Miközben élte a kommunizmusban csalódott, továbbra is baloldali ’nemzsidó-zsidó’ értelmiségiek mindennapi életét, nekilátott megírni a Terelőút című regényt – s ahogyan maga ez a gesztus, úgy a könyv radikális attitűdje sem volt magától értetődő. Ahhoz, hogy a szöveget megbonthassuk, hogy érvelni tudjak annak radikalizmusa mellett, hogy miért is tekintem máig sem észre, sem tudomásul nem vett ’coming out’-nak, úgy vélem, először hátrébb kell lépnünk, s ha még oly vázlatosan is, de utalnunk kell a – korszakban használt kifejezéssel élve – ’lágertéma’, illetve a ’zsidóüldözések’ ábrázolásának mikéntjére. Ugyanakkor nyilvánvalóan Gera szövege kapcsán nem ígérhetek az olvasónak egy ’Holokauszt-ábrázolás az 1945 utáni magyar irodalomban’ című megíratlan és megírhatatlan monográfiából egy fejezetet.

Közvetlenül 1945 után, a felszabadulást követően számos, a háború alatt történtekkel foglalkozó önéletrajzi ihletésű, részben szépirodalmi igényű memoárkötet látott napvilágot, melyek mindössze igen szerény része kanonizálódott, értelemszerűen elsősorban azok a szövegek, amelyek már neves alkotókhoz voltak köthetőek: Kassák, Déry, Szép Ernő, Zsolt Béla művei. A Kis könyv haldoklásunk emlékére, az Alvilági játékok, az Emberszag, a Kilenc koffer ugyan hosszú évtizedeken át másodlagos szerepet játszottak a fentiek életművének recepciójában, de mégis az irodalmi, társadalomtörténeti nyilvánosság keretein belül kerültek a peremre. Ám ezek mellett a kötetek mellett ott voltak a saját korukban gyakran tudomásul sem vett, utóbb szinte teljesen elfelejtett szövegek, amelyeknek töredékes hatástörténeti mechanizmusa ma még csak igen nehezen rekonstruálható. Holott olyan könyvekről van szó, melyek pusztán dokumentumértékük miatt is figyelmet érdemeltek volna, s érdemelnének ma is, mert ha esztétikai színvonaluk úgymond ’ingadozó’ is, attól még a magyar nyelvű szövegkorpusz azon fontos részéhez sorolhatóak, amelynek kiemelt szerepe lehetett volna, és lehetne ma is, a nemzeti önismeret, az emlékezetpolitika fájdalmasan hiányos narratívájában. Ezek a szövegek ott voltak az 1945 utáni idők kulturális tereiben, így komoly segítséget jelenthetnek a korszak mentális normáinak, társadalmi fantáziájának rekonstrukciójához.

Mindez akkor is így van, ha adandó alkalommal más nyelveken sem nagyon tér el a helyzet a magyarországi tapasztalattól: a lengyelországi, részben jiddisül, részben lengyelül írt emlékiratok is mindössze az elmúlt bő tíz évben kerültek a történelemmel, társadalomtörténettel foglalkozó nemzetközi, angol s német nyelvű nyilvánosság érdeklődésének homlokterébe.

Sz. Palkó Vilma A német halálgyárak című kötete a Gábor Áron könyvkiadónál látott napvilágot,4 1945-ben, az Új Idők–Új Könyvek sorozatban, amelyben (akkortájt) ismertebb szerzők is publikálták dokumentum jellegű, illetve szépirodalmi műveiket, amelyek mind a közvetlen múlt feldolgozására vállalkoztak. A kiadó sorozatában többek között Gyenes István, Lévai Jenő, Dr. Pados Pál, Palásti László, Stella Adorján, Tombor Vilmos műveit találjuk. Sz. Palkó Vilma szövegének dokumentumértéke ma is komolyan veendő: fontos beszámoló arról a tudatállapotról, arról a közvetlen reflexióról, ahogyan a koncentrációs tábort a szociáldemokrata, kommunista politikai eliten kívül álló civil átélte. (Ennyiben Buchinger Manó5 és Betlen Oszkár6 szövegei inkább a párthoz tartozó öntudat legyőzhetetlen erejéről tanúskodnak, mint bármi egyébről.)

Ez a szöveg szinte riasztóan közvetlen, igen csekély esztétikai távolságtartás jellemzi, s mindez hosszú évtizedekkel később még sokkal zavarba ejtőbb, illetve kezelhetetlenebb. Ugyanilyen, újraolvasást követelő, nehéz olvasmánynak vélem például Hegedűsné Molnár Anna Miért? Egy deportált nő élményei a sárga csillagtól a vörös csillagig című kötetét, amely Aradon a Me-Ta könyv és Zenemű kiadóvállalatnál jelent meg 1945-ben, hat hónappal a szerző hazatérése után.7 Mint azt Braham fent említett bibliográfiája is bizonyítja, több száz(!) további példát találhatunk az ugyancsak a könyvtárak mélyén, évtizedeken át recepció nélkül maradt korabeli könyvekre, amelyek mind azt mutatják, hogy milyen mély és nagy is az a képzeletbeli kontinentális talapzat, amelyet Gera kötetének értelmezése kapcsán az olvasó megpillanthat. A fenti kötetekből azért (is) tartottam fontosnak két, hosszabb szövegrészt idézni, mert azokból jól érzékelhető, hogy a – nevezzük így – magyar nyelvű Holokauszt-szövegben milyen drámai szerepet játszik az idő, a személyesből történetivé forduló idő tudomásulvétele, illetve eltagadása, az azzal való szembeszállás követelménye, normája.

Míg mindkét, (számomra) ismeretlen sorsú szerző a reflektálatlanság evidenciájával fogalmaz, egyiküknek sincsenek reflexív (párt)politikai megfontolásai, addig a múló időnek megfelelően, több olyan szöveggel találkozunk, amelyek már közelebb visznek Gera munkájához, s amelyek az időbeli távolságból következően az élmények emlékké változásával, tehát a mnemotechnika metamorfózisával való küzdelem nyomait viselik magukon – amely aztán a Terelőút alapkérdése is lesz. Azaz, akkor, amikor a túlélő újrakezdett életének évei, súlya áll az emlékké vált múltja és az amúgy évtizedeken át közönyös jelene közé. Tehát nem is pusztán a korszak politikai követelményrendszere vezett a szinte kötelező felejtésre, hanem abból következően az életben maradtak világának mindennapjai.

A Pokoltánc paradoxona hatja át, már-már abszurd mértékben a kommunista politikus, a nómenklatúrához tartozó Betlen Oszkár 1959-ben megjelent, fent említett, Élet a halál földjén című, a párt kiadójánál, tehát a Kossuthnál megjelent munkáját is. A buchenwaldi tábor mindennapjait felidéző könyv a kommunisták hősi ellenállásának állít emléket. Az olvasó egyetlen pillanatra sem szembesül azzal a ténnyel, hogy az illegális kommunista tevékenységért letartóztatott szerző amúgy maga is a zsidótörvények hatálya alá esett volna, ha politikai munkásságával már nem érdemelte volna ki a deportálást. Lehetetlen eldönteni, hogy Betlen tényleg őszintén kívül helyezte volna magát származása tényén, vagy pusztán követte a párt illemkódexét, amely normának kialakításán aztán újságíróként, hosszú éveken át maga is rendíthetetlenül dolgozott. Mindenesetre az elmúlt évtizedekben nem gyakran forgatott könyv sokkal inkább a kommunista ideológiai tudat megrendítő textuális emlékműve, mintsem érvényes beszámoló arról, amit Betlen amúgy valóban láthatott, s ténylegesen átélt. 1945 és 1959 között már épp elég idő telt el ahhoz, hogy a háború utáni ideológiai-politikai viszonyok, elvárások teljes mértékben determinálják a szöveget. Viszont ugyancsak 1959-ben látott napvilágot a Szépirodalminál Bodó Béla Káin visszatért című, akár regénynek is olvasható novellafüzére, amely a deportálás, a láger és a visszatérés kalandjait idézi fel. Bodó neve ma elsősorban a Brumi-könyvek írójaként ismert, s munkássága fontos szerepet játszott a Kádár kori gyermekirodalom humanizmus paradigmájának kialakításában. Mások a Bodóhoz köthető ismert, részben igaz városi legendára emlékezhetnek, amely szerint a Népszava ügyeletes szerkesztőjeként nem vette észre, hogy a Sztálin súlyos betegségéről, gyakorlatilag haldoklásáról szóló közleményben, a nyomda ördögének jóvoltából a magyar nép nem „megrendülten”, hanem „megrendelten” értesült az akkortájt igencsak szomorúnak számító hírről. A Káin visszatért című kötet emlékezete ugyancsak elsüllyedt, holott szemlélete jelentős mértékben eltér a fentiekben rekonstruált ideológiai normáktól áthatott szövegektől, s manapság is érvényesnek tekintett kérdéseket tesz fel.

„Elviszik az országból. Hát elviszik. Vége mindennek? Hát vége. Pont. Nem vette észre, hogy közben liheg. Az önáltatatás pedig fokozódott. Mennyit élne még? Legfeljebb harminc-negyven évet. És akkor is pont lenne. Akkor is!… De különben mit tehetne?… Az erőszak ellen nincs menekvés. Előbb megalázták, később megölik. Tehetetlen.” (14–15.) Ez a hang, illetve felismerés teljes mértékben nélkülözi az ideológiai retorikát, hasonlóan a tíz évvel később, a Magvetőnél megjelent F. Csillag Olga Mert megtörtént a XX. században című memoárjához, amelyet utóbb szintén teljesen elfelejtettek. Holott ez a szöveg is azért figyelemre méltó, mert az eltelt idő és a normatív társadalmi közbeszéd ellenére, ebben a könyvben még mindig a közvetlen élmény rögzítésének a szándéka, és a rögzítsre való képesség volt domináns. S az államszocializmus biztonságos és békés mindennapjainak múlt nélküli éberálomhoz hasonló világában az ilyesfajta szövegek tényleg felforgatóak, azaz kezelhetetlenek, beilleszthetetlenek voltak.

Persze néhány, valóban elfelejtett szövegből nyilván csak részben rekonstruálható az az irodalmi szövegek gyakorlatát is determináló szemléletmód, amely 1945 után folyamatosan átalakult, s amely évtizedekre kijelölte a zsidóságról, a koncentrációs táborról, a hazatérés körülményeiről, a túlélésről való beszédmód lehetséges határait, azt a normál állapotot tehát, amely logikusan következett a Rákosi-, majd Kádár-rendszer ideológiai univerzumából. Nyilván ez az utólag elsősorban maguknak a szövegeknek az összefüggésrendszeréből kibontható, rekonstruálható episztémé szabta meg azoknak az irodalmi alkotásoknak a lehetőségtartományát, tehát sorsát is, amelyek Gera munkájához hasonlóan, részben, inkább a bibliográfiai említés szintjén maradtak meg a kultúrtörténeti elbeszélésekben. Így Bárány Tamás Apátlan nemzedék című 1960-as, Ember Mária 1974-es Hajtűkanyar, Gyertyán Ervin Szemüveg a porban című 1975-ös, Keszi Imre 1959-es Elysium című regényét érdemes megemlítenünk, amelyekben az úgynevezett ’zsidó szempont’ az elbeszélés szerzőjével azonosítható. De azt hiszem, épp ilyen fontos rögzítenünk a későbbi évtizedekben létrejött Holokauszt-paradigmán kívüli, de 1944-et vagy a felszabadulás korszakának percepcióját rögzítő szövegeket, mint Fekete Gyula 1963-ban megjelent, Az orvos halála című regényét, Darvas József ugyanazon évben közölt Részeg eső című, végül félbemaradt nagyregényét, illetve Cseres Tibor 1956-os Here báró című alkotását, amelyek mind valóban kívülről látják s láttatják a zsidókat, illetve a velük történteket. Az orvos halála (amelynek filmes változatában Páger Antal játszotta a főszerepet) különösen emlékezetes példája a korszak asszimilációt magától értetődőnek tekintő szemléletének. A Fekete életművének kiemelkedő részéhez tartozó regény ma is hasznos olvasmány azoknak, akik annak a bonyolult társadalomtörténeti folyamatnak a rekonstrukciójában, magyar nyelvű genealógiájában érdekeltek, amelyet utólag Holokauszt-paradigmának hívunk, de amelyet a kortársak e nélkül az egységes vonatkoztatási rendszer nélkül éltek át.

A fiktív topográfia, a Szászországból átemelt városnevek, a Cremerre átírt Kremer, mai normák szerint mintha csökkentenék a könyv hitelességét, illetve magyarázatot követelnek. Vajon az autentikus részletek, az eltűnt tetthely nyomába eredő szöveg szerzője miért bánik ilyen különös módon a tényekkel? Ráadásul a láger neve igazán nem apróság – az egész könyv vállalkozása szempontjából döntő kérdés, hogy történetileg hiteles-e, vagy sem.

Nyilván számos hipotézis állítható fel a dokumentum és fikció együttes alkalmazásának miértjére, s én csupán a fent is említett szemléletmódra, paradigmaváltásra hívtam fel a figyelmet. 1972-ben, a könyv írása, majd megjelenése idején, s még utána hosszú éveken át, egész egyszerűen nem létezett az a szemléletmód, amelyet ma a Holokauszt kultúrájának hívunk, s amelyet azt univerzális morális drámaként – megkerülhetetlen közös kulturális és morális örökségként értünk. S itt többes szám első személyen messze nem csak a zsidókat, ellenben a kortárs progresszív társadalmak, kultúrák bármelyikét érthetjük: lévén az univerzális dráma ideális esetben globális. Más kérdés, hogy mindez a politikai gyakorlatban egyáltalán nem ilyen magától értetődő, de tény, hogy az euro-amerikai világban, amelyet régebben az első és második világként definiáltak – eltekintve a neonáciktól – az univerzális morális dráma tézise érvényes. 1972-ben ugyanez a virtuális és valóságos kulturális világ még nem létezett. Azaz Gera még akkor is egy terra incognitát ’fedezett fel’, amikor fikcióvá stilizálta vagy épp szelídítette át a múltat.

Mauthausen egyik Ausenlagerének, altáborának Lubau városába való áthelyezése óhatatlanul is a fiktív regény felé tolja el az egész szöveget, amelynek súlya, jelentése nyilván más volt, mint a kérlelhetetlen tényeké. Ha Mauthausen helyén Lubau szerepel, s a fiktív Lubauban nem leli fel a hős egykori tábora nyomait, akkor az egész probléma sokkal inkább individuális, irodalmi, mintsem társadalmi tény, maga a valóság a kor átélői számára. S valóban: 1972–1973-ban a korszak ideológiai önképében a kötelező érvénnyel ható múlt – egyszerűen nem létezett.

Bibó és Gera Terelőútról szóló levélváltása például ennek a kialakítandó paradigmának a létrehozása érdekében tett lépések közé sorolható fontos dokumentum. „Egyetértek a végső állásfoglalással is – írja Bibó –, de a hozzá fűzött keserű kérdőjellel is.” Bibó számára nyilván nem volt könnyű olvasmány az a zsidó identitás keletkezéséről szóló szöveg, amelynek centrumában a Holokauszt tapasztalata áll. Gera válaszát érdemes teljes egészében idéznünk:

„Budapest, 1973. 2. 19.

Gera hőse, alteregója belebetegszik a sikertelen kutatásba, a reménytelen utazásba, másrészt a trauma hatására, félreérthetetlenül, mint Holokauszt-zsidó születik újra – mindenekelőtt a saját maga számára. „Aztán dülöngélve, tántorogva, minden harmadik lépés után megállva, kibotladozom mégis a kertbe. Az utcára. A kocsiba. Átölelem a kormányt, fejem karomra hanyatlik, várok. Sokáig várok, tudom, hogy el kell jönnie, meg kell hallania, nem hagyhat cserben. Felnézek, ott ül mellettem, ő az. Igen, mondom, tessék, Apa. Ugyanaz a halszálkás ruha van rajta, mint utoljára, óralánca kilóg a mellényzsebéből, cseppet se öregedett. Letörli a homlokom, mosolyog. Nem csalódtam benned fiam, mondja, erre tanítottalak, jól van. Bólintok, pedig tudom, hogy nincs jól. Budapest, 1971. Szeptember 28.” (163.)

Gera újraolvasására nem irodalmárként vállalkoztam, így ez az írás nem más, mint a szöveg kontextusának, jelentőségének s talán jelentésének részleges feltárása. A magyar nyelvű Holokauszt-szöveg megteremtése nem elsősorban és nem kizárólag az irodalomtörténészek, ellenben a társadalomtörténettel, kultúratörténettel foglalkozók dolga, feladata is lehet – mint ahogy remélem, ez az írás is bizonyítja. Talán az irodalomtörténetnek is szüksége van arra, hogy a társadalom- és kultúratörténet rekonstuálja azokat a kontinentáls talapzatokat, amelyre egykor a nyelvjátékok mindennapi világa épülhetett, azt a cenzúrát, amely nem az irodalmon belüli lehetőségeket szabta meg, hanem magát az irodalomba tartozó kérdések, állítások lehetséges körét.

Nem vagyok irodalmár: Gera irodalmi kánonba való be-, illetve visszakerülése olyan kérdés, amelyben jóval óvatosabban szabad állást foglalnom, mint a szöveg leletkénti rekonstrukciója egészét illetően. De abban biztos vagyok, hogy ez a regény, ahogyan az elfelejtett memoárirodalom újraolvasása, nem szegényíteni, hanem gazdagítani fogja azt az összefüggésrendszert, amelyet az irodalmi kánon politikai-esztétikai, azaz kulturális talapzataként tartunk számon. Ha Gera irodalomtörténeti újrafelfedezésére sor kerülhet, akkor ahhoz történetének, lehetséges pályafutása egészének felidézésén keresztül vezethet az út.

Végül, de nem utolsósorban, erősen remélem, hogy ez az írás is hozzájárulhat ahhoz, hogy halála után hosszú évtizedekkel megkezdődjön Gera György utóélete. A kor, amikor a halott helyett, az ő nevében és végül érdekében: csak a művei beszélhetnek.