Mikor a Nihil egyszeriségét hangsúlyozom, kijelentésem önkéntelenül és akaratlan Karinthy-képünk egyik általános, visszatérő mintázatába rendeződik. Az ötlet, az ötletszerűség, a zsenialitás folytonos felemlegetésére gondolok, amellyel minden elismerésünk mellett inkább csak az életmű egészével szembeni hiányérzetünket takargatjuk, foltozgatjuk. Ennek tipikus példája, amikor a szürrealizmus vagy az abszurd dráma előfutárának titulálják.1 S ha ez a megállapítás valahogy mégis odavetett és súlytalan marad, miért ne várna hasonló sors arra is, amelyik a Nihil korszakos jelentősége mellett kardoskodik? Hiszen épp a korszak maradt el, melynek nyitánya lehetett volna: a magyar avantgárd fél évtizeddel később, a Nihiltől teljesen függetlenül és más úton indul el Kassák vezérletével. A Nihilben jelentkező művészetszemlélet és az avantgárd kapcsolatára később még visszatérek.2 Itt csupán a mű tudathasadásos recepciótörténetének leginkább idevágó jelenségére szeretném felhívni a figyelmet.

Egyfelől ugyanis Karinthy versét többször és többen használták a programszerű avantgárd művészi magatartás emblematikus jelzésére. Radnóti Sándor 1977-ben a Fiatal Művészek Klubjában tartott előadásában a szélsőséges gesztusokban végpontjára jutó művészet fogalmi önreflexiójának példájaként emelte ki (a feledésből), és jellemző módon előadása címéül is a vers két sorát kölcsönözte („És ha neked ez nem képez művészetet, Kedves Ernő: hát akkor nem művészet –”). Könczöl Csaba ugyanebben az évben Élet és művészet az orosz és szovjet avantgárdban című írásához szintén a Nihilből választott mottót: „És ha ez nem művészet: hát nem az, / De akkor nem is kell művészet – / Mert az a fontos, hogy figyeljenek / Az emberek és jól érezzék magukat.”3 De Karinthy versét nem csak a klasszikus avantgárdhoz rendelték hozzá. Két szakasza mottóként szerepel egy Molnár Gergelyről, az 1970-es évekbeli magyar underground kulcsfigurájáról szóló írás élén: „Bíró beszélt a neo-impresszionizmusról, / Én mondtam: mindent abba kell hagyni: / A művészetnek ne legyenek korlátai – / Se ütem, se vonal, se szín. // Vagyis az a művészet, amit az ember gondol, / És ha nem gondol semmit, az is művészet – / És ha csak érez valamit, az is művészet / És ha neked nem, hát nekem.” Ráadásul K. Horváth Zsolt írásának címét is innen kölcsönzi, sőt a „se ütem, se vonal, se szín” programjáról beszél, s ekképp a Nihil magától értetődő természetességgel egy neoavantgárd művészeti stratégia summája lesz.4 Ezek a példák nemcsak a Karinthy-vers ikonikus használatát jelzik, de egyúttal arra is szolgálnak itt, hogy felidézzék rendkívüli gazdagságát, hiszen e mottóvá vagy címmé előléptetett sorok között nincsen átfedés! Bár a szerzők más-más mozzanatot emelnek ki belőle, a Nihilt mindhárman az avantgárd attitűd foglalataként, emblematikus kifejezéseként idézik fel, ami nem is igényel további magyarázatot. Ezt a magától értetődőséget, ezt az emblematikusságot jelzi, hogy kifejtő érvelés helyett a puszta rámutatás gesztusával élnek, vagyis a Nihil kiemelt sorait, Karinthytól és írásuk szűkebb tárgyától egyaránt leválasztva, a cím, illetve a mottó kitüntetett helyzetébe állítják, ahol azok mintegy önmagukért beszélnek. Vagyis úgy használják, úgy idézik meg a Nihilt, mint az avantgárd programos hívószavát – mintha a vers és az avantgárd művészetszemlélet közötti affinitás vagy átfedés evidens és köztudott lenne, mintha elegendő lenne utalni rá, minden további kifejtés és magyarázat nélkül.

Ezek után joggal gondolhatnánk, hogy a Nihil integráns része a magyar avantgárd költészetről folytatott diskurzusnak. Annál nagyobb lesz a meglepődésünk, ha átlapozzuk a téma utóbbi évtizedekben örvendetesen megszaporodó szakirodalmát. Ebben ugyanis nyomát sem találni Karinthy versének, mintha nem ismernék, vagy egyszerűen nem akarnának tudomást venni róla az avantgárd jeles kutatói. Ennek az amnéziának jelentékeny hagyománya van Bori Imrétől Deréky Pálig és Kálmán C. Györgyig: a Nihilről sehol, még futólag sem tesz említést senki az avantgárd kontextusában.5 Ez a hiány még feltűnőbb lesz, ha tekintetbe vesszük, hogy Deréky Pál például a magyar avantgárddal foglalkozó könyveiben úgy hagyja említés nélkül ezt a verset, hogy egyik tanulmányában egész alfejezetet szentel Karinthy és az avantgárd viszonyának,6 Kálmán C. György pedig úgy, hogy könyvének elején épp a líratörténeti elődök és előzmények felkutatásának igényét fogalmazza meg. „Megtaláljuk-e – teszi fel a kérdést Kálmán C., akinek a korai magyar avantgárd költészet irodalmi kapcsolatrendszerét elemző tanulmányában egyébként szintén többször előkerül Karinthy neve – a kassáki költészet vagy a bárhogyan is felfogott avantgárd líra stílusjegyeinek nyomát korábban a magyar költészet történetében?” Kérdését a megelőlegezett „elkeserítően nemleges” válasz csak még égetőbbé teszi, minthogy az effajta diszkontinuitás – mint írja – az irodalomtörténészt „határozottan ingerli”. A továbbiakból azonban úgy tűnik, hogy ez az inger mégsem volt elég erős. Hiába mutatkozik ugyanis Kálmán C. lelkiismeretes és felfedezésre hangolt irodalomtörténésznek, hiába fut neki elszántan még egyszer a dolognak, „akárhogyan is kutat, nem leli meg a magyar lírában a közvetlen elődöket és úttörőket.”7 Azt persze én sem gondolom, hogy a Nihil és Kassák versei között létezett vagy utólagosan konstruálható volna bármiféle kontinuitás, és ha vizsgálódásunkat szigorúan a stílusjegyekre korlátozzuk, a kettő valóban nem említhető egy lapon. De éppilyen nyilvánvaló számomra az is, hogy egy „bárhogyan is felfogott [az én kiemelésem – B. A.] avantgárd” és a Nihil között egykönnyen kínálkozik a kapcsolat, ahogy azt Radnóti, Könczöl és K. Horváth mottóhasználata is mutatta. Így aztán a kérdést talán mégiscsak érdemes, mi több, muszáj feltennünk: vajon mi az oka a Nihil finoman szólva is felemás fogadtatásának, ami a korabeli recepció és a mai szakmai vizsgálódások közös és masszív ténye?

A Nihil kanonizációjának általános deficitjét mutatja, hogy nem került bele a Hét évszázad verseinek sok kötetébe és sok kiadásába,8 és éppilyen jellemző tény az is, hogy Radnóti Sándor csaknem hét évtizeddel Nyugat-beli megjelenése után írta le először és talán mindmáig utoljára azt az egyszerű megállapítást, hogy a Nihil – idézem – „nagy vers”. A magam részéről ezzel olyannyira egyetértek, hogy – mint az írásom felütéséből is kitetszik – száz évvel ezelőtti megírását és megjelenését a magyar irodalom egyik kivételes eseményének tartom. A vers itt jelzett tudathasadásos befogadásából fakad, mely szorosan összefügg Karinthy egész életművének megítélésével, hogy ezt újra és mindegyre szükséges elmondani, még akkor is, ha vannak néhányan, s tán nem is kevesen, akik számára a Nihil nagy vers volta nyílt titok.

Ahogy azt korábban megjegyeztem, a művészetfilozófiai radikalizmusnak ezt a magyar irodalomban szinte páratlan irodalmi dokumentumát sokan azért sem tartják egyébnek, mint véletlen ráhibázásnak, mert nem követték további hasonló Karinthy-versek. A Nihilnek ez a fajta kiemelése, leválasztása az életműről – és persze a vers szavainak címként és mottóként való kiemelése is erről a leválasztásról tanúskodik – az az ár, amit a vers önmagában vett jelentőségének elismertetéséért örömmel fizetnek meg mindazok, akiknek Karinthy amúgy nem nagyon kell. Akik nem látnak benne egyebet könnyűsúlyú ötletembernél. Csakhogy azok, akik egyszeri, folytatás és következmények nélküli műként gondolnak a Nihilre, figyelmen kívül hagynak valamit. Mert igaz ugyan, hogy szerzője ezt követően nem írt hasonló jellegű verset a Nyugatba, és máshova sem, de az az állítás, hogy következmények nélküli lett volna saját írói gyakorlatában, aligha tartható. A Nihil után ugyanis Karinthy költőként elhallgat: több mint egy évtizedig egyáltalán nem ír verset. Ez a hosszú hallgatás pedig következménynek épp elég. Épp elég különös, épp elég jelentőségteljes ahhoz, hogy a társversek elmaradásának ténye átértelmeződjön, előjelet váltson. E hallgatás fényében ugyanis a Nihil olyan műként áll előttünk, amelynek radikalizmusáért nem további Karinthy-versek megléte, hanem ezek hiánya szavatol. Olyan önmaga ellen forduló gesztus, amelyből ez a költői elhallgatás levezethető. De akárcsak a Nihil harsány megfogalmazásai, a költészetről való lemondásnak ez a hallgatólagos, gyakorlati döntése is teljességgel észrevétlen maradt. Bár sok tekintetben nem tanulság nélkül való párhuzamot vonni Duchamp és Karinthy között, egy biztos, az utóbbiról semmiképp sem lehetne azt mondani, hogy „túlértékelik a hallgatását”.9 Efféle jelentésteli elhallgatásokban egyébként nem bővelkedik a magyar költészet, és irodalmi tudatunk tán nem is fogékony rá. Karinthy esete a Nihillel legalábbis mintha ezt mutatná.

Mindazonáltal azt gyanítom, hogy érzékenységünknek ez a lapszusa itt kimondottan szerzőnknek szól, és elválaszthatatlan a munkásságát övező általános zavartól, tanácstalanságtól, ambivalenciától, aminek esetünkben az lehetne a summája, hogy: csakis jelentékeny költő elhallgatása lehet jelentőségteljes. Ha tehát valaki a költő évtizedes hallgatásának tényével nem számol, nem tekinti következménynek, ha nincs füle a csönd ezen végletes, gyakorlati esztétikájának és a Nihil sorainak egybehangzására, annak alighanem egyszerűen az az oka, hogy Karinthyt nem tartja elég jelentékeny költőnek. A Nihil értékelésének ügye ekképpen elválaszthatatlan Karinthy egész költői életművének megítélésétől. Nagy tehát a kísértés, hogy ezen a ponton elkanyarodjak a Nihiltől, és Karinthy második, posztumusz kötete, az Üzenet a palackban kései, számadásszerű szabadverseiről beszéljek, melyek meggyőződésem szerint a magyar költészet nagy teljesítményei közé tartoznak. Ha ez így van, a Nihilre úgy is tekinthetünk, mint egy majdani nagy költő korai, zseniális alapvetésére, mely jó két évtized múlva hozza meg igazi termését.10 Karinthy későbbi jelentékeny költészetének számbavétele azonban, ahogy mondani szokták, szétfeszítené írásom kereteit. Jelzésképpen csupán Tandori Dezsőhöz csatlakozom itt, vele együtt én is „úgy érzem, jelentős reneszánszának lehetne jönnie, s nem tudom, ez miért késik”.11

Sejtésem persze van. Karinthy életművét olyan élesen vágja ketté a „komoly”-nak és a „humoros”-nak bélyegzett szövegek megosztása, mint talán senki másét a magyar irodalomban, és alighanem ez a kísértő kettősség, mint valami hátsó gondolat, az, ami még nagyszabású kései költészete megítélésére is árnyékot vet. Annak ellenére mondható ez, hogy jobban méltányolt humoros életművének irodalomkritikai túlsúlyáról egyáltalán nem beszélhetünk. Humoreszkjeiről száz év alatt alig hangzott el valami, ami ne laposság, rögtönzés vagy fellengzős általánosság volna. Az Így írtok tivel némileg más a helyzet, de ennek sem egyes darabjairól, hanem vállalkozásának egészéről van lényeges irodalomkritikai mondandónk. E vállalkozásnak az ad külön súlyt, ha tetszik, művészetfilozófiai nyomatékot, hogy magában a műben a kezdő író fikciójához kötődik, a valóságban pedig elválaszthatatlan az induló Karinthy irodalmi ámokfutásától.12 De talán még fontosabb, hogy az Így írtok ti, annak is leginkább az első kiadása az egyedüli mű, amelyben a népszerű és az irodalmi író említett kettőssége nem okoz zavart, ahol békésen megférnek egymással. Az egyes darabok féktelen humora ugyanis független vagy függetleníthető a vállalkozás egészét meghatározó kritikai pozíciótól. Ebből következik az is, hogy magukról a torzképekről nem olvasható le az a „pusztító ítéletmondás”, amire Babits a maga rendkívüli fogékonyságával ráérzett: „Nem a rossz írókat leplezte le – magát az irodalmat leplezte le, a lényegéhez tartozó modorosságokkal, pózokkal és csináltságokkal, úgyhogy hökkenve kérdeztük: e pusztító ítéletmondás után hogy mer majd írni s építeni.”13

Babits „hökkent kérdése”, mely a Karinthyhoz kapcsolódó szemléleti és szellemi rokonság platformján sarjadt, bizonyos értelemben a Nihil utáni versírás dilemmáját is telibe találja. Azt nevezetesen, hogy miért is nem követték e furcsa versmanifesztumot hasonlók. Másfelől felvetődik a kérdés: miért is vonna le bármit a Nihil jelentőségéből ez a fajta egyedülállóság? Mintha bizony Duchamp biciklikerekét a hólapátja tette volna nagygyá, hólapátját pedig a biciklikereke, vagyis, hogy ez a számszakiság bármit is változtatna a readymade mibenlétén vagy koncepcionális jelentőségén. Holott jól tudjuk, inkább az a helyzet, hogy mindkettő, a biciklikerék és a hólapát hírnevének is közös forrása van: az a bizonyos Forrásnak keresztelt felfordított piszoár, minthogy ennél borult ki a bili: a Forrás volt az, ami botrányt kavart. Márpedig az értetlenség, a zajos botrány az avantgárd művészet előretolt éke és legfőbb propagandája. A botrány az, ami olyasvalamire nyitja fel a közönség szemét, amit a szó szoros értelmében még nem lát. Ebben az összefüggésben talán nem tanulság nélküli, ha a Nihil 1911 eleji megjelenésének korszakos pillanatát egy elmaradt botrány történeteként veszem szemügyre.

Induljunk el tehát a fogadtatás felől, amit első körben gyorsan el is intézhetünk. A Karinthy-irodalomban ugyanis semmi nyoma annak, hogy a Nihilről Nyugat-beli közlése után bárki is megnyilatkozott volna a sajtóban, ha nem számítjuk azt a két paródiát, amely a Szeged és Vidékében jelent meg.14 Ez a helyzetkép persze a Karinthy-filológia még mindig kezdetleges állapotából is adódhat, de a visszhang hiánya ezzel együtt is meglepő. Azt ugyanis aligha feltételezhetjük, hogy a vers nem szúrt szemet senkinek akkoriban, hogy nem volt beszédtéma, indulatos viták ütközőpontja és tárgya. Erről az élénk hatásról tanúskodik Nagy Zoltán késői visszaemlékezése, mely szerint a Nihilről megjelenésekor „sokat vitatkoztak irodalmi körökben. Formátlan formájú vers ez, prózai realisztikus epizódok és nihilisztikus művészeti elvek vannak összekavarva benne valami furcsa összevisszaságban. Megjelenésekor sokan »tanköltemény«-félének nézték, és komolyan vitatkoztak a benne előforduló zavaros művészeti elvekről”.15 Így aztán a kortársakra tett hatását alighanem Karinthy ez idő tájt írt mondatával jellemezhetjük legjobban: „verseim általános titkos feltűnést keltettek; senki se beszélt róluk, de mindenki dühös volt”.16

De ha a Nihil általános feltűnést keltett megjelenésekor, ha mindenki dühös volt miatta, miért nem írt róla senki, miért maradtak a kortársi reakciók titokban? Konzervatív oldalról ezt a csöndet még érthetetlenebbé teszi az a körülmény, hogy a Nyugat körüli csatározások nemcsak hogy nem ültek el, hanem új lendületet is kaptak ekkoriban. A Nihil megjelenésével egy időben, 1911 januárjában indul meg a Magyar Figyelő, amelyet Tisza István, volt és leendő miniszterelnök és Herczeg Ferenc, leendő „írófejedelem” egyfajta ellen-Nyugatként hozott létre. Hatvany Lajos és Ignotus maguk is úgy vélték, hogy Osvát részéről hiba volt Karinthy versét épp a január elsejei számban közölni, és ezzel kihívni a kritikát maguk ellen, „éppen akkor, mikor a »Magyar Figyelő« megindul, annak bizonyítására, hogy a »Nyugat« egy minden magyar istenektől elrugaszkodott valami, tehát meg kell ölni.”17 Mint később látni fogjuk, ugyanebben az időben Ady is hasonló rémképekkel viaskodott, ő is a Nyugat ügyét, sőt a folyóirat létét féltette az esetleges támadásoktól és botránytól. Minthogy Karinthy verse ideális célpontot kínált egy ilyesfajta hecckampányhoz, még a Nyugat táborán belül is voltak, akik közlésének időzítését afféle provokációnak tekintették, olyan magasra dobott labdának, amire Tisza és Herczeg lapja nagy örömmel fog lecsapni.

Arra, hogy a Nihil időzített bombája végül is miért nem robbant, nincs minden szempontból kielégítő válaszom. Találgatok csupán, ötleteim vannak, de nem tudok maradéktalanul számot adni a körülötte támadt csöndről – és ez a csönd, több oldalú körüljárása után is, talányos és érthetetlen marad a számomra. Azzal foglalkozom, ki, hogyan, mit és miért nem írt a Nihilről. E vers körüli hiány továbbra is tátongó hiány marad. De a Nihilről ma, száz évvel megjelenése után sem lehet úgy beszélni, hogy erről a hiányról ne beszélnénk. A vers körüli diskurzusnak immár ez a hiány az alapja. Ha a Nihilről mint egy elmaradt botrány történetéről beszélek, óhatatlan, hogy ez a csönd maga váljék visszamenőlegesen botrányossá.

A konzervatív oldalon a Hatvany és Ignotus által megjósolt heves reakció elmaradásában alighanem szerepet játszott, hogy noha a Magyar Figyelő a Nyugat hatásának ellensúlyozására jött létre, nem irodalmi, hanem társadalmi és politikai irányultságú volt, vagyis a szépirodalom, az esszé és az irodalomkritika hasonlíthatatlanul kisebb teret kapott benne, mint a modern irodalom hangadó folyóiratában. Számonként legfeljebb egy novellát közölt, verset csak kivételesen, irodalomkritikát pedig egyáltalán nem, legalábbis az első évben. Igaz, Följegyzések rovatában olykor reflektált irodalmi és művészeti ügyekre. Rusticus álnévvel jegyzett írásaiban maga Tisza István is felemelte itt szavát, hol a festészet, hol az irodalom aktuális jelenségei ellen. Mindjárt az első számban Kaffka Margitot rótta meg, amiért a Nyugatban megjelent versében a kávéházat az otthon meleg színeibe öltöztette, meghitt, intim helyként festette le.18 De Tiszát Kaffka verse nem mint irodalom, hanem mint társadalmi tünet érdekelte, igazából a kávéházi kultúra terjedését kárhoztatta. Amiképp általában is elmondható, hogy a botrányok rendszerint nem irodalmi kérdéseken, hanem az irodalomra testált erkölcsi, vallási vagy társadalmi problémák körül robbantak ki. Ennek tipikus példája az a sajtóvita, amely Babits Játszottam a kezével című „hazafiatlan” verse körül folyt 1915-ben, a világháború második évében. Ezzel szemben a Nihil provokációja szigorúan művészeti kérdéseket érintett, és nem nyújtott semmilyen külső, tematikus fogódzót. Csakhogy ez a megállapítás is sántít, mert igaz ugyan, hogy a vers középpontjában a művészet kirívóan extravagáns meghatározása áll, a címül választott szó, a „nihil” olyan átható negatív töltettel rendelkezett, hogy minden vádat könnyedén rá lehetett volna olvasni. Valami miatt mégsem ez történt: ezen a versen senki sem hahotázott, senki sem szörnyülködött, pontosabban ilyen és hasonló reakcióinak senki sem adott nyilvánosan hangot. Így aztán arról, hogy mit is gondoltak róla, miképpen reagáltak megjelenésére a Magyar Figyelő háza táján, nem is volna semmi adatunk, ha épp a Babits említett verse körüli, évekkel később fellobbant irodalmi háborúság aktái között nem bukkannánk váratlanul mégiscsak versünk nyomára.

A Budapesti Hírlap 1915. november 16-i számában olvassuk: „Nem először foglalkozom én ezzel a társasággal, tudom jól, hogyan lesz ott valaki költővé. Évekkel ezelőtt egy tehetséges fiatal – akkor még kezdő – író, kapja magát, kanyarít egy verset, amely így kezdődött valahogy: »Vettem ötért gesztenyét, de nem tudtam megenni.« (Képzelhető, milyen volt a folytatás!) Beküldi a Nyugat-nak; az, miután a vers furcsa, bolond és minden értelem nélkül való volt, leközli. A fél város nevetett ezen a versen – (a többek között volt egy ilyen sora is: »vajon ez művészetet képez?« –), a szerző mulatott a legjobban, csak a lap akkori szerkesztője vette komolyan, és irodalmi emberek előtt magyarázta, hogy ez a vers szép és határozottan művészetet képez. Ha szükséges lett volna, a Nyugat egész gárdája síkra száll ezért a versért, és eskü alatt vallja, hogy ennél szebb verset még ők sem tudnak írni. Ebből a kis históriából is megítélheti mindenki, milyen komoly dolog lehet ez a nyugatos nyavalygás.”19

A Szidor névvel jegyzett cikk szerzője alighanem Pekár Gyula, kora legszélesebb vállú magyar írója, Don Juan legjobb magyar tanítványa, a közhiedelem szerint a Nemzeti Múzeum előtti Arany-szobor Toldijának modellje. Mégse gondoljuk, hogy csak mint afféle múzeumi kövület, kővendég kerül történetünkbe.20 Visszatekintő leírása rendkívül figyelemreméltó, minthogy csupán első tekintetre követi a konzervatív befogadás előre borítékolható sémáját. Elbeszélése egy ponton különös csavart kap, és váratlan távlatot kínál a vers értelmezéséhez. A séma ez: a Nihil „furcsa, bolond és minden értelem nélkül való vers”, köznevetség tárgya, és azzá válik a Nyugat is, amely nemcsak hogy leközli, de szerkesztőjével az élén egy emberként áll ki mellette. A várakozásainkat kibillentő fordulatot az a félmondat hozza, hogy a versen, Pekár szerint, maga „a szerző mulatott a legjobban”. Ezzel ugyanis világossá válik, hogy írásának célpontja nem Karinthy és a Nyugat, hanem csak és kizárólag az utóbbi, nem a vers, hanem a lap, amelyik leközölte. A Nihilt szembeállítja a Nyugattal, a verset, a benne közölt verset mint adut játszva ki ellene. Vagyis nem annyira a Nihil érthetetlenségén gúnyolódik, hanem azokon, akik nem értik – mármint a tréfát. Karinthy verse tehát hasonló funkciót tölt be itt, mint Alan Sokal nevezetes tréfája, mely azáltal kívánta nevetségessé tenni a posztmodern gondolkodók zagyvaságait, hogy szándékosan értelemhiányos szövegét egy rangos elméleti folyóiratban publikálta.21 Pekár ugyanilyen célzatú paródiának állítja be a Nihilt, amely azáltal válik szimptomatikussá, hogy komolyan veszik. Olyan „minden értelem nélkül való” szövegnek, amely egy egész irodalmi csoportosulásról és irányról rántja le a leplet. Ehhez persze egy kis bűvészmutatványra is szükség van: azt a látszatot kell keltenie, mintha Karinthy és ő egy platformon állna, mintha a „kezdő író” nem is a Nyugathoz kötődne. Ennek a stratégiának a része az is, hogy Karinthyt „tehetséges”-nek mondja, szemben a nyugatosokkal, akikről ezt írja: „tehetsége a legtöbbnek nincsen”. Ebben a leosztásban „a fél várossal” és Pekárral együtt maga a szerző is mulat a tréfáján. Ő is mérhetetlenül nevetségesnek tartja, hogy a lap szerkesztője védelmébe veszi a verset, és komolyan magyarázza irodalmi értékeit.

Pekár beállításának tendenciózussága persze könnyen tetten érhető. Hiszen Karinthy nemcsak úgy „kapta magát”, és kívülről, kívülállóként küldte be művét, ahogy Sokal is a magáét, hanem a lap szerzőgárdájának oszlopos tagja volt. Olyannyira így van ez, hogy már a Nihil megjelenése előtt fél évvel szóba került belső munkatársként való szerződtetése, fix fizetéssel. Az akkor alig 23 éves Karinthynak évi fizetést, 300 koronát ajánlottak, míg Babitsnak, akivel ugyanez idő tájt állapodtak meg, 400-at. Az összegbeli különbség meglepő módon nem Babits és Karinthy eltérő megbecsültségét tükrözte, hanem abból adódott, hogy míg Babits a felajánlott fizetés fejében kizárólagosan a Nyugatnak kötelezte el magát, a jóval többet és szórtabban publikáló Karinthy esetében ez fel sem merült, a pénzösszeg „nem a kizárólagosság megfizetése, hanem afféle stipendium lett volna” – ahogy azt Fenyő Miksa írja Hatvany Lajosnak.22

Karinthy tehát már ekkoriban is a lap nagyra becsült és sokat foglalkoztatott szerzője. Fontos azonban látni, hogy ettől még Pekár trükkje – Karinthy és a Nyugat, a vers és lap egymás elleni kijátszása – korántsem válik alaptalanná. Hisz végső soron az előbb említett eset is egyfajta kettősségről tanúskodik. Karinthy szerződtetése felmerül ugyan, fiatal kora ellenére a Nyugat kulcsfontosságú szerzőjének tekintik, de éppilyen jellemző, hogy a kizárólagosság nála szóba sem jöhet, és nem csak nagy termékenysége miatt. Írásainak jó részére ugyanis a Nyugat egyébként sem tart igényt. Nem kér belőlük. Arra a kellően nem tudatosított és nem hangsúlyozott tényre gondolok, hogy a lap csak verseket, novellákat és kritikákat közölt Karinthytól, de irodalmi torzképei vagy humoreszkjei még véletlenül sem jelentek meg, nem jelenhettek meg itt: ezek egészen egyszerűen nem fértek be, mindenestől integrálhatatlannak bizonyultak a Nyugat irodalomképébe. Szinte szimbolikus tehát, hogy végül is ejtik az ügyet, és Karinthy – ekkor legalábbis – nem lett a Nyugat belső munkatársa. Erről és a későbbi időkről elmondható, hogy a körön – a Nyugat és tágabban az írói céh körén – belül állva is valahogy kívül maradt.23 Ennek fényében pedig már nem is hat tendenciózus beállításnak, épp ellenkezőleg, valóságos felismerésszámba megy, hogy Pekár a Nihilt és annak szerzőjét próbálta átmaszkírozni az ellenség harcvonala mögé bejuttatott trójai falóvá. Erre a szerepre Karinthy valóban alkalmasnak tűnt: ő tényleg nem illeszkedett egyszerűen és minden további nélkül a Nyugatba. Fél lábbal, életművének humoros felével mindenképpen, kilógott a sorból és a lapból – hogy ennek az illeszkedési zavarnak csupán legnyilvánvalóbb példáját említsem itt.

Ez a leginkább Osvát Ernő nevével összefonódó irodalompolitika olyan szakadást jelez a Nyugat többé-kevésbé egységesnek tekintett irodalomszemléletében, amivel ritkán vetünk számot. Ennek a szakadásnak pedig kétségkívül Karinthy a kulcsfigurája.
„A Nyugat nem vicclap” – ezzel a kurta válasszal hárította el Osvát a Tanár úr kérem darabjainak közlését, amikor Füst Milán a figyelmébe ajánlotta őket.24 Osvátnak ezt a fajta egyoldalúságát, az irodalom és a humoros irodalom merev szétválasztását számos kortárs megerősíti. „Osvátnak nehezen fékezhető ellenszenve van a derűre, kacagtatásra, megbékéltetésre törő irodalmi szemlélet iránt. Amikor ezt kereken közöltem vele, csak éppen össze nem verekedtünk. Főleg az sértette vérig Osvátot, hogy … Karinthy és más írótársak humorizáló műveinek általa a Nyugat hangjából való kirekesztésére és eltanácsolására hivatkoztam neki” – így a ’10-es évekre visszatekintő Tersánszky.25 „Nem véletlen, hogy egyetlen humorista sincsen a »Nyugat« írói között, és hogy írásaikban a humornak, a mulatságos szatírára való törekvésnek a nyomait sem lehet felfedezni… Osvát Ernő sohasem nevetett és ezért azt hitte, nincs is jókedv a földön…” – írja halálakor Lengyel István.26 Németh Andor pedig Osvát szerkesztői érdemei között említi, hogy „milyen merészség kellett vállalni és kiemelni a Fidibusz posványaiból Szomory Dezsőt!”27 Hogy Szomoryt tényleg ki kellett-e menteni a nevezett vicclap fertőjéből, nem tudom, annál jobban illenek Németh Andor szavai Karinthyra, aki írásai nagy részét valóban vicclapokban, többek közt a Fidibuszban publikálta. Itt jelent meg az Egy kezdő író vázlatkönyvéből című sorozata is, későbbi nevén az Így írtok ti.28

Pekár tehát jól érzékelte, hogy Karinthy valamiképpen kilóg a Nyugatból, és ebből a kívülállásból fabrikált, némi rásegítéssel szembenállást. Ebben alighanem az Így írtok ti nyugatos írókról készült paródiái is megerősítették, melyekből akár kritikai ítéletet is kiolvashatott.29 Pekár azonban nemcsak arra tapintott rá, hogy ha a Nyugatról van szó, Osvát nem ismer tréfát, végső soron azt is jól érzékelte, hogy a Nihil szétfeszíti a nyugatosok modernizmusának esztétikai kereteit. Mindent összevetve tehát akár fejet is hajthatnék éleslátása előtt. Bevallom, bennem sohasem merült fel az a gondolat, hogy a Nihil valamiféle paródia volna, és ennek a feltételezésnek másutt sem találtam nyomát. Egészen a legutóbbi időkig. Néhány éve ugyanis az avantgárd jeles kutatója, Kappanyos András is parodisztikus indíttatású szövegként olvasta a Nihilt, melyet, mint írja, csupán egy félreértés folytán tekintünk a Karinthy-líra „jelentős, kanonikus darabjának”. Ekképpen egy platformra kerül Pekár Gyulával, még ha egy világ választja is el őket: Kappanyos ugyanis nem a modern költészet, hanem az avantgárd vers torzképeként értelmezi a Nihilt, vagyis nem a modernizmus konzervatív kritikáját látja benne, mint Pekár, hanem az avantgárd művészetnek a modernség felől megfogalmazott, konzervatív kritikáját.30

Az, hogy egy mű miért és mennyiben tekinthető paródiának, rendkívül érdekes és összetett elméleti probléma, még ha Pekár tréfája vaskosabb volt is annál, semhogy holmi teoretikus nüanszok foglalkoztassák. A paródia státusa körüli bizonytalanság jelzésére álljon itt egy korabeli példa: Herczeg Ferenc 1908 végén különbséget tesz Ady azon versei között, amelyeket nagy gyönyörűséggel olvas, és azok között, amelyeket nem ért, és utóbbiakat úgy magyarázza, hogy „a sátáni módon maliciózus költő ezeket a verseket önmagának, vagy talán tisztelőinek kifigurázására írja”.31 Nehezen bizonyítható és éppoly nehezen cáfolható feltételezés, ezért jöhetett Herczegnek kapóra. A paródia vagy nem paródia kérdését azonban a Nihil esetében épp az a mozzanat döntheti el megnyugtató módon, amely Pekár beállításának heurisztikus értékét is adta – csak épp az ellenkező irányba. Amikor Pekár kezdő írónak titulálta Karinthyt, önkéntelenül is a Fidibusz-beli sorozattal, vagyis az Így írtok ti „kezdő író”-jával hozta átfedésbe, ekképpen a Nihilt a paródiák körébe vonta, abba a körbe, amely külsődleges volt a Nyugat irodalmához képest. Ezzel rátapintott Karinthy kívülállására, az irodalomhoz való viszonyának arra az ambivalenciájára, ami a paródiában találta meg adekvát formáját, és arra az ambivalenciára is, ami Karinthy életművének megítélését mind a mai napig kíséri. Csakhogy ehhez a verset ki kellett szakítania eredeti kontextusából, épp azt kellett figyelmen kívül hagynia, amiből kiindult, hogy nem másutt, hanem a Nyugatban jelent meg, ahol Karinthy paródiát nem közölt, és ahol paródiának nem is volt helye. Ráadásul nem egyszerűen figyelmen kívül hagyta a kontextust, hanem teremtett egy másikat: a Nihilt igazából nem is tekintette paródiának, hanem paródiát faragott belőle. Ami már csak azért se eshetett nehezére, mert a vers messze túlment a „bolondság” és az „érthetetlenség” akkoriban a nyugatosoktól megszokott formáin, és olyan hanyagul tette túl magát a költészeten, ahogy előtte senki, amire nem volt minta. Pekár tehát pontosan érzékelte a Karinthy-vers példa nélküliségét – éppen ezért statuált belőle példát, amit a Nyugat ellen fordíthatott. Ez volt Pekár tréfája. Hogy a Nihil esetében egyáltalán felmerül a paródiaként való értelmezés lehetősége, az a vers kitételein túl egyszerűen a szerző személyének köszönhető. Ezt korábban úgy fogalmaztam meg, hogy Karinthy komoly életművének legjavára, így a Nihilre is rávetül a humorista árnyéka. Karinthy meg úgy, hogy „humorista az, akivel viccelnek”.

A Nihil kis művészetfilozófiai traktátusa a korabeli művészetszemlélet, pláne a konzervatív művészetszemlélet elváráshorizontja felől teljességgel értelmezhetetlen volt. Ekkoriban csakis vicclapokban volt értelme leírni olyasmit, hogy „a művészetnek ne legyenek határai, se ütem, se vonal, se szín”. Azt, hogy „a művészet az, amit az ember gondol, és ha nem gondol semmire, az is művészet”, nem gondolhatta senki komolyan.32 Talán ez az oka annak, hogy senki sem nyilvánított róla véleményt. Talán ennek a korban csakis viccre lefordítható radikalizmusnak köszönhető, hogy a Nihil nem vált botránykővé, nem váltott ki semmilyen nekibőszült és vitriolos reakciót a konzervatív oldalon, szemben mondjuk Ady költészetével, melyet minden „érthetetlensége” ellenére a művészet szentségének aurája vett körül. Vagyis Karinthy verse úgy ment túl minden határon, hogy közben nem érte el az irodalmiság alsó küszöbét: nem lehetett komolyan venni, és így nem is volt értelme támadni sem. Igen, talán. De magam is érzem, hogy mindez valahogy mégsem ad kielégítő magyarázatot arra a váratlan, Hatvany, Ignotus és Ady félelmeit is meghazudtoló csöndre, amellyel a Nihilt a Magyar Figyelő környékén fogadták. Sajnos azonban nincs jobb ötletem, így aztán mindaddig, amíg másnak sincs, a konzervatívok csöndje rejtélyes és néma csönd marad.33

A tanulmány folytatását a Jelenkor következő számában közöljük.