Konrád György: – Gábor, amikor éppen nem vagy otthon, és Pécsre gondolsz, milyen képeket látsz?

Csordás Gábor: – Két hely van, ami nekem nagyon fontos Pécsett. Az egyik már régen nem létezik, a másik mostanában szűnt meg, legalábbis korábbi formájában. Az egyik a Balokányliget, a másik a régi Széchenyi tér. A Balokány nagyon közel volt a házunkhoz, kisiskolás koromban oda vittek minket játszani, a tó környékén randalíroztunk, meg persze strandra is oda jártunk. A Széchenyi tér pedig azért fontos helyszíne az életemnek, mert iskolába menet arra vitt az utam, később pedig ott laktunk a tér közelében, az egyik mellékutcában.

– A Nagy Lajos Gimnáziumba jártál?

– Igen. Gimnazista koromban is sokat üldögéltünk a téren, tanítás után vagy a nagyszünetben, amikor ellógtunk az iskolából.

– Az a környék, ahol most laksz, nem annyira jó?

– Az éppen annak a városrésznek a határterületén fekszik, ahol gyerekkoromban meg gimnazista koromban mozogtam. Most két utcával vagyunk a Király utca alatt, annak idején két utcával fölötte laktunk. Gyerekként ezt a környéket bejártuk, hozzátartozott a mindennapjainkhoz.

– Más városban is éltél?

– Nemigen. Rövidebb-hosszabb időt más városokban is eltöltöttem, például Veszprémben, amikor a feleségem, Koszta Gabriella ott játszott a színházban, abban az évben, amikor éppen nem szerkesztettem a Jelenkort. Sokfelé utazgattam, de huzamosabb ideig sehol sem éltem Pécsen kívül.

– Képes vagy még szépnek látni a szülővárosodat? Tudod úgy szemlélni, mintha nem ismernéd?

– Abszolút. Mostanában sokszor előfordul, hogy kilépek egy kapun, körülnézek, és elgyönyörködöm a látványban.

– Mit javasolnál azoknak a turistáknak, akik szeretnék megnézni a kulturális fővárost, hova menjenek először?

– Isztambulba.

– Erre nem mindenkinek van módja. Tegnap a fiam hozott le a barátnőjével, és amikor este elváltunk, azon tűnődtem, mint mondjak nekik, merre induljanak, mit nézzenek meg a városban. Te mit mondanál?

– Vannak rejtett helyek, amiket kevesen ismernek és nagyon szépek.

– Például?

– Például a Puturluk.

– Azt én is nagyon szeretem. A Zidinát meg a Puturlukot. Miféle nyelvből jönnek ezek a nevek?

– A Puturluk félig szláv, félig török név. „Poturcsiti” azt jelenti, hogy eltörökösödni. A „luk” pedig a törökből származó képző, bizonyos fajta emberek összességét jelöli. Például „dunja” bosnyákul a világ mint fizikai tér, „dunjaluk” pedig a világ mint az emberek összessége. Vagyis a puturluk olyan hely, ahol az eltörökösödöttek, azaz a bosnyákok laknak. Ez volt a bosnyák negyed Pécsett.

– Mondd, igaz, hogy ezek a házak feketére voltak festve, és a városfalon belül csak törökök lakhattak?

– Csak törökök? Az biztosan nem igaz. Nem voltak itt olyan sokan a törökök, hogy csak ők lakjanak a városban. Arról sem hallottam még, hogy feketére lettek volna festve a házak. Az viszont tény, hogy később, a török idők után, amikor már püspöki város volt Pécs, csak katolikusok lakhattak a városfalon belül.

– A reformátusok se?

– Nem bizony. Ezért van a református templom is lent az állomásnál, és ezért laktak a bosnyákok a Tettyén, a szerbek meg a Rácvárosnak nevezett nyugati külvárosban.

Ágoston Zoltán: – Egy időben egyetlen keresztény templom működhetett a városban, az is a városfalon kívül: a Mindenszentek temploma a Tettye aljában, ahol a híres Pécsi Disputa zajlott. Akkoriban felekezeti különbségekre való tekintet nélkül együtt gyakorolták a vallásukat a keresztények, még az unitáriusok is ott tartották az istentiszteleteiket.

– Ha jól tudom, Pécs igazából a tizenkilencedik század végén kezdett fellendülni.

– Igen, a legtöbb belvárosi épület akkoriban épült. A kései romantika stílusa ma is dominál a városban.

– Kik voltak az építtetők?

– Nagyjából kétféle épület van a belvárosban ebből a korból, a környékbeli nemesek, földbirtokosok kis városi palotái, amelyek ma is felismerhetők a homlokzatukon lévő címerről. A másik típust az akkoriban megtollasodott kereskedők és iparosok házai képviselik. Általában a kereskedők voltak a gazdagabbak, az iparosok kisebb házakat építettek. Pécs ilyen szempontból jó helyen fekszik, mert a balkáni kereskedelem egyik fő útvonala erre, Eszéken át vezetett.

– Több délszláv nyelven is beszélsz. Összefügg ez azzal, hogy itt élsz?

– Nem tudom, mekkora szerepe van ebben Pécsnek. Amikor szerbhorvátul kezdtem tanulni, már jól beszéltem lengyelül, aminek semmi köze nincs a városhoz. A szerbhorvátot csak második szláv nyelvként tanultam meg.

– De Pécsett sok horvát él, ugye?

– A városban nem voltak olyan sokan, inkább a környékbeli falvakban. Akik beköltöztek, hamar elmagyarosodtak. Inkább csak a piacon lehetett a sokácokat látni. Igen, a piacon lehetett horvát szót hallani.

Á. Z.: – Én is jól emlékszem a sokác kofákra a piacról.

– Soha nem gondoltál arra, hogy máshol kellene élned?

– Dehogynem, de nem annyira más városra gondoltam, mint inkább más országra. Az országot szerettem volna időnként itthagyni, nem a várost. A várost sosem akartam elhagyni.

– Budapest nem jelentett alternatívát?

– Nem. Budapest nem érdekelt.

– Noha ismerted Budapestet.

– Ismertem, régóta járok föl és elég gyakran is, de nem szeretnék ott élni.

– Miért nem?

– Hát mert sehol máshol nem szeretnék élni, mint Pécsett. Nagyon szívesen eltöltök két-három hónapot más városokban, de… nem tudom miért, van abban valami jó, ha az ember a gyerekkora helyszínén élhet.

– Szoktál sétálni?

– Igen.

– És ilyenkor merrefelé jársz?

– Mindenfelé, de főleg a Tettye, a Zidina, a Puturluk környékén, azokban a kis hátsó utcákban.

Á. Z.: – Gábor biciklizni is szokott, meg van kertjük is.

– Igen, van egy kis kertünk a Jakab-hegy oldalában.

– Gyakran vagy ott?

– Hogyne, ott szoktam dolgozni. Mindig biciklivel megyek ki. Oda tudok elvonulni, ha fordítani kell valamit vagy írni akarok…

– És ott írsz valamit?

– És akkor ott írok. Az is a gyerekkori helyszínek közé tartozik.

– Elmondhatod magadról, hogy tüke vagy?

– Igen, mert nagyapámnak volt szőlője. Ez a tükeség kritériuma. A szőlő a Kispiricsizma-dűlőben volt, később szétosztotta az öt gyereke között. A mi részünk is sokáig megvolt, de amikor beköltöztünk a belvárosba, a szüleim eladták, hogy lakást vehessenek.

– Hogyan jellemeznéd az igazi tükéket? Milyen tulajdonságaik, erényeik vannak?

– A tüke réteg főleg a kispolgárság, a kézművesek, mesteremberek köréből került ki. Nyilván egyfajta korlátoltság jellemezte a mentalitásukat, az viszont érdekes, hogy egyáltalán nem tulajdonítottak jelentőséget annak, hogy ki milyen nációhoz tartozik. A pécsi iparos családok közül az egyik bosnyák volt, a másik német, a harmadik horvát…

– Ha jelentős embereket kellene felsorolnod a város történetéből, kiket említenél?

– A nagy formátumú püspököket, Szatmári Györgyöt, Janus Pannoniust, Szepessy Ignácot, Klimó Györgyöt. Aztán például Miroslav Krležát, aki itt tanult a hadapródiskolában, és innen szökött meg a második balkáni háború idején, hogy a szerbek oldalán harcolhasson. Amikor aztán visszaszökött, elkapták. Két hét laktanyafogságot kapott büntetésül.

– Ha összehasonlítod magadban Pécset más városokkal, az előnyei vagy a hátrányai dominálnak?

– Szerintem semmi máshoz nem hasonlítható, teljesen egyedülálló hely. A délies karaktere miatt nagyon eltér a többi magyar várostól. Az is sokat számít, hogy a hegy lábánál, illetve hegyoldalon fekszik. Ez is ritkaság a magyar nagyvárosok között. Számomra ezek a dolgok elválaszthatatlanok Pécstől: hogy mindig süt a nap, és mindig lehet tudni, hogy merre vannak az égtájak, mert északra van a „fönt”, és délre van a „lent”. Magasság szerint, a „fönt” és a „lent” dimenziójában tájékozódunk. Szegeden például ez teljesen lehetetlen.

– Amikor szóba jött a kulturálisfőváros-szerep, erős hangsúlyt kapott, hogy Pécs jó kapcsolatokat ápol a déli régiókkal, olyan városokkal, mint Tuzla vagy Eszék. Létezik ilyen kapcsolat?

– Ez inkább lehetőségként jött szóba. Történelmileg léteztek ezek a kapcsolatok, Pécs valóban a Kelet-Szlavóniát is magába foglaló Pannónia egyik központja volt, és az EKF-fel összefüggésben felmerült, hogy jó lenne feleleveníteni ezt a hagyományt. Más kérdés, hogy ez mennyiben sikerült. Azzal, hogy Pécsnek hirtelen lett néhány testvérvárosa a régióban, és a városi vezetők elmentek kávézni a testvérváros vezetőihez, még nem léptünk előre ezen a téren. Sokkal jobban ki lehetne használni a lehetőségeket. Emlékszem, rövid ideig a zágrábi vonat is Pécsen keresztül közlekedett.

– Mikor volt ez?

– A kilencvenes években, aztán megint átirányították Gyékényes felé. Pedig az nagyon jó volt: az ember fölült itt a vonatra és néhány óra múlva leszállt Zágrábban.

– Annak idején elég sokat voltam Balatonszemesen, és a kisfiaimmal sokszor üldögéltünk az állomáson, mert szerették a vonatokat. Nagy ünnep volt, amikor megjött a Róma–Moszkva expressz, és megállt Balatonszemesen.

Á. Z.: – A tágasság érzetét keltették ezek a kapcsolatok. Eszékkel azért a mai napig elég szoros a viszony, a kulturális fővárosi programtól függetlenül. 2002-ben az eszéki egyetem megkereste a Jelenkor folyóiratot, és attól kezdve több antológiát is sikerült párhuzamosan, horvátul és magyarul is kiadnunk a kortárs magyar és a kortárs horvát irodalom témakörében.

– Eszéken?

Á. Z.: – Eszéken és Pécsen. Most éppen a kortárs horvát drámakötet készül, Gábor az egyik fordítója. Más kérdés, hogy a nyilvánosságban, a médiában ez alig jelenik meg, szemben bizonyos protokolláris eseményekkel.

– Gábor, neked személyes kapcsolatod is van horvát, bosnyák, esetleg szerb írókkal, irodalmárokkal?

– Hogyne, nagyon sok barátom van Belgrádban, Zágrábban – és Ljubljanában, Mariborban, mert a szlovénokat se hagyjuk ki. A tuzlai polgármestert, aki maga is író ember, vagy húsz éve ismerem.

– Hogyan születtek ezek a barátságok?

– Jazmin Imamovićtyal egy isztriai írótalálkozón, Pazinban ismerkedtem meg, még a délszláv háború idején. Mindjárt kapott is egy díjat, én voltam az egyik méltatója. Aztán a háború után polgármesterré válaszották Tuzlában, és azóta is ő tölti be ezt a tisztet. Elég jó verseket írt.

– A háború idején sokan jöttek Pécsre?

– Rengetegen menekültek ide. A háború tetőpontján harmincezer menekült élt Pécsett és a környékén. Két hullámban érkeztek, először Boszniából, nem csak Pécsre, hanem Szegedre is, aztán amikor Horvátországot is utolérte a háború, jöttek a szlavóniaiak. Akkoriban Uránvárosban laktunk, minden délelőtt ott sétáltak a házunk előtt egy szarajevói elmeszociális otthon kitelepített ápoltjai. Sokáig éltek itt, a pszichológusukkal egészen összebarátkoztam. Ő később eltűnt a háborúban. Nemrég láttam egy riportot a tévében, arról, hogy ennek az otthonnak néhány lakója még tavalyelőtt is Debrecenben élt.

– Többen itt maradtak?

Á. Z.: – Talán a kisebb baranyai helyiségek, például Siklós környékén maradtak néhányan.

– Akkoriban Siklós, Harkány vagy Szigetvár felé menet az összes vasútállomáson ott álltak a menekültek lakóvagonjai.

Á. Z.: – Aztán kicsivel később próbáltak kis üzleteket nyitni, Siklós környékén egész bódésorokat húztak fel. Próbáltak valamihez kezdeni abból a pénzből, amit német márkában ki tudtak menteni otthonról. Azóta ezek is eltűntek.

– Az itteni horvátok között is vannak jó barátaim, két kitűnő fiatal értelmiségi. Egyikük, Stijepan Blažetin, azaz Blazsetin István irodalomtörténész és elég jó költő. Horvátul írja a verseit, vele sokszor találkozom. A másik Dinko Šokčević, Sokcsevits Dénes, aki nemrégiben lett a horvát tanszék vezetője. Kiváló történész, több könyvet írt a horvát-magyar történelmi kapcsolatokról, nagyon korszerű szemléletű tudós.

– Annak idején Pécsről gyakran jártatok az adriai tengerpartra?

– Annak idején nem, mert nem kaptam útlevelet. De a kilencvenes évektől kezdve igen.

– A kilencvenes évek előtt nem piros útlevél kellett?

– Nem, kék. Tudod, ha az ember nagy ritkán hozzájutott a kék útlevélhez, akkor nem Jugoszláviára pazarolta, hanem Nyugatra ment. Nyolcvankilenc után, amikor a gyerekek még kicsik voltak, néhányszor voltunk a tengerparton, de aztán jött a háború. Mostanában viszont évente visszajárunk, van egy helyünk...

– Számodra kézenfekvő dolog, hogy oda jársz?

– Persze, nagyon közel van. A nyelvet ismerem, egy csomó embert ismerek arrafelé.

– Mostanában melyik vidéken nyaralsz?

– Zadartól délre, Šibenik és Trogir között van egy helyünk.

– A vajdasági magyar irodalomnak Péccsel is voltak kapcsolatai? Vagy inkább Szegeddel?

– Igen, Szegeddel jóval szorosabb a kapcsolat. Amikor a Jelenkorhoz kerültem, egyik első lépésként igyekeztem meggyőzni Szederkényit arról, hogy vonjuk be a délvidékieket. Végel Lászlóval és Tolnai Ottóval létre is jött ez a viszony. Később, amikor Thomka Beáta Pécsre jött Újvidékről, részben a már meglévő kapcsolatok miatt, sokkal szorosabbá vált az együttműködés a vajdasági magyar irodalommal. Sokan gyökeret eresztettek Pécsett.

– Azóta is él ez a viszony?

– Él. Tolnai Ottó a Jelenkor szerkesztőbizottságának a tagja…

Á. Z.: – …ahogy Thomka Beáta is, aki rengeteg ottani szerzőt fordított, és a saját tanulmányírói munkája révén is sokat tett a közvetítésük érdekében. A Jelenkorban az előbb említett eszéki kapcsolatnak köszönhetően például szinte évente szerepel horvátból fordított anyag, de magyar nyelvű tanulmányokat is közöltünk a térség irodalmáról. Nemrégiben Radics Viktória készített összeállítást számunkra a boszniai irodalomról. Létezik egy „Review within review” nevű program, ennek a keretében is megjelentettünk egy horvát számot. A Fantom slobode nevű horvát lap anyagait mutattuk be.

– Fantom slobode?

Á. Z.: – Igen, a szabadság fantomja.

– A barátom szerkeszti, Nenad Popović. Nyilván te is ismered őt, Németországból.

– Furcsa, de Horvátországban még egyetlen könyvemet sem adták ki, holott Szerbiában tizenkét kötetem jelent meg Vickó Árpád fordításában.

– Nyilván Horvátországban is azokat olvassák. Azért nem adták ki horvátul.

– Gondolod?

– Az valamikor egy kultúra volt… a magyar fordítók többsége egyébként Szerbiában, a Vajdaságban él, Horvátországban csak kevesen vannak.

Á. Z.: – Mostanában jelentkezik egy fiatalabb korosztály, például Kristina Katalinić, nemrég kezdte a pályáját, kitűnő fordító.

– Téged hogyan érintett a kultúrfővárosi szerep? Mit szóltál hozzá?

– Hát ez nehéz kérdés.

– Örültél neki vagy nem?

– Óriási csalódás volt, hogy a város vezetése elszúrta a dolgot. És felháborító is, ha arra gondolok, hogy mi lehetett volna belőle és hogy mi lett valójában.

– Az előző vezetés tényleg nem volt valami fényes.

– Katasztrofális volt. A városházán minimum tíz éve egyetlen olyan ember sincs, akinek bármi köze lenne a kultúrához. Nem értettek semmit az egészből. Nem is a rosszindulat volt a legnagyobb baj, hanem az, hogy nem fogták föl, milyen lehetőség nyílt meg a város előtt.

– Nekem akkor úgy rémlett, hogy sok értelmiségi van itt, akik látják ezt a lehetőséget, és önálló javaslatokkal is előállnak.

– Csakhogy ezekből szinte semmi sem valósult meg. Valahogy... nem kapcsolódtak össze ezek a szálak, kezdeményezések, mert nem volt igazi akarat az összekapcsolásukra, és nem állt mögöttük koncepció. Valami kis pénzt mindig osztottak a különféle programokra, bizonyos emberek egymástól függetlenül csináltak ezt-azt, de összefogás nem jött létre.

Á. Z.: – Alapvető probléma volt, hogy a cím elnyerése után a városi vezetés részéről azonnal jelentkezett a független, civil értelmiségiek iránti bizalmatlanság. A vezetők saját diadalukként próbálták beállítani a sikert. Állítólag Toller László azzal dicsekedett, hogy az egészet ő intézte el a „Ferivel”.

– A Ferin Gyurcsányt kell érteni?

Á. Z.: – Igen. Miközben mégiscsak volt egy pályázat, volt nemzetközi bírálóbizottság, amely Pécsnek ítélte a címet. Azt hallottam, a döntés időszakában csak úgy izzottak a telefonok; sokan próbálták meggyőzni az akkori kormányt, hogy egy dolog a szakmai döntés, a bizottságé, és más dolog a politikai döntés. A kettő nem feltétlenül esik egybe.

– Kik mondták ezt?

Á. Z.: – A budapesti lobbi. Ami nagyon erős volt. Az akkori kormány mégis elfogadta a szakmai bizottság döntését. A pécsi vezetés, miután a város megszerezte a címet, úgy gondolta, hogy attól fogva saját hatáskörében hozhat döntéseket. Csakhogy, amint arra Gábor is utalt, ehhez hiányzott az a hozzáértő, tapasztalt apparátus, amelyik alkalmas lett volna a kultúra egyes területeire vonatkozó koncepció megalkotására. A civilek meg, amikor látták, hogy úgyis hatalmi szóval döntenek mindenről, kivonultak az egészből.

– Úgy látjátok, hogy csalódottak az emberek? Vagy azért bizonyos elégtételt is kapott a város?

– Akikkel én beszélgetni szoktam, azok számára egyértelműen csalódás az EKF. Illetve mostanában, szeptember táján mintha elkezdett volna élni a város. A nyáron nem voltam itthon, és most, hogy visszajöttem, ezt látom. Örülök neki, de azt hiszem, ez inkább amolyan vurstliszerű, lacikonyhás elevenség, nem tartós.

– A kulturális események között helybeli művészek rendezvényei is szerepelnek?

– Igen, de ezzel is az a baj, hogy a helybeliek produkciói meg a kulturális főváros keretében szervezett nemzetközi rendezvények között semmiféle kapcsolat sincs. Van ez is, az is, de az eredeti koncepcióból, hogy Pécs közvetítői szerepet lásson el, hogy regionális kulturális központként működjön, nem lett semmi. Az volt a fontos, hogy megmutathassuk, mennyire nemzetköziek vagyunk.

Á. Z.: – Ez a „három tenor” paradigma.

– Tessék?

Á. Z.: – A három tenor paradigma. A három operaénekes szupersztár közül kettőt meg kellett hívni, Carrerast és Domingót. Szegény Pavarotti időközben elhunyt, különben nyilván őt is meghívták volna.

– Aztán ott vannak azok a helyiek, akik a hazai pályán elég ügyesen tudták érvényesíteni az érdekeiket, el tudták adni a programjaikat, de pont az hiányzik, ami a lényeg lett volna.

– A pécsi művészvilág nyert valamit a kultúrfőváros által? Megerősödött?

– Hát volt, aki nyert, volt, aki nem. Aki ügyes volt, az nyert. De a város nemigen nyert vele…

Á. Z.: – Nem volt világos, hogy ki, hogyan, milyen érték és teljesítmény alapján kerülhet bele a programokba. A programtanács működése kísértetiesen emlékeztetett a Kádár-rendszer kijárásos szisztémájára. Jelentős művészek maradtak ki csak azért, mert nem előszobáztak eleget a programtanácsnál. Pedig lett volna idő az erről szóló koncepció kidolgozására. Ehelyett a különböző szervezetek közötti politikai küzdelmektől és kompetencia-vitáktól volt hangos a média. A kulturális potenciál különböző szegmenseinek egyesítése helyett gyakran egymás ellen küzdöttek a kulturális élet szereplői.

– Vagyis a pártoktól, a politikai osztálytól független értelmiségi réteg hiányzott.

– Ez az, ami Magyarországon hiányzik. Nem csak Pécsett, máshol is.

– Budapesten azért valamennyire létezik…

– Nem mondanám. Lehet, hogy most lesznek változások, de eddig Budapesten is minden arról szólt, hogy ki melyik táborhoz tartozik.

– Mégis, ha valami szigorú angyalokból álló komisszió előtt kellene apológiát mondanod Pécsről, mire hivatkoznál? Mi a vonzó benne, mi adja a varázsát? Az életművész hajlama?

– Életművészetről azért nem beszélnék. Ahhoz túlságosan ideges ez a város. Az emberek rohannak az utcán. Csak a turisták sétálnak ráérősen, úgyhogy a mediterrán, „andalgós” város képe eléggé csalóka.

– A diákság világára azért csak jellemző ez a ráérősség…

– Pécs sosem volt diákváros, az egyetemeket mindig úgy plántálták ide, és a diákság ma sem vesz részt igazán a város életében.

Á. Z.: – Az EKF-es pályázat felvetette a kulturális léptékváltás fogalmát, ehhez azonban arra lenne szükség, hogy nagyságrendekkel emelkedjék a kulturális fogyasztás volumene. A több tízezer egyetemi hallgatónak kulcsszerepe volna ebben, de ilyesmiről sajnos egyelőre szó sincs. A kulturális rendezvényeket egy szűk értelmiségi réteg látogatja, az egyetemisták főként diszkóba járnak.

– Az ország második legnagyobb egyeteme a pécsi, de ez egyáltalán nem látszik meg a városon.

– Azt hallottam, a koncertek állandó közönsége nagyjából ezer főt tesz ki. Az EKF hatására sem bővült az érdeklődők köre? Nem jött divatba a kultúra?

– Nem mondhatnám. Én például azért nem járok koncertre, mert a jelenlegi koncertterem, az egyetem aulája egyáltalán nem alkalmas erre célra. A legjobb produkciókat is megöli az a hely. Ha lenne igazi koncertterem, talán kétszer-háromszor nagyobb volna a koncertközönség.

Á. Z.: – Remélem, az új koncertterem, a szép építészeti környezet, a tágas tér vonzza majd a pécsieket. Ennek kapcsán hadd mondjam el, hogy bennem hullámzó módon változik az EKF megítélése. Korábban tragikusnak láttam, mostanában pozitívumokat is érzékelek – a Bauhaus-kiállításra, a Rippl-Rónai-kiállításra, a Pécs Cantatra és néhány egyéb zenei eseményre gondolok. Előbb-utóbb a nagy épületek is működni kezdenek, jártam az épülő Zsolnay-negyedben, láttam a Sikorsky-házat, a Gyugyi-gyűjteményt. Ezek maradandó értékek. Szerintem az új Széchenyi tér is jól működik, vonzza az embereket. Mióta megszűnt a járműközlekedés, a sétálók élvezik, hogy szabadon téblábolhatnak a téren.

– Tegnap éjjel megálltam a tér alsó végében, ott, ahol a gyengénlátók számára állították fel a makettet. Jólesett, hogy olyan messze tudtam tekinteni. Lehet azért szemlélődni ebben a városban.

– Azt mindig is lehetett: kiülni valahova, és nézelődni. A Széchenyi tér egyébként szerintem is jobban működik, mint valaha.

– Nekem nagyon fontos volt az az időszak, amikor Pécsett és Szegeden végeztünk szociológiai kutatást Szelényi Ivánnal. Akkoriban írtam A látogató című könyvemet. Mindig a Nádor kávéházban kezdtem a napot, írtam néhány oldalt a könyvhöz. Gábor, mond neked valamit az a név, hogy Darányi úr?

– Hogyne!

– Kis törpe ember volt. Mindig azt mondta, én olyan kicsi vagyok, hogy nekem egy szimpla is elég. A pincérek pedig nagyon kedvesen odaemelték a székre. A legszebb kávéházi emlékem, ahogy az ablakon keresztül elnéztem a járókelőket a Széchenyi téren. Ilyet sehol másutt nem tapasztaltam. A Virág cukrászda is jó volt Szegeden, de az cukrászda volt, nem kávéház.

– Igen, a Nádor igazi kávéház volt. Képzeld, nekünk, fiatal íróknak még törzsasztalunk is volt ott.

– Emlékszem, színházi bemutatók után mindig zajlott az élet a Nádorban, ott voltak a színészek, újságírók, ahogy annak lennie kell. A Nádoron kívül hol lehetett még összejönni Pécsett?

– Például a Jelenkor régi szerkesztőségében. Egy időben, a nyolcvanas évek második felében, a kilencvenes évek elején rendszeresen ott szilvesztereztünk, az egész országból érkeztek vendégek.

– Lakásokban nemigen jöttetek össze beszélgetni?

– Inkább csak szűk körben. Fiatalkoromban például Stark Andrásékkal és Kun László ügyvéd társaságával jártunk össze, ő azóta Pestre költözött. Hat-nyolc emberről volt szó, akik viszonylag rendszeresen találkoztunk. Az ilyen magánjellegű alkalmakon kívül az irodalmi felolvasásokat említeném a Szent Mór utca és a Mária utca sarkán álló egykori belvárosi művelődési házban, ahol most a Bóbita Bábszínház működik. Egy időben ott havonta voltak felolvasások a Jelenkor szervezésében, gimnazistaként jártam oda. A hatvanas évek végétől kezdődő filmszemlék is társasági alkalmakat jelentettek, olyankor rengeteg emberrel lehetett találkozni.

– Budapestre hogyan tekintettetek? Vízfejnek láttátok vagy nagyszerű fővárosnak?

– Pécsett nagyon erős volt a ressentiment, a vidéki sértődöttség. Budapest sok mindent elvett tőlünk. Elsősorban embereket.

– Pécset sokan ugródeszkának használták azok közül, akik Budapestre vagy külföldre akartak eljutni.

– Igen, újabb és újabb nemzedékek hagyták el a várost. Az én generációmnak egy ideig sikerült megkapaszkodnia, de a kilencvenes években egyre inkább beszűkültek a lehetőségek. Nem csak itt, de az ilyesmi mindig vidéken jelentkezik először.

– Felmerült bennetek az a kifejezés Péccsel kapcsolatban, hogy provincializmus?

– Hogyne, folyamatosan éreztük a jelenlétét.

– Mit értesz ezen a fogalmon?

– Egyfajta kettős értékrendet. Hogy van egy helyi értékrend és van egy egészen más is. Valaki helyben világhírű, más pedig ténylegesen. Eszerint az értékrend szerint ha valaki Pécsett fontos, akkor feltétlen respektust érdemel, akkor is, ha egyébként, országosan semmiféle jelentősége sincsen. A Jelenkornál rengeteget küzdöttünk ezzel a szemlélettel. Amikor Parti Nagy Lajossal odakerültünk, évekig harcoltunk Szederkényi Ervinnel, hogy megszabadítsuk a lapot a provincializmustól. Ervin sokkal óvatosabb volt ezen a téren, igyekezett kerülni a konfliktusokat, ami rengeteg vitával járt közte és köztünk. Egészen komoly értelmiségiek időnként még ma is jelentős költőként emlékeznek vissza teljesen jelentéktelen figurákra, akik csak Pécsett voltak ismertek. Ma is létezik ez a provinciális értékrend.

– Ebből ingerültség származott?

– Ingerültség, konfliktusok, amelyek a többpártrendszer megjelenése óta politikai színezetet kaptak.

– Az egypártrendszer idején milyen súlya volt a politikának a városban? Átpolitizált város volt, vagy igyekezett lerázni az ilyesféle kötelékeket?

– Ez a mindenkori vezetésen múlott. Nagy szerencséje Pécsnek, hogy volt egy rendkívüli megyei tanácselnök-helyettese, Takács Gyula, aki kulturális tanácselnök-helyettesként sokat tett a politikai hatások tompítása, finomítása érdekében. A rendszerváltás után, mikor már nem volt funkciója, összebarátkoztam vele. A pártvonal egyébként mindig nagyon kemény volt itt, a város Aczél György közvetlen ellenőrzése alatt állt, mivel ő volt az országgyűlési képviselője.

– Aczél gyakran jött Pécsre?

– Szívügyének tekintette, hogy mindenről tudjon, ami itt történik, és mindent személyesen irányítson. Rövid pórázon tartotta a megyei pártvezetést.

– Például Szegeddel meg Debrecennel összehasonlítva ez nagyobb szigort vagy nagyobb engedékenységet jelentett?

– Szegeden a Komócsin-féle társaság vezetése alatt katasztrofális volt a helyzet. Pécsett ennél nyilván jobb volt, de itt sem volt jó. Az itteni pártvezetés éppen azért volt merev és hisztérikus, mert Aczél rajta tartotta a szemét, és mindenáron meg akart felelni neki. Takács Gyula jó viszonyt ápolt Aczéllal. Egyrészt egy csomó dolgot sikerült eltitkolnia előle, másrészt sok mindent lenyeletett vele. Az arány nyilván folyton változott. Ő nem csak eljátszotta a hatalmon belül a jófiút, hanem arra is kész volt, hogy a cél érdekében átverje a hatalmat, cinkosságot vállaljon. Ezt persze nem lehetett hangoztatni. Érdekes, eredetileg rendcsinálónak küldték ide ötvenhat után. Később aztán komoly politikai játékos lett belőle.

– Volt vele kapcsolatod?

– Nem, annál sokkal nagyobb úr volt, hogy szóba álljon velem.

– Egyébként hol lehetett találkozni vele? Az irodájában?

– Szederkényivel személyes kapcsolatot tartott, de mi ehhez kicsik voltunk. Akkor lehetett vele találkozni például, amikor fontos pesti elvtársak kíséretében ellátogatott a szerkesztőségbe. Például amikor Knopp elvtárs lejött, hogy engem megrendszabályozzon a József Attila Kör miatt. Nem tudom, mivel vették le a lábáról, de…

– Megetették, megitatták?

– Természetesen. Az lett a vége, hogy Knopp elvtárs pingpongozni kezdett Ervinnel, én meg addig Takács Gyulával beszélgettem. Na ehhez ért Pécs, hogy valamiképpen eltérítse az ártó szándékot.

– Akkor ez mégiscsak életművészet…

– Hát igen, ez egyfajta művészet. Ez a hašekes tempó, hogy szét kell dumálni az ügyet. Ez itt működik.

– Voltaképpen mi volt a te politikai backgroundod?

– Elég érdekes politikai backgroundom volt, sok mindent csináltam, sok mindenen keresztülmentem. Hetvenkettőben lelkesen jelentkeztem a pártba.

– Hány éves voltál akkor?

– Huszonkettő. Az egyetemen lelkes párttag voltam.

– Mi vonzott?

– Leginkább a kispolgári magyar társadalom elítélése. Szélsőbalos lettem, guevarista szervezkedéseket folytattam, kommunát akartunk alapítani.

– A maoistákkal is volt kapcsolatod?

– Nem, én guevarista voltam. A maoistákat mélyen megvetettük. Utána jött a népies korszakom, a lakiteleki találkozó.

– Ott voltál Lakiteleken?

– Igen, az elsőn és a másodikon is.

– Monoron is ott voltál?

– Ott nem. Később SZDSZ-es lettem, így kerültem bele a városi politikába.

– Miért lettél SZDSZ-es?

– Akkor éppen ott tartottam.

– De ha népies korszakod volt, abból az MDF következett volna.

– A népies korszaknak hamar vége lett. Tulajdonképpen már jóval Lakitelek előtt kiderült a számomra, hogy egy sajátos, antidemokratikus és etatista hatalmi aspirációról van szó, vagy legalábbis egy súlyos és kellőképpen nem tudatosított ellentmondásról a demokratikus és az etatista hajlandóságok között. Amellett sose voltam igazi népies, tudod, mindig is nyugati tájékozódású voltam, nem szerettem a bezárkózó stupiditást.

– A népiek közül publikált valaki a Jelenkorban?

– Senki.

– Nem szerették?

– A Jelenkor szerzőgárdája nemigen tetszett nekik. Csoórit próbáltam közölni, de…

– Nem állt kötélnek?

– Volt benne valami sértettség. Azt állította, hogy kitiltották Pécsről, de ez nem volt igaz, és én ezt tudtam. Éppen ez volt az oka a sértettségének. A legendáriumához tartozott, hogy Pécs urai kitiltották őt a városból. Én meg tudtam, hogy ez nem igaz.

– Bizarr. Gábor, térjünk most vissza az indulásodhoz. Orvosként kezdted a pályádat, és tudtommal sikeres is voltál. Miért hagytad abba?

– Nem voltam olyan nagyon sikeres. Kutatóként dolgoztam, de nem ment valami jól, részben azért, mert alig jutott pénz a kutatásokra. Azonkívül erős kontraszelekció működött a pályán.

– Pécsett?

– Mindenhol. Tele voltak az egyetemek pártemberekkel. Másrészt az én képességeimmel sem volt minden rendben. Eredményeket kellett volna produkálnom, de nem sikerült. Valószínűleg nem voltam oda való.

– De élvezted?

– Eleinte nagyon, egészen addig, amíg nem kellett komolyan csinálni. Tanítani nagyon szerettem.

– Úgy érezted, bizonyítanod kell, ha már ott vagy?

– Inkább egyfajta belső mércének akartam megfelelni.

– A költészet, az írás azért jó, mert ha elkészül a vers vagy a fordítás, akkor érzed, hogy csináltál valamit.

– Az egyetemen azért sem éreztem jól magam, mert rendkívül erős hierarchikus, patriarchális rendszer működött, amit egyszerűen nem tudtam elviselni. Szabadulni akartam onnan. Akkor mentem el szerkesztőnek a Jelenkorhoz.

– Számodra az irodalom jelentette a felszabadulást?

– Igen, és azóta is ragaszkodom ehhez a szabadsághoz.

– Én azért nem akartam soha irodalmi állást vállalni, mert attól tartottam, hogy akkor megfognak. Ötvenhat után üresedés volt a Kortársnál, hívtak szerkesztőnek. Kérdeztem, hogy akkor be kell-e lépni a pártba; azt mondták, jó lenne.

– Hát én eleve be voltam lépve, a nyolcvanas években inkább az okozott fejtörést, hogyan lépjek ki belőle. Akkoriban úgy éreztem, nem vállalok különösebb kockázatot azzal, ha egy folyóirathoz megyek szerkesztőnek. Voltaképpen így is volt. Továbbra sem fogtam vissza magam, mindig megmondtam, amit gondoltam. Ervin nagyon rendes volt; először mindig megijedt, hogy mit csináltam már megint, de amikor megmagyaráztam, mit miért tettem, megvédett.

– Mennyiben ellenőrzött téged?

– Szeretett volna ellenőrizni, de nem nagyon tudott.

– És őt ellenőrizték?

– Hogyne. Ő volt az ütköző a munkatársai és a hatalom között. Nagy présben volt sokszor. Például a független békemozgalom idején, amit a diákok indítottak itt Pécsett. Bilecz Endre volt az egyik vezetőjük.

– Emlékszem.

– Ebben én tanácsadóként vettem részt, konkrét taktikai tanácsokat adtam. Többen a mozgalom itteni vezetői közül éppen akkor végeztek a Tanárképző Főiskolán, amikor zajlott a mozgalom felszámolása, és a záró jellemzésükbe beleírták, hogy szocializmus-ellenes szervezkedésben vettek részt, amivel persze sehol sem kaptak volna állást. Ismertem az egyetem kari párttitkárát, Vonyó Józsefet, jó történész különben, elmentem hozzá, és kértem, ne csinálják ezt, ne tegyék tönkre ezeket a gyerekeket. Ervin persze megtudta, hogy közbenjártam az ellenzékiek érdekében, és felelősségre vont. Megmondtam neki, hogy úgy fordultam Vonyóhoz, mint kommunista a kommunistához. Ez tetszett neki, békén hagyott – és elintézte, gondolom, hogy békén hagyjanak. Nehezen, de azt is lenyelte, amikor az Új Symposion lengyel számába adtam írást ’81-ben. Végül az én türelmem fogyott el. Petritől kértem verseket, Ervin nagy nehezen beleegyezett, hogy közöljük, de az utolsó pillanatban „egyeztetett” a pártközponttal, és azok leállították. Kiléptem. Otthagytam a Jelenkort, és csak egy év múlva mentem vissza. Amikor éreztem, hogy a szabadságomnak határt szabnak, azt mondtam: a viszontlátásra!

 

A beszélgetés 2010 októberében készült Pécsett. Konrád György kérésére részt vett benne Ágoston Zoltán is, megszólalásait jeleztük. Az interjú írásos változatát Getto Katalin készítette. (A szerk.)