világgá indultunk

tulajdonképpen semmit nem éreztem az egészből,

leugrottam, a karom fennakadt a drótkerítésen.

egy darabig rángattam, nem kár a trikóért. félő

volt, anyám felpofozna érte, de túl akartam lenni

az egészen, tudtam, hogy segítséget kérnem késő.

a haverom, akivel lógni készültem, anyátlan volt.

világgá indultunk, én dacos tízéves, a rangidős

előtt másztam ki, ugrottam át, indultam volna gyalog.

kár, hogy akkor berezelt szabi. ez tőle meglepő,

hisz részeges apja hiába kegyetlenkedett velük.

anyjukat kilökte a másodikról – mást hazudott.

nem vitték sittre. a két gyerek nevelőszülőkhöz került.

szabi csak bámulta némán, vérző, cingár karomat.

én elkendőztem volna a trikóval, de elszivárgott tervünk,

szabadságunk, végérvényesen. zsibbadt voltam,

de észnél, kevés húsomba fúródott a drót, már kívül

az udvaron. „L” alakban szakította be a bőrt a bicepszen.

szabi magamra hagyott. felnőtté sorvaszt a hús, rémült

tekintete maradt velem, míg én egyedül, sokáig, lopnom

nem kellett ügyesebben, mint másnak. elmúlt sok ősz,

alig emlékszem tetanuszra, hazugságra, de néhány pofon

azért dühített. lemondó, fehér száját nem felejtem el soha.

nincsenek szabadnapjai. ukráncigi-csempész és drogot

árul. meg lehet bocsátani az árulóknak. egyszer. nézd!

már ilyen halvány a heg, mit a rozsdásdrót hagyott.