A (bosznia-)hercegovinai születésű, a balkáni háborúig Belgrádban élő, majd a „Milošević-rezsim” elől Pulába átköltöző és ott letelepedő Mirko Kovaè írásainak fordításai – a minden fordításirodalomra érvényes közhellyel élve – nem azonosak, mert nem lehetnek azonosak Mirko Kovaè eredeti írásaival. Így a Város a tükörben című regénye (Budapest, Magvető, 2009. Fordította: Orcsik Roland) – a fordító minden tudása, találékonysága, s a fordítás legnagyobb adekvátsága ellenére – sem azonos a Grad u zrcalu című eddigi utolsó Kovaè-regénnyel (Zagreb, Fraktura, 2007.). Ez a nem-azonosság ugyanakkor nem a fordítás lehetőségének és lehetetlenségének egyszerre érvényes paradoxonából adódik, hanem abból, hogy a regény nyelvezete – és ezen keresztül egész látásmódja – homogenitásában heterogén/heterogenitásában homogén. Hercegovinai, Crna Gora-i idiómák és lektusok keverednek és alkotnak különös egységet boszniaiakkal-bosnyákokkal, horvátokkal és szerbekkel, s ez a lexikai különbözőségből adódó szemantikai sokszínűség a viszonylag egységes magyar nyelven nem vagy csak nagyon kivételes esetekben adható vissza. A Grad u zrcalu Kovaè más írásaihoz hasonlóan oly módon egynemű, ahogyan azt a horvát irodalom korpuszának védelmében és a horvát (nemzeti) irodalommal foglalkozó szövegekben igen gyakran idézett Matko Peić fogalmazta meg: „…a horvát irodalom egy. Egysége ugyanakkor nem szenved csorbát, ha azt mondjuk, hogy mint egész, autochton változatokban gazdag, amely változatok Horvátország egyes külön régióiban elevenek. Ezen régiók eredetisége nem szűkös lokalizmushoz, vagy ami még rosszabb volna, valamilyen oktalan szeparatizmushoz vezet, hanem éppen ellenkezőleg: annak igazságához, hogy a horvát irodalom annyira értékes és erős, hogy határozott egységességén belül tud sokszínű lenni.”1

Kovaè státusza a horvát (szerb, a hercegovinai, boszniai-bosnyák) irodalmon belül, nyelvi szempontból legalábbis, erősen hasonlít – a Meša Selimovićtyal együtt saját maga által is meghatározó elődjei közé sorolt – Ivo Andrićéra, akit a volt Jugoszlávia területének szinte minden nemzete sajátjának érez. Andrić műveit – aki az 1920-as évekig olyan idiómát használt, amely szinte egyöntetűen a horvát irodalom nyelvezetének tartható, majd haláláig szerb irodalmi idiómákat alkalmazva írt – a volt Jugoszlávia területein belül, akárcsak Kovaèéit, nem fordítják. Andrićhoz hasonlóan Kovaè is ellenzi, hogy életművét nemzeti komponenseire bontsák: mindketten több irodalmi hagyományt ápolnak, s nem egyetlen irodalmi hagyományhoz tartoznak.2 „Az irodalomtörténeti tapasztalat értelmében – írja Thomka Beáta – a kulturális azonosság megtartásának nem feltétele a nyelvi folytonosság. (…) A hovatartozás vállalása a nyelvi határoktól független reprezentációkon (vallási, művészeti, kulturális jelrendszerek) múlik.3 Mindkettejük írásművészetére érvényes – az „ahány nyelv, a világ annyiféle szegmentációja” mellett – az angol morálfilozófus Bernard Williams apológiája a sokféleségről, amely szerint a sokféleség azért fontos, mivel az rajtunk kívül álló alternatívákat kínál, s nem variációkat a mi képünkre.

Thomka Beáta egy újabb – Andrić másik Európáját bemutató – tanulmányának kezdő soraiban Andrić nevét minden további nélkül kicserélhetjük Kovaèéra: „az Ivo Andrić-próza nem eredeti nyelvű olvasása kivételes élménytől fosztja meg az érdeklődőt. Azokat is, akik nem járnak utána az egyedi lexikális és diszkurzív réteg-együttesek szemantikai gazdagságának (a regionális, archaikus és konnotatív jelentésvonatkozások lehetőségeinek).”4 A kortárs horvát irodalomban az andrići nyelvhasználati hagyomány – amelynek talán legfontosabb jellemzői közé a tágasság, a megjelenített entitások és a megjelenítés nyelveinek inherenciája, koherenciája és adekvátsága tartoznak – mintha két irányban látszana elmozdulni: az egyik tendencia reprezentánsaként a nálunk is ismert Miljenko Jergovićot lehetne megjelölni, a másik legjelentősebb kortárs képviselője Mirko Kovaè. A szarajevói születésű és Zágrábban élő Jergović – akit például a volt tagállamok irodalmát bemutató Sarajevske sveske című irodalmi folyóirat egyaránt szerepeltet a horvátországi és a bosznia-hercegovinai alkotók közt5 – írásainak nyelvi megformálása (különféle lektusok, turcizmusok gyakori használata) akarva-akaratlanul is a létező vagy imaginatív különbségeket, s ezen belül is a nyelven keresztül, a nyelviben is manifesztálódónak mutatott nemzeti-kulturális különbségeket emelik ki. Kovaè írásai az andrići tradíciókhoz kötődve sokkal inkább a különféleségek feletti összetartozást és az egységesség lehetőségét mutatják fel. Andrić írásaiban – ahogy azoknak tárgyában, Boszniában is – példaértékűen keverednek a nemzetek, vallások, kultúrák, identitások, habitusok, társadalmi rétegek, és ennek megfelelően a nyelvhasználatok és lektusok. Kovaè gondolkodásmódjának szintén ez a nyelvhasználat az egyedüli hiteles megjelenési formája, regényei szintén ezt a mentális-nyelvi szinkronicitást, nyelvben-létet és bennefoglaltságot tükrözik – művei annyiban térnek el az andrići szövegektől, hogy Kovaènál az entitások hangsúlyozottan a szerzői szubjektumon keresztül szűrve kerülnek az olvasó elé. Míg Andrić nyelvei elsősorban a külsőt, az objektív „reáliákat” írják le, s így inkább a külső események irányítják a szerző nyelvhasználatát, Kovaè önmagában fókuszálja és saját magán keresztül tükrözteti vissza az őt körülvevő valós és imaginárius világot: igyekszik – ahogy az a Város a tükörben című regényében ki is mondatik – minél többet „megmutatni a bőségből”, hagyja a nyelvet dolgozni. Mintha egyszerre állna mindenen felül, de egyúttal mindenen belül is, a nyelvek egymással szinkrón szerepeket játszanak, egyfajta különös privát nyelvvé állnak össze, és messze túlnőnek az eszköz-szerepen. Egy több idiómát használó, viszonylag nyitott nyelvhasználaton belül Kovaè mindig az írásai tárgyával saját multilingvális mentális lexikonának legadekvátabb idiómáihoz fordul; a leírt események, gondolatok és érzelmek így elsősorban nyelvezetén keresztül válnak intimmé és familiárissá. Magyarul is olvasható kisregényének, a Malvina Trifković életrajzának nyelve(i) kapcsán például a következőt mondja: „a Malvinát Zágrábban, valamikor 1969 vége felé írtam, egyfajta archaikus szerb és horvát nyelven. Nem érzem úgy, hogy a nyelven bármit is változtattam volna. A nyelv változtatott meg engem”.6

Kovaè helyét tehát, érthetően, a kortárs horvát irodalomtörténet és kritikaírás nem tudja egységesen kijelölni a nemzeti irodalmon belül: állandóan kicsusszan a horvát nemzeti irodalom – amúgy sem könnyen definiálható – korpuszának keretei közül. Slobodan Prosperov Novak például tág kulturális kontextusban helyezi el Kovaèot többek között Bora Æosićtyal együtt: a horvát irodalmi hagyományokhoz szintén erősen kötődő Æosićot történelmi-történeti vonulatba illesztve nevezi a Habsburg inspiráció utolsó írójának, Kovaè regényeivel kapcsolatban pedig területi-kulturális egység alapján egyfajta osztatlan balkáni hazaszeretetről beszél.7 Velimir Visković a múlt század kilencvenes éveinek balkáni irodalmában az akkor magától értetődően kiemelten fontos tényezőnek számító nemzeti mátrixokra hivatkozva írja, hogy a horvát irodalom egyik akkori félelme ellenére – amely szerint a horvát irodalom ki fog szakadni a Balkán irodalmaiból és minden kötődését el fogja veszíteni a területtel – a horvát irodalom leglenyűgözőbb alkotásait a háború után Horvátország területén kívülről, más balkáni kulturális közegből származó szerzők jelentették meg. Visković ebből a szempontból olyan írókkal rokonítja Kovaèot – hogy csak a Magyarországon is ismertek közül említsünk néhányat – mint például Miljenko Jergović, Bora Æosić, Daša Drndić, illetve az emigrációban élők közül Dubravka Ugrešić, Slavenka Drakulić, Predrag Matvejević és Slobodan Šnajder.8

A Város a tükörben című „családi noktürn” teoretikus szempontból ugyanakkor az úgynevezett horvát új-történelmi regényekkel is mutat némi – a szerzői szándékot tekintve szinte bizonyosra vehetően nem szándékos – hasonlóságot, elsősorban a valóság és fikció vegyítésének-keveredésének, illetve a szemtanú(ság) hangsúlyozott jelenlétének kérdésében. Az új-történelmi regény – vagy másképpen: „regény a történelemről” – egyik legjellemzőbb ismertetőjegye, hogy a hangsúly nem a lineáris ok-oksági viszonyokon, hanem az események körülményein, hátterén és az egyénileg megélt történelmen van; ezek a múlt eseményeinek és a jelen gyakorlatának határán tartózkodnak a regényben. A történelem laicizálásának is nevezett folyamat azon szerzők műveinek közös jellemzője, akik kiemelt figyelmet szentelnek az események szemtanúinak és a szemtanúk nézőpontjainak. Az új-történelmi regények egyik legismertebb szerzőjének, Nedjeljko Fabriónak magyarul is olvasható „adriai trilógiájával”9 Kovaè „autobiografikus trilógiája” – a Város a tükörben jó okkal e trilógia harmadik kötetének tekinthető10 – egyfajta inverz párhuzamot mutat. Míg Fabrio regényei a horvát történelmet kronologikusan dolgozzák fel az 1800-as évek közepe tájától a balkáni háború végéig, addig Kovaè három regényében – nem kronologikusan a múlt és a jelen kapcsolatára, a regényre önmagára reflektálásokkal, illetve az írás aktusára vonatkozó meta-kitérésekkel – saját életét írja meg gyermekkorától (Vrata od utrobe) a jugoszláv korszakon keresztül (Krištalne rešetke) egészen a közelmúltig (Város a tükörben). Fabriónál a nagybetűs Történelem az adott kor kisemberének szemtanúságán keresztül jelenik meg; Kovaè a szemtanú-individuum (a szerző) egyedi, intim történeteit írja visszaemlékezésein keresztül nagyon sokszor a nyelvi-kulturális hagyományokból merített hol történelmi-történeti, hol legendáriumokhoz hasonló, hol mitológiai háttérbe ágyazva. A valóság és fikció széválaszthatóságának-szétválaszthatatlanságának, s annak kérdése, hogy a kettőt egyáltalán el kell-e, el lehet-e különíteni – a magyar irodalomban Tolnai Ottó ars poeticájához igen közeli módon –, kivétel nélkül döntő és reflektált tényező Kovaè írásaiban: „a képzelet gyakran jobban képes definiálni a valóságot, mint a valóság önmagát” (Város a tükörben, 64.).11 A Város a tükörben írói alapállását talán mégis a Krištalne rešetke bevezetőjében szereplő mondat foglalja össze a legjobban: „mindez csak az életem egyik korszaka, amely most számomra fikcióként hat”.12 A különböző nyelvek elemeinek vegyülésével párhuzamosan a fikció is állandóan keveredik a valósággal, szüntelenül és szinte minden esetben szétválaszthatatlanul egymásba játszódnak a rétegek. Már maga az írás ténye fikcióvá változtatja a valóságot – mondja a Nacional című hetilapban a Város a tükörbenről folytatott beszélgetésben13 –, s az igaz eseményeknek esztétikai értéket kölcsönöz; Danilo Kišsel együtt vallja Kovaè is, hogy nem érez semmiféle indíttatást arra, hogy kitaláljon dolgokat.

A regény sok kisebb-nagyobb mozaikból áll össze, részben az emlékezés folyamatának jellegéből – „az életünk az, amire emlékszünk, nem pedig az, amit átéltünk” (8.) –, részben az emlékezéshez szorosan kapcsolódó kitérőkből és rövidebb önreflexiókból következően. A mozaikkockák többsége – a szerző elmondása szerint – a valóságot képezi le (a lokációk, az apa alakja, a fiú és az apa utolsó találkozása a szanatóriumban, Jozipa tanárnő és a vele kapcsolatos erotikus „víziók”, az elbeszélő vajdasági tartózkodása stb.),14 a kötőanyag textúráját a fikcióval erőteljesen átszőtt emlékezés adja. Az egyes szám első személyben elmesélt valóságra épülő és fikció uralta történetek – a harmadik személyű elbeszélés, legkésőbb Jakobson óta közismert, távolságtartó – így megfoghatatlanná, mitikussá válnak.15 Az író és az elbeszélő azonossága, valamint a deiktikusság reflektáltsága miatt a regény még Kovaè előző regényeihez képest jóval kisebb számú és enyhébb társadalomkritikai vonatkozásai is önmaguktól személyesen megélt történetek sorozataivá válnak, privát történelemmé lesznek. Az alapjaiban mitikus-fikciós közegben mozgó elbeszélői móduszba ágyazódó valóságtöredékek magántörténeteiben az úgynevezett nagy társadalmi kérdések – mint például a történelem, a nemzet, a politika – veszítenek vélten vagy valósan abszolút értéket hordozó voltukból; Predrag Matvejević minden bizonnyal ezért nevezte Kovaèot a „mítoszok profanizálójának”. S ami a nemzetek demitologizálásának kérdését illeti, Kovaènak ez ellen nincs is semmi kifogása: „a nemzetek igazából a »mítoszépítő tudatok« termékei, a nemzetekről szóló mítoszok pedig veszélyesek, mivel ezek az összetűzések és minden gonosztett legideálisabb eszközei”.16

Kovaè a Város a tükörben című regényében is megmarad a személyes, az őt foglalkoztatók – „tulajdonképpen egész életemben kizárólag egyetlen gondolat foglalkoztatott: írni és felépíteni a saját prózai rendszeremet”17 – keretein belül: saját írásai és saját emlékei világában, valamint az ezekre reflektáló esendő, az idő múlásával párhuzamosan változó, s ezt a változást természetes folyamatnak tekintő író magánszféráján belül. A Város a tükörben egyik nagy toposzára, a múlt csavargásaira ellenpontként reflektál a mából: „most, éveim csúcsáról mindenre másképp tekintek (…) többé nem civakodom a külső erőkkel, nem utazom sehová, már csak egyedül »belső pályaudvaromról« szállok fel, pánik nélkül…” (225.)18

A regény poétikáját mindvégig a lebegtetés és a rendszeresen visszatérő (ön)reflexió jellemzi: „ma nem írnék le ilyesmit” (112.); „kedvesebbek számomra a végig nem mondott dolgok, jobban szeretem hagyni, hadd lebegjen a figura, mint statikussá tenni”. (240.) Szinte minden fejezet, akárcsak maga a regény, lezáratlan; Kovaè – természetesen az elbeszélői „én”-en kívül – a fejezeteket összekötő utalás- és hivatkozásrendszerek hálózatának teljességével: elsősorban az utalások sorozataival strukturálja a regény egymáshoz illesztett emlékezetfoszlányait: „még mesélek róla, ha eljön az ideje” (49.), „erről még lesz szó, amikor eljön az ideje” (68.), a tükörről „az elkövetkező fejezetek egyikében szeretnék pár szót mondani” (33.) stb.19 Ez az idővel való játék, az idő „kitartása” és a majd a kellő időben eljövő kellő pillanat kivárása adja a Város a tükörben ars poeticájának talán legfontosabb összetevőjét. „Jó, hogy az elbeszélés elhúzódott egészen napjainkig, hiszen az írói mesterség éppenséggel abban áll, hogy összetömörítsük az időt, hogy minden csupán egy pillanattá váljék, ahogy azt a dicső könyvekben feljegyezték: egész életünk egy pillanat csupán. Sok képet elfojtottunk, olykor a sötétből ragadjuk ki őket, nekünk is, akik éles elméjűek vagyunk, mindig marad valami tisztázatlan”. (32–33.)