Ezt már csak azért sem bántam meg, mert így egy kiváló kutató-kollégium tagja lettem, ahol – mivel a kolllégiumot egy francia milliomos alapította – azonnal nemzetközi társaságba kerültem, s a házszabályok rendkívül enyhék, mondhatni liberálisak voltak – például a legtöbbi oxfordi diákkal ellentétben, mi külön kapukulcsot kaptunk, senki sem tartotta számon, mikor térünk haza este. És amikor szót fogadtam Haywardnak, még nem tudtam, hogy milyen kincset rejt az íróasztalfiókja. Már benne lappangott az a kézirat, amit pár hónappal korábban Georgij Mihajlovics Katkov, emigráns orosz történész (szintén a St Antony’ s ‘fellow’-ja) kapott meg, illetve hozott magával Moszkvából. Igen, a Doktor Zsivagóról van szó, amelyet Paszternak, hogy biztosra menjen, több példányban csempésztetett ki a Szovjetunióból – az egyik elhíresült példányt Feltrinelli, a baloldali olasz kiadó vitte magával, egy másikat a fenti orosz történész.1 Amikor 1957 májusában beköltöztem a kollégiumba, Max Hayward már javában dolgozott a Paszternak-regény fordításán. Ami egy évre rá meg is jelent, két fordítói névvel, Max mellett a Manya Harariéval, aki ugyan csak kisebb stiláris javításokat végzett a könyvön, de mivel Harari asszony férje szerezte a Collins és Harvill kiadót, Maxnek nem volt kifogása az ellen, hogy az ő neve is rákerüljön a címlapra. Végül is a brit kiadó kockázatot vállalt, amikor kiadta ezt a könyvet – ki tudta 1958-ban, hogy egy kevéssé ismert orosz költő regényéből világsiker lesz?

Maxtól már 1957 végén vagy 1958 elején megkaptam olvasásra Paszternak regényének kéziratát. Lelkesen olvastam, s alighanem én írtam róla az első magyar nyelvű ismertetést a müncheni Új Látóhatár 1958/2-3 számába. Maga a regény is megfogott, de a könyv függelékében közölt versek még jobban, s hamarosan eldöntöttem, hogy lefordítom őket magyarra, hiszen a kényszerből visszautasított Nobel-díj botránya után úgysem adják ki őket magyarul. (Amellett az Oxfordban élő Lydia Paszternak-Slatertől, Borisz húgától akkor már tudtam Paszternak „magyar érdeklődéséről”, arról, hogy az orosz költő a többi közt Petőfit fordított a hallgatás évei alatt). De egyedül a Zsivago-ciklus túl kevés lett volna egy kötethez, ezért úgy gondoltam, ha csinálok egy válogatást Paszter-nak kései, tehát második világháború utáni lírájából, ki fogom tudni adatni a fordításokat. S mivel a nyugati emigrációban nagyon kevesen tudtunk, illetve olvastunk oroszul (mert az iskolában csak „irodalmi” oroszt tanultunk, azt is elég rosszul oktatták), ha már szövetkeznem kell valakivel, gondoltam, bevonom Sulyok Vincét a vállalkozásba. Az 1957-ben Norvégiába emigrált Vincével ekkor már leveleztünk, s amikor megírtam neki tervemet, kapva kapott az alkalmon – s jóllehet ebben az időben mindkettőnknek rengeteg más munkája is volt, 1963-ra lényegében kész lett az anyag. Az előszót illetően konzultáltam Haywarddal, ő ajánlotta, hogy megírására kérjem fel Victor S. Frank amerikai orosz irodalmtudóst. Frank aztán nagyon jól megfogalmazta azt, amit én is éreztem, hogy Paszternak 1940-41 táján olyan lelki válságon ment át, ami lírájának „tisztán személyes” jellegét megváltoztatta, hogy a költő ekkor már eljutott „a másokkal való bensőséges közösség vállalásáig”.2 Arról már nem is beszélve, hogy formanyelve is letisztult, a korai versekhez képest sokat egyszerűsödött – ebben a tekintetben jóval könnyebb dolguk lett a fordítóknak.

Nem akarok itt hosszabban értekezni a fordítás során felmerülő problémákról, csak azt szeretném jelezni, milyen hasznos volt számomra, hogy egy kis lemezről hallhattam Paszternak hangját, amint néhány versét olvassa. Ez a lemez kalózkiadásban jelent meg, a Flegon Pressnél. Nem tudom, Flegon úr hogyan szerezte meg az eredeti hangszalagot, csak arra emlékszem, hogy bírósági ügy lett Angliában a Paszternak-lemez engedély nélküli kiadásából. Másrészről viszont roppant hasznos volt hallani a szépen, dallamosan olvasott verseket. Fordításaimban megpróbáltam az orosz eredeti hangzását valahogy újrateremteni, néha talán sikerült is ez egy-egy versben.

A fordítások elkészültével már csak egyetlen probléma maradt hátra – miből adjuk ki a könyvet? Szerencsére tudtam, hogy létezik amerikai pénzen egy Congress for Cultural Freedom nevű (ha úgy tetszik „hidegháborús”) szervezet, amelyik a londoni Irodalmi Újságot is támogatta. Írtam tehát pénztámogatásért a Congressnek, és hamarosan pozitív választ kaptam. Ezek után Csicsery-Rónay István kiadója, a washingtoni Occidental Press örömmel vállalkozott a könyv kiadására. Meg is jelent 1965-ben Karácsonyi csillag címen Sulyok Vincével közösen fordított, harminc verset tartalmazó Paszternak-műfordítás-kötetünk. Pár darab bejutott belőle Magyarországra, ahonnan kaptunk is – magánlevélben persze – néhány elismerő szót, illetve kritikát.

Ami a hazai könyvkiadást illeti, 1969-ben az Európa Kiadó is megjelentetett egy Borisz Paszternak-válogatást, Éjszakai szél címen. A kötet utószavát az akkori kultúrpolitikához buzgón igazodó és azt teljességgel kiszolgáló E. Fehér Pál írta. Ebben próbálta mentegetni Paszternakot, aki úgymond „nem észlelte a kort”, ezért lett botrány a Doktor Zsivagóból. Természetesen a Zsivago-ciklus legszebb vallásos versei ebbe a kötetbe nem kerülhettek be, s amikor én korábban (még 1965-ben), kis bevezetővel válogatást közöltem ezekből az újvidéki Hídban, E. Fehér Pál ezt gúnyosan megglosszázta, mintegy „kikérve magának” a vádat, hogy Magyarországon a kiadók nem adnak teljes képet Paszternak életművéről. 1979-ben a „Lyra Mundi” című kis zsebkönyvsorozatban újabb Paszternak-válogatásra került sor, ebben már nyolc Zsivago-vers is szerepelt, Illyés Gyula, Lator Laszló és mások fordításában, valamint kettő az én átültetésemben. De még a harmadik hazai, Versek című 1990-es magyar nyelvű Paszternak-kötetbe is, amit már a kitűnő fordító Pór Judit válogatott, a Zsivago-versek megint csak a „Versek egy regényből” címszó alatt kerülhettek be. A tilalom magára a Zsivagóra tehát (a Zsivago-film világsikere után szinte hihetetlen módon) a magyar glóbuszon egészen a rendszerváltásig tartott.

Most, amikor Borisz Paszternak már ötven éve halott, jól látjuk, hogy a világsiker és többszöri megfilmesítés ellenére a Doktor Zsivago jól megírt, izgalmas, gazdag olvasmány. Nem „realista” a szónak abban az értelmében, hogy szerepel benne egy őrangyal-szerű, különös alak, aki a főhőst mindig megmenti, amikor az látszólag reménytelen helyzetbe kerül és felkészül a halálra. A regény nem tetszett az ötvenes évek végén uralkodó szovjet pártnómenklatúrának, de a világ minden nyelvén számtalan kiadást ért meg és úgy tűnik, már a huszadik század klasszikusai közé sorolható. Ami pedig a verseket illeti, Mandelstam és Cvetajeva mellett Borisz Paszternak talán a legmaradandóbb orosz költője a véres, borzalmas, kegyetlen huszadik századnak. Ahol ő is az igazság tanúságtevői közé tartozott, a szónak abban az értelmében, ahogy Hamlet című versét befejezte: „Élni – nem leélni kell az életet!”