Folyóparti oltár

 

Két bakon feküdt a kielboat, vakon

terült el a napon, pattogzott a deszkán,

időszú perceg így, a lakk. A hólyagok, amiket

a rongy törléskor kipukkaszt, ilyenkor forrásban

a nyár, mint elnyűtt lábujjon napnyi járás

nyoma; beteg a csónaktest, elterült, mint

egy kiszolgált kutya a hajó, a kék villák

lejtő karja is egy ájult ernyedés alakzata.

A gerincvonalon a vaslemez kilazult szögektől

lifeg, a tulipán olajos kelyhei köszöntés

nélkül maradt kezek, nyitva maradt ujjak

egy felsült kézfogás után. Az evezők kitámasztva

kaparják a falat, vakolathullató délután. A szivacs

a hajóbordákról a vizet nem szívja fel, olajpötty

csillog, ezer vízcsepp a lakkon. Egymásba érő

nyarak végkiárusítása a folyóparton.

 

*

A parti reccs, ami a büfé hordozható

rádiós hangszórójából recsegteti a teret,

a lángosízű révület, méhcsípés előtti percek,

olajcsöpp, lekvármaszat, a parti reccs, mint

az egyenruha a napozók lelkén, mint régen

a kaputrokk, közös térbe öltöztet kutyát,

gyereket, a parti reccs hiányzik nagyon.

Bajszokba ragadó tejföl és sajt, sörtócsák mentén

szlalomozó mezítlábas mozgás, hájredők

között csorgó veríték, fürdőgatyába dugott kendővel

törli le egy napozó pasas. A parti reccs

napolaj volt a bőrön, a csónakházak kátrányszagú

lelkén. A part kihalt, a reccs maradt.

*

Csak habkavics. Csiszolt-gömbölyű

kövek között bugyog fel, törőtajték,

csak a lábujjak közét vonja be nyálkás

felülete, csak habkavics, mondta egy ötéves-

forma gyerek, bokáig letolt fehér

térdzoknija foszforeszkáló szalag a barna

napbőr alatt. Nem mert a víz és part

közötti kényes határra lépni, de nem félt,

csak távol maradt, a habkavics sávja

talán afféle szentély, belépni csak

mezítlábasoknak szabad. Mert a tajték

átmossa a járást, utat veszít, hogy

víz és föld közé került a láb, valami

membrán folyó és part között, diffúz alak,

szenteletlen föld és víz cseréje –

így lélegzik minden, ami él, a levegő

hártyát von a test köré; sose merek belépni

azóta se, mások lélegzetébe.