Alvászavar

 

 

Nem alszom valami jól mostanában,

pontosabban nehezen alszom el,

pedig másra se vágynék, mint aludni.

 

 

Csak ritkán és végszükségben tudom

a mai napot, ezt az életet

vagy elfogadni, ahogy adatott,

elégedetten, vagy végleg föladni.

 

 

Holott a nemléttől kicsit se félek,

a halálból is csak a fájdalomtól,

de nem jobban, mint mások. Amitől

iszonyodom: a történet hiánya.

 

 

Az a jó a munkában, a gyerekben,

hogy szűkre fogja a látóhatárt,

áttekinthető darabot hasít ki

a végtelenből: ez és ez a helyzet,

itt és most ezt muszáj megoldanod,

fiziológia és külső kényszer

szintjén dől el, hogy éppen mit kell tenned,

s túlgondolkodni nem marad idő.

 

 

Ó, boldog automatizmusok!

Csakhogy közben ők kényszerítenek

megenni, legyűrni, akik közt élek.

Oly nyilvánvalóan nem jó a rendszer,

mégis csak akkor érzem jól magam,

ha a rendszer részeként működöm.

 

 

Tetessek naivitást, s vakon bízzam

egy senkisemtudjalétezik-e

istenben, egy istentudjahogylesz-e

gyerekben, hogy van dolgom, van esélyem

azt elvégezni, és hogy az egésznek

értelme, öröme, jövője van?

 

 

Vagy így, nyitott szemmel, álmatlanul,

mint kényelmetlen ágyban, forgolódjam

tovább az életemben, mígnem egyszer

úgyis át kell majd költöznöm egy másik,

ennél is idegenebb alkotmányba?

 

 

 

Cigarettaszünet

 

 

Most azt játszom, hogy játszik a világ

velem, és hagyom. Egy kicsit kívülről

– Párizs, kölcsönlakás, lépésnyi erkély –,

kicsit föntről – harmadik emelet –

nézem az utcát, éppúgy idegen

s mégis meghitt, mint Maigret Párizsa,

amit franciául silabizálok,

a szemközti erkélyen egy fiú

dohányzás közben nézi, hogy dohányzom,

éppen most nyugszik a nap, kel a hold,

s e furcsa, kettős megvilágításban

mintha egy percre felfüggeszthető

volna a kezdet és vég szigora,

az időpontok, helyek és személyek

fölcserélhetők és átjárhatók

lennének, s ami van, tetszés szerint

átrajzolhatnám, kisatírozhatnám,

a délután s az este közti vékony,

lebegő, szürke sávban minden oly

csodálatos, mozgékony és szabad,

akár egy vers, s ha mégse sikerült, hát

majd előveszek egy tiszta lapot.

 

 

 

Házőrző

 

 

Napjában egyszer enni kér,

és reggel-este sétáltatni kell,

amúgy szobatiszta, nem harap,

érzékeny orra messziről megérzi

az idegent, de nem túl ugatós,

domesztikált depresszió.

 

Úszás

 

 

Nyár vége. Így augusztus húsz után

már egyre hűvösebb.

 

Tegnap beúsztunk

mélyen az exnejed barátnőjével,

a férje és a két kisgyereke

veled maradt a parton, faggatott,

hogy mi tervezzük-e, és hogy mikorra,

hány éves vagyok, mondtam, harminchárom,

magyarázni kezdte a női test

változásait harminc körül, mondtam,

tudom, és lassan, egyenletesen

vettem a levegőt, kérdezte, hogy

ne forduljunk-e vissza, mondtam, bírom,

hát beszélgettünk tovább, elmesélte,

hogy Bostonnál, ahol nincs soha cápa,

úszás közben rátört a félelem

minden ok nélkül, s csak a partra érve

tudta meg, hogy aznap egy nagy fehér

cápa valahogy mégis odatévedt,

nézzem csak, fölöttünk ott az a nagy

fehér felhő épp olyan alakú,

tényleg nem fáradtam még el, dehogy,

mondtam, ússzunk csak, én sokáig bírom,

végül ő kezdett aggódni, hogy innen

már nem látjuk a partot, a családját,

forduljunk inkább vissza egyenest,

mondtam, hogy nem számol az áramlattal,

ne arra ússzunk, ahová szeretnénk

jutni, hanem egy távolabbi pontot

kell megcélozni, úgy érünk oda.

 

 

A partra érve elsápadt, mikor

a hideg vízben kifehéredett

ujjaimra ránézett, ő ilyet

eddig csak orvosi tankönyvben látott,

ahogyan elvonja a test a vért

a végtagokból a létfontosságú

szervek működéséhez, vigyorogtam,

ne féltsen, nincs ebben semmi szokatlan,

látja: gyakorlott túlélő vagyok.

 

Válófél

 

 

Így este, mikor két nyelv van a számban,

és dupla sor létszám fölötti fog,

s combod köré kulcsolódik a lábam,

az ember nem is érti, mit nyifog,

 

 

hisz megvan már a napi betevőm itt,

emészteni meg szexuálisan,

s Ágnes asszony ránk maradt lepedőit

újraírhatom-irthatom magam,

 

 

de nincs bennem e Pénelopé-patchwork

foldozásához elég türelem,

túl sok szennyes halmozódik fel kettőnk

ágyneműtartójában, kedvesem.

 

 

Amit látok, abból hogy hinném végül

a freudi kibeszélő logikát?

A sok szóból nem közös otthon épül,

hanem a felek közé barikád.

 

 

A jobbik felem örök válófélben,

s a hit belőlem lassanként kifogy,

hogy beteljesedhet az osztályrészem,

hogy ez valaha is változni fog,

 

 

s úgy kapcsolódnak össze a szavak,

mint egymásba a testrészek megint,

s elérünk olyan magaslatokat,

ahonnan az én, ha visszatekint,

 

 

szükségszerűen értelmesnek látja

az odáig elvezető utat,

s gyönyörű rendet képzelhet a tájba,

és vágyik oda, ahova mutat.