Megvárta, hogy lefeleljek töriből az év végi négyesért. Csöndben ült mellettem, amíg én két kézzel a padba kapaszkodva álltam és a francia feudális abszolutizmusról zagyváltam, diszkréten ki-kitekingetett az ablakon, gyönyörű nyár volt, hétfő reggel, szép fénye volt a napnak a frissen mosott fehér pólóján, mindig fehér póló volt rajta, mióta mondtam, hogy jól áll neki. A szemem sarkából néha ránéztem, vártam, hogy feloldódjam abban a huncut barna fényben, hogy felém biccentsen, hogy jól csinálom, nem volt kérdés, hogy ő sokkal jobb nálam töriből, jogásznak készült, mióta ismertem. Idegennek tűnt a saját hangom az osztály előtt, a tanárnő jól megforgatott, hidegen záporoztak rám kérdései lefelé bigygyesztett, húsos ajkáról, csilingeltek az arany karperecei, jómódú volt, a tanítást meg az egész osztályfőnökösdit csak hobbiból csinálta, mindenki tudta, hogy vállalkozó a férje, és rengeteg szőlőjük van a város határában.

– Jól van, Gitta, megadom neked a négyest. Most. De negyedikben ugyanezért, már sokkal többet kell hajtani – Egy műsóhajjal végigsimított szőkére melírozott haján, fáradt királynőnek tűnt, aki a fogadóórája végén ítéletet hoz, volt valami uralkodói hidegség és gőg benne, visszavonult orosz modellnek nézett ki a holland bálás ruhákba öltözött női kollégák között, igazi kakukktojásnak, nem is szerették soha.

– Köszönöm, feleltem, és gyűlöltem, hogy ilyen halk és megalázott a hangom, meg hogy hátratekintgetnek rám az előttem lévő padsorokból, de a tanárnő már lapozott az osztálynaplóban. Leültem a padba, könnyebb voltam már és boldogabb, oldalt néztem Vincére, hogy megdicsérjen, mosolyogtam is.

– Apám öngyilkos lett.

Úgy mondta, hogy közben hajtogatta a történelemfüzetét, rám se nézett.

A gyomromban éreztem az első ütést, a szívemnél a másodikat, tolultak a szemembe a könnyek, kurva mérges voltam magamra, és már csak homályosan bírtam kivenni a falra aggatott költőportrék alatt a cirádás neveket. Aztán elfogyott a levegőm, biztos nagyon fehér lehettem, mert még ki is nyitotta az ablakot, pont láttam ahogy a magyartanárunk optimista arccal kiszáll fehér Suzuki Swiftjéből az iskola parkolójában. Szerettem, mert olyan szép, emberszerető vonásai voltak, mint egy orosz írónak, távolba néző, jóságosan szemlélődő tekintettel tette fel nekünk provokáló kérdéseit a délutáni fakultáción, és csínján bánt a dicsérettel, nehogy elbízzuk magunkat. Engem nagy bajkeverőnek tartott, de tudtam, hogy csak aggódásból szúr le, ha lógok az iskolából, ám azonnal cinkosság vegyül a hangjába, mikor azt mondja, „igen“, valahányszor a felesége kényszeredetten átnyújtja neki a telefont, miközben azt hiszi, nem hallom, hogy azt suttogja, „mármegintagittaaz.“ Ez nagy melegséggel töltött el, ezért éreztem úgy, hogy amíg szemmel tudom tartani, ahogy az autótól elér a hátsó kijáratig, megállíthatom az időt, és nem történhet semmi rossz.

– Úristen.

Nem bírtam mást mondani, pedig tudtam, hogy utálja, ha ezt mondom, úgy zuhant rám egy kő és szorított össze valahol szívtájékon, nem bírtam uralkodni magamon, oda akartam fúrni a fejem a mellkasához, a hülye kölyökkutya képéhez, de csak folytak a könnyeim, és lehajtott fejjel ültem, az sem érdekelt, hogy a középső padsorból egyre csak minket néznek a lányok, és sugdolóznak.

– Csak meg akartam várni, hogy lefelelj. Tegnap felakasztotta magát az új házában. Este találtak rá a szomszédok. Fasza, nem? – csöppet sem volt olyan kemény, mint ahogy mutatta magát, láttam, hogy megrándul az arca a torz vigyor alatt.

– Mondtam neked, hogy ez lesz a vége.

Igen, tényleg mondta, mást se mondott második óta.

Kicsöngettek. Érthetetlen volt, hogy tudnak önfeledten üvöltözni az osztálytársaink, és hogy bírnak hátrajönni az utolsó padhoz, ahol ültünk, hogy idétlen bakelitlemezeket tegyenek fel a tavaly végzett humánosztálytól megörökölt lemezjátszóra. Vince gyorsan bepakolta a cuccait elnyűtt iskolatáskájába, egy pillanatra megállt, rám nézett, idétlenül meg akarta veregetni a vállam, szerintem sajnált, de én a tarkójára tettem a kezem, szerettem a hárommilis haját érinteni, a konok feje hajlatát érezni a mindig hideg ujjbegyeimmel, húztam magamhoz, kulcsolódtam rá, olyan gyökértelennek és elveszettnek éreztem magam, rövid ideig hagyta, aztán szelíden eltolt.

– Hazamegyek.

A második óra is történelem volt, néma voltam és tompult, fájt a mellettem tátongó üresség a padban, óra végén odajött hozzám az osztályfőnök, hogy „én biztos ott leszek a temetésen, és szervezzem meg“, kopogtak a szavai érzelemmentesen, olyan pedagógusokosan, nem is bírtam rá figyelni. Nem tudom már, hogy telt el a nap, csak azt éreztem, olyan kicsi leszek, mint a pad alá begyűrt alufólia gombolyag, néha muszáj volt kinéznem az ablakon, és láttam, hogy a szemben lévő öregek otthona előtti padkán miként csapják a járdákhoz színes gördeszkáikat a szakközepes bések, akiknek soha nem volt hetedik órájuk.

Otthon üres volt a hűtő, becsaptam az ajtót, nem volt kedvem nekiállni a vacsorakészítésnek, kiírtam egy papírt, hogy elmentem Sebastianhoz, és ott is alszom.

– Ühüm. És most akkor egész este rosszkedvű leszel?

Nem válaszoltam semmit, csak szétnéztem a szobában, a névtelen kövér perzsamacska lustán hevert az elektromos gitár tokján, és ugyanolyan lenézően bámult az arcomba, ahogy Sebastian a parmezán sajtos sztorinál. Oldalt néztem, figyeltem, ahogy a barátom beleszív a cigarettájába, és másik csatornára kapcsol a reklám alatt. A hajába szerettem bele, vörös volt, hosszú, hullámos, én egy viking harcost sejtettem mögötte, aztán csak egy konformista, tériszonyos hobbizenészt kaptam, akinek mindennél fontosabb volt az evés meg az ivás. Rossz húzás volt ide jönni, de már nem akartam balhét. A krepp antiallergén ágyneműjébe akartam fúrni a fejem, hogy minél előbb elaludjak, és ne lássam az üres, hidegszürke tekintetét. Másnap neki is iskola volt. Gondolatban felkészültem arra, hogy reggel összefutok az anyjával a fürdőszobában, és a tupírja alól rám rebegtetve ritkás szempilláit megkérdezi:

– Gittuskám, és mit szólnak hozzá a szüleid, hogy itt alszol?

Én meg nem mondok rá semmit. Most is a konvektor kattogása altatott el, és a jelzőlámpa vijjogása ébresztett fel, úgy, mint mindig. Sebastian földszintes szobájának ablaka pont egy gyalogosátjáróra nézett.

Vince a hét hátralévő napjaiban már nem jött iskolába, én meg reggelente hánytam. Ez mindig nagyon kivett belőlem, utána hosszú percekig kuporogtam apám szobájában, ruhástul fekve az ágyában, hogy megnyugodjak kicsit, mielőtt el kell indulnom az iskolába. Apám illata volt az ágyneműben, füst és verejtékszag, csurig töltött hamutál az asztalon, mellette az üres kávéspohár, mert ő csak pohárból szerette inni a kávét, rózsafüzér-gyűjtemény az éjjeli lámpára aggatva, amit mindig égve felejtett, szanaszét heverő jegyzetfüzetek, lejárt zsebnaptárok, bennük a szép kacskaringós írásával meg az áthúzott napokkal, kétéves kori fényképem a könyvek közé rakva fel a polcra, de szerettem ebben a szobában lenni. Valahányszor feltolult a gyomromból ez a gombóc, eszembe jutott, milyen mértéktelen voltam csokistej-ivásban óvodás koromban, és hányszor adtam ki magamból a vécé fölé hajolva, míg apa óriási tenyere a homlokomat tartotta. Vincének nem volt ilyen óriási apatenyere, ő csak arról beszélt nekem, milyen részeg volt a faterja, amikor a Tisza-tónál horgásztak, és esténként hogy tűnt el az aktuális barátnőjével valami felfújhatós sátor mélyén. Meg hogy őzikeszeműnek hívták a lányok az egyetemen, amikor még senki nem sejtette, hogy egyszer szarrá fogja amortizálni magát, és tönkreteszi a családját. Egyszer egy pénteki napon elkísértem Vincét a Tangó büféhez, rendszeresen ott ivott az apja, rábeszéltem, hogy menjen be, és köszönjön neki, ha már annyit jár a fejében. Jobban izgultam mint ő. Számoltam a kockákat a sztreccsnadrágomon, amiben Sebastiannal is összejöttem, és hússzor leszedtem meg visszatettem a rúzsom kupakját, mire kijött, de nem volt szerencsénk, aznap pont nem volt ott. Fújtunk egyet, láttam, hogy eltűnt a félelem a szeméből, a katonai kabátjához lapultam, az eső meg szemerkélni kezdett. Aztán meg felhívtuk a némettanárunkat egy fülkéből, csak hogy beleröhögjünk a telefonba, és rögtön utána le is tegyük, én ki nem állhattam azt a nőt, és ráadásul még egy házban is laktam vele.

Pénteken is szarul voltam, még lázam is lett. Ahogy kifelé botorkáltam a vécéből, az öcsém megállt a reggeli készülődésben, részvéttel nézett rám metsző kék szemével, cigarettával a szájában utánam hozta a teát, és mondta, hogy inkább maradjak otthon. Csuromvizesen szálltam föl a hét huszonnyolcas buszra, amivel az utolsó pillanatban még időben be lehetett esni az iskolába. Egész nap üveges tekintettel meredtem magam elé, senki nem mert hozzám szólni, miután a hét folyamán eszemben sem volt részleteket közölni az öngyilkosság körülményeiről, péntekre már különleges vadállatként bántak velem.

A hatodik óra után még lefeleltem gazdasági ismeretekből az igazgatónál, összevissza beszéltem, ő meg mondta, hogy a filozófusnak is automatából kell majd felvennie a fizetését, szóval jobb lesz, ha barátkozom a pénz világával, fájdalmas volt a mosolyom, még én is éreztem. Aztán megbeszéltem Vince haverjaival, hogy eljönnek értem kocsival, és négyen megyünk együtt a kis falusi temetőbe, huszonkét kilométerre a várostól. Idétlenek voltak, röhögcséltek összevissza, meg menőztek az apucitól kölcsönvett vállalati Mazdát vezetve a friss jogsijaikkal, téptek a kacskaringós erdei úton, én meg behunytam a szemem.

Elkéstünk, sokan voltak, sosem láttam még nem egyházi temetést. Fehér blúzos nő olvasott fel a mikrofonnál állva valamit a megbékélésről, meg az elengedésről, mentem előre a tömegben, láttam az osztályfőnök fekete muszlinruhás hátát, mellette egy osztálytársnőmet, akiről végképp nem gondoltam, hogy eljön, épp elmorzsolt egy könnycseppet a szeme sarkában. A torkom száraz volt, a szemem üres. Megláttam a nagybátyámat a tömegben, legalább tíz éve nem találkoztunk, ő nem is ismert meg, de én nagyon is, még akkor is, ha az alkohol mély árkokat, egy aszkéta ráncait véste az arcára, és már csak roskatag árnyéka volt önmagának. Kislánykoromban mindig kézen fogott és elvitt a Rozália-búcsúba, hajasbabát kaptam tőle, éreztem, hogy irigyel engem apámtól, eltemetett pár lánygyereket, míg aztán egy elég erősnek bizonyult az életre. Szép bajuszos, kozák képű férfi volt, itt a sír mellett meg egy reszketeg, görnyedt öregember, mások mondták, hogy Vince apjánál dolgozott, követ faragtak együtt.

A szertartás végén kerestem Vincét, a nővére nagyon sírt, ő meg egykedvűen állt az ünnepi öltönyében, zsebre tett kézzel, lefelé nézett akkor is, amikor megöleltem, nem is ért hozzám. Az anyja megdicsérte a ruhámat, groteszk volt az egész, gondoltam, vajon mit érezhet most, hogy temeti a férfit, akitől évekkel ezelőtt, annyi verés után végre sikerült megszabadulnia.

Elmentünk a nagyszülők házához, sajnáltam, hogy így kell megismerkednem velük, és nem jöttünk ki máskor, amikor még vidámabban lehetett volna. Behavazott föld volt a fehér abroszos konyhaasztal a kókuszos golyókkal, én meg elképzeltem milyen szép lenne, ha most elkezdene esni a hó, és betemetné a földet Vince apjának sírján, betemetné a heget a nyakán, amivel eltemették, mi Vincével ketten kimennénk a hóesésbe, és végre megbocsátana nekem azért, hogy ezt a fasz Sebastiant választottam őhelyette, dacból, hülyeségből, fogadásból, csak azért is, és iszom a levét azóta is, mert nem bírom bevallani, hogy tévedtem. Hogy mondaná, hogy nem érdekes. Hogy most is ugyanúgy. Egyszer télen el is mentünk a temetőbe, suli után csak úgy brahiból, mutogatott nekem érdekes sírokat, egy fodrászét, akinek fésűt faragtak ki a sírkövére, egy kislányét, aki vízbe fulladt, drága Esztikénk, örökké szívünkben őrzünk, és ott volt a copfos fotója, ropogott alattunk a hó, egyszer el is estem, és nagyon hangosan felröhögtem, fel akart segíteni, de lehúztam magam mellé, és havat szórtam a nyakába, a temetőőr meg rám szólt, hogy nem játszótéren vagyok. De itt nyár volt, hőség, iskolaév legvége, és a napba kellett néznünk, amíg a síron narancsosra szívta a fény az izzó vörös kardvirágokat. Egy női rokon számító módon agitált, hogy „fogyasszak“, pontosan ezt a kifejezést használta, de annyira elborzadtam, hogy inkább átmentem a befüggönyözött szobába, ahol a könyvek voltak, és a Panoráma útikönyvsorozat sokszínű példányai között próbáltam azt a rést megtalálni, ami az innen elcsórt Japán könyv helyét képezhette egykoron, és amit Vince karácsonyi ajándékként adott nekem, mikor nagy Ázsia-lázban égtem. Még útravalót is beleírt, „jó utat hö-hö“, mindig fellapoztam, ha valami miatt szarul voltam. Utánam jöttek a haverok is, meg Vince is, felhajtott fehér ingujjban, zakó nélkül, kólát öntögetett kis mesefigurás poharakba, de én nem kértem. A fiúk autókról humorizáltak meg tanárokról, hogy egy kicsit jobb kedve legyen, nagyon tartotta magát, a nagyapját is fél kézzel átölelte, amikor a kisöreg sírva fakadt az udvaron, és azt hajtogatta, hogy „nincs már énnékem fiam.“ Öreg bohócra emlékeztetett, akitől elvették a trombitáját.

Egész nyáron csak kétszer találkoztunk. Egyszer Szegeden, amikor Sebastian apai nagyanyjánál nyaraltunk, aztán még egyszer, amikor a játszótéren vártam őszinterészegen nem messze a négyemeletestől, ahol lakott, és úgy sírtam az ölében, mint egy vágóhídra váró bárány, csupa szemfesték meg genny lett a pólója, aztán hazaküldött, én meg három teljes napon át feküdtem a posztereim alatt, anyám is sírt, mikor meséltem neki, miért nem mozdulok. Az évnyitón nem szólt hozzám, és hallottam az anyja hangjában ágaskodó gyűlöletet, valahányszor utána köszöntem neki a telefonban. Nem tudom, hogy éltem túl a negyediket, és vele együtt a diáknapokat, a gombavatót, a ballagást, a felvételi adatlapok magányos töltögetését, mert ő elült mellőlem, és sosem bocsátott meg. Levegőnek nézett, én meg csak távolról figyelhettem, hogy gyűri maga alá a gyász, hogy zabálják fel a ki nem mondott gondolatok. Egyszer elhajított egy Zorán-bakelitet az osztályteremben, amikor az Apám hitte ment, egyszerűen odament, levette és eldobta, nagyon maga alatt volt, pont az a hülye srác tette fel, aki odaült mellém a helyére. Mindig arra a tíz percre gondoltam, amit levegő nélkül kellett kibírnia a vízben, mert víz alatt volt, ez teljesen biztos, amíg feleltem a négyesért, a kék mélységben csak azért nem fulladt meg az egyre kevesebb levegő miatt, mert kapaszkodott a szavaimba, amik üregesen és torzan jutottak el hozzá, de reményt adtak, hogy csak néhány percig kell még kibírni, amíg megkapom az év végi négyest.