Hajnalodott.

A kurvaanyátokat, ordította Hosszú, a kézilabdacsapat kapusa a Tisza-parti kocsmában.

A búcsúmurit tartotta a szegedi Állami Gimnázium érettségiző osztálya.

A kurvaanyját mindenkinek, neked is, bömbölte Hosszú Kiss Ádám arcába.

Kiss Ádám ütni próbált, két fiú fogta le, ha még egyszer az anyámat emlegeted, sziszegte, megnézheted magad.

Hajnalban megfürödtek a Tiszában. A parttól nem messze egy holttestet sodort az ár. Egyikük sem vette észre, csak Kiss Ádám. Sodródott a holttest. Mások is álltak a parton, ha valaki néha felkiáltott, ott egy hulla, a többiek leintették. Végül már az sem látta a holttestet, aki azt hitte, hogy látta, s ez ismétlődött más folyók partján is, a Szajna, a Marne, a Rajna, a Visztula, a Dnyeper, a Maros, a Duna partján, miközben sodorta az ár a faleveleket, a madártetemeket, az érkezőket, a menekülőket, a holttesteket, átszelve a kontinenst. Voltak, akik azt mondták, hogy nem is állatok és emberek, hanem maga a földrész pusztul. Voltak, akik azt írták, hogy az egész elrabolt földrész úszik az árban. Megint mások hallani vélték, hogy a különböző nációkhoz tartozó halottak csevegnek, mintha közös nyelvet találtak volna, amelyet egymás között a feledés nyelvének neveztek.

Azon a napon, amikor a diákcsapat berontott a Tiszába, a szél már nem kiáltozott a kéményekben, a nap délben sem perzselt, a folyóparti nyárfákra sem telepedtek madarak, a napnyugta utáni fény még egyszer visszavillant a város felől, a dóm tornya mögül. Vándorolt az idő a belső és külső változások molekuláris átrendeződése közepette az ismétlődések, megszakadások folytonosságában, indulás a kupiba, bődült el a partra kikászálódva Hosszú, kemény szél kezdett fújni, a kupiba, harsogták a diákok, magukra kapva az ingüket, gatyájukat, Hosszú, mintha a harctéren vezetne rohamosztagot, felsorakoztatta őket, élükre állt, s a kupibamegyünk, a kupikupikupikupikupibamegyünk kezdetű nótát harsogva vonultak végig a városon.

A lányok a szorgos munkában töltött éjszaka után még aludtak, csak a Madame volt talpon. Megszokta Marseilles-ben, ahol a leglátogatottabb házat vezette. A hajók többnyire napkeltekor érkeztek a kikötőbe, a matrózokat fogadni kellett, így volt tíz esztendőn át, az ezerkilencszázas évek első napján nyitotta meg a házat, három matróz oldalán telt a szorgos évtized, míg a negyedik, aki ismeretlen országból tévedt egy hajnalon a házba, magával nem hozta a hazájába, ahol gyorsan népszerűséget szerzett iparával a franciák között nyert tapasztalataival.

Bordó tapétája volt a szalonnak, bordóra voltak a szobák is festve. A Madame ugyanabban a bordó selyemköpenyben intézte az ügymenetet, amit Marseilles-ben viselt. Annyi volt csak a változás, hogy ő is, amiként a lányok, sarok nélküli, hímzett szegedi papucsot viselt.

Tapsolt. Ébresztő!, kiáltotta, amikor a diákok megérkeztek. A lányok gyorsan lemosták magukat, a Madame teát készített a diákoknak, jó adag rumot öntött mindegyik bögrébe, a gramofonon a párizsi slágerlemez forgott, akinek a fiúk közül kedve volt, táncolt, amikor a lemez lejárt, a Madame újra tapsolt, a lányok választottak, mert a diákoknak akkor már minden mindegy volt, megragadták a fiúk kezét, maguk után húzták őket a félemeleti szobákba vezető falépcsőn. Kiss Ádám kezét egy szögletes arcú, vastagon rúzsozott szájú, alacsony lány fogta, megkérdezte a nevét, akkor te vagy a kiskisádám, nevetett, a múlt héten járt nálam a nagykisádám, azt mondta, elküld hozzám, ideje, hogy túlessél rajta.

Kiss Ádám ettől kijózanodott. Az előző héten egy este éppen akkor járt a környéken egyik diáktársánál, amikor apja kilépett a Madame házából. Elkerülhetetlen volt a találkozás. Ez férfidolog, mondta határozottan az apja, megelőzve, hogy Kiss Ádám bármilyen kérdést feltegyen. Apja a tápéi Szendrey-birtok főlovásza, magas, izmos, egyenes tartású férfi volt, évekkel előbb huszárőrmester Szendrey gróf huszár alezredes ezredében, leszerelése után alkalmazta a gróf főlovászának. Férfidolog, ismételte meg, s ment tovább kemény léptekkel.

Kiss Ádám megállt a falépcsőn. Vissza akart fordulni, de a lány magával rántotta a szobába, nevetett, vetkőzött, na told már le a gatyádat, drágám, susogta, szétvetett lábakkal elterült a díványon.

Kiss Ádám szájában, miközben arra gondolt, hogy végre túl kell esni ezen, összeolvadt a nyál a gyomrából feltoluló rumos teával. A mosdóhoz ment, de nem tudott hányni. Köpködött. Visszapillantott. A szétvetett lábú testet olyannak látta, mint amilyennek hajnalban a Tiszában sodródó hullát. Felrántotta az ajtót, lebukdácsolt a falépcsőn, a Madame és a szabadon maradt két lány nevetésétől kísérve kirohant az utcára.

Az egyik fatörzshöz támaszkodott. Szédült. A nap elé sötét felhők úsztak. Mintha a földes utca, a meszelt házfal, az akácfa is önmaga árnyéka lett volna. A homályból fekete kendős öregasszony közeledett, karján fonott kosár. A tíz éve meghalt nagyanyjára emlékeztette, aki termetre is hasonló volt, hasonló kendőkbe bugyolálva indult hasonló fonott kosárral a karján a piacra. Amikor a látomás egészen közel ért, habár már nyilvánvaló volt, hogy az, aki közeledik, nem lehet a nagyanyja, meglátta, hogy ugyanolyan csipogó sárga kiscsibék dugják ki a kosárból a fejecskéiket, amilyeneket a nagyanyja vitt árulni a piacra. Kiss Ádám ilyenkor ott ugrándozott körülötte, engedélyezve volt, hogy megsimogassa a fejüket, a puhaságukat, a testük lüktetését a tenyérbőrén megőrizte. Nyúlt a kosár felé, az idős asszony hátralépett, támadástól tartott. Csak meg akartam simogatni őket, rebegte Kiss Ádám. Az asszony az arcába hajolt, eredj haza, fiam, az anyádhoz, nehéz napod lehetett. Kiss Ádám még mindig ott tartotta a kezét a kosár felett. Megsimogathatod a fejüket, engedett az öregasszony, de aztán siess haza az anyádhoz.

A megelőző napon az érettségi bizonyítvány kiosztása után a magyartanár, aki a franciát is tanította, behívta a tanári szobába. A tanár úr télen mindig szürke, nyáron mindig krémszínű öltönyt viselt, mindig fehér inggel, télen piros, nyáron kék csokornyakkendővel. A diákoktól minden tanár kapott becenevet, ő Monsieur Csokor volt.

A tanév elején bejelentette, hogy annak, aki a legjobb eredményt éri el magyar irodalomból és francia nyelvből, a nyáron egy hónapos párizsi utat biztosít nyelvgyakorlásra. Régi barátja, a festő Szekulesz Sándor néhány éve Párizsban él, vele állapodott meg erről. Már a félév végén tudta, hogy Kiss Ádám lesz méltó a jutalomutazásra. Utolsó feladatként kijelölt számára két szöveget fordításra.

Monsieur Csokor mindig bevitte a Nyugat számait az órákra, mindig megbeszélte a diákokkal az új írásokat. A franciaórákra bevitte a Cahiers példányait, ezeket a barátja küldte, részleteket fordíttatott belőle az órákon.

Kiss Ádám számára a Nyugat 1914 áprilisi számából Babits Mihály Frédéric Mistralt, a provance-i költőt búcsúztató írását jelölte ki utolsó fordítási leckeként: „Napról napra jobban érezzük, hogy minden igazi költészethez egy nagy illúzió lelkesedése kell, egy nagy motívum, ha más nem, a dicsőség értékébe vetett hit. Mert a költészet nagy erőt kíván a lélektől és áldozatot. Mistral egy új színt akart adni a világnak és a világ gazdagabb lett általa. S vajon oly biztos-e, hogy Mistral hite tévedés? Mindig a történelemnek van-e igaza, s vajon a legértékesebb logika-e az események logikája? Mistral jelentősége, hogy a múlt században volt még a világnak egy naiv zuga.”

A másik szöveg a Cahiers ugyancsak 1914 áprilisi számában jelent meg. Charles Péguy írta: „Oda sorolom be magam, amilyen rangot el tudok érni, a ma krónika- és tanúságíróinak nagy és dicső nemzetségébe. Nem arról van szó, hogy tudjuk, mennyit érünk – édeskeveset érünk mindannyian –, hanem arról van szó, hogy tudjuk, mik vagyunk. Arról van szó, hogy folytassuk egész nyugodtan az időben a magunk részét abban a szellemi birodalomban, amely sohasem fog felbomlani. A krónikás vagyok és csak krónikás akarok lenni. Történelmi tanú.
A létezés tanúja.”

Monsieur Csokor helyet mutatott a tanári szoba hosszú, zöld posztós asztalánál. Kiss Ádám ölébe rejtett jobb kezének mutatóujján egy bőrszálkát piszkált zavarában.

Hát akkor olvassa fel, helyezte eléje a tanár a vonalas füzetét. Tudta, hogy Monsieur Csokor így akarja ellenőrizni, az ő munkája-e a fordítás. Lassan, nyugodtan olvasott. Monsieur Csokor lehunyta szemét, hátradőlt a széken. A szavak távoli világában jártak, ott összetalálkoztak. Amikor befejezte az olvasást, a tanár bólintott, maga elé húzta a füzetet, három mondatot piros ceruzával megjelölt, azt mondta, hogy ő ezeket másképpen fordította volna, ámde elégedett. Felállt, szertartásos mozdulattal kezet nyújtott. Kiss Ádám is felállt, a tanár tenyérbőrét puhának, a kézszorítást határozottnak érezte.

Monsieur Csokor átnyújtott egy levelezőlapot. A Szajna volt látható rajta, háttérben a Notre Dame, a parton könyvárusok asztalai.

Ezt mutassa majd fel, ha megérkezik Monsieur Szekuleszhez. Ő gondoskodni fog magáról. A szüleinek csak az útiköltséget kell fizetni. A rue Descartes 39-ben lakik. A ház arról nevezetes, hogy ott végezte be életét Paul Verlaine, vettük a verseit az órákon. Holnap tíz órára jöjjön el hozzám, adok néhány térképet és útmutatót.

Kiss Ádám látta, hogy a levelezőlap a tanárának van címezve, megkérdezte, elolvashatja-e. Természetesen. „Fogadókész vagyok. Azt írod, hogy a védenced a tápéi birtok főlovászának a fia. Nem kizárt, hogy átmeneti munkát is tudok a számára biztosítani, ha tényleg ért a lovakhoz. De Téged, szerelmetes Barátom, mikor láthatlak újra a Szajna partján? Addig is ölel hű Sándorod.”

Kiss Ádám sietve tette meg az utat, de lemaradt az éppen induló tápéi kompról. Állt néhány csónak a kikötőben, az egyik a barátjáé volt, elkérte, erős csapásokkal eredt a komp után. Amikor a közelébe ért, a négy utasa közül hármat felismert. Az ismeretlen lány kezét a szeme elé emelve védte magát a napfénytől. Kiss Ádám úgy érezte, figyeli őt és mosolyog.

A komp kikötött. A lány nem indult el a többi utassal. Kiss Ádám partra húzta a csónakot. A lány odalépett hozzá és megkérdezte, ismerős-e a környéken, tudja-e, hogy merre van a Szendrey udvarház. Én is a közelében lakom, apám a birtok főlovásza, mondta Kiss Ádám. A lány nevetett, lehet, hogy akkor találkozni fognak, mert ő lesz a kisasszony társalkodónője, németre is tanítja, bemutatkozni megy, ha megállapodnak, egy hét múlva áll munkába. Kiss Ádám bólintott, a kisasszonyt ő is tanítja, nem nyelvekre, hanem lovagolni. Ah, én is szívesen tanulnék lovagolni, nyújtotta a kezét, Éva vagyok.

Szívesen tanítanám, de egy hét múlva már Párizsban leszek.

Nahát, mondta csodálkozva a lány, de feltétlenül küldjön aztán egy képeslapot.

Az udvarház egyemeletes volt. A boltíves kaputól jobbra-balra, a földszinten és az emeleten is négy-négy zsalugáteres ablak, középen torony.

Kiss Ádám a bejáratig kísérte a lányt. Továbbindult. Amikor visszafordult, látta, hogy integet, s ettől mintha része lett volna a helyeknek, ahol a gyermekkorát is eltöltötte, a cselédházakhoz vezető nyírfasornak, a boltíves kapunál a rózsabokroknak, az istállókból a rétre vezető lovas kifutóknak, az udvarház tornyába kanyargó pókhálós lépcsőnek.

Amikor másnap reggel a kezét nyújtotta az ismeretlen öregasszony kosara felé, s mint egy a folyó túlpartjáról érkező kiáltást hallotta a csendes engedélyt, hogy megsimogathatja a kiscsibéket, újra a gyerekkora jutott eszébe, a nagyanyja kosarában csipogó kiscsibék. Ráhelyezte tenyerét az egyik csibe meleg, remegő testére, érezte a lüktetést, az ő keze is átmelegedett.

Köszönöm…

Elővette zsebóráját, amit apjától kapott érettségi ajándéknak. Kilenc óra múlt hat perccel. Monsieur Csokor tíz órára várja. A sarki boltban ivott fél liter tejet. Volt még annyi ideje, hogy lesétáljon a Tisza-partra. Sokáig nézte a napfényben a víztükröt. Mintha néhány pillanatra ugyanott, ahol az előző hajnalon, újra látta volna a holttestet, most határozottan olyan volt a mezítelen hulla, mint a szétvetett lábú lány a díványon.

A ház a villasoron volt. A tanár a teraszon ült. Ezúttal nem volt rajta zakó, csak a szokásos krémszínű vászonnadrág, a fehér ing, a kék csokornyakkendő. Kiss Ádám leült a másik fonott karosszékbe. Az asztalon Párizs-térkép és egy útmutató könyvecske.

A Gare du Nordra érkezik. Megkeresi a metróállomást. Megkeresi a Porte D’Orleans vonalat. A Place de Saint Michelig utazik. Tartsa mindig a kezében a térképet. Tizenöt perc alatt eléri a rue Descartes 39-et. Ha teheti, ejtse útba a rue de la Sorbonne-t. Kis utca, rá lehet ismerni a Cahiers szerkesztőségére. Jártam ott. Gondoljon Péguy soraira, amit fordított, remélem, tudja, miért választottam ezt a részletet.

Kiss Ádám azt felelte, gondolom, tanár úr, szép.

Nemcsak szép, sugárzik belőle valami, amire nehéz szavakat találni. Én úgy ítélem meg, hogy a legpontosabb meghatározása ennek talán az, hogy az élet tárgyalási alapja. Amit nem szabad veszni hagyni. Nos, majd meglátja, hogy Monsieur Szekulesz jól ismeri ezt a szellemvilágot, és bizonyára hall majd tőle megszívlelendő mondatokat.

Kongatott a dóm harangja.

Kiss Ádám lesétált a kikötőhöz. A túlpartról érkezett a komp.

A lány kiszállt. Odament Kiss Ádámhoz.

Megkapta az állást. Rövidesen beköltözik az udvarházba. Kár, hogy nem taníthat lovagolni, ha Párizsban lesz, ne feledje a képeslapot.

Péntek dél volt. A lakásuk üres. Anyja mindig csütörtök este sütötte a kemencében a kenyeret. A hamu még meleg volt, Kiss Ádám kiemelte a falapáttal a frissen sült kenyeret, szelt belőle egy karéjjal, ivott hozzá még egy nagy bögre tejet, lefeküdt, álmában Szendrey gróf kedvenc arabs ménjén lovagolt, hold világította az erdei utat, Éva mögötte ült, átfogta a vállát, hozzásimult.

A Gare du Nordra érkezik. Megkeresi a metróállomást. A Place de Saint Michelig utazik.

Előveszi Alexander Szekulesz képeslapját, amit Monsieur Csokornak küldött. Előtte, amiként a képeslapon, a Szajna, a túlparton a Notre Dame.

Az egyik könyvárusnál két képeslapot vásárol. Megkérdezi, merre van a legközelebbi posta. A Luxembourg parknál jobbra fordul, a posta a rue Vaugirard sarkán van.

Amikor Éva kezet nyújtott és azt mondta, aztán küldjön egy képeslapot Párizsból, várakozást látott a tekintetében. A másik lapot a szüleinek küldi.

A Luxembourg park bejáratánál két artista hajlong a közönség előtt. Fiatal lány fut melléjük. Fehér selyemtrikó, combig érő szoknya, ő is hajlong. Szaltókat ugrik. A férfiak vállra emelik, onnan is szaltót ugrik. Csókokat dobál.

Taxi érkezik. Szalonkabátos férfi száll ki, a kabát alatt látható a katonai egyenruha. Félrevonja az egyik artistát. Tárgyalnak. A lány kezében bohócsapkájával körbe sétál. A szalonkabátos férfi bankjegyeket nyújt át az artistának. A lány megáll Kiss Ádám előtt. Kiss Ádám aprópénz után kutat. A lány arcon csókolja. Hasonlónak látja a pillantását Éva kisasszonyéhoz, de a mosoly mögött a lány tekintete szomorú.

Visszamegy a Boulevard Saint Michelig, elsétál a rue de la Sorbonne-ig. Monsieur Csokor felhívta a figyelmét a nyolcas számú házra. A bejárat mellett kis bolt, a kirakatban a Cahiers példányai. Bemegy a boltba. A sarokban íróasztal, mindenhol könyvek, újságok, a székeken, a polcokon. Az íróasztalnál negyven év körüli férfi. Majd megírja Monsieur Csokornak, hogy a Cahiers szerkesztőségében talán azt az írót látta, aki magát a történelem tanújának nevezte. Mi az, hogy a történelem tanúja? Lehet, hogy Monsieur Csokor valami ilyesmire gondolt, amikor azt mondta, hogy a szűkös hazai életből tágabb világba lép majd ki.

Térképpel a kezében továbbmegy a rue Souffeloton. A Pantheon bejárata fölött domborművek. Napóleon, Voltaire, a bejáraton túl Attila, a síremlékeken Rousseau és Diderot, arra gondol, hogy most ő is tanú, de nem a történelemé, csak az emlékezésé. Szeretné átérezni a hatalom és a szellem találkozását, de csak a dohszagot érzi. A Cahiers szerkesztőségi szobájában a negyven év körüli férfi arcvonásai az ő paraszti őseire emlékeztettek. Erős csontozat, kiugró áll, dús szemöldök alatt mélyen ülő szempár, apjára gondol, már ötéves korában lóra ültette, bemutatta, hogy ülje meg nyereggel, nyereg nélkül, egyenes tartás, a vállak mindig hátrafeszítve, megmutatta a hevederszorítást, a hevederlazítást, apja minden reggel végigjárta az istállóban az állásokat, ellenőrizte a zabos zsákokat, az almot, a víztartályokat, Szendrey kisasszony fehér ménjének csutakolását, sörényfésülését nem engedte át senkinek, tízéves korában begyakoroltatta vele a szártartást, esténként ifjúságáról beszélt, a huszárezredről, ahol Szendrey gróf parancsnoksága alatt szolgált.

A Place de la Contrescarpon nyüzsgés. A tér közepén fiatalember tangóharmonikán játszik. Két kisfiú golyókat gurít. A kávézók teraszán fekete ingek, piros ingek, hölgyek hosszú szoknyákban, tálcákkal siető pincérek. A rue Mo-uffetard felől gyümölccsel, zöldséggel megrakott targoncákat tolnak. Eltávozáson sétálgató huszárok érkeznek. Kiss Ádám kezében kisbőrönddel, vállán hátizsákkal belép a rue Descartes 39. kapuján.

A túlparton, a Champs Elysées torkolatánál szél támad. A diadalív mintha színpadi díszlet volna. Előtérben a sugárúton hölgyek sietnek ki az áruházakból kalapos dobozokkal, ezüstpapírba burkolt, selyemszalaggal átkötött csomagocskákkal. A legnagyobb a kavargás a 68-as számú Guerlain-ház előtt, itt vásárolják a legújabb márkájú kölniket a hölgyek maguknak, az urak a szeretőiknek, a divat éppen a L’Heure Bleue, az alkonyban nyíló virágok kissé émelyítő illatát árasztja. A Place de la Concorde felé, a Place de la Concorde felől hintók hajtanak, a Louis Vuitton áruház legújabb utazóbőröndjeit fogatokra rakodják, nagy a tumultus a Galerie Lafayette előtt, távolabbról trombitaszóló hallatszik, a diadalív két oszlopánál mint színpadi záró díszletek között, köpenyét maga mögött lebegtetve a szélben, megjelenik egy huszárhadnagy fekete lován, vágtáját ügetésbe, majd az ügetést léptetésbe fogva halad a sugárúton, a sétáló, a teraszokon üldögélő, az üzletekből kiáradó tömeg, mint akik valóban színházi jelenet tanúi, megtapsolják, a huszárhadnagy mintha nem az alkonyatban, hanem végeérhetetlen útján, a követhetetlen időből, hajnalokból, nappalokból, éjszakákból érkezne, újra vágtába kapja lovát, a hölgyek integetnek, a gavallérok kalapjukat lengetik, a sugárúton a paloták előtt sorfalat állnak az őrségek, érkeznek a miniszterek, a főtisztek, a Grand Palace termeiben búcsúznak a látogatók, nem messze egy parafával bélelt szobában sápadt férfi leírással próbálja kordába szorítani az időt, éppen gyermekkori sétáit idézi fel a Champs Elysées-n, olyan színű felhők alá képzeli magát, amelyek Poussin képein láthatók, arról ír, hogy a nap hirtelen felragyog, aranyszálakkal és fekete visszfényekkel hímezi tele az erkélyeket, leírja, hogy milyen egy fűszál, amikor lángol a fényben, a huszárhadnagy eléri a Place de la Concorde-ot, mintha nem a sugárút nyüzsgésében, hanem követhetetlen időben vágtatna, át a hídon a Place de la Contrescarpe felé.

Alexander Szekulesz tíz éve él Párizsban. Utcát söpört, tányért mosott, volt éjjeliőr. Olvasott az újságban egy pályázatról. Nyári modellek. Nem volt pénze ruhaanyagokra, újságpapírból vágott ki egy kreációt. Megnyerte a pályázatot. A sajtó megrohanta. Azt nyilatkozta, hogy több ruhaterve aratott már sikert Rómában és Bécsben. Soha nem tervezett még ruhát. Volt néhány kiállítása kisebb galériákban. Most ő az egyik legsikeresebb párizsi divattervező, mondta Kiss Ádámnak a franciatanára.

Monsieur Szekulesz alacsony, fürge járású férfi. Válláig érő művészhaja van. Kiss Ádám átnyújtja a bemutatkozáshoz szükséges levelezőlapot. A műterem egyik fala teljes hosszában üvegablaksor. Bevág a naplemente vörös fénnyel.
A gramofonon katonazene forog.

Tegye le a bőröndöt, a hátizsákot hagyja magán, éppen egy ilyen figurára van még szükségem, álljon az ablakhoz.

A falra erősített csomagolópapírra szénceruzával hátizsákos turistát vázol a keménykalapos urak, ékszerrel teleaggatott hölgyek, tábornoki egyenruhákban feszítő katonák, rövidszoknyás szubrettek, pincérek, iparos legények, szállodai boyok mellé.

Körben próbababákon a csomagolópapírokra felskiccelt alakok elkészült öltözékei.

Rakodjon le, barátom, a konyhában csinálhat magának teát. Mit szól ehhez a kollekcióhoz? A jövő héten lesz Johann Strauss Térzenéjének a premierje, a Place de la Concorde torkolatánál állítják fel a színpadot, én készítem a díszletterveket és a jelmezeket. A legjobbkor jött, máris indulnunk kell, a premierre rendelt öltözéket szállítom az egyik kivételes megrendelőmnek, a Ribacourt-kastély úrnőjének, ott tudtam magának nyárra munkát szerezni, kisegítő lovászra van szükség, váratlan lehetőség, én is egy hátizsákkal érkeztem Párizsba.

Az üvegablakkal szemközti falon olajfestmény. Egészalakos hölgy. Kevély tartás. Bronzszínű haj, magasra tornyozott csigák. Paprikapiros selyemruha, széles öv, hosszú, egy árnyalattal világosabb, magasított nyakú selyemköpeny.

Kate Dolan, a híres színésznő, mondja Alexander Szekulesz. Ebben a jelmezben játszotta leghíresebb szerepét, Portiát A velencei kalmárban. A festményt Millais mester készítette. Alyette Laurentis-Tholoson kisasszony, Ribacourt kastélyának úrnője meglátta a képet a McLean’ Galleryben, igen jelentős összeget ajánlott fel, hogy elkészítsem számára a mását, ezt kívánja magára ölteni a Térzene premierjén. A munkához másolatot kellett készítenem az eredetiről. A legjobbkor érkezett valóban, éppen Ribacourt-ba indulok.

Kiss Ádámot a festményen látható alak tekintete Éva kisasszonyéra emlékezteti. Küldenie kell egy újabb képeslapot, ha megváltozik a címe.

Csengetnek. Alexander Szekulesz szabadkozik az előszobában, elnézést kér, indulnia kell.

Huszárőrnagy lép be, Henry Picquard. Az egyik próbababára akasztott főtiszti egyenruhára mutat, ilyent készítsen nekem, pontosan ilyent, a Térzene premierjére legyen kész.

Alexander Szekulesz hajlong. Mértéket vesz. Az őrnagy megkérdezi, hová siet. Ne hajszolja magát a vonathoz, én is arrafelé megyek, a téren várakozik a taxi, elviszem, legalább tiszteletemet tehetem Alyette Laurentis-Tholoson kisaszszonynál. A fiatalember is odatart, mondja Alexander Szekulesz, nos, az ő számára is akad hely, bólint az őrnagy. Alexander Szekulesz bekapcsolja a gramofont, felkap egy próbababát, keringőt lejt vele a Strauss-muzsikára.

A téren felgyulladnak a lámpák. Újabb huszárcsapat érkezik, a trombitás indulót fúj, a huszárok a teraszokon vörösbort rendelnek. Az ablakokból hölgyek integetnek színes kendőkkel. A szökőkút hét csapjából magasra permetez a víz.

Henry Picquard magához inti a várakozó taxit. Alexander Szekulesz a selyempapírba csomagolt ruhakölteménnyel, Kiss Ádám a bőrönddel és hátizsákkal a hátsó ülésre ül. Amikor a Pantheonhoz érnek, a Boulevard Saint Michel felől érkezik a fekete köpenyes huszárhadnagy, rövidesen eléri a Place de la Contrescarpe-ot. A trombitás marsot fúj. A hadnagy fekete lován parancsokat kiált. A nézősereg tapsol. A huszárok felpattannak a teraszokon.

Itt lesz a színpad, mutat ki a taxiból Alexander Szekulesz, amikor a Place de la Concorde és a sugárút találkozásához érnek. Éppen ezekben a percekben inti majd be a karmester a nyitányt. Látom önt, amint az első sorban ül a kisasszony mellett az új díszegyenruhájában, a zubbonyrészt, ahová a kitüntetések kerülnek, külön alábélelem.

Ribacourt kastélyának kapuja boltíves. Négy oszlop tartja felette az erkélyt. Tíz ablak a földszinten, tíz az emeleten.

Alyette Laurentis-Tholoson megjelenik az erkélyen. Sárga selyemkendővel integet. Lesiet. Csókra nyújtja kezét az őrnagynak.

Az előcsarnokban kétoldalra nyíló lépcsősor. A búzakék tapétájú falakon aranyozott rámájú keretekben a kastély egykori tulajdonosainak olajképei. Jobbra Norant de Ranay gróf, aki a tizennyolcadik században egy másik kastély romjain építkezett. Mellette Miguei lovag. Csipkeruhákba öltözött szigorú tekintetű asszonyok. A következő tulajdonos De la Vieune vicomt, két érdeklődő tekintetű kisfiával, mindhárman vadászöltözékben, lábhoz helyezett puskával. Idős, ősz, egyenes tartású Marbon Pelet gróf és felesége. Unokahúga, Alyette Laurentis-Tholoson tőle örökölte a kastélyt. Az őrnagy és Alexander Szekulesz kíséretében felmegy a lépcsőn, végighaladnak az emeleti folyosón, belépnek egy szárnyas ajtón.

Teáznak. A kisasszony a párizsi eseményekről érdeklődik. Henry Picquard pletykákat említ a tábornoki kar egyik tagjáról. A hadügyminiszter bizalmasáról azt suttogják, hogy jó néhány éve belekeveredett abba a kémbotrányba, ami még a Dreyfus-per idején került nyilvánosságra, akkor sikerült eltusolni az esetet, most is sikerül majd, kínosan érintené a tábornoki kart.

A kisasszony kacag. Később is. Mintha egy színpadi jelenet szereplője volna, ahol időközönként fel kell kacagnia szerepe szerint. Alexander Szekulesz ültében is hajlong. Beszámol a Térzene előkészületeiről, hónapok óta dolgozik a díszletterveken és a jelmezeken. Ah, ez csodálatos, veti közbe a kisasszony, az őrnagy megemlíti, az ő számára is díszegyenruha készül, reméli abban kísérheti majd a kisasszonyt a premierre.

Alexander Szekulesz kicsomagolja a ruhakölteményt, meglepetésnek szánja, hogy ugyanezt a modellt készítette el a Térzene primadonnája számára. Ah, Johann Strauss zenéje oly lélekvidító, mondja Alyette Laurentis-Tholoson, s elindul az öltözőszobájába.

Alexander Szekulesznek két élete van. Festményeit a rue de Seine egyik galériájában mutatja be. A vásárlókedv csekély, mint ruhatervező jut jelentős pénzekhez.

A kisasszony megjelenik. Tartása most olyan, mint a híres színésznőé a festményen. Bronzszínű haját is hasonlóképpen magas csigákba tornyozta.

Kiss Ádám az előcsarnokban várakozik. A tápéi udvarházban is vannak a falakon festmények. Leginkább szentek, csendéletek, tájképek. Elindul a távolabbi földszintes épületek felé. Eléri az istállót. Zömök férfi vasvillával szénát hord. Maga az új lovász? Éppen ideje, hogy megérkezett. Az istállóban hat boksz.  
A hat ló gondozott, nyugodt. A zabetető, a szénarács, az itató az apja figyelmes munkájára emlékezteti. Az alom alatt fűrészporos padló. A bokszokból hosszú kifutó vezet a legelőre.

Alyette Laurentis-Tholoson lefelé lépked a lépcsőn. Megáll a boltíves kapunál. Maga elé képzeli a tengert, amelynek partján nyáron boldog heteket töltött. Látja a hajnalt, a meredek sziklafalhoz csapódó hullámokat. Látja, amint a lezúduló esőben a közeli kápolnába szalad. A tengeri madarak alacsonyan röpködnek. Ha ebben az öltözékben láthatná őt a fiatalember, aki odalép mellé, halad mellette szótlanul, fehér nadrág, fehér ing, szőke haj, barnára sült arc, félénk tekintet, ha így láthatná őt emlékei menedékében, készen rá, hogy magához szólítsa.

Tekintete az istállótól visszaérkező Kiss Ádámon állapodik meg.

Alexander Szekulesz próbálja megtörni a csendet. A premieren meglepetés éri majd a kisasszonyt, de titok, titok, többet nem árulhat el.

Az őrnagy a taxihoz siet. Alexander Szekulesz alkalmasnak látja a pillanatot, hogy bemutassa Kiss Ádámot, s máris búcsúzik, őt a kastély fogata viszi az állomásra.

Reggel nyolckor lovagolok ki, mondja a kisasszony Kiss Ádámnak, a maga számára is szerszámozzon föl egy lovat.

Öt órakor ébred. Végigjárja a bokszokat. Feltölti a zabos zsákokat. Gereblyével rendezi az almot. Fűrészport kever a szalmába. Ellenőrzi az itatókat. Felszerszámozza Alyette Laurentis-Tholoson sárga arabs ménjét. A főlovász megmutatja, melyik nyerget kedveli legjobban az úrnő. Megmutatja, milyen szorosra kell húznia a hevedert. A zabla behelyezését rábízza. Kiss Ádám hosszan néz a ló szemébe. A pofájához érinti a homlokát. Erre is apja tanította. A ló elrántja a fejét, Kiss Ádám megsimítja a nyakát, nem veszi le róla a tekintetét, a főlovász figyelemmel követi a barátkozást, a ló kapar a jobb mellső lábával, a főlovász megveregeti Kiss Ádám vállát, rábízza, melyik lovat nyergeli fel magának. Nyolc óra előtt öt perccel kivezeti a két állatot.

Alyette Laurentis-Tholoson zöldben játszó lovaglóöltözéket, barna tollaskalapot visel. Ellenőrzi a heveder beállítását, a zablát. Egyedül száll a nyeregbe. Hagyja, hogy Kiss Ádám igazítsa a csizmás lábát a kengyelbe, közben, mintha véletlen mozdulat volna, a combját az arcához szorítja. Léptetik a lovakat.
A kastély mögötti erdei útra térnek. A kisasszony szárhúzással, csípőmozdulattal viszi ügetésbe a mént.

A nap emelkedik. A réten túli lombok elvesztik élénk zöld színüket. A kisaszszony a ló nyakába hajol, megfeszül rajta a lovaglónadrág, vágtából ügetésbe, ügetésből léptetésbe viszi a mént. Megállnak. Kiss Ádám átnyúl, megfogja a másik ló kantárját, zablahúzással irányítja, kissé nyugtalan a lova, mademoiselle, ah, és mitől?, kérdezi Alyette Laurentis-Tholoson, Kiss Ádám nem meri azt mondani, hogy az állat mindig megérzi, ha a lovasa nyugtalan. A kisasszony is átnyúl, megfogja Kiss Ádám lovának a kantárját, mintha a magáé is nyugtalan volna, jöjjön, nézzük meg a kőbányát, ilyet még biztosan nem látott.

A Ribacourt-ral szomszédos Dreslincourt faluba vezet az út. A kőbányának a romos oszlopairól Öt oszlop a neve. A kisasszony azt mondja, beljebb kazamaták, föld alatti folyosók vannak, majd azokat is megmutatja. Az egyik kőrakáson szándékosan megbotlik. Belekapaszkodik Kiss Ádám kezébe. A kölnije orgonaillatú. Hagyja, hogy felsegítse a nyeregbe. Jöjjön, mutatok még valamit. Elérik a négy toronnyal és vizesárokkal körülvett középkori építmény romjait. Az Őrület kastélyának nevezik, mondja a kisasszony, évszázadokkal előbb gyönyörű úrnője volt, sok kérője akadt, mindegyiknek feltételt szabott, és mi volt a feltétel, kérdezi Kiss Ádám, ah, hát az, képzelje, hogy el tud-e tölteni vele az ágyban egy teljes éjszakát, utána egy teljes napot, a férfiak kudarcot vallottak, egyvalaki bírta, de azt is a temetőbe kellett vinni, ezért nevezték el a kastélyt az Őrület kastélyának, magának nincsenek emlékei? Kiss Ádám hallgat, én nem tudok búcsút mondani az emlékeimnek, mondja a kisasszony, örökös bizonytalanság, néha nem is tudom, hol járok, otthon? a gyermekkoromban?, egyszer azt álmodtam, hogy itt voltam ebben a régi kastélyban, de nem azért, hogy egy éjszakán és egy nappalon át szeretkezzek, el akartam menekülni, de nem találtam ki a romok közül, induljunk, megéheztem, most vezessen maga, holnap majd újra én. A lovak egymáshoz dörzsölik a pofájukat, nyáluk összefolyik, hátuk verejtékes.

Amikor visszaérnek, Alyette Laurentis-Tholoson felszólítja, hogy keresse fel.

Mikor?

Mielőbb…

Lecsutakolja a lovakat, kiosztja a zabos zsákokat, megtisztítja az almot. Mosdik. Átöltözik. A lovaglónadrágot magán hagyja, a csizmát átfényesíti. Anyja három inget csomagolt, a fehéret választja, amit a gimnáziumi ballagáson viselt.

Óvatosan lépked a kastély lépcsőin. Elhalad a Norant de Ranay grófot, a Miguei lovagot, a Marbon Pelet grófot ábrázoló festmények előtt, az emeleti kanyarban felfedezi annak a festménynek a másolatát, amit Alexander Szekulesz műtermében látott, színésznő vörös ruhakreációban, hasonlóságot fedez fel a tekintetében Alyette Laurentis-Tholoson elszánt, fürkésző tekintetével. Az inas megmutatja az erkélyre vezető ajtót.

A kisasszony hátradől a karosszékben. Lovaglónadrág, fehér, ékszergombolású selyemblúz.

Azt hallottam Monsieur Szekulesztől, hogy járatos a költészetben is. Mit szól Baudelaire-hez, a Les Fleurs du Malhoz, nekem kedvencem. Felmondja az első szakaszt.

Kiss Ádám Monsieur Csokornak köszönheti, hogy folytatni tudja.

Ah, ugye milyen megható, azt olvastam, hogy Charles, így mondja, mintha jó barátok lettek volna, a normandiai tengerparton is járt, maga járt már tengerparton?

Ah, nem… Kiss Ádám maga is meglepődik, hogy a kisasszony szavaival válaszolt, csak a Tisza partján jártam.

Meséljen róla, sohasem hallottam a Tiszáról.

Kiss Ádám látja, amint gyors evezőcsapásokkal követi a tápéi kompot. Hallja Éva kisasszony hangját. Alyette Laurentis-Tholoson úgy helyezkedik el a karosszékben, hogy a selyemblúz kifeszül a mellén. Én sétáltam a normandiai tengerparton, mondja, viharban csodálatos, a hullámok, a sötét fellegek, a nappal mint az éjszaka, fogja meg a kezemet, mert elsodor a tengeri vihar.

Forró a keze. Kiss Ádám nem meri szorítani. Úgy érzi, hogy a kisasszony nem is hozzá beszél, s ő mintha Alexander Szekulesz műtermében volna próbababa.

Csókoljon meg.

Odaadja a száját, lehunyja a szemét.

Kiss Ádám érzi a leheletét, nem mer közeledni.

Maga még sohasem csókolt? Hát így kell. Ah, így… Próbálja meg. Maga rendkívül fegyelmezett. Apám szerint, a tanárom szerint az vagyok, súgja Kiss Ádám.

Amikor a kisasszony azt mondta, próbálja ugyanígy, ijesztő volt a tekintete, gondolja később. Azt álmodja, hogy visszacsókolja, a sárga arabs ménen lovagol, Alyette Laurentis-Tholoson mögötte ül, de nem is ő ül mögötte, hanem Éva, a tápéi udvarház előtt szállnak le a lóról.

Reggel száron vezeti a két lovat a kastélykapuhoz. A napot felhő takarja.
A felkerekedő szélben lódobogás. A kisasszony lova nyugtalan, felágaskodik, Kiss Ádám a nyeregbe veti magát, próbálja megfékezni. Az állat a hátsó lábaira emelkedik. Alyette Laurentis-Tholoson megjelenik a kapuban. Kiss Ádám körbefuttatja a lovat.

A kisasszony ugyanabban a fehér selyemblúzban van, amiben este. Kezében lovaglóostor. Bronzhaja újra feltornyozva.

Kiss Ádám vágtában tartja a lovat, a nyakát simítja, zablahúzással lassítja, amikor megnyugszik, a kisasszony elé irányítja.

Hármas sorokban tör be a parkba a huszárszázad. Élükön fekete köpenyében a hadnagy.

A sárga mén újból ágaskodik. Kiss Ádám újra a hátára veti magát, újra futtatja, megkerüli a huszárcsapatot, a kisasszony előtt mellső lábaira készteti. Alyette Laurentis-Tholoson tapsol, a hadnagy leszáll a lováról, megveregeti Kiss Ádám vállát, ilyen lovasok kellenek a rohamhoz, mondja.

A park kapuján taxi hajt be. A hadnagy tiszteletadást vezényel. Kardok suhannak magasra. Henry Picquard fogadja a jelentést. A kisasszonyhoz siet. Selyemblúza mély dekoltázsába pillant, miközben kezet csókol. Reméli, hogy a Térzene premierjére tervezett útjukat nem akadályozzák az események, de kitört a háború, átkozott németek, minél közelebbről látjuk őket, annál jobban irtózunk tőlük, ördögien brutálisak, ne hivatkozzon, kisasszony, a német kultúrára, a mi intellektueljeinknek nagy hibája, hogy nem ismerték fel, a német kultúra kizárólag hatalombirtoklást jelent, mélységesen sajnálja, de a vezérkar Ribacourt-t jelölte ki a huszárezredek gyülekező és toborzó helyének, minden tizennyolc és negyvenöt év közötti férfi hadra fogandó.

Viviani miniszterelnök fogadja Schoen báró párizsi német nagykövetet. Biztosítják egymást arról, hogy Németország nem támadja meg Franciaországot, Franciaország nem támadja meg Németországot.

A francia titkosszolgálat átküldi a határon a kémeit. Továbbítja a jelentéseket arról, hogy a német haderő megkezdte a felvonulást Belgium irányába.

A brüsszeli német nagykövet átadja a belga külügyminisztériumban Berlin jegyzékét: Németország önfenntartása azt parancsolja, hogy az ellenség csapását megelőzze.

A francia gyalogság új egyenruhát kap, bakancs, lábszárvédő, buggyos nadrág, kétzsebes, magasított nyakú zubbony.

Fekete öltönyös, pocakos, hajlott hátú, fürge, keménykalapos miniszterek lépnek el megfontolt, imbolygó, friss léptekkel a felsorakozott ezredek előtt, szuronyos puskák merednek az ég felé tiszteletükre, erdőkbe, folyópartokra, szénakazlak mellé, rádióadókkal, távírókkal felszerelt egységek települnek, a váratlan elsöpri az illúziókat, felsorakozik a gyalogság, felvonul a tüzérség, alakzatokba sorakozik a lovasság, felszállnak a repülőgépek, a franciák németgyűlölete, a németek franciagyűlölete magasra csap, a hazaszeretet kinyilatkoztatásaként reinkarnálódik, a Champs Elysées forgatagában magukhoz szorítják a hölgyek kalapdobozaikat, a gavallérok, az illatszerüzletek pultjainál válogatnak, a Cahiers szerkesztője önkéntesnek jelentkezik, tanú óhajt maradni, Londonban még béketüntetés van, ám két nappal később, amikor a kormány dönt a háborúba való belépésről, már a háború mellett tüntetnek, a megittasultság szétárad a kontinensen, Vilmos császár hadat üzen Oroszországnak, Ausztria-Magyarország hadban áll Szerbiával, csatlakozik a császár hadüzenetéhez is, a német kultúráért rajongó francia férfiak kijelentik, hogy a háború a kultúrák között is folyik a teljes győzelemért, német diákok francia szerzők könyveit hajigálják szét, a dómokban püspökök, a harctereken tábori lelkészek áldják meg a csapatzászlókat, császári palotákban, királyi fogadótermekben, cári rezidenciákon, miniszterelnöki tárgyalókban, főparancsnokságokon, hadműveleti törzseknél, kikötőkben, repülőtereken különböző nyelveken hasonló parancsok hangzanak el, a párizsi, berlini, bécsi, szentpétervári, budapesti, belgrádi, római szalonokban ugyanazt suttogják a hölgyek, miközben legyezőikkel enyhítik a nyár forróságát, ah, mely malheur, mondja Alyette Laurentis-Tholoson, sorakoztatnom kell a hadra fogható férfiakat, itt a kastélyban is, mondja gáláns mosollyal Henry Picquard, remek lovas ez a fiatalember, úgy látom, őt volt szerencsém ideutaztatni, rá ne számítson, veti közbe a kisasszony, nem francia állampolgár, valóban, töpreng az őrnagy, Monsieur Szekulesz országából érkezett, azt tanácsolom, ne hozzuk ezt nyilvánosságra, a kormány utasítása szerint minden német vagy a németekkel szövetséges országból érkezett személyt internálni kell, tekintsük a fiatalembert franciának, csapatomban biztonságban lesz, rövidesen győztesen térünk vissza.

Nyolc, a faluból átkísért férfit felsorakoztatnak.

A hadnagy nyergelteti a lovakat az istállóban. Összeszedeti a zabos zsákokat. A tartalék zsákokat feltöltik a raktárban. A lószerszámokat, zsákokat a hadtápos szekérre rakják.

Henry Picquard a sorba állított férfiak közé küldi Kiss Ádámot.

Mi lesz velünk?, kérdezi rémülten a mellette álló fiú.

Alyette Laurentis-Tholoson a boltíves kapunál várakozik.

A főlovászt is a felsorakoztatottak közé küldik.

A hazát fogjuk szolgálni, kiáltja az őrnagy. Nagy múltú, dicsőséges ezred tagjai lesznek. Harcba indulunk. A parancsmegtagadókra a legsúlyosabb büntetés vár. A szökevényekre halál.

A Kiss Ádám mellett álló fiú futásnak ered. A hadnagy rákiált. A fiú tovább szalad. A hadnagy két figyelmeztető lövést ad le. A fiú rohan. A hadnagy térdre ereszkedik. Tüzel. Parancsot ad. Két huszár elvonszolja a holttestet. Az istállók mögött gödröt ásnak.

Alyette Laurentis-Tholoson érdeklődéssel figyel.

A haza szolgálata, a haza becsülete mindenek felett, mondja az őrnagy.

Valóban, a haza becsülete, ismétli a kisasszony. Kiss Ádám ugyanazt a kemény, ijesztő vonást látja az arcán, amit az előző este is felfedezett rajta.

A besorozottaknak a szolgálatvezető egyenruhát oszt ki. Rövid kiképzés, mondja a hadnagy, utána megkapják a beosztásukat.

Henry Picquard nyeregbe száll. Fogadja a hadnagy jelentését. Megadja a következő toborzóállomás helyét. Kijelöli a találkozási pontokat.

A Térzene színpadát áthelyezték a sugárút torkolatától a Jeu de Paume bejárata elé. Alexander Szekulesz ellenőrzi a díszletet és a jelmezeket.

A nézőtéren az arisztokrácia koszorúja. Főtisztek. Bankárok. Henry Picquard karján Alyette Laurentis-Tholoson.

A színpad mögött a kiállító teremben álmukat alusszák Monet tájai, Manet hölgyei, Toulouse-Lautrec táncosnői, Gauguin szigetlakói, Serrault vízparti nyaralói. A tér felett két repülőgép úszik el. Szétnyílik a hatalmas vörös bársonyfüggöny. A háttérdíszlet a bécsi Szent István-bazilika.

Leányka várja az ifjú költőt. A költő az ünnepelt primadonnának hódol. Johann Strauss-zenét játszik a színpadi katonabanda is. Artistacsoport érkezik. Állványt építenek, hálót feszítenek ki a táncosok között, ez meglepi Alexander Szekuleszt, az artisták nem tartoznak a szereplőkhöz. A fehér selyemdresszes artistalány felkúszik a rúdon, szaltót ugrik a kifeszített kötélen. Az artisták jelmezei a francia trikolór színeiben. Egyikük hatalmas nemzeti lobogót lenget. Szalonkabátos férfi siet a karmesterhez. A karmester leinti a Strauss-muzsikát, a zenekar indulót játszik. A tér felett újabb repülők úsznak el. Az artistalány a kötélről integet a repülőknek. A háttérből kitolják a Szent István-bazilika díszletét. A nézőtéren felpattannak a tisztek. Alyette Laurentis-Tholoson Henry Picquard karján Alexander Szekuleszhez siet. Újabb ruhakreációt kíván rendelni.

Az őrnagy taxija a téren várakozik. A rue Descartes 39-hez hajtanak. A Place de la Contrescarpe-on őrjárat. Parancsnokuk jelenti az őrnagynak, hogy ellenőriznie kell, minden tizennyolc és negyvenöt év közötti francia állampolgár jelentkezett-e a sorozóhelyeken. Minden német és osztrák-magyar állampolgársággal rendelkező személyt internálni kell.

A kisasszony válogat az anyagok között a műteremben. Az őrnagy megkérdezi Alexander Szekuleszt, rendelkezik-e francia állampolgársággal. Kérhettem volna már régen, de az a sok kitöltendő papír, a várakozások a hivatalban, mondja Alexander Szekulesz. Zöld bársonykabátot visel, fekete pantallót, ezüstszínű mellényt, fekete selyemnyaksálat. Dörömbölnek. Az őrnagy belöki a próbababák közé, álljon háttal, mozdulatlanul. Senki más nincs itt, a művész úr még az ünnepi előadás rendezőivel tárgyal, mondja. A hadnagy csodálattal nézi a próbababákat, a falakon a vázlatokat, kezet csókol Alyette Laurentis-Tholosonnak, kisiet. Alexander Szekulesz előbújik, a toalettre szalad. Visszajön, mértéket vesz, kiválasztják a ruhaanyagokat. Gyönyörű volt a cirkuszi produkció, gratulál a kisasszony. Őszintén szólva semmi részem benne, mondja Alexander Szekulesz. Néhány napig ne hagyja el a lakását, barátom, figyelmezteti az őrnagy. A téren a kisasszony rendelkezésére parancsolja a taxit, átsiet a közeli főparancsnokságra.

Ovális terem. Hatalmas ovális asztal. Galliéni tábornok, Párizs kormányzóparancsnoka ismerteti a hírszerzők jelentéseit. A támadó németek jobbszárnyát az 1. és 2. hadseregük alkotja. Eljutottak a Maase-ig. A 3. hadseregük a Sombre felé tart, a 4. az Ardennek felől támad. A jelentések szerint Berlinben a Reichstag egyhangúlag megszavazta a hadikiadásokat.

Érkezik Joseph Joffre tábornok, a haderő főparancsnoka. Elhízott testén feszül a zubbony. Öt sor érdemrend.

Térképet terítenek az ovális asztalra.

Uraim! Az 1. és 2. hadseregünk alkotja a jobbszárnyunkat. A 3., 4. és 5. a balszárnyat. A huszárezred parancsnoka Henry Picquard őrnagy úr. Hajnalban indulnak. Másnap estig elérik a Marne-t. Galliéni tábornok úr intézkedik, hogy a Párizsban állomásozó hadosztály hajnalban csatlakozzon a jobbszárnyhoz. Foglaltassa le a város összes taxiját. Galliéni tábornok jelenti, hogy hatszáz taxi máris a hadosztály rendelkezésére áll.

Moltke, a német csapatok főparancsnoka jelenti a berlini főhadiszállásnak, hogy a jobbszárnyon elakadt az utánpótlás, a szárny fedezetlen, megkezdi a visszavonulást. Kluck tábornok, a balszárny parancsnoka azt üzeni, hogy a jobbszárnynak ki kell tartania addig, amíg a 3. hadsereg átkel a Marne-on. Moltke hajthatatlan. Kluck hadosztályai beássák magukat a Marne északkeleti partján.

Henry Picquard taxin érkezik Deslincourt-ba. Hadnagya riadóztat. Az őrnagy a felsorakozott ezred élére vágtat, indulásra ad parancsot.

Erdők. Ösvények. Mezők. Völgyek. Falvak. Szél kerekedik. Megered az eső. A paták alól sár fröccsen.

Kiss Ádám az első század harmadik sorában. Balján kard, jobbján karabély. Indulás előtt megtanították a használatára.

Az éjszaka mindent magába ölel. Állat, ember, fegyverzet összesodorva, a lovak mintha iszaptengerben vágtáznának, átjutnak egy hídon, szemközt a látóhatáron pengeéles csík, az éjszaka átgördül hajnalba, Henry Picquard parancsokat harsog, a századparancsnokok ismétlik a kiáltásait, gyorsul a vágta, balra a Marne kanyarja, északtól délig hadosztályok mozdulnak, Kiss Ádám combszorítással tartja vágtában a lovát, néhány állat felbukva maga alá temeti lovasát, magasra emelt karddal rohamoz a század, és a pillanat tört része alatt megpillantja a szemből vágtató kardját emelő német lovast.

A sárga mén, nyakát az idő múltjában még Alyette Laurentis-Tholoson ölelte át, most, mint a többi állat, minden szárhúzásnak, combszorításnak gépiesen engedelmeskedik, a lovak tömegében elveszítette a reggeli kilovaglásokhoz, erdőjárásokhoz begyakorolt szokásait, Kiss Ádám sem érzi, hogy bármi megkülönbözteti a rohamozóktól, rétek, ösvények, kapaszkodók, folyópartok, hajnal, dél, este, éjszaka, messze a közelmúlt, a jövőhöz hasonlatos jelen is veszendő, a hadnagy hosszú lepelként húzza maga után a századot, a szemből érkező, páncélsisakos lovasokat is hadnagyok vezetik, a pillanat tört része alatt pillantja meg a német huszár is Kiss Ádám magasra emelt kardját, mint a megduzzasztott víztömeg zúdulnak egymásra, a sárga mén lóhullákon ugrik át, nem érzékeli, hogy a félrecsúszott kardcsapástól a hátán felszakadt a bőr, apró vércseppek gyöngyöznek Kiss Ádám lábán, a holttestek beleragadnak a sárba, a folyó túlpartján már felfelé kapaszkodnak, annak utána, hogy az állatok szügyéig, a lovasok derekáig érő víz átkelés közben kimosta a sebeket, Kiss Ádám a szitkozódások közepette a folyóban sodródó tetemeket figyeli, csak egyenruhájuk különbözteti meg őket, a német, a francia halottak vére egyformán vörösre színezi a hullámokat, a túlparton szemből géppuskatűz, a hadnagy visszavonulást parancsol, újra úsztatják a lovakat a folyón, kardheggyel lökve félre az útjukba sodort tetemeket, ugyanott sorakozik fel a maradék század, ahonnan elindultak, az újra játszódó jelenetek felfoghatatlan terében hallatszanak a hadnagy parancsai, arca maszk, ránctalan, merev, fehér, csak a szájüreg vöröslik, amikor a parancsokat ordítja, kitüntetésre terjesztem fel, kiáltja Kiss Ádámnak, mi a neve huszár? Kiss Ádám nem érti, kinek szól a kiáltás, a mellette álló súgja, a nevedet mondd, s amiként az első feléje vágtató német lovas magasra emelt kardját a pillanat tört része alatt látta meg, a pillanat tört része alatt ismeri fel azt is, hogy mit kell mondania, már nem ő az, aki válaszol, megkülönböztethetetlen a vérző, lovaik nyergében dülöngélő huszároktól, Adam Petit, kiáltja, dicséretben részesítem, Petit huszár, felterjesztem kitüntetésre, a hadnagy parancsára újra vágtában a század.