Délután esett. Úgy néztünk ki az ebédlő ablakán, mintha ki lennénk zárva. Pedig mi voltunk többen: huszonöten, és belül. Apró szemű eső hullott, az ablaküveg túloldalán alig gyűltek össze a patakok. Egyedül én meg a haverom vettük észre, mikor elállt. Kapucniban osontunk ki a hátsó udvarra, ahova a szomszéd házak tűzfala néz. Most ketten voltunk, nem huszonöten. Fél órán át téglát dobáltunk a betonra. Élveztük, ahogy vörös porrá esik. A haverom meg is kóstolta a barázdás nyelvével. Köhögni kezdett, majdnem félrenyelt, röhögtünk. Én is nevettem, pedig rossz kedvem volt a János vitéz miatt. A haverom azt mondta, jó volna lassítva nézni, ahogy a tégla szétporlik, de ez nem volt lehetséges.

Mehettem edzésre, ha megvolt a házi feladatom. Készen van, mondta Ica néni, csak hibás. És még a János vitézt sem tudod. Majd anya segít, mondta, és elengedett. Ica néni nem sejtette, hogy anyát nem anyának szólítom, és hogy a matekhoz sem konyít. Ha viszont megkérem, elolvassa és kijegyzeteli a kötelező olvasmányokat. Csak verseket nem tud helyettem megtanulni. Kapucnit a fejre. Röhejes, ha gordonkának hívják a csellót, az osztálytársaim viszont azon nevetnek, hogy asztalitenisznek mondom a pingpongot. Tornazsákot a vállra. Sziasztok. A huszonnégyből csak hárman köszöntek vissza.

Villamossal mentem. Hiába nyújtózkodtam, nem értem el a kapaszkodót. Vannak napok, hogy sikerül. Aznap nem. Tömeg volt, a tornazsákom leesett volna, ha nem úgy hordom, mint a postások. Egy férfi zsebre tette a jobb kezét, bal kézzel kapaszkodott. Azon gondolkodtam épp, nem fog-e neki fájni, ha majd az óráját lecsatolja. Néhány szőrszálát becsípte a szíj. A zsebre tett kezét viszont kifelé fordította, így simogatta az előtte álló lány fenekét. A lány volt a dühös, nem a férfi, mikor észrevette, hogy figyelem. De mások is látták, és ők is rám voltak dühösek. Leszálltam, átugrottam egy lépcsőfokot, pedig azt a bokám miatt nem szabad.

Az öltözőben együtt öltöznek férfiak és fiúk. A felnőttek szóba állnak egymással, a gyerekek sosem. Csak átöltözünk, bezárjuk a szekrényt, és megyünk. Ők azért beszélgetnek. A játékon kívül leginkább a kulcsot élvezem. Saját szekrényem van, a kulcsot hazavihetem. A bemelegítés alatt azon gondolkodom, mit rakjak a szekrényembe. Hülyeségek jutnak csak eszembe: bojtos sapka, ellenőrző, téglapor.

Az edző nem szeret, nem is utál. Azt mondja, renyhe a lábmunkám, mégsem üvölt. A felnőttek az öltözőben a felesége ügyéről beszéltek aznap. Meghalt két év haldoklás után. Két év?, gondoltam. Akkor az nem haldoklás, hanem élet. De nem látszott az edzőn, amit a férfiak mondtak. Talán mert nem szerette a feleségét, mint ahogy Desnyát se szerette Édesapa. De ez se látszott. Békésen ücsörögtek a vacsoránál, és Édesapa is mosolygott, mikor szóvá tettem, hogy Desnya késén hamarabb olvad meg a vaj. Mivel csak Desnyán látszik meg, ha valakit szeret. Mikor megsérült a bokám, az automatában felejtette a bankkártyáját.

Aznap megdicsért az edző, mert ráéreztem a kiflipörgetésre. Bólintottam. Desnya nem tanította meg, hogyan viselkedjek, ha dicsérnek. Ráéreztem, igen. Megnyugtat, hogy van itt egy lány, akinek meg a vádlija viszket, ha jól csinál valamit. Féllábra áll, és az edzőcipője orrával vakarja magát. Az ütőt tollszárfogással fogom, fejben egy ütéssel előbb járok. Azt kívántam, vegyék észre, ha jól csinálok valamit, de én ne vegyem észre, hogy észrevették. Így a jobb. Egyszer versenyre is küldött az edző: azt hittem, országos, de Desnya később kijavított, hogy csak válogató. Az országos válogatója, igaz. Egy nyolcéves srác ejtett ki a második fordulóban, aki úgy mozgott, mint egy szúnyog. Az a fajta volt, aki matekból is jó, meg a kötelező olvasmányokon is átrágja magát, csak nem tetszik neki. Desnya gyorsan olvas, és két oldalra rövidít több száz oldalas könyveket. Azt mondja, zanza, azt mondja, kese. Zavarba hoz a szavaival. Én meg szégyenkezem, ha bizonyos szavakban ki kell mondanom minden szótagot, úgyhogy inkább a nevét is rövidítem.

Az edzés kétórás. Egy óra erőnlét, egy óra játék. A felnőttek lábmunkájától döng a terem, ezért azt se hallottam biztosan, hogy odakint esik-e. Aznap az volt a felnőttek dolga, hogy új labdákat teszteljenek. Nagyobb, mondták, és jobban szitál. Irigyeltem, hogy a labdatesztelésért pénz jár, de olyan ez, mint a szekrény. Nem tudtam volna mire költeni. Csörgött az edző vekkere, mikor vége volt.

Nem zuhanyoztam, mert sohasem izzadok. Szóvá is tette egyszer a haverom. Csak visszavettem az utcai ruhámat, az új dzsekit. Nem mondom, hogy szeretek edzésre járni, de a játékom legalább olyasmi, ami javul, ha jobban figyelek. A versmemóriám sosem: ha a rímekre figyelek, a sorokat felejtem el, ha a sorokra, a rímeket. A szekrény kulcsát elraktam a dzsekim elülső zsebébe. Sosem a kulcscsomómon hordom, ezután sem fogom. Az volt az ötletem, hogy a szekrényben tartsam, bár nem lett volna sok értelme az ilyesminek. Kapucnit föl, öklöt a zsebbe. Ahogy megmozdultam, éreztem a szívem fölötti pici súlyt, vagy csak a kulcs hidegségét, nem tudom. Talán képzeltem, az is lehet. Én nem értem, amit fizikaórán tanultunk, hogy miért hűl gyorsabban a fém. A szekrény mindenesetre aznap is üresen maradt. Egészségetekre, köszöntem el itteni szokás szerint, de csak a gyerekek motyogtak vissza valamit. Az osztálytársaim röhögnének, ha hallanák. Tornazsákot a vállra. A vívók még edzettek az elsőn, de a portásfülkében villogott a tévé, és a gondnok már aludt. Desnya azt mondta, páciensük volt. Desnya ideges, rosszul alvó emberekkel foglalkozik, akik kora hajnalban kelnek, hogy rágyújthassanak. Mesélte, hogy van, aki az ujjával hánytatja magát, de a portás máshogy ideges, és alvászavarai sincsenek. Öklöt a zsebbe, cipzárt a szájba. A haveromnak óriási ökle van, az osztálytársak mégis őt ütik. Sosem mondják, miért, de mi a kövérségére meg a focira tippelünk. Meg talán arra, hogy keresztnevén szólítja az anyukáját.

Odakinn fénylett az aszfalt, de nem esett. Alig jártak autók, hallottam a nadrágom surrogását. Pár lépés után észrevettem, hogy a kapucnim felső íve megtörik. Kiábrándító volt. Folyton piszkálni kellett az ujjammal, hogy úgy maradjon, ahogy annak állnia kell. Bármit csináltam, a homlokomba omlott, és betakarta a szemem. Gyalog is mehettem volna a buszvégállomásig, de jött a villamos. Szeretek futni. Addig nézem a járműveket, míg szaladni nem kell. Valahogy nem szeretek a többiekkel együtt várakozni. Az utolsó pillanatban, mikor már szól a csengő, dobbantva ugrom. Szeretném, ha hidegszagot sikerülne magammal vinni az utasok közé. Szeretném, ha látszana a leheletem. Jó dolog szétnézni. Ha van szabad hely, leroskadok, és a térdemet az előttem lévő ülésnek ékelem. Ha rám szól az előttem ülő, unottan, de ellenkezés nélkül leveszem. Aznap is futottam. Szívemre szorítottam a kezem, nehogy kiessen a zsebből az üres szekrény hideg kulcsa. Bokámat nem kímélve fölugrottam a villamosra. Szétnéztem. Látszott a leheletem.

Túl hamar értem a buszpályaudvarra. Mióta átépítették, nem kell a peronról akkorát lépni, de az aszfaltba már nyáron sem taposnak mélyedést a kerekek. A betont meg hiába süti a nap. Volt még negyedóra az indulásig, és a busz sehol. A menetrendet olvasgattam, meg egy csuklós busz bőr borításán nézegettem a hasadásokat. Ha én is teszteltem volna labdát, lenne pénzem a pályaudvari büfére. Desnya azt mondta, zsebpénzt nem ad, de mindig kérjek, ha kell valamire. Nem érti, miért más ez a sorrend. Ha nincs pénzem, ötletem sincs, és nem vágyom semmire. Képtelen vagyok két dolog közül választani. Mióta Édesapa elment, azt sem tudom eldönteni, hogy vacsorára körözöttet vagy padlizsánkrémet szeretnék, nemhogy a semmi helyére gondoljak valamit. Egyébként meg zárt a büfé: behajtották a rácsot. Az utolsó vendég megfogta az ajtófélfát, mikor távozott.

A hatos kocsiálláshoz sétáltam, és egy kivilágított hirdetőtáblának döntöttem a vállam. Végre nem surrogott a farmerom. Már állt ott egy nő, aki dohányzott, és olyan kusza felhőket eregetett, mint amilyen vattapamacsokkal Desnya a sminkjét mossa le. De a nő arcán nem látszott, hogy mit szeret, és meghalt-e valakije. Vagy az, hogy él. A távolsági buszokra nem lehet az utolsó pillanatban felugrani, de az első ajtó helyén sorban állni, mikor még ott sincs az az ajtó, nem fogok. A cipzár fogantyúját szoptam, vákuumot csináltam, és a lukba szívtam a nyelvemet. Eszembe jutott a bojtos sapka, mert fázni kezdtem. De eszem ágában sem volt, hogy fölvegyem. Tócsába rugdostam egy eldobott jegyet, s ahogy lefelé néztem, homlokomba omlott az átkozott kapucni. Előbb-utóbb minden ruhámban csalódom. Elsétált a tócsa mellett egy fűzős meg egy fűzőtlen cipő, és minden második lépésre fémesen zörgött valami. A férfi volt, aki a büfé ajtófélfájában fogódzott meg.

A nő befejezte a cigit, az eldobott csikk pedig sziszegve aludt ki a nedves kövezeten. A kapucni beomlott köríve alól is láttam, hogy a férfi fél lábon egyensúlyozva nézegeti a cipője talpát. Ott állt az első ajtó helyén. Magában beszélt, szidta a busztársaságot. Nem kutyaszar, nem nejlonzacskó. Én láttam a rajzszeget, ő talán nem. Dühös lett, mikor megingott, és majdnem a szemetesnek esett. Pipa, ahogy Desnya mondja. A kukára csapott. Nem értettem, mit beszél, pár pillanatra felpöcköltem a kapucnit, hogy lássak. A nő a harmadik ajtó helyéhez sétált. A férfinak válltáskája volt, és bőszítette, hogy a pántja lecsúszik, ha nem tartja magát egyenesen. Furcsán beszélt. Mikor Édesapa összeszedte a bátorságát, és megmondta Desnyának, hogy nem szereti, leitták magukat a sárga földig. Közösen. Desnya titokban bekapcsolta a diktafonját, láttam villogni a könyvespolcon, az Ifjúsági lexikon gerince fölött. Arról beszéltek, hogy a szeretet nem szerelem. Úgy csináltak, mintha a tévét néznék, Édesapa meg Desnya lábához kuporodott, mint egy kutya. Desnya lefényképezte Édesapa utolsó szennyesét. Akkor sem látszott, hogy ki kit nem szeret. Ők nem úgy beszéltek, ahogy a válltáskás férfi. Talpát a járdaszegélyen húzta végig, s ezzel még inkább cipőjébe nyomta a rajzszeget. Eszembe jutott a téglák helye.

Megkordult a gyomrom. Desnya azt ígérte, megvár a vacsorával. Mára mondta, hogy estére kész az Egri csillagok. Találgattam, mi lesz aznap, padlizsán vagy körözött. A főtér sarkán előkotrom majd a sapkát, a kapucnit pedig lelököm. De azért ököl a zsebbe. Láttam előre, az úttest közepén megyek, hogy a kutyák ne ugassanak. Mikor Desnya ajtót nyit, látni fogom a szemén, hogy várakozás közben megint elaludt. Tagadni fogja, ha rákérdezek. Kivárja, hogy levessem az új kabátot, a bojtos sapkát, lerúgjam magamról a cipőt, mert csak azután ad puszit. Mindig egy hosszút, két rövidet. Mikor a konyhába megy, hogy megterítsen, még nem törlöm le a nyálát – csak mikor kezet mosok vacsora előtt. Tea vagy tej, kiabál Desnya, de képtelen vagyok választani.

Föl kellett volna emelni a fejem, hogy lássam az órát az ötös kocsiállás fölött. Mivelhogy orrnyergemre csúszott a kapucni. Irigyeltem a haverom. Esni kezdett újra, a nő kinyithatott egy ernyőt. Gondoltam, nem érdemes. Egy pillanatra csönd lett, aztán a férfi tovább beszélt. Észrevettem, hogy az egyik cipő, a fűzőtlen orra felém fordul, mint egy óramutató. Csak az egyik. Lekötött, hogy túl jól sikerült a vákuum: nyelvem a cipzárcsúcson lévő lukba szorult, és még mindig nem fogtam föl, hogy a férfi hozzám beszél. Ahogy közelebb lépett, már nem csak a két cipő látszott, hanem egy kockás szövetnadrág házilag fölhajtott szegéllyel meg egy barna ballonkabát földet söprő öve. Azután gyűrődések a térd fölött, mintha a férfi ruhában aludt volna el. Kérdezett valamit. Jéghideg volt a nyelvem hegye. Nem mertem megmozdulni, pedig kézzel kellett volna lepiszkálnom róla a cipzárt. És a válltáskás férfi újra kérdezett.

Mikor két ujjal kitámasztottam a kapucnit, a nőt esernyője alá bújva láttam. Volt még idő az órára nézni, az ötös kocsiállás fölött, mielőtt visszaomlott volna a kapucni. Szeretem, ahogy ezek az órák világítanak. Mintha Nussdorfban lennénk, ahova Édesapa költözött. Még a kosz is tiszta, nemhogy a fény. Úgy csináltam, mintha nem látnám a férfit. Még hét perc az indulásig, mondogattam. Pár centivel hátrább léptem, mert ott állt előttem. Végre megértettem, mit kérdezett. Pimaszkodol velem, csipesz? Úgy beszélt, mint egy tavalyi kötelező olvasmányban. Desnya nem vett ki szabadságot, egy nap alatt olvasta el. Megfejtette, mi az, hogy dejszen, Édesapa akkor még velünk lakott. Válaszojjá, mondta, és válltáskája a földre csúszott. Alkoholszaga volt. Nézzé a szemembe, te!

Ernyője alól kikukucskált a nő, aztán újra elbújt. Nézzé rám, te kölyök. Sosem izzadok. Szerettem volna teljesíteni, amit kér, de nem ment. Ha a szemébe nézek, többet akar, ezt biztosan tudtam. Köpd ki a cipzárt. Végre olyat kért, amit teljesíteni lehetett. A fogammal próbáltam letolni, elsőre nem ment. Tökmag. Megszűnt a vákuum, sikerült. Nézzé bele a szemembe, fityisz. A haját tudtam csak nézni, meg a kabátja kivágását. Egy sárfoltos, kibomlott nyakkendőt a borostás toka alatt, aztán a táskáját a földön. Nézzé. Azt hittem, az államat akarja megfogni, de csak a kapucnim felé kapott. Elhajoltam, pedig nem lett volna szabad. Nem akartam, hogy a bőrömhöz érjen, nem akartam. Hátratoltam a kapucnit önként. Rám üvöltött egészen közelről, ezen a férfin látszott, kit nem szeret. Magamtól jöttem rá, mit akar. Azt reméltem, a busz előbb megérkezik, mint hogy kimondja. Illetve nem reméltem, csak jó lett volna. Kivettem a kezem a dzsekim zsebéből, és a nadrág oldalvarrására simítottam a mutatóujjamat. Nem túl feszesen, nem is túl lazán. És csak álltam, hátha elég ennyi. Nem volt elég. A szemem sarkából mindvégig érzékeltem az óra számlapját megvilágító fényeket. Térgyepűjj le. Gyerünk. Nem azt akartam, hogy a nő segítsen, hanem hogy ne legyen ott. Megértettem, miért néztek rám dühösen a villamoson. Már nem volt új a kabátom, és a szekrénykulcs is fölösleges. A füleden ülsz? Térgyepűni. Én csak azon gondolkodtam, hogyan kezdjem el. Melyik térdemet tegyem először a pocsolyába. Eszembe se jutott, hogy odébbálljak, és keressek egy szárazabb helyet. Tehát mégiscsak eszembe jutott. Egy ilyen pisis, és nem hajlandó térgyepűni az idősebb előtt. Desnya nem rögtön fejtette meg, mi az a muramista. Édesapa nevetett, és nem látszott rajta semmi. A kezébe vette Desnya kését, és nézte, elolvad-e rajta a vaj. Előbb a bal térdemet raktam le, aztán a jobbat, hogy ne a sérült bokámra essen a nagyobb teher. 32 éve gürcölök, aztán nem engedelmeskedik egy ilyen dugasz. A bankkártya, a kiflipörgetés, a téglák helye nem létezett. Arra is vigyáztam, hogy a mozdulat ne legyen finomkodó vagy akár hányaveti. Hiába. Ócska vagy, térgyepűni se tudsz. Kapucni a hátamon, kezem a varráson. Már térdeltem. Az iskolatáska, a tornazsák jobban húzta a vállamat, mint amíg álltam. Megcsináltam. Csak azt nem tudtam, hova nézhetek. Viszketni kezdett a vádlim, mint a lánynak. Nem volt merszem a nadrágszárak között a távolba nézni, túl közel állt a férfi. Felbőgött egy buszmotor. Nézzé a szemembe, te. És úgy már ment, térdepelve rá tudtam nézni. 32 éve húzom az igát. Szeme volt, de tekintete nem. Eltartok három gyönyörű szép gyereket.

Nem mondta, hogy fölállhatok, csak elment.

Megunta, hogy térdelek, vagy elfelejthette, hogy buszra vár. Ahogy vállára lendítette a táskát, majdnem eldőlt. Nem néztem utána. Húzom az igát, robotolok. Három gyönyörű szép gyerek. Vártam, hogy elhaljon a fémes zörej, minden második lépés zaja. Már benn állt a busz, mikor fölálltam. Nem a lábam remegett, hanem a csomagjaim. Már délelőtt rossz kedvem volt, jutott eszembe, és nem romlott tovább. Nem igazítottam meg a ruhám, nem akartam magamhoz érni. Térdemre tapadt a nadrág. A nő összecsukta az ernyőt, és maga elé engedett. Azt hiszem, nem látszott rajtam, hogy gyűlölöm. Fölléptem a buszra, és arcom elé tartottam a bérletet. A sofőr is csak akkor nézett rám, mikor már ültem, a visszapillantóban vizslatott. Látta, hogy látom.

Az ablak melletti ülésre vetettem magam, tornazsákot a lábhoz. Kapucnit föl, cipzárt a szájba. Ezen a zseben oldalt van a nyílás, nem felül, mint a haveromén. Zsebkendőt terítettem a két nedves foltra, és a támlának ékeltem a térdemet. A nő két sorral előrébb ült, félrebillent fejjel, nem zavarta, hogy ernyője a folyosóra esett. Láttam, hogy két perc alatt elaludt, csak a kontya nyomta. Fészkelődött. Úgy bámultam ki az ablakon, mintha már mennénk. A lassan hízó erek mintha belül csorogtak volna. A sofőr gázt adott, de még fölkéredzkedett egy elkésett utas. Szétnézett, hidegszagot hozott.

A megállónk előtt fölálltam. A hátsó ajtónál nagyobbat kell nyújtózni a gombhoz. Akkor elértem. Nőttem, vagy nem érdekelt, hogy a lépcsőkre esem. Leugrottam, nem kíméltem a bokám. Öklöt a zsebbe. Az úttest közepén mentem, hogy ne ugassanak a kutyák. Desnya nem tudja, hol húzódik a sáv, amit egyik állat sem érez területének. Ha együtt vagyunk, én vezetem. A hátam mögé mutatok hüvelykujjal, és kacarászva besorol mögém. A szomszédaink ránk kacsintanak, Desnya visszanevet. Ne nevess, figyelmeztetem, és mikor megszólítom, elharapok néhány szótagot. Aznap is hallgattak a kutyák, csak a villanytelep előtt szaporáztam meg a lépteimet. Ott fehér póktojások ülnek a vezetékeken, és zizegnek. A zsebkendők a kapunk előtti lépcsőn fordultak le a térdemről, ott hagytam mind a kettőt a sárban. Kulccsal nyitottam a kertkaput, nem a kóddal, ami Édesapa születésének éve, hónapja, napja. Desnya ragaszkodik hozzá, hogy lottószámoknak is ezeket játsszuk, nekem mindegy, úgyse nyerünk. A verandán tarkómra löktem a kapucnit, aztán előástam a sapkát, és a fejembe húztam szemöldökig.

Desnya már az előszobában várt. Falnak támasztotta a csípőjét, ahogy máskor. A csípőjét vagy a derekát, nem is tudom. Karba tette a kezét, ujjait pedig a vállizmára fektette, se nem túl feszesen, se nem túl lazán. Fölébredtél, kérdeztem, és a kapucninál fogva föllógattam a kabátot. Nem, hazudta, olvasok. Kész a zanza. Közelebb lépett, és meg se várta, hogy levegyem a bojtos sapkát. Megölelt. Hidegszagot hoztál, mondta, miközben úgy tett, mintha borzongana. Ő húzta le a sapkám, nem én. Három puszit adott a homlokomra, ahogy más napokon, de az egyik a háromból meghosszabbodott. Izzadt vagy, húzódott el, és én azonnal kijavítottam, hogy csak megáztam. Tudja jól, hogy sosem izzadok. Előbb a cipőmet rúgtam le, aztán a szobámba mentem, hogy levetkőzzek. Desnyát nem lehetett lerázni, jött utánam, mintha hüvelykujjal a hátam mögé mutattam volna. A széktámlára vetett nadrág térdén rögtön kiszúrta a szabályos körvonalú foltot. Elestem, magyaráztam, és azt kérdezte, fociztam-e. Már ötszázszor mondtam, hogy nem focizom sosem.

Míg vacsoráztunk, elújságoltam a kiflipörgetést, meg hogy a haverom keresztnevén szólítja az anyját. Desnya az Egri csillagokat tette az asztalra, én az ellenőrzőt. Desnya kimondta néhányszor, hogy zanza, és az orra hegye megremegett, mint a kocsonya. Teát kortyoltam a padlizsános pirítóshoz. Zavart, hogy Desnya ellágyulva néz, amíg eszem. Azt hittem, nem lesz étvágyam. Azon is csodálkoztam, hogy az esernyős nő kontyát jobban megjegyeztem, mint a tekintet nélküli szemet. Kontya nőtt a terítőnek, a villanykapcsolónak, a kenyérpirítónak. Olyan vagy, mint a bili füle, mosolygott Desnya, még a nyálamat is elfelejtetted lemosni ma. Némán rágtam, emlékezetemben megpróbáltam kijavítani a mozdulatsort, ami az ácsorgásból a térdelésbe vezetett. Hátha mégsem lesz nedves folt a térdemen, vagy legalább akkor fut be a busz, mikor már állok.

Csak mikor végeztem a pirítóssal, lapozta föl Desnya az ellenőrzőt. Ez nem is intő, nevetett, beírás csak. Nem értettem, mitől olyan vidám. Édesapa jelentkezett? Egyszer vezeték nélküli telefont küldött ütésálló csomagban. De hát téglát dobáltunk, magyaráztam. Akkor Desnya elém tartotta az ellenőrzőt, és megmutatta: Ica néni hosszú ú-val írta a fiukat. Ez a te Ica nénid egy ostoba liba. Ezért vagy így letörve? Fütyülni rá, vond meg a vállad, rá se hederíts. Jó, mondtam, megvonom. De Ica néni nem az én Ica nénim, és a kedvemet már délelőtt elrontotta a János vitéz.