Ima az emberhez

Szabó Lőrincnek

Indiai szoknyádban

lassan közeledsz.

Gyönggyel kivarrt

lobogás körülötted.

Lesz-e ennek az édes

csavargásnak vége

valaha? Lehet-e?

Melled közt a fülem.

Hallgatózom hűvös

bőrödön, hogy’ dobog

ott bent, s zenél-e?

Kanalunkon rászáradt

szerelem. Odakapsz,

ajkadról mégis

lecsöppen a vörösbor.

Ölelések ujjlenyomatait

s tenyerünk rajzát nem

engedem falamon le-

meszelni soha. Pedig

a Macskaléptű sűrűbben

kerülgeti házunkat, csukok

is előle ablakot, ajtót,

réseket keményre betömök,

máskor meg kitárva

sarokig rásziszegek:

Gyere be, te, ha máshol

nincs semmi tennivalód!

…Tenni? Vigyorog vissza

gepárdarca hidegen,

csontosságra feszítve:

Mind magatoktól buktok.

…Életünk csupa féltés.

Riadt fogócska illatozó

bodzásban, s bűn, vér,

köhögés, kiabálás: Nem!

Nem adom! Nem akarom!,

s Mennem kell! Ne siess!

Ó, te szegény, szépséges

homokom… Valahol

vár ránk egy szellős,

világnagy Juhakol.