Extázistól extázisig tart Takács Zsuzsa legújabb kötetének íve, imádattól imádatig. A ciklusokra, alciklusokra osztott szerkezet aprólékos kidolgozottsága mintha megerősítené a versekben beszélő hang igyekezetét: a megszólalás, a líra vigyen rendet a testi (élet)tapasztalat káoszába. De a test minduntalan kibújik a róla való beszéd rendjéből – öröme, magánya, leromlása, pusztulása, feléledése megőrzi különállását.

Takács Zsuzsa versnyelvének különlegessége éppen a kettősség – szenzualitásán, a részletek iránti érzékenységén keresztül a testiség közvetlensége hatja át a szövegeket; mondatainak tagoltsága, a precízen megszerkesztett dikció pedig már a tudat erőfeszítését és ezzel együtt a leírhatóság problémáját közvetíti. A vers Takács Zsuzsánál tehát egyszerre a közvetlenség és a közvetítés (közvetettség) helye. Feszes, feszült líra ez, ezért monologikussága is mélységesen drámai: a versbeli hang annak a felismerésnek a világosságában (vagy: annak a belátásnak a súlya alatt) szólal meg, hogy egyetlen eszköze a test történetének megértésére, megértetésére és átadására a költészet (lenne). A vers morálon túli ethosza ez. „Ez az egyre emelkedő költészet nem adja fel az egyedül a nyelv által lehetséges megértés vágyát”, írja Takács Zsuzsa kötetéről Borbély Szilárd Élet és irodalom-béli reflexiójában (Verstest megszólító módban). Ám a legsajátabb, ugyanakkor a leigázhatatlanul idegen – a test – mégis visszatartja magát a rá irányuló figyelem, megértés igyekezetétől. Takács Zsuzsa köteteinek egyik visszatérő, szorongató kérdése, hogy az én részt tud-e venni a világban, az életben, ami körülötte zajlik – A test imádása szerint az is kérdéses, hogy részt vehet-e a saját teste vagy a szorosan hozzá tartozó másik test életében. A szexuális aktus résztvevőjeként valóban részese-e az együttlétnek; lecsupaszodik és leromlik-e saját testével együtt; elkíséri-e szerettei testét a halálos betegségben; részt vehet-e a Másik agóniájában, új erőre kap-e, fel tud-e tápászkodni, fel tud-e éledni az újrakezdés kegyelmi pillanatában. Azért e részletes felsorolás, mert olvasatomban így tagolja a kötet az élettörténet-narratíva logikája szerint a testi lét egyébként összefolyó káoszát – így következnek egymásra a Maszk I-II., a Kimozdulások, a Gazdánk távolléte, a Nyelvtan, haladóknak című ciklusok fő mozzanatai. Olyan narratíva ez, amely reméli, hogy a lezárulás után is nyílhat távlat – a magányos hang e reményét mindig a teljes közösség számára ajánlja fel, és ilyenkor Takács Zsuzsa verseiben az egyes szám finom és törékeny, ugyanakkor senkiről le nem mondó többessé alakul.

A logika azonban a lezáró nagy egységben, a kötethez utólag kapcsolt India-ciklusban megtörik. A líra önmagát írja itt felül. A személyes tapasztalaton keresztül a létezők közösségét megszólító, szinte személytelenné csupaszodó figyelem egy egészen új, egészen más hangnak engedi át a megszólalást, és otthonára lel a szerepvers alázatában. Az India-ciklus szabad szonettjeiben elmesélt történet Teréz Anyáé – a dőlt betűs mondatok, mondattöredékek a Vigilia által 2008-ban kiadott Jöjj, légy világosságom! című kötetből származnak (de van itt más, sajáttá tett, s a kurziválás által mégis idegenként, vendégként szerepeltetett szöveg-test is, József Attilától, Kertész Imrétől). A kommentárokkal kiegészített dokumentumkötet olyan bizalmas leveleket és más személyes írásokat tartalmaz, melyek Kalkuttai Teréz több mint öt évtizeden át tartó súlyos depressziójáról tanúskodnak. Az India-ciklus ezt a mélységesen ellentmondásos test-történetet írja újra. A kiüresedés, a szeretet és a hit képességének elvesztése, a teljes lelki sötétség az egzisztencia egészét magába rántó állapot – nem marad az emberben semmi, ami kivezethetné belőle. A depresszióban a test válik a totalitássá, ami diktál – a lerombolódásnak ebben az állapotában Teréz Anya mégis létrehozta hatalmas életművét; és a hit érzés- és élményszerűségétől megfosztva mégis megmaradt a Másik iránti vágyakozásban, a Másik megszólításában, nem adta fel az Isten-viszonyt, ami a sötétség és belső izoláció évtizedei alatt, mondhatni, a legbensőségesebb ürességgé alakult (ám nem szeretném retorikai ügyeskedéssel megfoghatóvá tenni a racionalizálhatatlant). Takács Zsuzsa szonettjeinek nyelve feszültség nélkül illeszkedik Kalkuttai Teréz mondataihoz; sőt – az összhangon túl annak a szabadságát teszi érzékletessé, amikor a figyelem egy nem-saját történetben lel önmagára. Az önátadás úgy határozza meg e versbeszédet, ahogyan az élet felajánlása, átadása válik az újraírt Teréz-történet legfontosabb mozzanatává, alapjává. (A másolás, újraírás alázata mint lírai gesztus a 2010-ben megjelent másik kiemelkedő fontosságú test-kötetben is jelen van. Borbély Szilárd még Takács Zsuzsánál is radikálisabb módon, minimális változtatásokkal használ fel személyes vallomásokat A Testhez prózaverseiben – ilyen A Vonaton című lírai monológ Teréz Anya mondattöredékeiből.)

Lépjünk közelebb a versekhez. A Maszk című ciklus a szeretkezés extázisával foglalkozik, és visszavezet a fogalom eredeti jelentéséhez: ex-stasis – kilépni önmagunkból. A tudat – ahogy a kötetkezdő, címadó vers jelzi – kívül kerülve, az elragadtatott, élvező test megfigyelőjeként fűzi kommentárját a látványhoz:

A hasadás a kilépő, a másikkal egyesülő test és az izolációjába bezáruló lélek közt abban a feszültségteli pillanatban történik meg, amikor elkülönül egymástól a szeretkezés és a szeretet, és az elragadtatás összemosódottságából mégis különválik öröm és sírás, örömszerzés és büntetés:

Vajon mi, ki „rongál” itt? A lírai figyelem tagolja darabkáira azt, ami összetartozik? Vagy éppen az összetartozás illúziója lepleződik le? Vajon a szeretet csak távoztában ragadható meg a tudat számára? Avagy az analizáló figyelem roncsolja szét, az ego, ami nem tud közösséget vállalni a Másikkal? Távolságtartása természetes létmódja? Vagy önvédelem, hisz a Másik ugyanazokat a játszmákat játssza, mint ő? Vádjaiban nem saját agresszióját vetíti-e ki? Ezeket a kérdéseket veti fel a Maszk című vers ellentét-játéka is:

Maga a Maszk ciklus is kettéhasad, az újabb versek után az 1992-es Viszonyok könnye című kötetből beválogatott szövegek következnek. A régi és új versek összetartozása nyilvánvaló – ugyanaz a szívós élni- és élvezni-akarás hatja át őket, az öröm merész keresése, és az éppolyan merész (vagy annak látszó?) kivonulás, különállás, idegenség. Merészen, leplezetlenül őszinte az 1992-es kötet címadó verse; és mintha a szabad szerelem forradalmi lendülete hatná át a Várakozást, miközben forradalmi időről van benne szó („Év vége. Boldog ünnepet neked! / A feltámadás fekete zászlói zúgnak: / ezerkilenszáznyolcvankilenc, december”) – de a forradalmiság kollektivizmusát az arisztokratikus tudat iróniája lehűti. E rész lezárása az Anima című vers, a testi romlástól, halandóságtól gyötört, ám a testet a végsőkig imádó lélek nagymonológja.

A következő két nagy egység, a Kimozdulások és a Gazdánk távolléte mintha a hasadás rövidtörténeteinek gyűjteménye lenne; szinte kafkai hangon szólalnak meg ezek a zárt struktúrájú, paradox szövegek. Az önnön hétköznapi létezésétől elidegenedett reflexió („Élni? Szolgám majd elvégzi helyettem.” – Szolgám) egyre inkább felnyílik arra a kérdésre, hogy ha az egzisztencia ilyen gyökeresen meghasonlott és abszurd, akkor miképpen létezhet a fizikán túli. Takács Zsuzsa lírai teodíceája következetes és radikális – az Isten létére vonatkozó kérdést olykor a groteszk, sőt, kegyetlen Isten-arc versbeli megalkotásával teszi föl. A kötetnek ezt a részét a metafizikai kiszolgáltatottság három parabolája zárja – a teremtmény kiszolgáltatottságáé a Gazdával, a Kísérletezővel, a Nagymesterrel szemben. De ez már nem csak egy magányos hang szólama: a veszteségnek, időnek, romlásnak való kitettség létrehozza a kérdezők közösségét. A Nyelvtan, haladóknak című ciklust ezek után a megoszthatatlan tapasztalathoz, a Másik szenvedéséhez való odatartozás foglalkoztatja. A háromrészes nagy sorozat, a Tizenkét kísérlet – Folytatás – Mélypont és remény olyan szerepversként szólal meg, mely a halálos betegség, majd pedig a felépülés stációiban lépne a Másik helyébe. Minden strófa egy-egy imádságszerű megszólalás, a búcsúzónak és visszatérőnek egy-egy szava a maradókhoz, övéihez, és ahhoz – vagy annak hiányához –, akitől léte függ. A líra felajánlása (maga a ciklus is az Ajánlás című szöveggel kezdődik): válhasson a Másik imádságává (olykor ellen-imájává is), ha az már nem tud beszélni; lehessen a Másik megmentője. (A „megmentés” szót Borbély Szilárd használja Takács Zsuzsa költészetével kapcsolatban. A kérdésfelvetés hátterében a magyar irodalom leggrandiózusabb költői megmentés-kísérlete áll, Pilinszky Jánosé. Pilinszkynél szinte teljességgel öniróniától mentes a költői áldozathozatal, Takács Zsuzsánál, Borbély Szilárdnál ez már a saját abszurditását pontosan és élesen látó gesztus.) „A másikként megmutatkozó test értelmezésére tett kísérlet a másikként megmutatkozó lélekhez való hozzáférkőzés egyetlen számunkra, emberek számára adott lehetősége” – írja Borbély. De ez a lehetőség megvalósulhat-e? E világi lehetőségünk-e ez egyáltalán? A szerepvers különös fikciós struktúrája, az artisztikus-látomásos képvilág pontosan jelzi, hogy az én nem válhat eggyé a szereppel, a Másikért és a Másiknak felkínált könyörgés nem ér célba. Újra sorolhatjuk a vers által felkeltett kérdéseinket. Miért nem adathat meg ez az egymás helyébe állás, az egymásért és egymás által való szólás? Szorongásunkon, sőt rettegésünkön bukik el? Vajon a vers nem éppen e végső igyekezet nyoma, mementója? A költészet szava nem a legtöbb-e, ameddig a szeretet magányos szólama eljuthat? A líra: a kudarc merészsége? Mérhetetlen merészséggel vall kudarcot az Azonosítás című háromrészes szöveg is, mely fájdalmas abszurditással egy öngyilkos szavaként kínálkozik fel. Az én ki akar törni önmagából, a Másikhoz, a Másikért, hogy megszabaduljon és fölszabaduljon (a „fölszabadult” A kivezető úton című vers hangsúlyosan József Attilától kölcsönzött szava). De ha nem juthatunk el az akár fizikai, akár metafizikai Másikig, kicsoda szabadít föl/meg (e halálnak testéből)? Végül A test imádása című, eltervezett, ám meg nem valósult kötet záróversében (A fölázott föld előtt) elérkezik az enyhület:

Honnan lehet „utoljára összeszedni az erőt” – a vers ezt nem mondja meg, mint ahogyan az sem tudható, mi az enyhület, a feléledés, a visszatérő öröm, a gyógyulás forrása. A Tolsztoj-újraírás abban is végtelenül precíz, hogy sem az összeomlást, sem a lábra állást nem engedi ki a testi tapasztalat köréből. És testi esemény az az egész teremtett világ iránti szeretet- és hála-érzés is, amely e saját, apró feltámadást kíséri: aki lábra áll, végül térdre esik.

A test imádása című kötet azért nem valósult meg, mert a végére beírta magát az India-ciklus (szó szerint, erről Takács Zsuzsa a Literának készített netnaplójában beszél). Itt is testek intenzív találkozásáról olvasunk; a ragyogó szépségű nő és férfi helyett itt egy depressziótól, munkától, öregségtől meggyötört test találkozik a szennyes, haldokló, leprás, elhagyott, rothadó testtel – és azzal, akit maga a megszólítás tesz testté: Krisztussal. Itt is van extázis, kilépés az énből – a versnyelv, ahogy a sajáttól az idegen szövegbe hajlik át, ugyanazt a lehetetlennek tűnő mozdulatot ismétli, amivel a főszereplő, Kalkuttai Teréz lép ki megszólítottjaihoz az önmagába való végzetes bezártságból. Ki a depresszió forrása, és ki az enyhületé, megint csak nem tudjuk meg. Van-e forrása az örömnek, vagy „leromlott szervezetem kémiája volna”, kérdezi a zárószonett, a vágyva vágyott „boldogsághormonhoz” címzett Endorphin.

Mint a mozdulatlan tánc, olyan a felszabadultság extázisa; noha néhány stációval, néhány szonettel azelőtt a legsúlyosabb ítéletben épp az ellenkezője mondatott ki: „Szenvedésem nem vezet extázisra” (A darjeelingi vonaton).

Az imádott testtel való találkozással és a szeretet távoztával kezdődött a kötet; majd a szeretet és az imádás az ironikus teodíceai kétely szólamában tért vissza („…futkározzunk kedves / ketrecünkben, szeressük egymást, / önmagunkat, és imádjuk Őt!” – Kérdés és válasz), végül pedig az India-ciklusban csak hiánya által, vendégszövegként jelent meg („…Téged, akit szeretnék / szeretni”), sőt a vendégszöveg vendégeként („Nincs bennem… / szeretet”). Mégis úgy tűnik, hogy az a versbeszéd, amely lemond a saját nyelvről és a maga töredékes mondatait a Másik nyelvének töredékeihez igazítja hozzá, éppen a szeretetlenség állításával jut el a szeretet esélyéhez. (Az Űzz ki című szonettben megidézett Kertész Imre-szöveg, a Jegyzőkönyv kitüntetett pontja, a „Nincs bennem szeretet”-mondat az utólagos átértelmezésben mintha épp önmaga ellentétévé alakulna.) A test imádása – India mindazonáltal nem tanmese az „igaz szeretetről”. Éppen az e kettős, mellérendelő kötetstruktúra legnagyobb adománya, hogy nem helyezi hierarchikus viszonyba egységeit; vagyis a fizikai test imádását, a szexualitást nem játssza ki a misztikus imádattal, a szolgálat odaszántságával szemben; a vágy, sőt a megcsalás történeteit nem becsüli le és a „szent szerelmet” nem becsüli föl – nem ítélkezik.

A saját nyelvét feladó vers az azonosítható identitástól eloldozódva minden test jeleként adja magát az olvasónak, az olvasók közösségének. Borbély Szilárd új kötetében is így válik közös testünkké a magzatát elvető és sirató, meggyötört, megerőszakolt női test. A vers általi részesedés egymás történeteiben a líra archaikus potenciálját éleszti fel: a terapikus, rehabilitáló költészetét (amely e különös funkcióját nem váteszként veszi magára, hanem elszenvedi és történni engedi). „Kalkuttai Teréz az Istentől és a nyelvtől egyaránt elhagyott szent példázatát mutatja fel, aki Indiában, a teljes szegénység megrendültségében mégis aktív és cselekszik. Megrendítő versekben szól a nyelv elégtelenségéről ez a ciklus, és a jövő felé mutat” – írja Borbély Szilárd Takács Zsuzsa kötetének záróciklusáról. A jövő felé mutat A test imádása – India című kötet egésze, amely a test útjának, lehetőségeinek teljességét kívánja végigjárni – ez mind én voltam, te voltál, mi voltunk, vagyunk, lehetünk és leszünk egykor.