Craig Clevenger első regénye a Cartaphilus Könyvkiadó jóvoltából végre magyarul is olvasható. Különösen örvendetes a könyv hazai megjelenése, mivel A gumiember (The Contortionist’s Handbook, MacAdam/Cage, 2002) sokak szerint a kétezres évek egyik legjobb amerikai regénye. Eredeti megjelenésekor olyan szerzők méltatták, mint Chuck Palahniuk (ajánlószöveget írt hozzá), vagy Irvine Welsh, aki a Száll a kakukk fészkére modern változataként és stilisztikai diadalként ünnepelte. Az 1964-es születésű Clevenger viszonylag későn, a harmincas évei közepén lépett az írói pályára – rossz nyelvek szerint hat számjegyű vállalati fizetést hagyott hátra, hogy az írói hivatásnak élhessen –, döntése azonban egyértelműen sikeresnek mondható. A jelenleg harmadik regényén dolgozó Clevenger ismertsége és olvasói kultusza tagadhatatlan; interjúk tömkelegét adja évről évre, közös rajongói fórumot tart fenn két pályatársával (Will Christopher Baerrel és Stephen Graham Jonesszal), a regényeinek filmjogai pedig máris elkeltek. Az alábbiakban elsőként a szerző írásmódjáról és magáról a regényről ejtenék pár szót, majd ezután térek rá a magyar kiadásra.

Az önmagát megrögzött maximalistaként jellemző szerző első regényét, A gumiembert húsz változat után tekintette befejezettnek.1 Clevenger maximalizmusa – frappáns fordulattal élve – a minimalista írói módszerének tudható be. Minimalizmusa olyan szerzőkkel rokonítja, mint az említett Baer és Palahniuk, de Tom Spanbauer, Amy Hempel, vagy Douglas Coupland neve is megemlíthető vele kapcsolatban. Személyes kedvenceiként és legfőbb hatásaiként általában klasszikus krimi- és mystery-szerzőket említ – Edgar Allan Poe-t, Richard Mathesont, James Ellroyt és másokat –, ami a regényt olvasva egyáltalán nem meglepő. A gumiember műfaji szöveg, transzgresszív neo-noir krimi. Másfelől egyetlen térben játszódó minimalista interjúregény, bizonyos John Dolan Vincent pszichiátriai vizsgálatának levelekkel, diagnózisokkal és visszaemlékezésekkel központozott története.

A műfaji besorolás mellett az említett minimalista hagyomány és írásmód szintén meghatározó a regénnyel kapcsolatban. Az ezredforduló amerikai minimalista prózája olyan, viszonylag jól körülhatárolható szabályokkal jellemezhető, mint a cselekvő igealakok és az akció túlsúlya, vagy a szerzői hang és a körülményes leírások háttérbeszorulása. Clevenger prózája egyszerre szikár és dagályos: tartózkodik a leírásoktól, ugyanakkor gyakran belevész az érzékletes apróságok részletekbe menő taglalásába. Clevenger a show, don’t tell elvét követi, igyekszik minél érzékletesebb, ugyanakkor a legkevésbé sem leíró módon tálalni a történeteit. Közvetett módon jár el: az érzelemkifejezés legtisztább módjának azt tartja, ha az olvasó maga egészíti ki a saját érzelmeivel a szöveget. Az utóbbival kapcsolatban fontos az olyan részletek kiválasztása, melyek különösen alkalmasak az olvasó képzeletének beindítására. Fontos továbbá, hogy a kiválasztott részletek kontrasztot képezzenek egymással; az ily módon egymás mellé rendelt képek – rengeteg cselekvő igével, kevés módosítószóval, a fő- és melléknévi felsorolások elkerülésével – képesek bevonni az olvasót a játékba, aki maga hozza létre a hiányzó leírást.2

Clevenger karakterei szenvtelenül, szinte természettudományos alapossággal közlik megfigyeléseiket a környezetükről és a történésekről, ugyanakkor helyenként kifejezetten melodramatikusak. A gumiember John Vincentje (vagy a Dermaphoria kémikus hőse, Eric Ashworth) egyrészt mérhetetlenül racionális, már-már lelketlen elemző figura – másrészt érzékeny, empatikus és tragikus karakter. A gumiember hatása részint erre a kettősségre vezethető vissza. Clevenger maga is analitikus alkat, aki rendkívüli alapossággal válogatja meg a kifejezéseit és témáit, az írói folyamatot pedig olyan televíziós vetélkedőhöz hasonlítja, ahol a résztvevők egy roncstelep alapanyagaiból állítanak össze valamiféle bonyolult szerkezetet. Clevenger számára a tapintóérzést stimuláló drogok, a kígyóharapás tünetei, a villámcsapás pszichés utóhatásai, vagy a polidaktilia – John Vincent apró testi hibája, hatodik ujja – ugyanezen „mentális roncstelep” fontos kellékei. A gumiember első mondata – „Fél kezemen össze tudom számolni a túladagolásaimat” – lopva vetíti előre a regény ezen alapmotívumát, mivel hat túladagolás-epizódot sorol fel, amit az olvasó csak utólag, a későbbiek fényében vesz észre. John Vincent hatodik ujja egyszerre áldás és átok; megnehezíti az inkognitó fenntartását, míg máskor a tökéletes alibi kulcsa. Clevenger hőse személyiségének, neurózisának és aktuális lelkiállapotának testi manifesztációjaként tekint a hatodik ujjra. Hol rejtegeti, hol jelentőségteljesen mutogatja, és bár nagyfokú tudatosság társul mindkét viselkedéshez, az ésszerűségen átsejlik Vincent csodagyerek- és torzszülött-énjének mélyebb küzdelme.

Clevenger gyakran él a „testre menés” (going on the body) Palahniuk által elnevezett eszközével; előszeretettel használ érzékletes testi szimptómákat a leírások helyett, illetve gyakran a cselekményről magáról is közvetve, a testi tüneteken keresztül értesülünk. Az említett túladagolás-epizódnál, a regény egyik kulcsjeleneténél maradva: Clevenger a tényleges történéseket a gyógyszer-mellékhatások felsorolásával adja vissza. Később ugyanezt a hatást a napi rutin felmondásával, majd a mentős elsősegély-procedúra kulcsszavaival („Ujjak. Név. Hallás.”) éri el. Vincent utolsó, hatodik túladagolás-epizódját az izomlazító gyógyszer mellékhatásának érzékletes képével indítja: „Olyan, mintha megfulladnál, mintha szumóbirkózó ülne a mellkasodon” – majd a tünetek ismertetése helyett a mellkasára ténylegesen rátelepedő vak macska leírásába kezd: „Pépes ételt evett. Vonyított és bámult rád, két szemgolyónyi áttetsző kocsonyával, belül a lebegő, elmozdult retina darabjaival. Ilyenkor leoltottam a villanyt és fogtam, miközben dorombolt. Elemlámpával világítottam a képébe, át a halott márványszemein, egész az agyáig. Molly irtó mérges volt, mikor ezt csináltam.” Az idézett részlet Palahniuk maximáját követi, miszerint ha nem tudod, mi következik, írd le az elbeszélő száját – belülről.

A gumiember John Vincentje profi identitászsonglőr, hivatásos okirathamisító, akit időről időre rettenetes, többnapos migrén gyötör – ami rendszerint a traumatológián végződik. Így működik a dolog (és lényegében ez a regény cselekménye): a kórházak a gyógyszertúladagolásos pácienseket alapos pszichiátriai vizsgálatnak vetik alá; megpróbálják kiszűrni a szuicid hajlamú betegeket. A diagnoszta kérdéseinek, tesztjeinek tétje világos: a túladagolás következménye vagy a további pszichiátriai kezelés – ami a visszaeső John Vincent számára a zártosztályt jelenti –, vagy a szabadulás. A procedúra leginkább egy állásinterjúhoz hasonlítható: „az alkalmasságod szinte semmin sem változtat. A konkurens cégtől jöttél, vagy nem a megfelelő személy írta alá az ajánlóleveled. (…) Vagy megkapod az állást, vagy nem. Vagy az állam felügyelete alatt végzed, vagy nem.” (28)

John Vincent mindenáron el szeretné kerülni a zártosztályt, ezért alvilági megbízói mellett elsősorban saját magának dolgozik: okiratokat hamisít, hogy évről évre tiszta lappal és tiszta kórtörténettel induljon neki az újabb és újabb túladagolásoknak. Vincent alapos ember: korhű írógéppel tölti ki a papírokat, az alapanyagait és a tintáit antikolja, és mindent tud a vízjelekről. Mániákus precizitása, kézműves jártassága és kikezdhetetlen alibije eddig minden alkalommal kihúzták a csávából, most azonban emberére akadt – egy munkamániás idealista pszichiáterrel, egy „viharvert harmincötössel” hozta össze a véletlen. Ráadásul a megbízói is a nyomában vannak, akik a barátnőjével zsarolják és minden jel szerint „korkedvezményes nyugdíjban” kívánják részesíteni. Veszélyes játszma veszi kezdetét a diagnoszta és az identitásváltó között, és korántsem biztos, hogy a zártosztály a legfélelmetesebb alternatíva az utóbbi számára.

John Vincent folyamatos paranoid-elemző üzemmódban működik; képes a legapróbb jelekből, gesztusokból olvasni, és általában két lépéssel a vallatója előtt jár. Körkörös táncuk szigorú koreográfia szerint zajlik – „A Diagnoszta csekkolja, hogy csekkolom” –, megfelelő szabályokkal: „Tilos: / Lábat rázni. / Ujjakkal dobolni. / Fészkelődni. / Vakarózni. / Homlokot törölgetni. Mert feljegyzi. / Ugyanakkor tilos: / Túl mereven ülni.” (32.) A gesztusok persze elterelő manőverként is működhetnek: az „akaratlan” mozdulatok, a kéz ökölbe szorulása, a haj hátrasöprése a szemből képesek elterelni a figyelmet a kellemetlen kérdésekről, a tükörszerű testtartás az őszinteség és a bizalom érzését kelti. Az időzítés különösen fontos: a szemkontaktust a megfelelő pillanatban felvenni (őszinteség nyomatékosítása), a tekintetet tökéletes ütemben oldalra rebbenteni (zavar, elhallgatás). Az arányok betartása a szavahihetőség záloga – „Még a legőszintébb ember sem tartja fenn a szemkontaktust a beszélgetés felénél hosszabb ideig” (40) –, ugyanakkor a nyelvi „elszólások” is kritikusak. Az öngyilkosság témájának felvetésekor tilos a határozatlan névmások használata, mivel „valaki másról beszélek, nem magamról”, így az ember folyton őrá utal. (uo.) John Vincent tehetséges blöffölő, gyorsan kiismeri a diagnosztákat és szisztematikusan analizálja a válaszai lehetséges hosszú távú kimeneteleit. Az interjú során a precíz és fiktív alibivel párhuzamosan szerzünk tudomást Vincent valódi életéről és családi hátteréről, kapcsolatairól és korábbi incidenseiről, megbízóiról és szakmai fogásairól. Johnny a diagnosztát diagnosztizálja; tudja, hogy a szakember nem segíthet rajta, épp ezért megpróbál az elvárásainak megfelelően viselkedni. A helyszínét, karaktereit és nyelvi eszközeit tekintve minimalista szöveg a későbbiekben számos éles fordulatot vesz, de hagyjuk meg a megfejtés örömét az olvasónak.

Az eddigi hevenyészett összefoglalóból talán kitűnik, hogy A gumiember különösen izgalmas és okos szöveg, amit a rendszeres „használati utasítások”, mesterségbeli fogások, (konyha)pszichológiai és logikai eszmefuttatások csak tovább fokoznak. A magyar kiadás felett érzett örömünk azonban korántsem teljes, ugyanis Tisza Kata fordítása igen gyenge. A regény magyar szövegét olvasva talán hihetetlenül hangzik mindaz, ami a fentiekben a minuciózus-perfekcionista eredetiről és szerzőjéről elhangzott, pedig a Handbook a lehető legtávolabb áll bármiféle pongyolaságtól. Clevenger a hőséhez fogható könyörtelenséggel irt ki minden felesleges mondatot, kifejezést a szövegéből, stílusa szabatos, a regény megírását alapos kutatómunka előzte meg. Az alapvető probléma az, hogy a magyar változat a félrefordításokat és típushibákat leszámítva is csikorog, képtelen átadni az eredeti szöveg fegyelmezettségét – és még csak nem is szóltunk a konkrét hibákról. Előbb azonban néhány mondat a magyar címről. Egyrész Clevenger interjúiban többször említi, hogy igen büszke a regény pontos és ambiciózus címére (valamint az eredeti borítóra, melyen egy térdeit természetellenes szögben meghajlító fiatalemberről készült archív fotó szerepel). A contortionist kifejezés Clevenger értelmezésében a circus freak szinonimája; John Vincent társadalmi értelemben torzszülött, aki hatalmas áldozatok árán képes csupán elvegyülni, láthatatlanná válni. Valószínűleg A gumiember a legjobb megoldás a contortionistre, bár az átvitt értelem helyett elsősorban a fizikalitásra helyezi a hangsúlyt. Mársészt nehezen érthető, miért maradt el a Vincent alaposságára, szakszerűségére utaló „kézikönyv” kitétel.

A fordítási hibák több csoportra oszthatók – a skála a kisebb ügyetlenségektől a vaskos félrefordításokon át az általános prózatechnikai problémákig terjed. A „kisebb ügyetlenségek” esetében az olyan megoldásokra gondolok, mint a rendszeresen „pálinkaként” szereplő bourbon, a „konferenciaként” fordított napi orvosi konzultáció (in conference), vagy a „Trauma Központként” megjelenő traumatológia. A hamisított okirat (vagy éppen alibi) nem „szolid”, hanem megbízható, esetleg stabil (az eredetiben solid); az almalé nem „emlékezetfejlesztő” hatású, hanem segít felidézni az emlékeinket (mnemonic). Érdekes anakronizmus a magyar szövegben „a honlapon” szereplő rendőrségi jelentés, holott egyértelmű, hogy a jelentést helyben (on site) lehet megtekinteni (a regény 1987-ben játszódik, nincs szó honlapról). A felsoroltak bosszantó hibák és jelentős mértékben csökkentik az olvasó élvezetét, mégis messze elviselhetőbbek a hosszabb szerkezetek félrefordításaihoz képest.

Az utóbbiak esetében néha egészen mulatságos megoldásokra akadhatunk. A regény egyik legelső mondata így hangzik: I was in no shape for fine print. Egy túladagolás leírása zajlik, hősünk állapota nem tűr nyomdafestéket, az apróbetűs szedésről nem is szólva. A magyar változat a „Nyomtatáskor nem voltam épp csúcsformában”-megoldással próbálkozik (11), ami összezavarja az olvasót, aki eleve egy erősen elliptikus bekezdésben bolyong. Ugyanezen jelenet végén, miközben a mentősök viszik le a lépcsőn, John Vincent azt képzeli, hogy a megbízói jöttek el érte, hogy élve eltemessék (lowering me into the dirt). A fordítás – talán a hazai lépcsőházi szemétledobóktól inspiráltan – a „leeresztenek a szemétbe” megoldást ajánlja (13). A következő jelenetben, a traumatológián Vincent ágyszomszédja egy félholtra vert asszony, akinek drótok fogják össze az állkapcsát (She’s talking through clenched teeth, wired together to keep her jaw from falling apart). A fordítás nem meri elképzelni a kép borzalmát és hasonlattá alakítja át a képet: „Fogait összeszorítva beszél, mint aki fél, hogy szétesik az állkapcsa” (18). A személyes kedvencem az a hely, ahol Vincent a kisember bosszújáról beszél. Képzeljünk el egy harmincas kishivatalnokot: rendszeresen meghúzzák a kocsiját a parkolóban, a főnöke naponta letolja és folyton átnéznek rajta a miniszoknyás pincérnők. És pont nálad telt be a pohár az elszenvedett sérelmekért (and you are his breaking point). A magyar változatban az utóbbi félmondat így hangzik: „és pont te vagy életében a nagy kitörési lehetőség” (59) – ami akár vicces eufemizmusként is hangozhatna, azonban messze nem az. A „kitörési lehetőség” pozitív lehetőséget sejtet, itt viszont legfeljebb a fogaink kitöréséről lehet szó.

Az imént felsorolt félrefordítások a regény első negyedében szerepelnek. Tipikus példákról van szó, a felsorolásuk korántsem kimerítő. Azonban a fordítás tulajdonképpeni problémája a fentieknél jóval szubtilisebb. Egyrészt pontatlanságok, gyors félmegoldások tömkelegéről van szó, ami ellentmond Clevenger szabatosságának – másrészt (illetve ezzel összefüggésben) a fordítás nem képes érzékeltetni a regény ritmusát és gazdaságosságát. A regény legelején, Vincent túladagolásainak többször idézett felsorolásakor az 1986. novemberi epizódot Clevenger egy igen tömör leírásba süríri: „Shower. / Coffee. / Traffic. / Talk radio. / Hell. / Home. / Drink.” A nap történéseit bekezdésenként koppanó egy-két szavas kifejezések foglalják össze, amit érdemes lett volna átvinni a fordításba. A magyar változat akkurátus megoldásai („Közlekedési hírek. / Beszélgetős rádióműsorok.”) megtörik a ritmust, képtelenek visszaadni a migrén őrjítő koppanásait. A „Közlekedési hírek” helyett egyértelműen a „Forgalom” volna a helyes megoldás, a „Beszélgetős rádióműsorok” helyett pedig megkockáztható a szimpla „Rádió”. A költői túlhabzások és a pongyola megfogalmazások szintén távol állnak Clevenger prózastílusától. Feleslegesek és értelmetlenek az olyan mondatok, mint a „Meleg nyáldagály önti el a szád” (trails of warm spit hanging from your mouth), vagy „az orvosok idegenek által pénzelt herék, akik még a prosztatájukat is kiárusítják némi stekszért” (the doctors are alien-funded drones out to swap their prostates for a tracking chip). Az utóbbi mondat eredetijéből világos, hogy egy merész, de korántsem lefordíthatatlan tévképzetről van szó: az orvosok a földönkívüliek agymosott rabszolgái, akik nyomkövetőre cserélik ki a páciens prosztatáját. A „herék” (drones) a „prosztata” miatt különösen rossz választás a fordító részéről, és szó sincs semmiféle „steksz”-ről. A pongyolaságok itt nem csupán a stílusra vannak rossz hatással, hanem súlyos értelmi zavart szülnek.

A szöveg magyaros és angolos fordítói megoldásai, típushibái sajátos, reciprok viszonyban állnak egymással. A macska neve a magyar változatban „Rasputin” (miért nem Raszputyin?), a névtelen áldozatok (John Doe) „kovácsjánosok” – ugyanakkor a fordító megtartja az amerikai iskolai osztályozási rendszert, ami különösen zavaróan hat a magyar szövegben (az eredetiből átvett „Nulla egész nyolc[as]” átlag nyilván jelesként értendő). A körülményes és pontatlan megoldások gyakorisága néhol egészen elképesztő: a társadalmi hanyatlás (degeneration) „korcsosodás”-ként, a rekordmagas állami bűncselekmény-statisztika „magas erőszakos bűncselekmény ráta”-ként, a dzsentrifikáció „visszadzsentrisítés”-ként szerepel a magyar szövegben – mindez egyetlen rövid bekezdésen belül (64).

A méltányosság kedvéért essen szó A gumiember erényeiről is. A fordítás sikerültebb megoldásaiként a főhős néhány önmagával kapcsolatos kifejezését – például az „alapos” (thorough) szó következetes használatát –, vagy a diagnosztával kapcsolatos aprólékos megfigyeléseit érdemes kiemelnünk: „a Diagnoszta követi mozdulatomat. Pár lépéssel lemaradt, azt hiszi, nem veszem észre, azt hiszi, bízom benne. Egyre gyorsabb gyorsírással jegyzetel, a rövidítések csak úgy halmozódnak egymásra – TS, KSz, KI, felfelé, lefelé, oldalra mutató nyilak, x-ek és karikák –, egyes következtetéseimet igazolva, másokat szétzúzva. Testhelyzetváltások, szemmozgás, szemöldökvakarás és torokköszörülés lassú táncát lejtjük…” (68) Az utóbbi idézet azt igazolja, hogy Clevenger regénye eredetileg valóban pontos és izgalmas olvasmány – amit a magyar szöveg sajnos csak a legritkább esetben képes visszaadni.

A regény fináléja szerencsére a sikerültebb részek közé tartozik. Itt ér össze mindaz, amit a szerző korábban elhintett a szövegben, itt állnak össze egyetlen nagyobb egésszé – és nyernek új értelmet – a regény vissza-visszatérő fordulatai. Chuck Palahniuk az effektust „tűzijátékhoz” hasonlítja, amikor az elbeszélés refrénjei (choruses) a szöveg legvégén még egyszer felhangzanak, érzelmi lavinát zúdítanak az olvasóra. A szabatos Clevenger ezen a ponton átadja a szót a melodramatikusnak; melodrámája szikár, a fogak közt átszűrt, Palahniuk és Christopher Baer mellett Raymond Chandler legszívbemarkolóbb helyeihez hasonlítható. Az érzelmi lavinát a regény végi kötelező csavar, majd az azt követő szövevényes megoldás fokozza a végletekig. A fordítás persze itt sem áll a helyzet magaslatán (bár a tempó néha képes elfeledtetni a tényt), és folyamatosan ott motoszkál bennünk a szomorú sejtelem, hogy mennyire másként hangzana mindez jó magyar fordításban.