Két nappal az otthoni ütközések után munkahelyének, a Budamezei Kertészet Kft. laboratóriumának – az otthoni ajtókhoz képest szélesebb – portálja fogott ki rajta; mintha abban a századmásodpercben, amikor a küszöbön átlépett, összébb szűkült volna az ajtókeret. Ezúttal a jobb oldali félfának ment neki, könyökkel.

Haladéktalanul felkereste a kerületi rendelőintézet szemészetét, ahol a nagyokat szuszogó, kancsal orvos megállapította, látása tökéletes, retinája egészségesen átlátszó, szemfeneke gyönyörű, térlátása, akár egy Forma-1-es pilótáé. „Ennél negatívabb leletet nemigen szoktunk kiadni”, mondta az adjunktus úr. Korda-Jován Péter élete ennek ellenére megváltozott. Az ajtók előtt lelassított, vagy meg is állt, hogy erősen összepontosítva a nyílások geometriai közepét vegye célba; vállát összehúzta, fejét előrebillentette: széltében is, hosszában is összement, amennyire csak tudott. A keskenyebb ajtókon csukott szemmel dobta át magát, mint a kifeszített célszalagot átszakító sprinter. Ha sikerült százszázalékosan megbizonyosodnia róla, hogy a környéken nincs senki, oldalazva sasszézott be vagy ki.

Másfél hónap telt el ütközések nélkül, amikor kezdett elhalni az ajtófóbia. Lassan feledésbe merültek az emlékek, elcsendesedtek az általuk életre keltett félelmek. Korda-Jován Péter már nem a sorsot, hanem a véletlent okolta az egykori ütődésekért; visszamenőleg már nem kutatta az üzeneteket, nem bocsátkozott jóslatokba, az ajtófélfák különös viselkedéséből nem vont le következtetéseket a Boglárkával tervezett jövőjére vonatkozóan. Mint minden más egészséges lelkű ember, képes volt újra gondolkodás nélkül használni az ajtókat. Mígnem egy perecárus bódéjába lépve megint nekiment egy ajtófélfának. Vállal. Keskeny nyílás volt, szó se róla, az utána következő vásárló sem jutott be csont nékül, de ez Korda-Jován Pétert a legkevésbé sem vigasztalta.

Az ajtók közelében minden korábbinál erősebb szorongás töltötte el, amely érzés hamarosan az élet más területeire is átszüremlett. Fontosabb döntések küszöbén pánikba esett. A munkaterápiában látta az egyedüli kiutat. Túlórázott, és a hétvégéken is dolgozott. Elvállalta egy kerületbeli társasház csodakertjének őszi karbantartását, ami a gallyak, levelek összeszedéséből, gereblyézésből, az ágyások felásásából, zöldtrágyázásból, az őszi hagymás növények elültetéséből állt, plusz – ami a legmacerásabbnak ígérkezett – vissza kellett vágnia a kertet körülölelő rózsák hosszából, a tövüket be kellett takarnia fenyőkéreggel, ki ne kezdje őket a téli hideg. Nem bírt hozzákezdeni a munkához. Leblokkolt. Fejbe kólintotta a felismerés: ennyi mindennel nem tud egyedül megbirkózni. Úgy érezte, tudása cserben hagyja, sok éves tapasztalata mit sem ér. Idegesen forgolódott a kert közepén, miközben a levegőben csattogtatott lichtensteini gyártmányú metszőollójával. Gereblyével elegyengette a vakondtúrások nyomait, zöld gumicsizmájának talpával visszataposta az itt-ott kifordult gyepet. Halogatta az érdemi munkát, hátha közben az elvégződik magától. Rendes körülmények között ötórás feladat lett volna (az árajánlatot ennyiről adta), de csak nyolc óra alatt sikerült a végére érnie.

Hétköznap, a laborban, ahol rengeteg ajtó akadályozta a közlekedést, Korda-Jován Péter még kellemetlenebbül érezte magát. Magába fordulva dolgozott. Egész nap egy korty folyadékot sem ivott, így nem kellett kimennie vécére.

Szomorúan lemondta a havi randevút Boglárkával. A negyediket. Holott minden alkalmat izgatottan várt, minden találkozóra percnyi pontossággal kidogozott tervekkel készült (mert rettegett korábbi ismerkedéseinek gyilkosától: a néma üresjáratoktól). A negyedik randira is megvolt már a tervezet, de nem mert belevágni. Félt, hogy rossz arcát mutatatja, és mindent elszúr, végérvényesen.

Benzinüzemű autójába, amivel csak hétvégén állt ki a környéken bérelt garázsból, tévedésből dízelt töltött az önkiszolgáló benzinkútnál. Kocsiját szerelőhöz kellett vontatni. A gázolajat leszívták, a motort kipucolták.

Gyakran úgy érezte, mások is hallják, amit mond, ezért beszédét halkította. A legérdektelenebb mondatok, kérdések megfogalmazásakor képes volt suttogóra fogni a hangját, mintha államtitokról rántaná le a leplet.

Lefekvés előtt képtelen volt eldönteni, húzzon-e zoknit éjszakára. Általában a kinti (és nem a benti!) hőmérséklettől tette függővé a döntést, egy egyszerű egyenletbe való behelyettesítéssel: amennyiben a kinti hőmérséklet tíz fok volt, vagy az alatti, úgy zokniban aludt, ha tíz foknál több, akkor mezítláb. A tizenhárom fok tehát perdöntő lett volna, de mégsem volt az. „Hát idáig jutottam! – hümmögte. – Mert nem vagyok elég okos. Mert nem értem az üzenetet.” Az ágya szélén ült sápadtan, magába süppedve, és sárga térdzoknijával ütögette a térdét. Végül az egyik lábára felhúzta a zoknit, a másikat csupaszon hagyta. És két altatóval aludt el.

Egy este beült a fürdőkádba, és üvegből itta a vörösbort. Egyik korty követte a másikat, lassan, ártalmatlanul, mígnem kiürült a palack. A kihűlt vízben ázva, hasa fölött játékcsónakként úsztatva az üres üveget, azon töprengett, hol lehet utánanézni, van-e bőrkeményedés Arnold Schwarzenegger tenyerén. Mint Iványinak a gyümölcstermesztési laborból, aki egy levegőtlen szuterénben heti három alkalommal emelget bumszli súlyokat; olyan bütyköket növesztett az ujjai tövében, hogy azokkal szöget lehetne beütni a falba. Ahogy kilépett a kádból, megszédült, de a mosdó peremében valahogy megkapaszkodott – ekkor fogta fel, mennyire be van rúgva. Az ezt követő néhány másodpercben tisztán látta önmagát, és felfogta, hogy a félelmeken és bizonytalanságokon kívül egy új tényezővel is számolnia kell: nem ura önmagának. Nem képes felügyelni a testét, önveszélyessé vált. És ez tarthatatlan állapot, azonnal tennie kell ellene, ki kell józanodnia. Úgy tudta, a mozgás, a magas pulzusszám elősegíti a tisztulást, ezért melegítőbe bújt, tornacipőt húzott, és kocogásba kezdett a budai utcákon. Kellemes őszi este volt, szombat. A hűvösvölgyi Nagyréten kötött ki – hogy milyen útvonalon: nem tudná felidézni. Valami furcsa bizsergés csiklandozta a lábát, egyfajta kényszer, hogy folyamatosan gyorsítania kell. Ahogy áthasított a mezőn, azt képzelte, hogy általános iskolai testnevelés-tanárnője, Mara néni is ott fut, vele párhuzamosan, már-már formációban, mintha a Futósuli című műsor stábja előtt produkálnák magukat. Mara néni nyakba akasztott sípja formás, középméretű mellét verdeste, mint a testnevelésórákon, amikor a nehéz felfogásúnak mutatkozó nyolcadikos fiúk kérésére újra és újra megismételte a szabályos kenguruszökdelést. Az erdőbe érve Péter már alig-alig pislantott oldalra: az állandó gyorsítás feszítő kényszere felülkerekedett a kíváncsiságán. Gyorsabban kell, még gyorsabban, csak egy bizonyos sebesség fölött lehet kijózanodni, futott, futott, mintha a nyomában farkasok loholnának. Nem volt mellékes szempont az sem, hogy Mara néni büszke legyen rá. A testnevelő-tanárnő továbbra sem tágított, nyitott tenyérben végződő karját a teste mellett járatva futott, egyenletes ritmusban, mintha nem is hús-vér ember volna, hanem gép, felhúzható Mara néni.

„Lehet, hogy az egész élet küzdelmének nem más a tétje, mint hogy az ember eljusson az elmebajig?” – ezt a kérdést már nem az Alvinci út járdáján ülve fogalmazta meg, hanem hetekkel később, a bődületes óradíjért dolgozó pszichológusnál, fél órával az után, hogy a neves szakember meggyújtotta a Bangalore-ból hozatott, kézzel sodort füstölőt, és megnyomta stopperén a START gombot.

– Nem – felelte a pszichológus. (Ez volt az első szó, amit a bemutatkozás óta kiejtett.)

Öt perc volt hátra a rendelési időből, amikor a pszichológus átvette a szót Korda-Jován Pétertől. Először is elárult egy szakmai titkot: az első öt alkalommal ő sose beszél, csak beszéltet, most azonban kivételt tesz, mert máris tisztán látja a képet, azt, hogy a páciens szemében tükröződő csendes kétségbeesés nincs összhangban a valós problémával. Ami gyakorlatilag nem is létezik. Háromszor nekiment az ajtónak, igen, bizonyos ajtókat szűkre szabnak. Ő is néha nekimegy, mégse zuhan depresszióba. Volt már ajtófóbiás betege, egy sztármanöken, de tíz alkalmas pszichoterápiával helyrejött a dolog. Korda-Jován Péter esetében azonban indokolatlannak találja, hogy belevágjanak: – Ahogy jött, úgy el is megy – mondta a fehér szakállas férfi, és folytatni is tudta volna, de az idő lejárt. Kifelé menet Korda-Jován Péter nekiment az ajtófélfának, fejjel. A pszichológus gyomrából robbanásszerűen tört fel a nevetés, nem bírta abbahagyni, szakaszosan röhögött, a visszhangok a lépcsőházi akusztika jóvoltából hamar utolérték egymást, a négyemeletnyi tér a lélekbúvár öblös kacajával telt meg. A páciens szája sarkában kényszermosoly remegett, nem tudta, menjen-e vagy maradjon, így még nem röhögte ki soha senki, nem volt hát zsigeri válasza a helyzetre, az illemkódex ide vonatkozó passzusát pedig nem ismerte. Végül megvárta, míg elül a faldöngető morgás, kifizette a képtelenül magas összeget, és távozott.

Korda-Jován Péter az aznap esti chat során közölte Boglárkával: még nem áll készen a havi randevúra, a vártnál több időre van szüksége ahhoz, hogy túltegye magát a munkahelyi feszültségeken, ezért nincs jó passzban mostanában, a benti dolgok miatt, széthúzás van a laborban, intrikák, rosszindulat, Boglárka elképzelni sem tudja, milyen idegtépő emberi játszmák zajlanak a mikroszkóp fölött, hiába akar felülemelkedni rajtuk, egyelőre nem megy. De egyszer, mint mindennek, ennek is vége lesz, egy hónap, maximum, és az élet helyreáll. És mi egy hónap? Egyetlen elmaradt randevú. Mi az a hátralévő élethez képest? A gyors párbeszédekre kitalált chat üzemmód íratlan szabályát felrúgva Korda-Jován Péter hosszú, hömpölygő vallomást tett, ujjai alatt géppuskaszerűen ropogtak a billentyűk. Csakhogy Boglárka közben vett két jegyet egy egyhúros hegedűn játszó szerb népzenész koncertjére, szombatra. Erre nemet mondani: végzetes hiba lett volna.

Abban maradtak, hogy egy cukrászdában találkoznak, és onnan mennek tovább a koncertre.

Korda-Jován Péter órákig készülődött, tisztálkodott. Elemes orrszőrnyírójával a fülébe is bemerészkedett. Karórájának számlapját alaposan áttörölte monitorpucoló vegyszerrel. Olykor megállt, és elmélázott – ügyködő keze ilyenkor levált a tudat irányítása alól. Például amikor hónaljsprayt fújt a testére, hasára, hátára, lábára, csak akkor ocsúdott fel és hagyta abba, amikor a tömény szag már a torkával incselkedett. Zuhany alá állt megint.

Megbénult a forgalom a körúton. Korda-Jován Péter az autója vezetőülésén gubbasztott, és szomorúan nézte a két-két sávban álló kocsisorokat. A csúcsforgalom már elvileg lement, az autók, buszok mégis egyhelyben rostokoltak. Az első feleségével eltöltött hat év borús emlékei peregtek le benne, egy jelzőlámpával később meg a második feleségével leélt kilenc év főbb fordulópontjait idézte fel – micsoda szerelemnek indult mindkettő, és mivé fajultak… Talán a dugó is jel, gondolta. Hogy nem kéne forszírozni, ami nem megy. A találkozót Boglárkával. A boldogságot. Hiába akarja, hiába küzd érte, ha egyszer nincs meg testében a kellő számú örömatom, ami egy kész rendszerré duzzadhatna, jobban jár, ha semmi jóban nem reménykedik. A Szondi utca sarkán dekkolva, a kocsisorok közt cikázó biciklisták után nézve arra gondolt, hogy vajon tévedésből vagy a Mindenható könnyelműségéből, figyelmetlenségéből lett befizetve erre az egészre, erre a ringlispíl-körre, amire bizonyos emberek az „élet” szóval hivatkoznak. Az övének sajnos nincs ilyen frappáns neve, az övét csak körülírni lehet. Legkevesebb két szó kell hozzá. Egy: gyötrelmes. Kettő: vegetálás.

Boglárka már éppen indulni készült, amikor Korda-Jován Péter beesett a leégett gyertyáktól bűzölgő cukrászdába. Leültek az egyik apró körasztalhoz, amelyre két tányéron és a gyertyatartón kívül már egy könyök sem fér el.

– Nagy baj van? – kérdezte Boglárka, miután Korda-Jován Péter bocsánatot kért a késés miatt.

A férfi minden mozgatható tagjával intett, hogy nem, ekképp árulva el, hogy igen. Hogy baj van. Boglárka, akárcsak a pszichológus, beszéltetni kezdte. Tisztában lévén saját színészi képességeivel, Korda-Jován Péter nem kísérelt meg jobb kedvet sugározni annál, mint amilyen a lelkében honolt. Beismerte, hogy nem a kollégáival van gondja. Hanem saját magával. Elhadarta az utolsó találkozásuk óta történteket, az ajtófélfáktól a szemészen át a pszichológusig mindent. Bevallotta, hogy saját félelmei miatt halogatta a randevút. Attól tartott, hogy a szorongás kibújik a lelkéből és a felszínen is láttatja magát, és ezzel végleg elriasztja Boglárkát.

– Az ajtófélfának nekimenni nem más, mint művészi tökélyre emelni a bizonytalanságot – mondta mosolyogva Boglárka. – Performance. Te művész vagy.

Boglárka könnyed reakcióját Korda-Jován Péter saját őszinteségének diadalaként könyvelte el. Megfeszült ujjai elernyedtek a piskótatekercsbe állított villán, már-már fellélegzett, amikor Boglárka váratlanul komoly képet vágott.

– Vannak a „majdnem emberek” – mondta a nő, és mandulavágású szemét még jobban összehúzta. – Nem úgy értem, hogy „nem emberek”, csak majdnem, hanem egybemondva: „majdnememberek”. Akiknek majdnem sikerül valami, de mégsem. Akik közel vannak hozzá, de nem érik el. Ennek szimbóluma az ajtófélfa. Szerintem. Látják az ajtó mögötti világot, de nem tudnak belépni. Nem gól, hanem kapufa.