„…égve maradt egy lámpa

Értelmetlenül…

Csillagképek fölkelnek, lenyugszanak,

Rendjük szerint."

Lépegetünk.

Ő egy rövid, én egy hosszú életben.

A mottóvers címe annyival több önmagánál, mint minden égve maradt lámpaként világító verscím.

Lépegetés nélkül is közös sétáink kip-kopjában minden megtörtént közöttünk, aminek bizonyára meg is kellett történnie, habár az első sétánkon a lépteink nem koppanhattak, mert lucskos novembervége volt.

A nem tudom már, milyen programra összegyűlt társaság tagjai búcsúztak az Írók Boltjában. Magányosan állt az irodaajtó előtti pultnál. Akik ismerték, tudják, hogy úgy tudott maga elé nézni, mint aki már akkor is ama égve felejtett lámpa leoltására vár. Odajött. Bemutatkozott. Mondtam, ismerem a verseit. Adna majd a kötetéből, mondta. Köszönöm. Elbúcsúztam. A kijáratnál azt mondta, ő is arra jön. Nem mondtam, hogy merre megyek, gondoltam. Az Oktogonnál, a földalatti lejárónál újra elbúcsúztam. Ő is arra jön, mondta. Arra laksz te is? Nem…

A lépcsőkön lefelé haladva már akkor is az állomásszintnél mélyebbre tartottunk.

Tömeg. Homály. Alagút-élmény. Kiszállunk a végállomáson. Mocskos hókupacok. Újra elbúcsúztam.

Ő is jönne tovább…

Nehéz volt a sötétben beszélgetni. Váltottunk azért néhány szót. Felesleges szavakat, ezt mind a ketten éreztük.

Akkor már tudtam, hogy nem próbálkozom többé a búcsúzással, megvárom, amíg ő búcsúzik el.

Lehet, hogy ezt csak most, leírás közben érzem, a közös kip-kopok után nyolc évvel, de nem zárhatom ki, hogy már akkor is így éreztem: nem lesz a közös útnak vége. Ez terhes érzés volt, de nem tudtam magam felszabadítani a súlya alól, és az, hogy nem is kívántam, olyan volt, mint amikor távoli, mégis összeillesztendő szövegrétegek találkoznak.

Álltunk az Amerikai út 74. kapuja előtt. Akkor még (ötvenhárom éve már) ott laktam. Mondtam, itt lakom. Tett egy olyan mozdulatot, amiből arra következtettem, közeledik a búcsú. Nem közeledett. Azt mondta, „ő is itt…" Nem azt mondta, hogy ő is itt lakik, ezt nem mondhatta, mégis úgy mondta, mint aki ilyesmit szeretne a tudomásomra hozni. Láttam a tekintetében a megütközést, amiért nem értem. Azt hitte, mondta kissé sértetten, tudom, hogy a szemközti kórházban, az idegsebészeten volt az agyműtétje. Nem tudtam. Alázatos agresszivitás volt a tekintetében, mikor elmondta.

Ha a közös út az ő számára oda vezet, gondoltam, akkor eljött az idő, hogy megosszunk valamit a közös visszából…

Karonfogtam. Átvezettem az úttesten. Megkérdeztem, ismeri-e az emléktáblát a kórházépület falán. Nem ismerte, a műtétje idején még nem volt ott a tábla. Elolvastuk… az 1944-ben ott elpusztítottak, az áldozatok és a segítőik emlékére…

Mondtam valamit arról, hogy én már akkor is ott laktam, a kórházban német parancsnokság volt, a lépcsőkön gépfegyverállás, a kezelők SS-katonák.

Az alvilágok személyreszabottan különbözőek. Az alászállások is. Ezért magányos aktusok. A beszélgetéseinkben attól kezdve mintha mégis együtt tettünk volna meg ilyen utakat, miközben ki-ki a maga ösvényén.

A magyar irodalomból meglehetősen hiányoznak a nagy éjszakát járók. Akik azok voltak, nem olyan támpontok, mint az európai kultúrában, mondjuk, Dosztojevszkij, Kafka, Broch, Celine. Balázs pályájában már indulásakor benne volt a torzóban maradás lehetősége. Már akkor, amikor első verseiben együtt próbálta a vers célkeresztjét a kozmoszra és önmaga sötétülő énjére függeszteni. Halálával mindaz, amit itt hagyott, mintha töredék maradt volna, holott nem így van. Az életmű torzó-voltában: egész.

Jó néhány éve Balassa Péter Mészöly Miklós Wimbledoni jácintjáról szóló töprengéseiben találkoztam a torzó művészettörténeti helye feletti meditációval. Azon gondolkozott, hogy a torzó az, aminek több darabja elveszett, nem is található már, sőt még abban sem lehetünk biztosak, hogy állt-e valamikor több darabból; a töredék viszont elvileg befejezhetetlen, folytonosan tovább variálható: „A töredék hiányos, a torzó végleges."

Adalék lehet ez a posztmodern kultúrtörténeti helyéhez is, de ezúttal az a kérdés, hogy miközben Balázs köztudottan nem volt a posztnak sem ítéletvégrehajtója, sem áldozata, hogyan közelíthető meg művének a korai halálával bekövetkezett torzó-jellege mint esztétikai minőség, mint a megismerésnél magasabb és mélyebb törekvés. Kapcsolható-e hozzá egy olyan elgondolás, miszerint a torzó korszakunkban is a hiányok rögzítésének, a felejteni nem tudásnak és nem engedésnek a teljesítménye, amiként Péter aztán össze is foglalta (Mészölyről): „a végkifejlet pillanatában visszaköszön az egészből valami elementáris, virtuális hullámzás, nagy lélegzet."

Különben Péter és Balázs kapcsolata is ilyen torzó volt. Megnyíltak egymás számára, ilyenkor megbocsátottak egymásnak. Kinek volt a megbocsátásra oka? Tudtommal Péternek. De nem ez a fontos, az életművek a fontosak. A század második felének egyik legnagyobb esztétikai életműve. A kilencvenes évek költészetének egyik maradandó teljesítménye, olyanként, amilyennek éppen az esztéta Mester értelmezte a torzó fogalmát: a nagy lélegzet, az elementáris hullámzás köszön vissza belőle.

Balázs egyszer vagy kétszer a dolgozószobámból hívta fel Pétert telefonon, zavartan és agresszívan kereste a barátságát.

Egyik éjfélt követő beszélgetésünk után írta meg talán legjobb kisprózáját Az emlékezőművészt:

„Éjjel hazafelé jöttem… barátomtól, aki egy könyvet adott nekem és bele is írt valamit, azt t. i., hogy ezt a könyvet valaha ő is egy idős, vagy inkább már igen öreg embertől, egy költőtől kapta, és most odaadja nekem, mintha, írta, tanítványi stafétát adna tovább, és nekem éppen ez a mintha tetszett a legjobban, hogy sem ő, sem én nem voltunk igazán tanítványok soha, és mégis, ki tudja… ezt jelentette ez a „mintha" és az én fogadkozásom, hogy valaha majd én is továbbadom bizony, és különös melegséggel egyesültünk ebben a minthában és ebben a tanítványi stafétában, amit immár közösen markoltunk, mint egy kopott meggyfapálcát, és így telt a hátralévő idő, már késő éjszaka, ezzel a pálcával, és mintha sárga klinkertéglákon, kip-kop, kip-kop, ő kip, én kop, szépen egymás mellett, de hagyva azért a hallgatásnak is helyet…"*

Ezen az éjszakán vezettem őt át a lakásunk másik frontján lévő, ablakaival a Mexikói útra néző szobába. Ott ittuk meg a teát, ő készítette el azokból a különleges füvekből, amiket kis szelencében mindig magával hozott. Elmondtam, „hogy ha kinéz az ablakon, éppen oda láthat, ahol (a beszélgetésünk idejéhez képest) ötvenhat évvel korábban az Erzsébet királyné úti sportpályáról az Óbudai Téglagyárba indított menetben elhaladtam.

Nem tudtam elviselni a tekintetét.

Félretolta a keze érintésétől megrezzenő függönyszárnyat. A leheletétől elhomályosodott az üveg. Mint aki nem azért, mert olyan hosszan néz és belefárad, hanem azért, mert meglátott valamit, visszafordult.

Mintha az ujjam, ami az imént lemutatott, az ő eljövendő sorsára irányult volna, ami felől akkor már nem voltak kétségei, mert megkövetelte, hogy az orvosai nyíltan beszéljenek vele.

Mondom, nem tudtam elviselni a tekintetét, pedig amikor a halála eljöveteléről szóló verseit olvasva felpillantottam a szövegből, hosszan tudtuk nézni egymást, hiszen a vers megtartotta a tekintetünk terhét."**

Két hosszú idézet. A novellájából az egyik. A készülő regényemből a másik.

Vagyis: nem így volt, hiszen ezek novella- meg regénysorok, fikciók.

Talán azonban mégis így volt. Beszélgethetnek sorok is egymással, „hagyva azért a hallgatásnak is helyet".

A terep nem csak verscím és kötetcím – költői világhelyszín: „…az élet sűrű hálója." Ahol „mintha / hivatásom volna ez, a / Kérdezősködés…"

A mintha nekem is kedves szavam. Azt kell keresni, ami a látható mögött van: nem elfogadva, hogy az, ami mutatja magát, mintha valóban az volna, aminek mutatja magát.

De ennyi csak az első lépés. Kip-kop. A következő az, hogy azzal, ami a mintha mögött feltárul, szembe tudunk-e nézni. És ha tudunk, akkor elviseljük-e, amit meglátunk.

Az archaikum éjszakájába szállt le, hogy az ezredforduló építményeihez hozzon fel onnan „beszerelhető" alkatrészeket. Az ő jelenépülete: csatornák, csövek, szellőzőnyílá-sok, gnómok, öregek, roncshelyszínek, zuhanásban pörgő véres galambtestek, „…üzem / Ez, ahol lakom, darumagasban / A futómacskára kötve…"

Első találkozásunk után néhány héttel üzent az akkori kiadó-barátjával, hogy az Egy közös szövegréteg című új versében kiírhatja-e ajánlásként a teljes nevemet, vagy csak a szignót. Persze, jólesne, ha kiírná. A vers kódája:

„És szomszédos, ami csak

Egymás mellett állt, az

Épület, ahol »agyakba és

Gerincekbe hatol a kés«, ezt

Ismerem, és a másik, ahol ő

Volt, több mint ötven éve,

Mikor ott, így mondta, »németek

Tették a dolgukat«, mindkétszer

Ez a fémes, hozzáértő ügymenet,

Ez a halálhelyszín, ahol közös az

Életünk, ajándék és valami

Visszterhes, hosszúlejáratú letét."

Állunk tehát az Amerikai út 74. előtt. Ő tudja, merre vannak a szemközti épületben a műtők. Én tudom, hol álltak az odavezető lépcsőkön a gépfegyverek.

Tegnapelőtt beszélgettem a versekben sokszor megszólított, a posztumusz verskötetet, a Halálgondolát sajtó alá rendező Murányi Yvette-tel.

Tegnap beszélgettem a már a halála után megjelent Parafakönyvről Vári Györggyel.

Olyan sokszor vittem kocsival az Amerikai útra, aztán a Mexikói útra, mondta Yvette.

Már elég régen nem dolgozom éjszaka. Másképpen fejezem be a napot, többnyire az éjfél előtti félórában. Balázs rendszerint hét órára jelezte a jövetelét, fél kilenc-kilenc körül érkezett, tizenegy óra tájékán lendült bele a beszélgetésbe. Azt a következő órát kellett átvészelnem. Nem volt könnyű. Éjfél után tért vissza a koncentrálókészségem. Két óra körül már marasztaltam.

Mindig lekísértem az előkerten át az utcai kapuig. Télen is. Mindig gyalog ment haza, át a Ligeten. Elbúcsúztunk. Kinyitottam a kaput. Nem lépett ki az utcára. Mondott valamit. Újra elbúcsúztunk. Azt éreztem, hogy szeretné, ha megölelnénk egymást. Nem szokásom, legalábbis nagyon ritkán. Féltem attól, hogy viselnem kell, nem a karja, nem a teste szelíd súlyát? Inkább attól, hogy tudtam, másról van szó, az élete súlyáról. Kell nekem még ez is?… Annyi volt már rajtam… Van annyi… Akkor már tudtam, hogy rövidesen meg fog halni.

Átöleltük egymást.

Kilépett. Bezártam a kaput. Állt a Mexikói úton. Nem lehetett megfordulni, felmenni a lakásba. Most meddig fogok itt állni? Mondott valamit a kerítésen túlról. Mindig túlról beszélt.

A kalapot a szemébe húzta, a karimája mindent eltakart, mégis látszott a tekintete.

Hajnali kettő és három között, a lidérces idősávban az embernek tudnia kell, hogy mivel néz szembe.

Márait olvasom. A kórházi szobában áll. Ady hajnalban halt meg. A test az ágyon lepedővel letakarva. A fej födetlen. Éles reggeli világítás. Higgadt sorok. Később is: „Azóta éjjel néha eszembe jut ez a sárga arc, közönyös száj, csukott, nyugalmas szemek."

Persze, hogy nem akarom a két költőt egymáshoz mérni. Másról van szó. Arról, hogy milyen a nem nyugalmas, a nyitott szemek emléke, nem éles reggeli fényben, nem közönyös szájvonal felett.

Sokáig állt a kerítésen túl a járdán, kellett vele még beszélgetni, mondom Yvette-nek.

A költészetét életében is jelentősnek tartottam. Halála után remélhetőleg megkapja azt a helyet és rangot, ami megilleti. Annyi kín, rejtelem, pletyka, önsorsrontás, végzet kevercse vette körül, hogy a megtisztítás-helyreállítás nem könnyű.

A leginkább talányos mű a Parafakönyv. Születés-körülményeit, a benne rejlő apóriákat pontosan tárja fel Márton László írása. Megint Márait idézem, s persze most sem az összemérés szándékával. Joyce-ról írta: „Oly fontos neki, amit elmond, hogy nem ér rá törődni az előadás formájával. Összevissza cserél hangot, személyt, a regény akusztikája minden szögből más."

Néha postán küldött, néha hozott is fejezeteket a készülő regényből. Nehezen rágtam át magam a szövegen. Ezt érzékeltettem vele. Hozzátettem azt is, hogy az ilyen megterhelő szellemi kalandozásban nincs számomra semmi unalom. Nem hiszem, hogy rászánom magam a már a halála után megjelent könyv második elolvasására, azonban így is él bennem. Gondolkoztam rajta, hogy miért? Az egyik ok talán, amiről Márton Laci azt mondja: „Eldönthető az is, hogy a Parafakönyv csakugyan befejezett mű-e, vagy (szerzője vélekedésével ellentétben) torzó…" Nem látok ilyen ellentétet. Ha ugyanis úgy közeledünk hozzá, hogy „a töredék hiányos, a torzó végleges", amelyből a végkifejlet pillanatában – folytatva Balassát – visszaköszön „valami elementáris vitális hullámzás", akkor elveszíti a jelentőségét a lezártság és/vagy lezáratlanság dillemája. És megmarad, amit a Parafakönyv másik méltatója, Vári György vesz észre, amikor abból a szövegrészből indul ki, amelyben Balázs azt írja, „nem kívánom a saját szenvedésem képét a dolgokba égetni, nem akarok bosszút állni rajtuk azzal, hogy szenvedésem véletlenjét az egyetemes törvény rangjára próbáljam emelni". Vári Gyuri azért látja ebben a könyv poétikai magját, mert, mint mondja, szembefordulás ez a „nietzschei romantikus pesszimizmussal", amely nem más, mint „totalizáló világszemlélet, mely saját fájdalmát kivetíti… (S. B.) igent mond egy olyan világra, amelynek ő már csak átmeneti ideig részese, megőrzi nekünk, akik utána lakni fogjuk…" Mivel lehet ezt megköszönni? Azzal, amivel Vári, hogy a mű értelmezését egyben a „gyászmunka terepévé változtatja."

A mindkettőnk számára kedves mintha Wolfgang Iser szerint nem referencialitásra, hanem imaginációra utal, amit egy meghatározott cél érdekében olyannak kell elképzelnünk, mintha igazi világ lenne.

Elmúlt éjfél, megittuk a második csésze teát. Egyszer csak mintha ott ült volna velünk Komlós Aladár is. Leemeltem ugyanis a polcról A tölgyek és a hegedű című verskötetét.

Nézzed meg a 116. oldalt, mondtam, de megrémültem a szavaimtól, hiszen az utolsó vers volt ott, a Mielőtt elmegyek című.

Rálapozott.

Mögé álltam, vele olvastam némán végig a búcsúverset, amit Aladár így zárt: „De egészében érdekes / volt, szép és semmiért nem adnám, hogy lehetőségem volt / megtapasztalnom ezt a földet. Mondom, köszönöm."

Erről a versről írta Márványi Judit, a kötet szerkesztője a fülszövegben: „Utolsó versét halálos ágya mellett találta meg a felesége, Palotai Erzsi. Ceruzával írta, görcsös, kusza, alig kibetűzhető sorokban."

Lassan emelete fel a tekintetét a könyvből. Olyan volt, mint aki arra gondol, milyen lehet nyolcvannyolc évesen meghalni. Mondtam, neki adnám a kötetet. Mindig végignézte a helyüket elég katonásan elfoglaló töltőtollaimat. Észrevettem, hogy az egyiket figyeli. Nyúltam utána, fellapoztam az utolsó oldalt, és a tartalomjegyzék alá beírtam: „Simon Balázsnak, a barátnak, a költőnek adom tovább Aladár kötetét, tanítványságom stafétabotjaként: 1998. február 23."

A halála után könyvtára nagy részben az egyik budai gimnáziumba került. Bizonyára jó helyre, de úgy éreztem, a Komlós-kötetnek nem ott van a legjobb helye. Murányi Yvette felkutatta, és tegnapelőtt visszaadta. Most itt fekszik a kéziratpapír mellett. Stafétabotként, de az ő kezéből az enyémbe. Az ujjlenyomatával.

Eljöhet az idő, és én talán átadom a kötetet, ezzel a történettel, valaki másnak. De lehet, hogy most már így marad nálam. Nem is a Komlós Aladár-, hanem a Simon Balázs-kötetek sorában, mert beragasztotta elöl az ex librisét.

Homályba tűnő csendéletet ábrázol, a felirata: Non Omni Moriar.

Elmondtam, mit jelentett nekem. Hogy mit jelent a magyar irodalom számára, azt higgadtan kell értelmezni majd azoknak, akik talán nem is ismerték őt, csak a műveivel találkoznak.

Jegyzetek

** A tetthely megközelítése. 1. Egy nyomozás krónikája, Jelenkor, 2003/5. (A szerk.)