Halmai Tamás Takács Zsuzsa-monográfiája merész és alázatos munka. Alázatos, mert minden sorából kitűnik a monográfust a témájához fűző odaadó elkötelezettsége és – ne kerteljünk: – szeretete, ugyanakkor ebben az alázatban van valami merész is, és nem csak azért, amiért az alázat „ma” már eleve merész hozzáállásnak tűnik. A „ma” szót amúgy is mindig félve írja le az ember, pedig a Balassi Kiadó Kortársak sorozatában megjelent monográfiáról beszélve a kortársiasság kérdése is kikerülhetetlen: a monográfiának ugyanis egy olyan életmű mozgásirányait kell bemutatni, amely – ahogy Borbély Szilárd írta Takács Zsuzsa legutóbbi könyvéről – „a jövő felé mutat”. Azon keseregni persze, hogy a „ma” süket a költészetre, éppolyan könnyű, mint amilyen semmitmondó, mégis, egy olyan – megint csak Borbély szavát, de Halmai könyvének szellemében kölcsönvéve: – megszólító erejű költészetről, amilyen Takács Zsuzsáé, elkerülhetetlen számot vetni a lehetséges hatás természetével.

Nyilván Takács Zsuzsa költészetének hatásával – is – indokolható az, hogy Halmai könyvének egyik különlegessége a stílusa, az, hogy a monográfia nyelve igen sok helyen maga is költői: és noha nem egységesen az, ezek a váltások épp a hatás kikerülhetetlenségét mutatják. Nem tudom, a monográfia néhol költői nyelvének lehet-e köze ahhoz, hogy Halmai maga is ír verseket, ahogy azt sem tudom, vajon a csodálkozáson kívül másra is juthatunk-e a tény alapján, ami Halmai alapos (ez is egy módja az alázatnak) munkája nyomán kitűnik a szakirodalomból: hogy a Takács Zsuzsa költészetével foglalkozók között meglepőn sokan vannak, akik maguk is költők (például Tandori Dezső, Bodor Béla, Schein Gábor, Borbély Szilárd, Vasadi Péter, Lator László, Ferencz Győző, Báthori Csaba, Mesterházi Mónika, Vörös István).

A lirizált terminusok egész kis szótárát állíthatjuk össze Halmai könyvéből, akkor is, ha csak a költői paradoxonokra, néhol oximoronokra figyelünk. Vigyázat, kínai leltár következik: „evilági szakralitás” (11.), a „kívülállás és beleérzés” beszédhelyzete (25.), „bensőséges kétségbeesés” (34.), a szelídségre való könyörtelen reflektálás (38.), „szenvedélyes belenyugvás” (44.), „kétségbeesett bizakodás[…], bizalmas kétségbeesés[…]” (51.), „tárgyiasított személyesség” (80.), „racionális szürrealizmus” (92.), „a szerelem reflektált önfeledtsége” (93.), „az anyagi világ szentsége” (123.), „sötét pompa” (126.), „kétségbeesett derű” (129.), „középponti epizodisták” (136.), vagy épp „megszenvedett ártatlanság” (138.) jellemzi Takács Zsuzsa műveit. De az egyetértően idézett elemzések között is találni hasonlót: Keresztury Tibor „megnyerhető veszteség”-ről (75.), Lator László „súlyos lebegésről” (98.) beszél. Így talán az sem véletlen, hogy a kötet összegzésének egy fontos mondata úgy jellemzi Takács Zsuzsa munkásságát (vagyis e munkásság folyamatában állandóként megmutatkozót), hogy azt a „kételkedő hit s keresztényi vívódás bensővé cizellált ellentmondásai hitelesítik[…]” (159.). Halmai Tamás könyvét olvasva nagyon is úgy tűnik, Takács Zsuzsa költészetének egyik fontos jellemzője éppen az ellentétekben eleve rejlő poétikai erő felszabadítása.

Mindezt persze annak ellenére mondom, hogy Halmai elemzései mindig az ellentétek látszólagosságára hívják fel a figyelmet, arra, hogy van olyan – még ha transzcendens – nézőpont is, ahonnan szemlélve az ellentét nem ellentét, bár ez a szempont nem lehet a versek sajátja – mivel azok mégiscsak e világiak –, a lehetséges nézőpont létezését épp a versek tanúsítják. Az Üdvözlégy, utazás! című kötet enigmatikus háromsoros versét elemezve az értelmen túli értelemtulajdonító lehetőségéről úgy véli Halmai: „Takács Zsuzsa költészetének lírai létértelmező igénye […] nem csupán megtűri, de igényli is az effajta paradoxitást. Az önellentmondás logikájában az egylényegűség logikán túli rendjére eszméltetve rá az olvasatot, az olvasót” (112.). Vagyis mindazok az ellentétek, amelyek Takács lírájában munkálnak – és amelyek lirizált ellentmondásokként megtalálhatók az arra érzékeny beszédben is –, egy magasabb vagy szélesebb, mindenesetre logikán túli, de legalábbis kívüli szempont szükségességét tanúsítják: épp mint logikai szükségszerűséget. Ezt a fajta egységélményt a Sötét és fény kora című kötetből idézett „egyetlen szerelem minden” „metafizikus szentencia”-ként azonosítható (62.) mondata is felidézheti, ahogy a Tárgyak könnye-beli Hasonlat elemzése is a „mindenkori szerelemből eredezteti a mindenkori költészetet [kiemelés az eredetiben]”. Efféle dinamikájú, logikán túli logikai feloldódást figyelhetünk meg a személyesség és a közösségi jelleg (első látásra szintén ellentmondásos) viszonyában, amikor az Üdvözlégy, utazás! címadó versét elemezve Halmai „a nem alanyi személyesség”-ről (még egy paradoxon) úgy beszél, mint „amely a létezők sorsközösségét keresi” (116.).

Halmai mindenesetre kötetről kötetre, a lírai termést középpontba állítva vizsgálja az életmű alakulásának tendenciáit, mint állandó jellegzetességek színeváltozását és kiteljesedését. Ugyancsak alázatos vonás, hogy a monográfia beszédmódja azt sejteti: amit megmutat, az nem saját és ennyiben óhatatlanul sajátos, egyszeri és személyes értelmezői tevékenység eredménye, hanem magának a vizsgált anyag eredendő természetének a következménye. A kötetről kötetre való megújulásról például egyenesen azt mondja Halmai: „hogy Takács Zsuzsa költészete ezt a mintát állítja elénk: nem evidencia az értelmezőnek, hanem ajándék az olvasónak” (46.). Egyfajta úgy-ahogy-van bemutatás ideája magyarázhatja azt is, hogy a szakirodalmi hivatkozások döntő többségét egyetértően idézi a monográfus, akit érezhetően sokkal jobban érdekel az, hogy érdemit vagy igazat mondjon, semmint hogy „újat”, és meg kell vallani, ez a törekvés minden következményével együtt inkább szimpatikus, semmint kritizálandó vonás. (Egyébiránt mintha ez irányú érdeklődése – hogy ne használjuk még egyszer az alázat szót – rokonítható is volna azzal, amit Takács Zsuzsában fontosnak lát: a személyesség újfajta közösségibe kapcsolásával, az újat mondás üres vágya helyett a hiteles számvetésekkel kapcsolatban.)

Mindenesetre ebben a figyelmes odafordulásban kell keresnünk a verselemzések módjának az okát is. Halmai igen érzékeny értelmező, minden apróságra körültekintően figyel, ám elemzéseiben az analízist, a különböző rétegek együttes hatásának felmutatását mintha nem mindig követné szintézis. Az Üdvözlégy, utazás! címadó versét elemző rész például így zárul: „félő, ha többet akarnánk mondani, nemcsak tárgyunktól távolodnánk el, de attól az olvasat alkotta éntől is, akit Takács Zsuzsa versei oly szívós finomsággal ébresztgetnek.” (119.) Csakhogy ez az egyetlen ilyen zárlat, egyébként a verselemzések végén mindig, kivétel nélkül – talán épp e belátás miatt: – maga a vers áll. Mintha maga a szöveg lenne a részletes vizsgálat után a betetőzés. Tanulság helyett tanúság. Mintha magánál a versnél amúgy sem lehetne mondani pontosabban.

Így hát ebben a kétségtelenül rokonszenves vállalkozásban egyetlen apró mozzanat van, ami néha bántja a fülünket – ez azonban nem feltétlenül Halmai könyvének sajátossága: ha úgy tetszik, mindannyiunké, vagy a „máé”. Ez pedig az, hogy miközben a monográfia maga legérdekesebb pillanataiban költőivé válik, addig egy-egy megszólalásában, jellemző nyelvi fordulatában hivatkozik a „hivatásos olvasat” (85.), a „szakkritikai megközelítés” (92.) és a – mi is? mondjuk így: – „nem az” ellentétére. Noha a monográfia épp azt bizonyítja, hogy Takács költészetének – mint minden jó költészetnek a – hatása az efféle megkülönböztetéseket érvénytelenné teszi (már ha máskor egyáltalán érvényesek). Egy lírai megállapítás egyetértő idézését úgy kommentálja Halmai: „[a]z irodalomkritikai tárgyszerűség nem oszthatja, a belefeledkező olvasás azonban osztozhat” (122.) benne. De miért is ne lehetne – ha már úgyis vállaljuk, mert van miért, a paradoxonokat – egyszerre beszélni a tárgyszerűség és a belefeledkezés nyelvén? Hiszen mintha épp ebben a könyvben is volna rá kísérlet. És mintha e kétpólusú befogadást mintegy meghaladva fel is tűnne egy kevéssé körvonalazott fogalom. A legutóbbi könyv India ciklusáról szólva azt olvashatjuk, hogy a versek „sorsközösség-élményét a felelős befogadásnak aligha van módja elhárítani [kiemelés az eredetiben]” (131.). Hogy mi ez a felelős befogadás, az inkább enigma marad itt, noha talán nem egészen egy másik történet.