A délszláv női irodalom magyarországi bemutatása több szempontból is üdvözlendő kezdeményezés. Egyrészt a szövegek önmagukban is jelentős értéket képviselnek. Másrészt arra is fontos felhívni a figyelmet, hogy ezek a regények egy átfogóbb, a női nézőpont irodalmi és társadalmi elismertetését célzó diskurzus elindításához is hozzájárultak. Ez a diskurzus a délszláv irodalmakban igen termékenynek bizonyult. Kialakította saját fogalom- és tézisrendszerét, és mélyreható változásokat indított el az irodalomról való gondolkodásban. A női nézőpont nemcsak a kortárs irodalomban, de az irodalomtörténetben is polgárjogot nyert; megkezdődött a korábban háttérbe szorított, majd elfeledett női szerzők felkutatása, és visszamenőleges beemelése az irodalmi kánonba.

A horvát és a szlovén női irodalom alapműveinek megismerése tehát a magyar nőirodalom és a magyar irodalmi szcéna számára is tanulságos lehet, mely ennek a tudatosítási folyamatnak igencsak az elején tart. Annál is inkább, mert a művek a magyarhoz sok szempontból hasonló kulturális közegben születtek, így látásmódjuk még inspirálóbb lehet a számunkra.

Kétségtelen, hogy e folyamatban a most bemutatott két regény magyar nyelven való közzététele mérföldkőnek számít. Szerzőjük, az 1930-ban született Irena Vrkljan a Körök (Krugovi) című folyóiratban kezdte pályafutását; tíz önálló verseskötete jelent meg, de az igazi áttörést a 1984-ben megjelent Selyem, olló (Svila, škare), és folytatása, az 1986-os Marina, avagy az életrajzról (Marina ili o biografiji) című regény hozta meg, amelyeket ma a horvát női irodalom alapító szövegeinek tekintenek.

Vrkljan mindkét regénye vallomásos, önéletrajzi karakterű. A Selyem, olló visszaemlékezéseiből egy művészi ambíciókkal bíró, fiatal értelmiségi nő portréja rajzolódik ki, aki szabadulni próbál polgári neveltetése béklyóitól, ugyanakkor keresi a helyét az 50-es évekbeli Jugoszlávia felettébb patriarchális világában. Az elbeszélő mellett a regényben más nők – családtagok, barátnők – sorsa is megelevenedik.

A mű jelentősége abban áll, hogy utat nyitott egy olyan beszédmódnak, amelynek a 20. századi horvát irodalomban semmilyen előzménye sem volt. A női vallomásos próza olyan, korábban háttérbe szorított vagy egyenesen tabunak számító kérdésekre irányította rá a figyelmet, mint a családi konfliktusok és traumák, a lányok nővé érése, és a polgári élet kereteitől való szabadulás vágya.

A gyermekkor Vrkljannál korántsem az önfeledt játék kora, hanem traumatikus szembesülés a társadalmat működtető hatalmi mechanizmusokkal, melyek az élet valamennyi területére kihatnak. Születésekor a gyermek normák, szabályok és ideológiák bonyolult erőterébe kerül, amelyek egy életen át fogva tartják. E mechanizmusok megjelenítése sok párhuzamot mutat Foucault hatalomkoncepciójával. Fontos szerepet kapnak a szülők utasításai, a közmondások, a gyereknevelés közszájon forgó elvei stb. A regény a főhős útkeresésének folyamatát mutatja be a szabályok dzsungelében, amelyek egyszerre korlátozzák és formálják a szubjektum identitását.

A Marina avagy az életrajzról azon az úton halad tovább, amelyen a Selyem, olló elindult. A visszaemlékezés kilép a narrátor életének tér- és időbeli keretei közül. Az elbeszélő, személyes emlékei mellett, immár az orosz költőnő, Marina Cvetajeva és egy horvát színésznő, Dora Novak emlékeit és alkotásait is megidézi, így az önvallomás szöveg- és sorsközi párbeszéddé tágul. A két művész életpályájának bemutatása párhuzamként szolgál, melyek az elbeszélő emlékeivel együtt a női tapasztalat fontos csomópontjait rajzolják ki.

E csomópontok közül a legfontosabb a nő és a művészet viszonya, valamint a női művészet mibenlétének kérdése – melynek felvetése már az első regényben megtörtént, de csak itt kerül igazán előtérbe. A művészet lehetőséget nyújt a mindent átszövő szabályrendszer – ha nem is lerombolására, de fellazítására, elviselhetőbbé tételére. Ugyanakkor a művészi önmegvalósítás korántsem problémamentes: a nő csak úgy jelenhet meg intellektuális lényként és alkotóként, ha cserébe lemond női identitása egyes elemeinek megéléséről. A női léthelyzet az alkotói kiteljesedést is megnehezíti; az alkotó nem csak művész mivolta, de a társadalmi nemi konvenciókkal való szembeszegülése miatt is támadások kereszttüzébe kerül. Cvetajeva és Novak egyaránt felőrlődnek ebben a küzdelemben, s megállíthatatlanul haladnak a tragikus végkifejlet felé.

Dubravka Ugrešić Štefica Cvek az élet sűrűjében című, nemrég magyarra is lefordított szövege – amely nemcsak bravúros szerelmesregény-paródia, de a horvát női irodalom egyik kiváló alkotása is – a Patchwork-regény alcímet viseli. Ez a meghatározás Vrkljan első regényére, a Selyem, ollóra is kiválóan illik: nemcsak a hagyományos női tevékenységek – például a varrás, a kézimunka vagy éppen a patchwork – irodalmi témává válása, de a heterogén, különféle emlékképekből, történetekből, vendégszövegekből „összefércelt” textus miatt is.

Az elbeszélői stratégiák tekintetében a szövegek a horvát esszéregény és tudatfolyam-regény hagyományaihoz csatlakoznak – legfontosabb előképük Vladan Desnica Tavasz és halál című munkája. A fő szervező elv Vrkljannál is az asszociativitás, az egyidejűség és a narratív konvenciók felrúgása – a hosszas elmélkedések helyét viszont tömör, lapidáris, nagy szemantikai terheltségű mondatok veszik át, amelyek egy hosszú esszénél is többet mondanak. A szöveg tünékeny képek, hangulatok hálózatából épül fel, és elsősorban az emlékek érzéki-érzelmi tartalmának visszaadására koncentrál – a női érzékenység sajátos jelei tehát a narratív stratégiákban is tetten érhetők.

Az érzéki benyomások túlsúlya mellett feltűnő, hogy a tapasztalati megismerés médiuma, a test hiányzik a regényekből. A női test(iség) tapasztalata – amelyet Irigaray, Cixous és más teoretikusok a női próza differentia specificájaként határoznak meg – néhány utalást leszámítva nem jelenik meg a szövegben. Ez az elhagyás tudatos, és azoknak a társadalmi normáknak a működésére utal, amelyek nem teszik lehetővé a saját testhez való viszony tisztázását és az érzékiség adekvát megélését.

Az asszociativitás mellett a szöveg másik lényeges szervezőelve az intertextualitás. A Selyem, olló című regényben az anyák, nagyanyák és lánytestvérek sorsa napló- és levéltöredékek által elevenedik meg. A második regényben a szövegköziség még hangsúlyosabbá válik: az író Marina Cvetajeva életét szövegek – naplók, versek stb. – alapján rekonstruálja, amelyek vendégszövegként is belépnek a regénybe. Az elbeszélő nemcsak párbeszédet létesít velük, de időnként teljesen a háttérbe vonul, átadva a szót a szövegeknek.

A két kisregény nyelvezete, stílusa szintén egységes képet mutat. Melankolikus tónusú, kifinomult, mégsem maníros, képekkel átszőtt mondatok – a szerző le sem tagadhatná költő múltját. Időnként lírai tömörségű, enigmatikus sorok késztetik megtorpanásra az olvasót. A szöveg olvasása mégsem megterhelő. A mondatok gördülékenyek, az olvasó könnyedén képes követni az indaszerűen kanyargó asszociációkat, szövegközi és szövegen belüli utalásokat. Valódi mélységei azonban csak többszöri olvasásra tárulnak fel.

Nem kis részben ennek a kifinomult, komplex nyelvezetnek köszönhető, hogy a szerző rendkívül árnyalt, részletgazdag módon képes bemutatni a női létmód problémáit. Ezáltal elkerüli a túlideologizáltság, az „egydimenziósság” csapdáját, amelybe a társadalmi nemek problematikáját előtérbe állító szerzők hajlamosak beleesni.

A magyar szöveg élvezeti értékéhez nagy mértékben hozzájárul az is, hogy a fordító, Radics Viktória kiváló munkát végzett, remekül vissza tudta adni az eredeti mondatok ízét, hangulatát, és ritmusát. Néhány apró egyenetlenség, pontatlanság benne maradt a szövegben, de ezek csak a nagyon figyelmes olvasónak szúrnak szemet, az olvasás élményét nem befolyásolják.

Végül fontos megemlíteni, hogy a sorozat életre hívói a kötet megjelenésére is nagy gondot fordítottak. A kötet- és borítóterv Kálmán Tünde munkája. A türkiz színű, letisztult formavilágú borító – a sorozat más köteteihez hasonlóan – elsősorban tipográfiai eszközökkel operál, mégis szellemes képszerűséggel utal a regények fő motívumaira.