Kifordított szemmel

 

A bigott bosszú megint összetákolta cézárját. Valóban nincs új

a nap alatt. A néma tüntetők a hét főbűn helyett a búskomorságot

tartották meg maguknak, és letéve tábláikat, melyek jogállamot

követeltek, megverten oldalogtak el, pisszenni se mertek az ellenséges

közegben. A jó társat, a haragot, sosem szerzik vissza. De röhögni régi

szokásuk szerint még tudnak magukon, amikor egymás között vannak.

A legjobban egy színész nyerít. Nemrég tüdőrákot diagnosztizáltak nála.

*

Nyiss ki egy könyvet, és bökj rá egy szóra! Próbálj kirakni a betűiből

értelmes szavakat. Hogy mi értelmes, az megegyezés kérdése. Egyezz meg

magaddal! Egyezkedj! Vagy nézegesd a villamosokat a szeptemberi

napsütésben. Mozgó tükröket vitet körül a város, a szoborszemek

kétszáz év óta ugyanúgy néznek, és nem öregszenek: a tükörben az élet

az ifjúság betegsége. De te gyógyulni akarsz. Kigyógyulni a korból, mely

nem akarja látni, miként fedi egymást a személyes és a politikai patológia.

*

Két világot viselsz magadban. Hosszú sétákat teszel éjszaka. Olyan vagy,

mint egy kísértethajó, mely kerül minden kikötőt, pedig vágyik oda, míg

horgonyt vetni csak egymás gyengeségeiben lehet. Belül sötét vizeken

hajózol, sötét ég alatt. De az indítékaid kívül annál fényesebbek.

Harcba vonulnál ott, ahol a háborúk csak szünetelnek, és a szimbólumok,

az őrjöngő metaforák szünet nélkül ölnek. Tedd ezt! Légy legalább

kívül becsületes! De ne hidd, hogy onnan eljuthatsz magadhoz.

*

A személy akkor fordul maga ellen, és érez szégyent, heves önutálatot,

ha sokáig nem tudja teljesíteni belső elvárásait, és így nem tudja

tisztelni magát. Ezt a villamosmegállóban egy húsz éve elnémult

költő mondja, és a válasz egy sorstársi bólintás. De lássuk, mi az, amink

mégiscsak megmaradt. Most esik az eső, jön az ősz. Jelszavunk lehet-e:

thümósz? Hogy levetve minden nedveset, félúton a harag és a nyugalom

között, a magunk urai legyünk végre, és ne kolduljuk a bátorságot.

*

 

Hangulataid a Holddal változók. Tapasztalod magadat, de nem érted meg.

Vagy egyszerre túl sokfélét értesz, túl sok szemmel nézed magadat, pedig

vakon kellene, ahogy Buddha néz, a csordultig telt ürességre szögezve.

És mégis indulsz? Nem tudod, hova. Hogy bízhatna meg benned akárki?

Hogy bízhatnál te magadban? Az első lépésed elárul. Olyan vagy, mint

a nappali Hold. Ismeretlen utakon jársz önmagad túloldalán, ahová nem

követhet senki. Készülj az éjszakára! Nézz át a Földön kifordított szemmel!

*

 

Nincs számítás, amely beválhat. Nincs út, mely célhoz vezet. Ahol

kétségbeesés, harag és büszkeség amalgámja mérgez, győzhet, aki mindent

egy lapra tesz föl. Győzelme új szabályokat ad. És jönnek, akik úgy

beszélik az ő nyelvét, mintha velük született volna. Te ne tarts velük!

Úgy járkálj alvó városodban, mintha temetőben, hogy barátja lehess

az időnek. Bátorságot ebből meríts! Mert nem felejt és nem emlékszik

a város, de házai formát adnak az időnek, és minden lakóját fölfalja.

*

Mint mikor a Duna kinyújtózik. Derékig vízben állnak a táblák, eltűnnek

a lépcsők, nem látszanak a padok, ahol öregek és szerelmesek szoktak ülni,

adódnak most is ilyen pillanatok. Ezeket számláld! Tépd le fejedről

az ólomsisakot, mely az évek alatt ránőtt, dobd el messzire! Készülj!

Törd fel a napokat egyenként, mint egy mandulát, edd ki belőlük,

ami keserű volt, ami keserű lesz, és minden éjjel úgy feküdj le,

mintha reggel benézhetne ablakodon hatalmas fejével egy rénszarvas.