Az elképzeld festmény (Bogdán László fordításában)

Bogdanov, Vaszilij   vers, 2010, 53. évfolyam, 12. szám, 1316. oldal
Lapszám letöltése
PDF-ben

Az elképzelt festmény

 

Lénának

 

1

Azt gondoltam, még lefestem neked,

ama régi, vad hóförgeteget.

A petrovszki mezőt, hóval belepetten,

amint önmagát nézi az egekben,

mintha egyenest az égre vetülne,

ólmos fehér az ónszürke fehérre.

Vakító fényben rusnya varjak,

károgva keltenek riadalmat.

 

2

Kocsival mentem, épp hozzád sietve,

Menekültem. Üldözött az este.

Kék farkasok repültek a havon,

rám acsarogva. Düh és fájdalom

öntött el akkor, puskám előkapva

egyet lelőttem, s amíg marakodva

társuk zabálták, egérutat nyertem,

havat kavaró, vacogtató szélben.

Mohó varjak, a dögre reászálltak,

megültek rajta, szívemen a bánat.

 

3

Hosszan tűnődöm, mi legyen a képen?

Szóval festek, kudarcom, hogy tetézzem.

 

4

Rajta kell legyen a havas mező,

ahogy az éggel össze-összenő.

Hogy festhetném meg a dühöngő szelet?

Nyakamba lógnak szürke fellegek.

Hogyan fessem meg a farkasokat,

dögön kárálló, szürke varjakat,

fel-felnyerítő, ijedt lovaim

és magam, amint marcangol a kín?

Ott leszel-e a régi tanyán,

odaérek-e még délután?

Rajtad lesz-e égi-kék kabátod?

Vendégedet forralt borral várod?

És ha ott leszel, vajon épp kivel

csalsz éppen meg, kivel szeretkezel?

Ha belépek az ajtón, kit találok

szalmaágyunkon? Kanyargó árok

tátog előttem. Még egyszer lövök.

Hörögve állnak le a farkasok.

S már látszanak is a petrovszki fák,

kék folt villan meg, egy azúr kabát.

Térdig porhóban te rohansz felém.

Ma nem osztozom senkivel? Enyém

leszel csak – csalóka remény?! –

ma nem csaphatsz be, egyedül enyém.

 

5

Nem tudom rajta legyél-e a képen,

amint felém rohansz a fehérségben,

s valahol hátul messze lemaradva,

kék farkasok üvöltnek marakodva,

fölöttük kárálló, irigy varjak,

keltenek nem múló riadalmat.

 

6

Rajta legyen-e képemen az árok,

mélyén a dögök vére elszivárog.

Az árok, igen, van is, meg nincs is,

valóságos is, szimbolikus is.

 

7

Már szalmaágyon forgunk, jóllakottan,

kályhában görcsös bükkfahasáb roppan,

a fűszeres bor tüzel, melegít,

ma elmaradnak vendégeid?

Fölöttem inogsz, mégse hihetem,

hogy éjszakádat fönntartod nekem.

Megjön D. herceg, bujkál valahol,

nézhetem megint, ahogy birtokol.

„Mire gondolsz? – kérdezed lihegve. –

Sehol D. herceg – fonódsz rám sietve. –

Ma csak te vagy és mától te leszel,

mondjad, feleségül is elveszel,

és akkor én is hercegné leszek.

Éjt nappá téve játszhatok veled?!”

„Be szép is lenne” – nézek beléveszve

tágra nyíló, zöld, örvénylő szemedbe,

és a szívemnek irányuló dárdák

idézik fel a varjak riadalmát.

 

8

A petrovszki fák között, virradatkor,

Nem mondtam még, de jövőnk láttam akkor,

míg te hasadra borulva aludtál,

képek sodortak. Orkán, bóra, misztrál,

dühöngött, táncolt a havas mezőkön,

és láttam, amint kislányunk előjön.

Átrohannak rajta a farkasok.

Ott van? Vagy mégsem? Nem is lehet ott!

Húsz év múlva fog csak megszületni.

S én mégis látom. Lesz kiben hinni!

  

9

Vörös hajad áttűnő messzeségben,

győztes zászlóként lustán tovalebben.

És karjaimban lassúdan remeg,

imádott tested. Lehunyod szemed.

 

10

Kimentem akkor beszélni Ivánnal,

Dimitrijjel, a sudár Aljosával,

de főként a bölcs, görnyedt nagyanyóval,

titkos kedvencemmel, szép Igorral.

Épp arról dadogtam, hogy elveszítlek.

Megnyugtattak, hogy hihetek benned

„Hatvanhét évig itt maradsz velem. –

súgta Aljosa. – Ez a szerelem.”

 

11

Megkondultak a belénk zárt harangok.

Remegtem. Megint hallottam a hangot.

Most Igor hangját. Reszkettek a fák.

Elbúcsúztatták az éjszakát.

Derengett az ég, kárpitja meghasadt,

a mezők felett megjelent a nap,

és Párizst láttam, egy manzárdszobát,

„Ott fogtok élni!” – suttogták a fák.

Péterváron, az Izsák hídon,

sétáltunk győztesen, fiatalon.

Néztük az óceánt Normandiában.

„De hazajösztök, nem lehetsz hazátlan!”

 

12

Mindez rajta lehet-e egy képen?

Reménytelen, de mégis felidézem,

felejthetetlen, hulló éveinket.

Gyönyörű volt, de ellobbant az élet,

mint máglya tüze. Önmagunkat láttam,

messzi tajgában, Szibériában.

 

13

„Mindent túléltek – suttogta Iván. –

de rátok zárul a szovjet karám.”

„Spiclik köröznek körülöttetek,

rémálomban kell majd élnetek.

De nem törődtök soha semmivel…”

Hallottam, amint Léna énekel

és visszamentem. Ott állt meztelen,

a kályha előtt és mondta a nevem.

„Hol voltál?” – hívott türelmetlenül.

„Ne félj, a veszély, mindig elkerül.” –

Hallottam Igor rekedt baritonját.

Egy pillanatra láttam még a tajgát,

állottunk arany berkenyéink mellett,

és felidéztük közös életünket.

 

14

Mindez aligha fér el festményen.

Hol közelről, hol távolabbról nézem.

 

15

És újra ott állnánk az Új hídon.

Párizsban sudáran, fiatalon.

Hát festmény helyett maradjon e kép.

Hallgathatnánk a kis éji zenét,

vagy a jamaikai trombitást.

Bólogatnának a petrovszki fák.

Harsány, tomboló verőfényben

égkék kabátod lebegne az égen.

 

A versciklus az utolsó szentpétervári füzetben található, az utolsó versek között, néhány hónappal nagyapám halála előtt íródhatott, és folytatja, kiteljesíti egyik, 1977-ben írott nagy öregkori verssorozatát, a Találkozás Petrovszkban, bárhol című, Léna nagymamának ajánlott szerelmes versciklust, ahol megejtően idézi fel hódító, győzedelmes és felejthetetlen ifjúkorukat, de már tartalmaz néhány olyan bizarr utalást is, ami ennek a szerelemnek a különösségeire is utal. Erről azonban nem itt és nem most, hanem majd a nagyapáról tervezett biográfiámban írok részletesebben. Ide még annyit hogy sem közös életük, sem hosszú életükön átívelő szerelmük nem volt szokványosnak mondható, ráadásul sok olyan eseményt is megörökít, a D. herceggel való szokatlan kapcsolatukat például, amelyek, ismerjük el, joggal botránkoztathatták volna meg a szovjet és az orosz olvasókat, megírásuk idején, persze ha megjelennek. Tudjuk, nem így történt, kéziratban maradtak, s azóta nagyot változott a világ és az orosz irodalmi ízlés természetrajza is. – Tatjána Bogdanova