„Másfél éves vagy, elkezdődik a feladatok végeérhetetlen sora, járni kell; csakhogy neked nem úgy, hogy a padlószőnyegen kell eljutnod a fittness joghurthoz, hanem szép egymásután a sárba ledobott téglákra helyezve a bal és a jobb lábadat kell anyád felé haladni, aki ott áll a kútnál. Azonnal olyan készenléti fokra kényszerít tehát az élet, amely egyébként a természeti katasztrófák eljövetelekor jellemző, és dublőrért kiált. Már akkor nyilvánvalóvá lett számodra, az emberi élet természeti katasztrófa, melyet a »krónikus mozgáshiány« szorongató képzete idéz elő; ezért is véled úgy aztán a mozgást illetően megmásíthatatlan, hogy innentől kezdve valaki más játssza majd el helyetted ezt az életet, (ugyanúgy, ahogy) a halált.”

Solymosi Bálint Életjáradék című regényének hőse nagyon sokáig, négy és fél éves koráig nem beszél, mintha a megszólalás, a dolgok puszta megnevezése is katasztrofális következményekkel járna. Az a tapasztalat, hogy nem ura a saját testének, hogy a tér fölfedezése nem spontán folyamat a maga természetes idejében, hanem oktrojált, kikényszerített gyakorlat, veszélyes és félelmetes hellyé teszi számára a világot, és ezt a korai beidegződést a regény főhősének minden későbbi életeseménye megerősíti, pontosabban a regény téridejét képező, velejéig hazug kádári diktatúra hatalmi mechanizmusai, szellemi üressége, egy katasztrófák utáni világ kietlensége sorsdöntő módon esik egybe a főhős-narrátor gyerekkorának testi-lelki szegénységével, kiszolgáltatottságával, a szülők reménytelen helyzetével, devianciába, önpusztításba torkolló tehetetlenségükkel – és mindennek a kommunikálhatatlanságával, el- és kibeszélhetetlenségével.

A gyerek, aki itt megszólal, egy „pokoli nyelven” kezd beszélni – a 2009-ben megjelent Tiszta sor című gyűjteményes Solymosi-verseskötetnek az első, 1976 és 1997 között keletkezett verseket tartalmazó ciklusa a Pokoli nyelv címet viseli. Nemcsak ebben az első ciklusban, hanem a könyv egészén végighúzódik a feszültség, a dilemma: miképpen lehet e pokoli nyelven költészetet művelni, maradt-e a szépségre esélye egy olyan lénynek, aki jóvátehetetlenül megsérült attól a perctől kezdve, hogy megtette az első lépéseket, és ki tudta mondani azt a szót, hogy ’jár’. Solymosi költészetét talán leginkább e becketti szituáció határozza meg, az emberi egzisztencia előre beprogramozott kudarcának olyan erős képzete, amely a beszélőt folyton a határhelyzet, peremlét állapotába kényszeríti, a kötéltáncos mutatványára. A versek nyelve elliptikus, töredékes, abban a szűk tartományban egyensúlyoz, akár a kisgyerek azokon a bizonyos téglákon a sárban, az artikuláció szegénységének, szabálytalanságának azon a fokán, aminél lejjebb már az értelmetlenség, a káosz és a destrukció válik uralkodóvá. A tér-metaforák egy végsőkig lepusztult külső és belső világ „rémtájképeit” vetítik elénk, melynek útvesztőiben a puszta járás is óriási nehézségekbe ütközik: „Ha álmodsz, félelemből álmodsz, ne volna azért minden hiába, / váratlan besüllyed egy járdalap, megbillen, / nyirkos, saras szélein giliszták, bogarak / törnek elő, / révült zsonglőrfiú az ég, / elrejti a Napot izzadt hónaljába” (Vissza!), vagy: „… te / szédülsz a tértől eleve”. (Kívül is esik)

A Kívül is esik című versben a szánkón való lesiklás balesettel végződik, ám mindez nem mondatik ki, „nem jön ki hang a szádon / ez a szirének utcája, benn, a fagyott nyelven, / még csak azt sem mondhatod, hogy kuss van!” A tér okozta szorongás rossz mozdulatokhoz vezet: „Nekivágódsz valakinek, ki / dől, zuhan fejjel a lék felé”, és az eleve adott, de megnevezhetetlen, s emiatt menthetetlen hiba következtében a történet narratív szerkezete és a történetet mesélő szubjektum is darabokra hasad szét: „Azután a hold, mintha egy ministráló fiú / volna, közönnyel figyeli, nézi / csak, hogy a szalmazsák töri (össze) szíved, / tüdőd, hogy torkod felroppan, / fölhasad gégédtől a koponya, / egy kődarabtól a tó jege.”

Talán nem túlzás kijelenteni: Solymosi Bálint költészete par excellence dekonstrukciós költészet, akkor is, ha a szerző mesterei között ott találjuk a nagy avantgárd művészeket, ráadásul egy olyan időszakban vette kezdetét, amikor sem ő, sem első olvasói (magamat is ideértve) még csak hírét sem hallották Derridának. Verseiben a poétikai nyelv dekonstrukciója nem elméleti belátásból, hanem a legközvetlenebb, legbelsőbb és legkétségbeejtőbb tapasztalatból ered (bár nyilván a derridai elméletnek is megvannak a maga önéletrajzi vonatkozásai): „Marad egy szó, marad egy hang még, mely reményt ad? Kérdezed. Azt is ki mondja meg? Összeszorul a torkod, fekete seb – Zárójel bezárva.” (Pokoli nyelv) E versekben, ahogy az Életjáradék című regényben is relatíve nagy terjedelme ellenére, mindig marad valami űr, hiány, tudatos elhallgatása valaminek, hallgatás valamiről. Solymosi azok közé a költők közé tartozik, akik osztják Wittgenstein elgondolását a nyelv által nem megközelíthető tartományokról. Afelől is csak sejtéseink lehetnek, vajon ez a némaság minek tudható be: annak-e, hogy a szavak, a kimondás, az emlékezés, az intellektuális szembenézés állandóan felsebzik az összeszoruló torkot, tovább mélyítik a fekete sebet, avagy épp a szépség természete ilyen: nem konstruálható, hanem felfedezhető, persze ha létezik még egyáltalán.

A minimalista, töredékes tájelemek, a panellét, a kietlen lakások rendre visszatérő reménytelen kulisszái Thomas Bernhard pincéjére és a Scherzhauserfeld-telep menthetetlenségére emlékeztetnek: „A salzburgi társadalom összességében úgy tekintett a Scherzhauserfeld-telep lakóira, mint egy lepratelep lakóira, akárcsak maguk a lakók, mint egy büntetőtáborra, akárcsak maguk a lakók, mint egy halálos ítéletre, akárcsak maguk a lakók. Itt az élet elsatnyult, és alapjában véve másból sem állt, mint folytonos elhalásból, miközben néhány száz méterrel odébb egy perverz jóléti és örömfaló üzem a világ egyedüli uralkodójaként adta elő magát. Innen, a Scherzhauserfeld-telepről kitörni és úgynevezett jobb, saját utat járni mindenki számára köztudottan teljesen lehetetlen volt, és azoknak a példája, akik megpróbáltak innen kitörni és jobb, saját utat járni, azt mutatja, hogy az ilyen kísérlet és a jobb, saját élettel való próbálkozás csak még mélyebb reménytelenséghez és még nagyobb elszigeteltséghez vezetett.” (Szijj Ferenc fordítása) Többek között a Szeged, 1989 című versben is megfigyelhető a valós hely poétikai megkonstruálásának erős irodalmi áthagyományozottsága, Szeged úgy jelenik itt meg, mint a száműzetés helye, mint maga a pokol: „szinte lehetetlen / hogy ilyen bánatossá tett / a város költőket; szeged / vagy voronyezs, nincstelen emberek / hideg raktár-, reményhelye / ülnek padokon, vagy a hóban / és csakhamar végük”. Ám Solymosinál nem annyira tudatos választás eredménye az úgynevezett normális világgal „ellentétes irány”, melyet Bernhard is pokolként, a pokol tornácaként ír le, sokkal inkább sorsszerűség, mégpedig olyan abszolút sorsszerűség, melyhez képest a versben megszólaló, integritását vesztett szubjektum számára a kiút minden képzete illúzió vagy hazugság.

Bernhard önéletrajzi írásaiban mindig ott munkál a vágy, hogy legyőzze az őt fogva tartó körülményeket, és az öröm, ha ez bármi módon sikerül; a Solymosi-kötetben mind vizuálisan, mind pedig metaforikusan számtalanszor megidézett Beuys pedig igencsak radikális művészeti projekteket hozott létre annak érdekében, hogy megváltoztassa a közgondolkodást mind esztétikai, mind pedig társadalmi vonatkozásban. Szobraihoz előszeretettel alkalmazott meleg és élő anyagokat, mint a zsír vagy a méz, és a nyúl is a születéssel és a megtestesüléssel állt kapcsolatban fölfogása szerint (és mitológiai értelemben is). A Solymosi Bálint által megidézett „Hogyan magyarázzuk el a képeket egy döglött nyúlnak” című híres akcióját Beuys a következőképpen interpretálta (saját értelmezése némileg ellentétes a Solymosi által mottónak választott Tandori-féle leírással): „Talán ez az akcióm ragadta meg a legjobban az emberek képzeletét. Egy bizonyos szinten ez abból ered, hogy tudatosan vagy tudat alatt mindenki tudja, hogy milyen problémákat vet fel, ha valamit meg akarunk magyarázni, főleg ha művészetről vagy kreatív munkáról van szó, vagy valami olyasmiről, amivel együtt jár egyfajta rejtély vagy kérdésesség. Az ötlet, hogy egy állatnak magyarázzunk el valamit, közöl valamit a világ és a létezés titkos értelméből, és ez megragadja a képzeletet. És akkor, ahogy mondtam, egy döglött állatban is több intuíció lehet, mint némely nyakasan racionális emberi szituációban. A probléma magja a ’megértés’ szóban és annak számos értelmezési szintjében rejlik, amelyeket nem lehet lehozni a racionális analízis szintjére.” (Erhardt Miklós fordítása) Solymosi „panaszdalaiban” azonban mintha a megértés mindenfajta módozata vagy koncepciója dekonstruálódna: ez a költészet ellenáll a megértésnek. Minden, ami a hagyományos értelemben elmondható, elmesélhető, a megértés totális kudarcához vezet a versek szaggatott, tépett monológjaiban:

„Mire (mert minduntalan fel kell, hogy mondjam) az életrajzom végére / érek, úgy nekibátorodom, hogy elájulnak tőle. Szeretnének meghalni / a szégyenérzettől és az undortól. // De ha nem, akkor szemrebbenés nélkül addig folytatom, míg azt nem / mondják, ez nem igaz. Ilyenkor ölni tudnék. Életrajz, pusztításvágy és pusztításnyom.” (Naplójegyzet)

„Mi marad meg a történetből, / mit magáénak vall, vagy tudhat az ember? (…) / Marad a delikvens a történetből, / abból a történetből, mit nem lehet folytatni. / Mert mintha megégetné magát, olyan, ha / megismerszik az ember; de hát akkor mi van? / Akkor sincs semmi; megérted, hanem / a megértés maga a történet vége. (…) Marad a meztelenség, / nem a tiéd; csak meg ne tapsolja / valaki rezignált kétkedő. És akkor / ez marad: legyen neve: menthetetlen.” (A történetről) (Kiemelés az eredetiben – M. Gy.)

A megértés kudarca ezekben a versekben a szerelemhez kapcsolódik, a férfi és a nő, az „árulókettős” viszonyához. A kötet utolsó, Tiszta sor című ciklusának Anna-verseiben, ahogy az utószót író Ágoston Zoltán is regisztrálja, a korábbi monologikus szerkezetek a dialógus irányába, a Másik felé mozdulnak el, jóllehet ez az Anna nevű másik éppúgy lehet konkrét személy, mint irodalmi toposz, vagy ahogy Jánossy Lajos értelmezi a litera.hu-n megjelent recenziójában, a „ready man”/talált férfi tükörképe, a ready woman /talált nő. (Részletesebb elemzés tárgya lehetne, miként kezdeményeznek párbeszédet Solymosi Bálint Anna-versei Marno Jánoséival.) A megelőző, Rémületek ciklus Romantika című verse egy súlyos pszichikai kataklizma hangulataként visszhangzik az olvasóban – a címmel tökéletes ellentétben. A szerelem itt gyűlöletbe vált, „a Másik tenger(mély) dühe” leginkább azért félelmetes, mert érthetetlen. Noha az Anna-ciklus végén is eltűnik a nő („Anna ugyanolyan nyomtalanul tűnik el, mint a tél”), ám ez az eltűnés, a ciklus egészének kétértelmű, elbizonytalanító retorikai stratégiájához híven értelmezhető egy kapcsolat berekesztődésének, a férfi és a nő történetének végeként a versek narratív szintjén, de olvasható úgy is, mint a szerző–lírai én–szereplő hármasságának, folyton cserélődő hármas maszkjának újabb kombinációja: „Olyan, mintha nem figyelnél eléggé rá; a kerti csapnál fölrúg a hó…!” – vagyis a tél még nem múlt el, a fenti hasonlat megtévesztő. A korábbi ciklusok üres helyei, enigmatikus szekvenciái az Anna-versekben nem annyira a kimondhatatlan, az értelmetlen, a menthetetlen nyelv- és lételeméleti kategóriáinak és valós tapasztalatának dimenzióit jelölik, illetve nemcsak azokat. Szerepük tovább differenciálódik, megjelenik a reflexió az üres helyek tragikus zártságával kapcsolatban: nevezetesen az az inkább ironikus, mint elégikus sejtés vagy belátás, hogy a pusztulás totalitása, illetve korábbi totalizálása is voltaképpen illúzió, a tudat sajátos beállítódása, amely sajátos módon íródik fölül: „Viszont, ha szívemből akarok szólni, mondod magadban, / engem már elkerül az elkerülhetetlen. Énnekem a halál már olyan, mint egy / régi olvasmányélmény. És csak azért nem kedves, mert előzménynélküli.” A halálvárás, az elmúlás Velence gazdag kulturális metaforájában paradox módon oltódik ki, azáltal, hogy irodalmi toposzként jelenik meg. S bár vannak jelek a narratív szinten, hogy esetleg a versek egy valós utazás emlékeiből táplálkoznak, egy gyerek a Lídón elhagyott sáros tornacipőjén és bizonyos galambokon kívül Velence maga alig hagy nyomot. Ám az a tény, hogy létezik egy olyan hely, mint Velence, és egy olyan nő, mint Anna, átértékeli a korábbi attitűdöket: „milyen érdekes, hogy vannak gyerekek / akik sóvárognak az életre…!” (Azt mondja Anna – „kár a szóért!”)

Ilyen értelemben csillapulnak, oldódnak a szerelemmel kapcsolatos korábbi végzetes, katasztrofális képzetek is: „… az elmúlt években /végül is fölfogtátok, mi a másik / szándéka, a legapróbb moccanásokból is világossá lett, hogy az »átellenes« / egyén föl akarja zabálni, hogy nyáltól habzó / szájjal nyelje el”. (Föl akar Anna jutni egy templomromhoz) A szerelemben való föloldódás abszolút igénye az én elnyelődésével jár, és egy halott Self jön létre a közös identitás helyén. Talán e felismerés teszi, hogy a nő alakja a versben – és ez különleges fordulata a Solymosi-lírának – megszabadul azoktól a kliséktől, amelyek kizárólag a „költő szerelmeként”, vagyis egyetlen perspektívában rögzítették. Anna Solymosinál egyszerre hordozza az Életjáradék című regény egyik kitüntetett helyzetű szereplőjének attribútumait, a mindenkori „kedves” irodalmi allúzióit, egy valós személy aktuális lenyomatát, azt a képet, amely emlékként tovább él róla, de a róla szóló, az őt megalkotó beszéd mindenekelőtt a kreatív energia természetéhez visz közelebb, a tudattalan anima sejlik föl benne. A feketén dolgozó munkás emlékműve – Anna emlékkönyvébe című vers narratívája szerint a költő nem tudja elmondani Annának, hogy szereti, mert folyton tragikus dolgok történnek, végül egy másik (?) vallomás születik: „Amikor egy költő úgynevezett ihletett állapotba kerül, mondod aztán, / csak akkor ír(h)atódnak le azok a szavak, mondatok, / vagy leginkább képletforma felismerések, melyek egyébként is ott voltak már / az aj(a)kán, ám nagy valószínűséggel és megengedően aztán ezeket a rá- / és felismeréseket nem bizonyítja be, nem használ egeret vagy kísérleti / patkányt, hiszen – a patkány ő maga. Anna csendben bólint.”

*

„Így egyedül, gondolod, mintha lenne remény, hogy / a szép övezetének találd eldobott fájdalmaid” – olvasható a Duchamp-Tandori-féle ready made/ talált tárgy újabb átirata az Anna siklórepülése című versben. Solymosi Bálint költészetében, ahogy a fenti ars poetikus utalás is jelzi, a mindent fölemésztő, csillapíthatatlan fájdalom megtisztítása zajlik, a tébolyító, halálos fájdalom átlényegítése tiszta sorokká, a zenével egylényegű tiszta költészetté.