Hatalmas és egészében pótolhatatlan adósságai vannak a magyar irodalom- és színháztudománynak a világirodalom és világszínház mérvadó alkotóinak hazai bemutatásában, munkásságuk szakmai feldolgozásában. Hosszú listát lehetne összeállítani mindazokról a külföldi írókról, színházi alkotókról, akikről magyar nyelven érdemi elemző munka nem jelent meg. A néhány nagy irodalomtörténeti áttekintésen kívül voltaképpen szinte nincs magyarul publikált monográfia a 20. század második felének angol nyelvű drámaíróiról (de más nyelvterületek alkotói esetében is ez a helyzet). Így például Samuel Beckettről magyar szerzőtől nem jelent meg könyv (angoloktól is csak pár), Edward Albee-ról Gspann Veronika Edward Albee drámái (Bp., Akadémiai, 1992) című műve az egyetlen szakkönyv. És a többiek (Harold Pinter, Brian Friel, Caryl Churchill stb. stb.) mind hiányoznak a magyar szakirodalmi feldolgozásból. A magyar anglisták, amerikanisták, írlandisták – idehaza vagy angol nyelvterületen megjelenő – ilyen tárgyú monografikus munkái pedig csak szűk szakmai körben válnak ismertté, a szélesebb (hazai) olvasóközönséghez nem jutnak el.

Úttörő és hiánypótló feladatra vállalkozott tehát Upor László dramaturg, műfordító, amikor közel egy évtizeddel első kötete, a Világszínház az egész: Amerika, London, Párizs (Budapest, Palatinus, 2000) után újabb könyvét Tom Stoppard életművének szentelte. Upor avatott és közeli ismerője Stoppard munkásságának. Ő szerkesztette (Giles Croft közreműködésével) a Holdfény. Öt mai angol dráma (Bp., Európa, 1995) című antológiát, melyben Stoppard 1993-as Árkádiája is szerepel. Stoppard Drámák (Bp., Európa, 2002) kötetének válogatója és szerkesztője volt, miként a Hapgood – Rock and roll (Bp., Európa, 2007) című Stoppard-kötetnek is. E kötetek utószavát (a Holdfényét Crofttal) ő írta, valamint ő fordította a Jumpers című Stoppard-darabot (Salto mortale címmel), a Hapgoodot, továbbá a drámaíró Fekete kerítés fehér hómezőn című, a Magyar Rádióban 2005-ben sugárzott (1972-ben írt) rádiójátékát.1

Tom Stoppard munkásságáról angol nyelvterületen 1977 óta jelennek meg monográfiák, zömük az ezredfordulóig látott napvilágot. Ronald Heyman első (később átdolgozva többször kiadott) kötetét követően sűrű egymásutánban, szinte évente jöttek ki a szakkönyvek az 1990-es évek elejéig.2 Aztán a monográfiákat követően az ezredfordulón megjelent a The Cambridge Companion to Tom Stoppard (Cambridge, Cambridge UP, 2001) című kötet. Nemcsak ez a kézikönyv, de a bő évtizedes szakirodalmi recepció is mutatja, hogy Stoppard életműve korán és ellentmondásmentesen kanonizálódott.

Az ezredfordulót követően megritkultak ugyan a Stoppard-monográfiák, de az elmúlt évtizedben is rendszeresen napvilágot láttak újabb elemző munkák, így John Fleming Stoppard’s Theater: Finding Order Amid Chaos (Austin, U of Texas P, 2001), Harold Bloom (ed.) Tom Stoppard (New York, Chelsea House, 2003) és Jim Hunter About Stoppard: The Playwright and the Work (London, Faber and Faber, 2005) című kötete.

Stoppard korai kanonizálódását mutatják és igazolják a műveiről készült disszertációk is. Az első doktori (PhD) értekezést Stoppard főbb drámáiról 1980-ban védték meg Londonban, a következőt 1982-ben az Umea Egyetemen (Svédországban). A kilencvenes évek óta megritkuló monografikus feldolgozások ténye nem láttatja eléggé, hogy Stoppard munkássága milyen mértékben épült be a brit kultúrába, beleértve a színházat és az oktatást. Drámáiról számos – a „műelemzések kiskönyvtára” típusú –, az oktatást segítő kiadvány született, több tanulmánykötet foglalkozik a munkáival, illetve a posztabszurd és posztmodern drámát/színházat taglaló gyűjteményekben is rendre jelen vannak a Stoppard műveit elemző tanulmányok.

A nemzetközi Stoppard-szakirodalom nem olyan bőséges, mint az angolszász, és ez a recepció részben könyv alakban kiadott doktori értekezésekre épül, mint amilyen Beate Neumeier Spiel und Politik. Aspekte der Komik bei Tom Stoppard (München, W. Fink, 1986), Klára Hurková Mirror Images. A Comparison of the Early Plays of Václav Havel and Tom Stoppard with Special Reference to their Political Aspects (Frankfurt/M, Peter Lang, 2000), vagy Holger Südkamp Tom Stoppard’s Biographical Drama (Trier, Wissenschaftlicher Verlag, 2008) című kötete.

Önálló kötetként (nem fokozatszerzési eljárásban) született viszont Beate Blüggel Tom Stoppard. Metadrama und Postmoderne (Frankfurt/M, Peter Lang, 1992), Ewa Kêb³owska-£awniczak The Visual Seen and Unseen. Insights into Tom Stoppard’s Art (Wroc³aw, Wydawn, 2004), María Inés Castagnino Tom Stoppard: el camaleóny sus voces (Buenos Aires, Atuel, 2005) vagy Irene Ranzato Tom Stoppard, contaminatore ossessivo: il drammaturgo, lo sceneggiatore, il traduttore (Roma, Aracne, 2010) című munkája.

A szakfolyóiratok közül a legtöbb Stoppard-elemzést a Modern Drama közölte, és több elemzés jelent meg a New Theatre Quarterly hasábjain is.

A Stoppard-szakirodalom e fenti szemléje azt mutatja, hogy a nemzetközi fogadtatás (az elemzések szempontjából) épp úgy esetleges és szerény mértékű, mint a magyar recepció.

A Stoppard munkásságát tárgyaló kötetek szerzői általában két módszert választanak az életmű feldolgozására. Vannak, akik kizárólag a drámákat, azok közül is az egész estéseket helyezik előtérbe, mint például Paul Delaney Tom Stoppard: The Moral Vision of the Major Plays című könyvében, aki az 1990 előtti öt fő drámát (Rosencrantz és Guildenstern halott, Salto mortale, Travesztiák, Az igazi, Hapgood) tárgyalja, és egy – exkurzus szerű – fejezetben öt további (zömmel rövid terjedelmű) darabot. Hasonlóképpen jár el Stephen Hu és Anthony Jenkins is, akik az egész estés darabok mellett csak Az igazi Bulldog hadnagy és a Magritte után című egyfelvonásosokat veszik tárgyul (illetve Hu még a 15 perces szkeccseket is).

A másik feldolgozási-megközelítési mód az, amely tematikus csoportokban tárgyalja a Stoppard életművet, külön fejezetekben sorra véve annak műfajait. Így jár el például Katherine E. Kelly Tom Stoppard and the Craft of Comedy: Medium and Genre at Play című munkájában, melynek öt fejezetéből az első a publicistát és a regényírót, a második a rádió- és televíziójátékok szerzőjét mutatja be, hogy a könyv maradék három fejezetében a Stoppard-drámákkal foglalkozzon.

De ez utóbbi megközelítéssel rokon a Faber and Faber Kiadó „Kortárs klasszikusok” című sorozatában megjelenő Stoppard-életműkiadás szerkesztési elve is. A Tom Soppard: Plays első kötetében a rövid darabok szerepelnek, a másodikban a rádiójátékok, a harmadikban a tévéjátékok, a negyedikben a drámaátdolgozások (benne például a Sirály Csehovtól, vagy Molnár Ferenc Játék a kastélyban című darabja, Rough Crossing címmel), az ötödikben pedig a következő egész estés drámák (ebben a sorrendben): az Árkádia, Az igazi, Megállás nélkül (Night and Day), Tus (Indian Ink), Hapgood.

Upor László kötete nem csupán a kiemelkedő drámákra összpontosít, nem csak a híressé vált más műfajban írott Stoppard-munkákat érinti (mint a Szerelmes Shakespeare vagy a Brazil forgatókönyve, az Albert hídja című rádiójáték), hanem valamennyi műfajban született valamennyi Stoppard-opust elemzi, egyetlen (korai) regényét, a rádió- és tévéjátékait, fordításait (adaptációit), filmjét és forgatókönyveit, és természetesen a drámáit. E teljes körű feldolgozás módot ad arra – amit Upor László Stoppard munkássága egyik lényeges jegyeként hangsúlyoz, s aminek bemutatására nagy figyelmet szentel –, hogy az életmű egyes (akár időben távol keletkezett) alkotásai közötti tematikus, motivikus kapcsolatokra fény derüljön, s hogy érzékelhetővé váljon Stoppard munkásságának burjánzó-organikus jellege.

E teljes körű feldolgozással Upor egyben messze túllép az eddigi magyar recepción, amelyet színpadon még mindig az 1966-os Rosencrantz és Guildenstern halott ural (ez persze túlzás: a darabnak mind ez idáig három magyarországi és két erdélyi bemutatója volt). Az igazinak és Az igazi Bulldog hadnagynak kettő, a többi egyszer-egyszer színre került darab pedig, az Íme egy szabad ember, a Magritte után és az Árkádia. A tizenhét színpadi műből ez a hat, a nyolc rádiójátékból hat (!), és a hét tévéjátékból pedig egy került magyar közönség elé.

A 20. század második felének angol nyelvű drámairodalmában Tom Stoppard életműve sajátos helyet foglal el, mivel négy és fél évtizedes alkotói pályáján sohasem csatlakozott trendekhez, csoportokhoz, mindvégig a maga kacskaringós és labirintusszerűen kiismerhetetlen útját járta, illetve építette. Amikor az abszurd dráma már túljutott a virágkorán, Stoppard a Rosencrantz és Guildenstern halott című debütáló darabjával mintha ezt a kifejezésformát frissítette volna fel.3 Amikor 1968 után a politikai színház erősödött fel, ő filozófiai farce-ot (Salto mortale) vagy szürrealista komédiát írt (Magritte után). Az avantgárd szellemiségét idézte meg a Lenin, Joyce, Tzara zürichi találkozását a Wilde Bunbury (The Importance of being Ernest) című darabjára rákopírozó Travesztiákkal. Mikor már elkönyvelték spekulatív, filozofikus szerzőnek, megírta Az igazi című, önéletrajzi motívumokban bővelkedő, plasztikus alakokra épülő, az igazi szerelem mibenlétét firtató realisztikus darabját. A természettudományos kérdések, paradoxonok és sejtések tömegét játékba hozó, a múlt megismerhetőségének viszonylagosságát (is) tárgyaló Árkádiának pedig a súlyos teoretikus kérdéseket könnyed, szellemes replikákban és fordulatokban taglaló dramaturgiája mellett is van világos szerkezettel és kontúrokkal rendelkező meséje, története. Eddigi legutolsó drámáját, a Rock and rollt a szerző az 1968-1990 közötti korszak párhuzamos – Cambridge-ben és Prágában zajló – történései megidézésének, és a rockzene fontosságának szenteli.

A Stoppard teljes munkásságát feldolgozó Majdnem véletlen című kötet szerkezete alapvetően kronologikus, lineáris, de – összhangban Stoppard munkamódszerével és műveinek egymáshoz való kapcsolódásával – egyben koncentrikus és asszociatív jellegű is. Upor az életmű áttekintése során játékba hoz és játékban tart több művet, és az éppen előtérben álló alkotás kapcsán rámutat az adott mű életműbe való beágyazottságának egyedi sajátosságaira, előzményeire és utóéletére is.

Stoppard életművét (és életrajzát) Upor öt fejezetre osztja, amelyet egy bevezető és egy – a Stoppard műveit felsoroló – függelék egészít ki. A bevezetőben szembenéz azzal a dilemmával és csábítással, ami gyakori kísértés a markáns stílusú-szemléletű szerzők elemzői számára, hogy imitálja-e Stoppard modorát. Mint írja, „Stoppardról írván nehéz elkerülni a csábítást, hogy frappánsan megformált paradoxonokban, csattanós ellenpontokban fogalmazzunk” (10. old.). Némiképp ennek a csábításnak esnek áldozatául a fejezetek-részek címadásai, amelyek időnként a tárgyalt mű fejezetcíméül egy másik Stoppard-darab címét adják meg. Így a Rosencrantz és Guildenstern halottról szóló fejezet címe „Salto mortale”, az életmű eddigi utolsó darabjának a címe (Rock ’n’ Roll – amely a könyvben és a magyar kiadásban is Rock and Roll címen szerepel) egy korai fejezet címeként is megjelenik (ahol Stoppard 1962-es Londonba költözésének időszakáról van szó, 26-28. old.), és még sorolhatnánk a hasonló eseteket.

Könyve műfaját és olvasókörét a szerző a következőképpen jellemzi. A munka „Stoppard életének és életművének – reményeim szerint: alapos – ismertetése, bizonyos motívumok kiemelésével, tendenciák felmutatásával, értelmezés-kísérletekkel. Felidéző-felfejtő szándékú bemutatás és a művek inspirálta gondolatok építménye: afféle emeletes olvasónapló” (13. old.). A választott tárgyalási, megközelítési mód pedig összefügg azzal, amit Upor – joggal – feltételez, hogy Tom Stoppard teljes életműve a magyar olvasók, színházba (moziba) járók előtt csak részlegesen ismert, és hogy könyvének olvasója nem olyan, aki „eleve alaposan ismeri Stoppardot” (14. old.).

Mindez meghatározza a szakirodalomra történő hagyatkozást és annak kezelését.
A fentiekben ismertetett fogadtatástörténetben szereplő munkák egyikére sem történik hivatkozás Upor László kötetében. Könyve bevezetőjében a szakirodalom kezeléséről Upor a következőket írja: „e könyv megírásának hosszúra nyúló időszakában számtalan publikációt elolvastam Stoppardról és műveiről (…). Mindazt, amit olvastam, láttam, hallottam, sikerült újra és újra fölfedeznem, majd elfelejtenem. Habár biztosan hatottak rám (…), tudatosan és tudomásom szerint egyikből sem idézek – kivéve, ahol ezt feltüntettem” (12. old.). Három forrást jelöl meg cím szerint, Ira Bruce Nadel Double Act: A Life of Tom Stoppard (London, Methuen, 2001), Michael Billington Stoppard: The Playwright (London, Methuen, 1987) és Paul Delaney (ed.) Tom Stoppard in Conversation (Ann Arbor, The U of Michigan P, 1994) című kötetét. Ez utóbbi egy interjúkötet, Nadel munkája életrajz, Billington pedig színikritikusként tekinti át Stoppard Hapgood előtti drámaírói pályáját.

Noha Upor olvasónaplónak nevezi monográfiáját, s noha nem építi be az elemzésbe a stoppardi életmű szakirodalmi fogadtatástörténetét, kötete jóval több, mélyebb és értékesebb munka egyszerű ismertetésnél és áttekintésnél. Még arra is ügyel, hogy láthatóan elkülönítse a művek ismertetését azok elemzésétől, keletkezési körülményeik bemutatásától. Az ismertetések minden esetben apró betűsek, és néhány bekezdésben (általában egy oldalnál nem hosszabban) tájékoztatnak a szóban forgó mű fontosabb tartalmi elemeiről. Kétségtelenül helyesen járt el ezzel a módszerrel, hiszen a Stoppard-életmű nagyobbik része ismeretlen a magyar olvasóközönség előtt. Az egyes művekre és az életmű egészére szánt terjedelem és az arányok kiegyensúlyozottak. A főszöveget lapszéli jegyzetek egészítik ki, amelyekben – egyebek mellett – a tárgyalt mű első magyar bemutatójáról, az angol színházi élet vagy a történelem szereplőiről stb. esik szó. A Majdnem véletlen teljes körű feltérképezése és bemutatása Tom Stoppard életművének. Nincsenek a könyvben csupán csak megemlített művek, valamennyi alkotás érdemben kerül bemutatásra.

A drámák kapcsán Upor nemcsak a művekről ír, hanem – ahol ennek a darab szempontjából jelentősége van – szól a Stoppard-művet színre vivő társulatról is, aminek időnként nem elhanyagolható jelentősége van. Mint például a Londonban élő amerikai Ed Berman vezette Almost Free Theatre számára írott darabok kapcsán (Szennyes, Újhaza), melyek esetében a keletkezéstörténet érdemi adalékokkal szolgál a művek megértéséhez és értelmezéséhez. Az külön érdekesség és az írói habitus összetettségét mutató mozzanat, hogy amikor Stoppard az 1970-es évek derekán e kicsiny matinéklub háziszerzőjeként működik közre, akkor már világszerte ismert és játszott szerző, aki otthon van a West End és a Broadway színházaiban is.

Az életút és a pályarajz bemutatását időnként kisebb-nagyobb kitérők egészítik ki, amelyekben lényeges adalékokról esik szó. Például Stoppardnak néhány jeles pályatársához fűződő kapcsolatáról, így például Harold Pinterrel való megismerkedéséről, barátságukról, vagy Václav Havelről, Mick Jaggerről, akik mindketten résztvevői voltak a Rock’n’Roll ősbemutatójának a Royal Court Theatre-ben 2006 júniusában. A darabot Stoppard Havelnek ajánlotta (ez sajnos a darab magyar kiadásából kimaradt, miként Stoppard hosszú előszava is, melyben sűrűn hivatkozik Havelre), s a mű a Rolling Stones 1990-es prágai koncertjével ér véget.

A könyvet alapvetően a méltató, affirmatív regiszter jellemzi, Upor megértő és elfogadó módon helyezkedik bele a stoppardi oeuvre kontextusába, de időről időre az esetleges fenntartásainak, kritikai észrevételeinek is hangot ad. Ezek közül a legtöbb Stoppard színpadi átdolgozásait illeti, melyek sorában ott van például Molnár Ferenc Játék a kastélyban című 1926-os „anekdotá”-jának 1984-es átirata. Stoppard Rough Crossing (Viharos átkelés) címmel dolgozta át a darabot, ami – Upor elemzése szerint – nem vált a világhírű és -sikerű Molnár darabjának javára. Az itáliai kastélyból egy tengerjáróra helyezett adaptációban – mint Upor írja – „a kissé ellaposított figurák és helyzetek olyan »plusz« poénokat kapnak, amelyek (…) gyakran leválnak a jelenetekről és a jellemekről; bizonyos mechanikus bohózati eszközök túlzott alkalmazása pedig egyenesen nehézkessé teszi a darabot” (135. old.).

De hasonlóképpen kritikus Stoppard legnagyobb színpadi vállalkozásával, a 2002-ben bemutatott, az Utópia partjai című drámatrilógiával kapcsolatban is. A három egész estés dráma (Az utazás, Hajótörés, Megmenekülés) a 19. századi orosz értelmiségi mozgalmak panorámája, 1833-tól 1868-ig, benne olyan történelmi alakokkal, mint Bakunyin, Belinszkij, Herzen, Turgenyev, akik mellett a kor más radikális gondolkodói is felbukkannak, mint például Marx. A három estés epikus folyam nem válik drámává, a szövegben egyenetlenségek, dramaturgiai problémák vannak, s az „orosz darabnak” elképzelt Stoppard-mű a szerző kevésbé sikerült munkái közé tartozik.

Stoppard filmes munkásságának mozzanatai a kronológia logikája szerint a könyv különböző fejezeteiben kerülnek elő (1975: Egy romantikus angol nő, rendező: Joseph Losey; 1978: Despair – Utazás a fénybe, r.: R. W. Fassbinder; 1985: Brazil, r.: Terry Gilliam; 1987: A Nap birodalma, r.: Steven Spielberg; 1990: Rosencrantz és Guildenstern halott, r.: Tom Stoppard; 1998: Szerelmes Shakespeare, r.: John Madden; 2001: Enigma, r.: Michael Apted). De Upor ügyel rá, hogy ezek a munkák se elszigetelten jelenjenek meg, így nemcsak közbeiktat egy „Filmek évtizede” című fejezetet (benne főleg A kör négyszögesítése című tévéfilmről, a Brazilról és A Nap birodalmáról ejtve szót), hanem bemutatja a forgatókönyvek hányattatásait, és olyan – látszólag mellékes – adalékokkal is szolgál, hogy Spielberg a közös munkát követően „két forgatókönyv »kikalapálásával« bízta meg Stoppardot. Különleges tehetségének mind az Indiana Jones és az utolsó keresztes lovag, mind a Schindler listája hatalmas sikerében volt némi szerepe” (142. old), még ha ez a közreműködés a stáblistán, valamint a szakmai és közönségrecepcióban el is sikkadt.

Az életmű áttekintését követően a kötetben néhány összegző alfejezet következik, amelyek a Stoppard-művek nőalakjaival, Stoppardnak a politikához fűződő viszonyával, valamint Stoppard írói szemléletének általános sajátosságaival foglalkoznak. E zárófejezetekben a monográfus éles szemmel mutat rá olyan rejtett összefüggésekre, amelyek a Stoppard életművét hézagosan és hiányosan ismerők számára nem vagy aligha mutatkoznának meg.

A könyv nem nyit radikálisan új fejezetet a Stoppard-recepcióban, de alapos, szakszerű, a dramaturg gyakorlati érzékenységének és tapasztalatának eszköztárát mozgósítva jelentős összegző értelmezése az író eddigi munkásságának. A magyar fogadtatástörténetben pedig kétségtelenül megkerülhetetlen és meghatározó forrásmunka minden Stoppard – de akár az elmúlt évtizedek angol színháza – iránt érdeklődő szakember és művelt olvasó számára.

Majdnem véletlen – mondja a kötet címe, melynek borítóját Tom Stoppard portréfotója tölti be. Nagyon sok meghatározó dolog tekinthető majdnem véletlennek az író sorsában és pályáján. Az 1937-ben a dél-morvaországi Zlínben született Tomáš Straüssler a korszak történelmi kataklizmáinak következtében a háború után Kenneth Stoppard brit katonatiszt mostohagyermekeként Angliában találja magát. Az iskolát 17 évesen odahagyó, újságírónak álló, írói ambíciókat tápláló Stoppard 1963-ban ügynökétől kap egy témajavaslatot: írjon darabot a Hamlet két udvaroncáról. Amikor az inkább regényírónak készülő Stoppard első (s egyben utolsó) regénye, a Lord Malquist and Mr. Moon 1966. augusztus 22-én megjelenik, ez a tény sokkal jobban foglalkoztatja, mint a Rosencrantz és Guildenstern halott két nappal későbbi bemutatója az edinburghi fesztiválon. Így amikor – visszaemlékezése szerint – a fesztiválról elutazóban kinyitja az Observert, a következőképpen reagál: „megláttam az arcképemet ezzel az aláírással: »a legígéretesebb debütáló szerző Arden óta«. A kellemes meglepetés után az első reakcióm az volt, milyen fura, nem is tudtam, hogy Arden valaha írt regényt. De a fotó nem is a könyvrecenzióknál, hanem a színházi rovatban szerepelt” (46. old.).

Hasonló – majdnem véletlen – esetnek tekinthető az is, hogy az Árkádia egyik fontos elméleti kérdését, a nagy Fermat-tételt (vagy rejtélyt), amellyel évszázadokon át küzdöttek a matematikusok, a darab 1993. április 13-án a londoni Lyttelton Színházban tartott ősbemutatót követően alig két hónappal megoldották. Andrew Wiles a Fermat-sejtést megoldó előadását június 23-án tartotta meg a Newton Intézetben, Cambridge-ben (UK).

Amikor pedig a Rock ’n’ roll-ban Stoppard megidézi a Pink Floyd alapító Syd Barrett – az intézményrendszerbe soha be nem tagozódó – alakját, a darab végére illesztett „Barrett, Havel és mások: néhány időpont” című (a magyar kiadásból kimaradt) jegyzék utolsó tételként azt írja: „2006. január 6.: Syd Barrett hatvanadik születésnapja”. A június végén tartott londoni bemutató után ezt a jegyzéket már csak azzal az egy adattal kell(ett) kiegészítenünk: „július 7.: Syd Barrett meghal”.

1 A Stoppard-művek címét magyarul az eddigi magyarországi kiadások, illetve az itt szemlézett monográfiában megadott változat alapján említem.

2 Victor L. Cahn: Beyond Absurdity: The Plays of Tom Stoppard. Rutherford, 1979, Farleigh Dickinson.

Felicia Hardison Londre: Tom Stoppard. NY, 1981, Frederick Ungar.

Joan Fitzpatrick Dean: Tom Stoppard: Comedy as a Moral Matrix. Columbia, London, 1981, U of Missouri P.

Jim Hunter: Tom Stoppard’s Plays. London, 1982, Faber.

Thomas R. Whitaker: Tom Stoppard. London, 1983, Macmillan.

Richard Corballis: Stoppard. The Mystery and the Clockwork. Oxford, NY, 1984, Amber Lane Press.

Tim Brassell: Tom Stoppard. An Assessment. London, 1985, Macmillan.

Tom Stoppard. Harold Bloom (ed.), NY, 1986, Chelsea House.

Susan Rusinko: Tom Stoppard. Boston, 1986, Twayne.

Anthony Jenkins: The Theatre of Tom Stoppard. Cambridge, 1987, Cambridge UP.

Tom Stoppard: A Casebook. John Harty III (ed.), NY, London, 1987, Garland.

Neil Sammels: Tom Stoppard: The Artist as Critic. Basingstoke, 1988, Macmillan.

Stephen Hu: Tom Stoppard’s Stagecraft. NY, 1989, Peter Lang.

Paul Delaney: Tom Stoppard: The Moral Vision of the Major Plays. Basingstoke, 1990, Macmillan.

Katherine E. Kelly: Tom Stoppard and the Craft of Comedy: Medium and Genre at Play. Ann Arbor, 1991, The U of Michigan P.

3 Martin Esslin az abszurd drámáról szóló könyvének harmadik kiadásában ide sorolja őt.