Alekszej Pavlovics Asztrov hagyatékából

 

Látogatók a könyvtárban

 

„az agyag könyve és könyvvé lett föld felett,

a drága agyag és a gennyes könyv felett”

(Mandelstam)

 

I.

Ahogy megjönnek, s már előre tudják:

Miért is jöttek, most mit is keresnek,

Milyen nevet, kit, mit, hol kell keresni.

 

Hogy egykettőre ráakadjanak –

Érdeklődőn, roppant tájékozottan

Vizsgálnak névsort, kartotékokat,

 

Ábécérendet pörgetnek rideg,

Száraz kezük közt, meg-megnyálazott,

Már érzéketlen, tömpe ujjbegyekkel,

 

S tovább, tovább – a polcokat kutatják,

Vizslatják hosszan, szűkre zárt, kiszikkadt

Fényű szemekkel, lázban átfagyott

 

Tekintetekkel pontosan, kimérten,

Jól megfigyelve s megjegyezve mindent:

Nevet, címet, szerzőt, évszámokat,

 

Kemény kötést, fűzött, kopott gerincet,

S hol klasszikust, hol kortársat kutatnak –

A régieknek új utánnyomását,

 

Az újabbaknak régibb kiadását,

Életrajzot, családregényt, krimit,

Sorozatok hiányzó részeit,

 

Fellelhetetlen, rejtett verseket.

 

II.

Ahogy megjönnek, s tán semmit se tudnak –

Kelletlenül, közönnyel nézelődnek,

S látszólag semmit, semmit sem kutatnak,

 

Csak erről-arról kérdést rögtönöznek,

Hogy ezt meg azt mikor, miért, ki írta,

De gőzük sincs: mit is, kit is keresnek,

 

Fogalmuk sincs, hogy kit, mit visznek el majd –

Szabad polcokról néhányat levesznek,

Itt-ott felütnek, lábon átlapoznak,

 

Találomra, s úgy tűnhet – rögtönöznek,

Habár kinéztek, már régen kiszúrtak

Maguknak ezt-azt: munkás tényregényt,

 

Szerelmi drámát, kémtörténetet,

Históriákat, tündér tanmeséket –

Életkor, ízlés, kordivat, tudásszint

 

Vagy pillanatnyi kedv szerint: mikor mit

Diktál szeszély, vagy épp idők igénye,

S ha arra támad gusztus – megragadják,

 

A többi közül kiemelik értőn

A kiszemeltet, megfogják, viszik már

Fontoskodón, komorrá lelkesülten –

 

És gyorsan mind-mind ronggyá olvasódik.

 

III.

Ahogy megjönnek, rendre visszahozzák

Őket végképp szakadtan, persze, késve

Néhány hetet, pár hónapot, sok évet –

 

Nem olvashatni semmit már belőlük,

Nem nyilatkoznak meg, nem nyithatóak:

Szétesnek, gyűrött lapjaik kihulltak,

 

Bennük ragadtak, egymáshoz tapadtak –

Izzadtság, vércsepp, zsírfolt, könnymaszat, nyál,

Olajpecsét, kidöntött bor, csiriz, kosz,

 

Rájuk kenődött ujjnyom, kézmocsok

Rekedt közéjük, összevissza káosz

Szaggatta lelkük, s visszatértek egyszer –

 

Mások sosem, csak sorra elmaradtak:

Elveszejtették, ellopták, nagy útra

Vitték valakik, s titkon eltüzelték

 

Őket – széttépték télben, sarki fagyban,

Suhogva lengtek fényes lapjaik

A hallgatás fonákján, semmiség

 

Ködében, tajgaszélben tűntek el,

S vak éj jegére szálltak láthatatlan,

Olvashatatlan verseket lobogván –

 

Feledni nem, le kell csak írni mindet.

 

 

Zöld telefon

(Darja Andrejevna Borogyinának) 

 

Ne, Dása, ne vedd föl a zöld telefont –

Ilyen éj idején ki se csenget…

A drótra fagyokkal a föld tele ront –

De reményt, sose tudhatod, épp kik esengnek.

 

Őrült ma megint ez a zöld telefon –

Egyedül visitozva sikongat…

Magára csörög, s mit a tér szele fon –

Huzalán sose hallszik, torzul a mondat.

 

Ne, Dása, ne vedd föl a zöld telefont –

Kusza csend, sose szól bele senki…

Beszélni nehéz, s nagy öröm fele gond –

Ha szobánkat a szörnyű gép telecsengi.

 

Hibbant, ki-be kattog a zöld telefon –

Beleszólsz, s feleselget a visszhang!

Füledbe sipít, süketült, henye lom –

Fölzúg dübörögve, akár tunya dísztank.

 

Ne, Dása, ne vedd föl a zöld telefont –

Ki-kicseng a bolond bepörögve…

Ha hívna egy Úr, s valamit belemond –

Sose hidd el, csapd le, csöröghet örökre!