Más él benned

Amikor egy kihalt park közepén, az álmaidban

életre kel a bronzszobor az arcvonásaiddal,

– nem is tudod, mi lenne jobb, hogy sírjon vagy nevessen;

hallgatsz, mint a lombok szél nélkül, egy örök jelenben,

mert a múlt egy tó felszíne, mögötted összezárult,

és elfelejted, hogy tulajdonképpen mélybe vágyunk –

tisztítgatod e bronzalak ruháját és cipőjét,

hiszen magára kapkodott mindent, amit kinőttél:

hosszúra nyúlt szülői pányvát, a félszeg gyerekkort,

– tán most is tart, holott nem hitted véglegesnek egykor –

s tudod, a bizonyosság alján őrzött csöppnyi kétely

csupán a megszokott szabályt erősítő kivétel;

öröktől fogva más él benned, akiből elég volt

ennyi… Hát erre emlékezz majd ébredéskor.