzolja ezt az eszményi ábrát a beavatottak előtt. Nohát erről van szó, ez az a dolog, amit kikutatni a kritikus feladata.”

Angyalosi Gergely szövegei a „mi a trükk” kérdését számtalan variációban teszik fel, így a címben felsejlő kettős allúzió – egyrészt utalás magára a James-novellára, másrészt a 2004 szeptemberében a Holmiban megjelent saját tanulmányra (A minta fordul egyet) – a szerző szándékáról is sokat elárul. Hiszen kiderül, hogy James novellájának problematikája, mely többek között a szöveg megértésének minőségére, illetve az író, olvasó és mű szövevényes kapcsolatára kérdez rá, Angyalosi Gergely kritikusi beállítottságát is tükrözi. A szöveg kötésmintája, a szövegminta színe és visszája, s a kettő viszonya, a műalkotás ontogenezisének titka, melyhez a közelítés, a lehetséges megoldások felderítése, a hermeneutikai viszony az irodalomtudomány, s így a kritikusi létforma alapfeladata. Parafrazálva a James-novella címét, rájátszva a novella szövegének szimbolikájára, az irodalomértés efféle minta-fordulatait állítja Angyalosi a figyelem középpontjába, abban a reményben, hogy „a kötet írásaiban megőrződik néhány ilyen fordulat lenyomata”.

A szerző tematikailag három jól elkülöníthető részre osztja könyvét, mindhárom találkozási, illetve ütközési (forduló-) pontokat villant fel elméleti, kritikai, illetve filozófiai megközelítésben, azt a pillanatot fürkészve, amikor hagyomány és újítás találkozási pontjaiból új hagyomány keletkezik. A hagyományban megőrződő emlékezet ugyanis nemcsak a múltat kezeli, hanem a jövőről is vázlatot készít. Ahogyan a James novella egyik fontos eleme a nyomozás, a kutatás, Angyalosi ugyanezzel az intencióval nyúl irodalmi tárgyához.

Kötete első része A modernség dilemmái címet kapta. A magyar irodalmi modernség kezdeteiről szóló tanulmánya mintegy bevezetője ennek a résznek, hiszen a nagy előfutár, a Hét első évtizedébe kalauzolja az olvasót. A Hét az új nyelvteremtés igényével lép fel, s mint ilyen, előkészíti a Nyugat számára a fordulatot, hiszen csírájában szinte mindazon elemeket tartalmazza, mint majd a Nyugat. A Nyugatot viszont irodalom és politika összefüggéseiben vizsgálja, kiemelve Ignotus előadását e témáról. Ignotus Neovojtináit nyomon követve pedig a művészet, mint teremtésről, mint transzformációról szóló diskurzusát emeli ki Ignotusnál: „A művészetnek az elevent kell elénk varázsolnia, vagyis át kell lelkesítenie azt, amit megjelenít.” (50.) Ez is titok: ez a művészet „legtitka” (Ignotus). A Nyugat indulása után három évvel útjára indított folyóirat, a Szellem kapcsán a korabeli szellemi élet egyik érdekes próbálkozását mutatja be Angyalosi, amelyben az időfölöttiség elve, a metafizikai, a spirituális szemlélet, valamint a pozitivista tudatosság elutasítása egyaránt szerepet kap. Rendkívül érdekes és tanulságos a folyóirat sajtóvisszhangja, valamint a megszűnés belső okait kutató fejtegetés. A magyar irodalmi modernséghez tartozó szerzőket, mint Krúdy Gyula, Mikszáth Kálmán, Móricz Zsigmond, Ady Endre, Kosztolányi Dezső, József Attila, Babits Mihály, Juhász Ferenc, egyedi aspektusból villantja fel a szerző, az elevenné váló szöveg kapcsán kalandot és nyomkövetést ígérve olvasójának. Az így kialakuló Angyalosi-szöveg tér-képe valóban izgalmassá válik. Krúdynál az Aranyidőről szóló elemzését az elásott kincs, a szerelem és a nőiség motívumaiból bontja ki. „Már Kosztolányi utalt arra, hogy az elásott kincs vezérmotívuma akár Krúdy nyelvhez való viszonyának, írói stratégiájának szimbóluma is lehetne. Olyan szerző, aki fétisnek tekinti a szavakat…” (29.) Mikszáth írásában (A magyar konyha) a nosztalgia és a konyha, valamint az étel és a közös nyelv párhuzamait bontja ki, nem feledkezve meg Mikszáth ironikus hangvételének bemutatásáról sem. Móricz Zsigmond pályájával Angyalosi két tanulmánya is foglalkozik. Az első az individualitás megértésére irányul az Életem regényében, különleges figyelmet szentelve Móricz és a bergsonizmus kapcsolatára. Az alapkérdés Angyalosi szerint, hogy miként próbálja az Életem regényének elbeszélője önnön egyediségét értelmezni. Emellett a regény, mint műfaj problematikája is kibontakozik: regény-e egyáltalán a mű, és hol sejlik át a regény. Angyalosi az emlékezés során rekonstruált dramaturgiában véli felismerni a regényszerűt. Az egyéni emlékezést a szöveg-emlékezet egyedi eseteként mutatja be a szerző.
A másik tanulmány Móricz novellisztikájáról szól, felvillantva az író széles elbeszélői skáláját, ugyanakkor megjegyezve, hogy a Móricz-novellák tipológiájával még adós az irodalomtörténeti szakma. Angyalosi e tanulmányában egyetlen szempontot, a novellák befejezését kiválasztva fed fel bizonyos típusokat. Az egésztől a részig tanulmány két vers (Ady Endre: Kocsi-út az éjszakában, Kosztolányi Dezső: Kétségbeesés) összehasonlító elemzése. Angyalosi célja egy elvont filozófiai probléma megjelenésmódjának tanulmányozása, melynek végeredményeként megállapítja, hogy a két vers a rész és az egész filozófiai problematikája felől közelíthető. Ezt követően József Attila Babits-képét állítja vizsgálódása középpontjába. A kérdés, amely Angyalosit izgatja: a Babits-életmű mely vonatkozásaiból alakulhatott ki az a torzkép, amelyet az Egy költőre tár elénk. Véleménye szerint azért is oly sikeres a gúnyrajz, mert tartalmaz érvényes vonásokat. Babitsnál nem a dekadenciát emeli ki, hanem kulcsfogalomként Babits arisztokratizmusát jelöli meg, mert ebből a nézőpontból maradt Babits számára József Attila krisztustalan próféta. Az első rész befejező tanulmánya Juhász Ferenc ötvenes évekbeli költészetéről szól, meghatározva a költői én történeti és természeti lét közötti pozícióját. E létformák hasadása Angyalosi szerint A tenyészet országa tétje, egyben Juhász látomásosságának és transzcendenciájának gyökere. Tanulmánya végén ráirányítja a figyelmet a Juhász-életmű még feltárásra váró titkaira.

A következő fejezet A kritikus hátralép címet kapta, Angyalosi – egyik tanulmányának címére rájátszva mutatja meg azt a pozíciót, ahonnan kritikusként a kortárs irodalomhoz közelít. Nem a távolságtartás jellemző itt rá, hanem a háttérben maradás. Talán ezért is érezhető annyira a tárgyához való pozitív viszonyulása és az, hogy szereti azt, amit csinál. A költő hátralép című, Bertók László Hangyák vonulnak kötetét bemutató kritikájában az eltávolítás gesztusa kapcsán a következőket írja: „A költő hátralép tőlünk – de önmagától is, hogy jobban megfigyelhesse (kihallgathassa?, kitapinthassa önmagán?) a benne (ugyanakkor kívüle) zajló folyamatokat.” E távolságteremtő gesztust, amely egyben új távlatokat nyit, s a megfigyelés távlatos, más szintjeit nyitja meg, Angyalosi is magáévá teszi e fejezet írásaiban. Tandori Dezsőnek két tanulmányt szentel, alapos elemzését adja az Egy sem című versnek, amelyben a rész-egész (meglét-hiány) problematikájának modernség utáni újrafogalmazását járja körül. A Töredék Hamletnek és az Egy talált tárgy megtisztítása kötetek elemzése, de a Tandori-féle magánmitológiára épülő Torlandó Szörfpóker kötet narrátorának Wittgenstein-közeli nyelvjáték-experimentumainak bemutatása is a Tandori-életmű időtlenségének tanúi: titkaihoz Angyalosi megközelítési módja feltétlenül közelebb viszi az olvasót. Rakovszky Zsuzsától Nádas Péterig, Tőzsér Árpádtól Tar Sándorig, Borgos Annától Domokos Mátyásig rendkívül széles az elemzett és bemutatott kortárs írók köre. Külön helyet kapott itt Dérczy Péter alakja, aki Angyalosi szerint a kortárs irodalom egyik legelmélyültebb értő kritikusa, aki pályáján szinte mindvégig a háttérben maradt, „hátralépett”, s akit a tárgyhoz való alázat és a magas szakmai színvonal jellemez. Dérczy saját kötete előszavában megfogalmazza, milyen a jó irodalomkritikai kötet: ha abból egy sajátos irodalomtörténeti gondolkodás és beszédmód is kirajzolódik, amely visszamutat nemcsak az adott műre, de magára a korra is. Angyalosi a maga irodalomelméleti és -kritikai pályáján is érvényesnek tartja, hogy az elméleti művek irányelvei a kritikai gyakorlatban jutnak érvényre. E fejezet néhány írásának a tárgya maga az irodalomtörténet, illetve olyan kötetek, melyek ezt művelik, vagy tematizálják. Ha azt kutatjuk recenzensként, mi a szerző legfontosabb alapelve az irodalomtörténet-írás létmódjáról, megtaláljuk a kötetben: „óvakodjunk minden olyan szemléletmódtól, amely minden jelenségben képes önmaga igazolását felismerni”. (218.) Olyan a jó irodalomtörténet tehát, amelyet nem kebelez be a társadalom- vagy eszmetörténet, ugyanakkor el sem vész a konkrét műértelmezésben. „Arra törekszünk tehát, hogy ebben az összetett szóban: irodalomtörténet, az irodalomra helyeződjék a hangsúly.” (220.) Talán ezért is érdekes szellemi utazás Angyalosi Gergely kötete, hiszen írásaiban a hangsúlyok és arányok, a tudományos szemlélet és a személyesség egyensúlyban tartásával újabb és újabb aspektusokból fókuszál tárgyára, megadva olvasójának az esélyt arra, hogy a szövegek szövésmintája – az újabb és újabb nézőpontból – valóban fordulhasson egyet.

A kötet következő fejezetcíme Irodalom és/vagy filozófia, mely újabb utalás a „mintafordulás” eseteire. A filozófus irodalomhoz, az író, irodalmár filozófiához való viszonyából keletkező, egymásba forduló szövegek elemzései kaptak itt helyet (Derrida, Németh Andor, Illyés Gyula, Heller Ágnes). A fejezet első írása a már említett címadó tanulmány, amely a Henry James-novella szövegelemzése. Közelítéseivel számtalan más megközelítési lehetőségre is ráirányítja a figyelmet. Angyalosi szerint mindenkinek, aki kritikával foglalkozik, meg kellene küzdenie evvel a novellával. „Amennyiben az irodalom mint tevékenység célja valamely jelentés létrehozása, akkor a kritika célja sem lehet kétséges: e jelentés leírása, vagyis megnevezése.” (228.) Az író titkol, leplez, a kritikus pedig ki akarja deríteni a rejtélyt. A novellában megfogalmazódó írói-kritikusi viszony kapcsán James a befogadói kreativitásra helyezi a hangsúlyt. Talán ezért is foglalkoztatta és foglalkoztatja ma is az irodalomtörténészeket és -elméletírókat a több mint száz éve keletkezett szöveg. Angyalosi egy-egy példával bemutatja a lehetséges közelítéseket (többek között Szegedy-Maszák Mihály, Radnóti Sándor, Wolfgang Iser, Jacques Derrida nyomán), azok továbbgondolásával pedig az irodalomra vonatkozó konzekvenciáit. Az itt megfogalmazódó kérdések azonban messze túlmutatnak mű és kritika viszonyán. James novellája ugyanis a mű keletkezéséről, a művészi tevékenység lényegéről, létmódjáról, illetve magáról az esztétikai élményről is szól, arról a „titokról”, melyre folytonosan rákérdezünk. Sík Sándor hasonlóképpen fogalmaz, amikor írói szándék, mű és befogadó viszonyáról ír Az olvasás művészetében. „A műben rejlő titokzatos akarat egyesül a befogadó ösztönszerű vagy tudatos alakító akaratával, aki most már magáévá akarja tenni a megpillantott értéket. Ennek a folyamatnak lényege: az első benyomásban megragadott mozzanatból kiindulva, a szellem mintegy bejárja a mű többi mozzanatait (már amennyire ezt az adottságai és belemélyedése lehetővé teszi).” A „műben rejlő titokzatos akarat”-tal való foglalatosság dialogikus aktus. A szerzőnek, ahhoz, hogy titkolódzhasson, szóhoz kell juttatni a hallgatást is, ahogy James teszi novellájában Az elbeszélői szöveg a hallgatást mint sajátos beszédtettet értelmezi, és különböző stilisztikai, retorikai és narratológiai kifejezőeszközök segítségével viszi színre. A titoknarratíva működését egy sajátos kényszer, a megoldás halogatásának kényszere irányítja, hiszen „minden elbeszélésnek az az érdeke, hogy késleltesse az általa felvetett rejtélyre adott választ, mivel a megoldás kongatja meg az elbeszélés halálának harangját.” – írja Barthes egy Edgar Allan Poe mese textuális elemzése kapcsán.

Egy kritikus megbízást kap – írjon cikket egy könyvről, Angyalosi Gergely könyvéről. Miközben a kötetet olvastam, magam is más kertjében időztem. Megállapítottam, hogy Angyalosi Gergely – éppúgy, mint ahogyan én is – szeret szövegekkel bíbelődni, a megértés, a magyarázás és értelmezés kalandjaiba bonyolódni. Szeret a háttérből szemlélődni, a szomszéd kertjében időzni. És „érzi, amit kell”. Ugyanakkor nem hiányzik belőle az a fajta kifinomultság sem, amiről A szőnyeg mintája főszereplő írója beszél a titkát megfejteni vágyó kritikusa kapcsán. Nála az irodalmon van a hangsúly.