- Elhangzott 2003. június 15-én a könyvheti bemutatón -

Pünkösdkor kezdtem írni ezt a bemutatót – a nyelveken szólás helyett azonban az értelmezés során túl sok lett a fedőszó és a kitérő mozdulat, elsiklott előlem a Halálgondola. Egy szálat kellett volna fűznöm, afféle perzsa szőttest, ami annyi együttolvasásból, együtt-teázásból ágazna szét az előidőből, és ritkulna egyedül olvasássá, foszlana üres utóidővé, aminek a mintázatát már csak magam rajzolhatom. Simon Balázsnál olvasom: „Most bent feszül a rég hiányzó szál, / És Téged is csak rá fűzhetlek már." A fullasztó meleg „Meddő fényében" nekem sem fonódott „semmi szál" – és tehetetlenül hivalkodó a közszemlére tett téblábolás, mutatni nekem is a „kézfejem, ahogy töröl", ez senkit nem érdekel. Mutatok helyette valami tompa fényű szövegintarziát – Balázs sorait összeszövi bennem az emlékezés –, s a méltatás idézéssé, a bemutatás a sorok újramondásává alakul. S hogy a sorokban a sorokon túl sorsok osztoznak-e, túl nagy kérdés – még fel se nagyon tehető, nagy szerencse, hogy ilyesmiről „Nem kell dönteni". Simon Balázs-sorokat mondogattam és mondok tehát – méltatni nem, csak „Forgatni, mint a földet, hogy", most már a kötetet, „Termő legyen."

Simon Balázs posztumusz verseskötete egy posztumusz prózakötet, a Parafakönyv előterében íródott. Kevésbé módszeresen – a mandátumos naplóregény és regénynapló sorsteljesítő elodázása mellett alkalom- és kegyelemszerűbben. A Halálgondolában a prózakönyv fúgaszerkezetéből, a mesefolyamok óceánján fel-felbukkanó sorsrímek hátteréből bel canto hangzású áriákat, a szaggatott hömpölygésből felszaggató hattyúdalokat olvashatunk. A felszaggatás nem kegyelmez, sosem válik kegyessé se önmagához, se az olvasójához – a versek egy pillanatig sem ígérik, hogy a halál megérésének és beteljesedésének Bildungsromanját vagy verses fejlődésrajzát afféle együttérző szimpátiával, olcsó kis megrendüléssel vehetnénk birtokba. A „Süket történelem alatt is egyre zengő / Szólamok"-ban ugyanis eggyéoltódik dölyf és alázat, győzelem és vereség, alulmaradás és felülkerekedés, s a tanúul hívott olvasó jobban teszi, ha nem rendelkezik – még a megrendülés oly narcisztikusan nagyszabású érzelme fölött sem, ha hagyja magát vendégül látni a könyvben, a Lectisternium után egy más asztalon, ebben az utolsó Lakomában.

„[…] az boldog, akinek homályban / Nem marad gazdátlan mozdulat." Az olvasó nem marad gazdátlanul. Ennél több nem mondható. Vendégül látja a könyv – A Mikvében kiinteget az előző verseskötet sokarcú galambja is, és A terepből ismerős szürkeség, a Máv-kórház kietlen-kifosztott mitológiája felgazdagszik, mintegy bőségszaruvá lesz, amikor a sorsformáló tárgyak végvidékéből életre kel egy újabb megosztható szellemi terep, és a határhelyzet jelenvaló létében felszabadul valami orpheuszi szorongó erő: sugárzás. Fénylik és roncsol. Meg táplál. Élő eledel ez a világnak, amit megenni nem könnyű. A vendégséget ugyanis sok-sok íratlan és sosem tudható szabály, termékeny rigolya, az Úr önkényének megannyi szellemformáló gesztusa szabályozza. A vendégség tehát egyszerre feszélyező és nagyszabású, de otthon lehet közben lenni: „…Portáján a gazda is csak addig úr / Ha asztalánál, míg a fény kihuny /Az idegen otthont talál."

Simon Balázs asztalánál mindig otthon voltam. Szigorú ez az otthon. És rosszul nyúlni bármihez itt megbocsáthatatlan vétek, visszaélés a vendégjoggal, s az ember nem tudja, mikor követ el illetlenséget. Ugyanez igaz a kötetre is: a fény kihunyása ugyanis nem attrakció, a „tarka tömeg"-et távol kéne tartani – és sokszor magunktól óvnánk magunk jobbik részét, és kergetnénk el, „mintha kereplővel a keselyűt, huss…", az avatatlanokat. És azon kívül, hogy mégiscsak egy ismeretlen Úrnak vendégei vagyunk, a fény kihunyásában nincs semmi megszívlelendő vagy tanulnivaló: a hang „zengett, míg lehet", „s ha elvitték az asztalt, serleget, dobolni még / Lehet". A kötet gerincét, választóvonalát alkotó két A szürke között „aki élt, szürke ruhát kap", s nem váltódnak meg az „elfolyt órák, sokszor átfutott Tajtékkörök" se, senki nem érti, minek „A túl sok hiábarágás, édes kényszer így / Ismételni", tehetetlenül nézünk a sorokkal szembe, „Dölyf volna mondani, hiába volt… És akkor is hiába volt."

Nincs hiába viszont az élnivágyás lélegzete, a Simon Balázstól tanulható, de megtanulhatatlan egymondatos verslélegzet, amit egy korábbi esszémben a szó szoros értelmében inspiratívnak, a belélegzés határtalan ívének neveztem, s ami itt, ebben a kötetben még több késleltetésen, latinos inverzión, Simon Balázsos összeszőtt páros vagy háromszálú mondásíven és versmondattanon feszül, megszólaltatva ezzel a Márton László tanulmányában néven nevezett hömpölygő szaggatottság áriáját, nagytüdejű, gigantikus idomot, amit a magyar költészetben talán csak a kései Vörösmarty mert (talán épp ő is a romantikus képzeletszárnyalás nagytágú teréből és a megalázó korán-elöregedés perspektivátlanságának klausztrofóbiájából ) összelélegezni. A belélegzés megsemmisítő és bőkezűségében nehezen olvasható dikció – nem kegyelmez ugyanis semmilyen előítéletnek, a kilélegzést, a teremtést pedig elhalmozó nagylelkűséggel részben ránk, olvasókra hagyja: hogyan tudunk magunkban elszámolni a kíméletlen kimondással, amit kényelmesebb nem hallani vagy nem venni észre.

A Halálgondola kronologikus íve a második agyműtét időpontjától, a két Szürke-vers közül kezdi kirajzolni a kötet második részének válaszhullámát, ami azonban terjedelmében és súlyában nem válaszív vagy lefelé hajló visszaérés, hanem végső fölívelés – a szövegek „grádicsnak lécek lerakva az égig." A kötet jelzőfényei és tájékozódási pontjai a nagy halálversek: többek között A szürke 2, A halálgondola, A kaddist még, a Rámláh, utánad, az „…oly lágy, oly gyönge, mint a víz.", A halálkészlet, a Gnosztikus töredék, az „…Egyedül, testvér, a puszta világban…", [„A berkenye…] és a Dies illa, ezeket lazítják, fűszerezik, árnyalják a kópéságok, a k und k-groteszkek és a zsidó hagyomány önironikus, blaszféman szakrális gesztusai, amiktől az „aggregátor-indulók" és a „filmes kócerájok" sivárságában is kicsit „még több lesz a / Belsőség", amikben a bohócfintoros Pierrot tragikomikuma, pátoszt ellenpontozó esendősége rajzolódik ki. „Nézze, mondta / A kárpitos, puffokat varrni nem / Nagyon lehet", vagy „Markecolni, ordítottuk, és nem / Tudtuk, mit jelent". „Ez milyen?", mondaná most Balázs a megszenvedett büszkeség és a kincseit megosztó gourmant keverékhangján, ez milyen?, kérdezné utánozhatatlanul fájdalmas összehunyorítással. Hozzá tartozik a Simon-hanghoz ez a behemót-humor, ami titáni gyámolatlanságában megindító, s ami az egész kötet szabadversei mélyéről felkántáló vagy felgongató belső rímekben és tragikomikus szóalakváltozatokban, paranomáziákban (gong-gang, strapa-satrapa, dies illa-favilla) akusztikusan is megjelenítődik. Ezek a groteszknél több, mert a végsőkig felfokozott hiteles pátosz öniróniába átfordulásáról tanúskodó hangzásrímek az alázat megszenvedett formái közül valók – rokonok a Parafakönyv narrációs formáival, a szereplők egymásbaírásának, a sorsrímek kihallásának és megélésének zenei makroszerkezetével – és rokonok a mesélés összemosódó folyamóceánjával is, ami Velence archetipikus történelmiségében az eredendően maszkos és történelmietlen helyszín körül formálódik, s amiben a Parafakönyv utolsó harmadától már nemcsak a szereplők, hanem a történetek is egy szételemezhetetlen fúgaszövedékben hangzanak együtt. A Halálgondola ebben a Velencében is kibérelhető.

Az együtthangzás, a szálakra bonthatatlan szintetikus hangzás „oly szoros kötésben van", „mintha egy csillagkép zárná együvé" – de vigyázzunk az összetartozás felett érzett kritikátlan eufóriánkkal, mert „Talán egy Megváltó a bolygók erős láncát / Épp most tépi szét" – a Gnosztikus töredék zárósora és A szürke 2 figyelmeztet erre, hogy „Haldoklók megtört hitét / Olvasztja be, gigászi / Olvasztókemence" a képzelet összerímelő többszólamúságába.

Sem a megrendülés, sem a jon kippuri kiengesztelődés egyneműsége nem lehet tehát a két posztumusz kötet végső érzelmi foglalata. A két könyvet elolvasva idézek inkább tovább: „ilyen szavakkal vendégelt / A világ minket" – elégedjünk meg ennyivel. Nekünk pedig, olvasóknak, dolgunk marad várni és „Csak állni még kicsit, a szembe gyűlhet / Pár dolog". És remélni, hogy a leghitelesebb olvasatokra is valahol „a mocskos útpadkán az angyal / Rám ismer talán".