A híres szonettciklus, a Három az ötödiken keletkezésével és megjelenésével nagyjából egy időben Bertók László sorsára és jelentőségére a Priusz (1994) című prózakötet hívta föl a szélesebb nyilvánosság figyelmét. (A címadó dokumentumpróza korábban jelent meg a Jelenkorban.) Addig legenda volt, bármennyire ismerték, az ötvenes évek jogellenes és embertelen politikájával való szembekerülése, elítélése és a büntetett előélet miatti többi hátrány: tanulmányait és költői kibontakozását, ahogy csak lehet, hátráltatták, családját a paraszti életformából forgatták ki, őt magát az értelmiségivé válás lehetőségétől akarták megfosztani. A Priusz dokumentumokkal hitelesítette ezeket a híreszteléseket. Bertók 1962-ben „mentesült a büntetőjogi következmények alól”, de a bűntelen bűnösség szorongása tovább élt benne, hiszen még évtizedekig rendőrök és besúgók figyelték, és „bűnét” nem törölték a jogi nyilvántartásból. Csak 1990-ben született meg a Somogy Megyei Bíróság igazolása, hogy az 1955-ben jogerőre emelkedett ítéletet „semmisnek kell tekinteni”.

A magántörténelemnek ez a kínos és kényes fejezete körülbelül akkor vált publikussá, amikor a háromkötetnyi szonett egybegyűjtve megjelent (1995), és befogadása, méltatása szinte egybeesett a Priuszéval. Az önéletrajzi adatolás és a költői imagináció egyszerre hatott, vers és próza magyarázta egymást, együtt magasodott föl a nem közönséges irodalmi teljesítmény és a történelem által meghurcolt ember. Országos elismerés övezte, a kritika és az olvasói köztudat befogadta. Ez azonban nem oldotta meg a költő „hogyan tovább” problémáját. Az okos arányérzék azt sugallta, hogy a szonettírást, ha nem is radikális végletességgel, de abba kell hagynia, ahogy Arany János tudatosan vetett véget a balladakorszaknak, pedig rutinból is remekműveket írhatott volna, vagy ahogy Szabó Lőrinc A huszonhatodik év berekesztése mellett döntött, noha kötetnyi posztumusz szonett bizonyítja, milyen szívós késztetése volt a műfaj és a ciklus folytatására (lásd a Szavakkal nő a gyász című, csak l975-ben megjelent kötetét). Tudatos költőknél az ilyen megüresedő térfogatot új motívumok, gondolatok és életérzés-változatok töltik ki, amelyeket nagy elődeihez hasonlóan Bertók is módszeresen és szívósan megvizsgál, kipróbál, s csak azután fogadja el és alkalmazza nyilvánosság előtt.

Az előzetes átvilágítás és kísérlet műveletében megnövekszik a szépprózai műfajok jelentősége. A próza és a vers egymást kiegészítő „összeolvasása” fontos eredményekre vezet József Attila, Pilinszky János és sok más költő életművének kutatásában. Bertók költészetének megértéséhez is hasznos önéletrajzi és értekező prózája. Életművének idevágó része az utóbbi időben olyan gyűjteményekkel gyarapodott, mint a Hazulról haza (2005), amely intim tárgyilagossággal ad számot a Somogy megyében töltött gyermek- és ifjúkor, majd a Baranyához, főleg Pécshez kötődő, megszenvedett beérkezés fizikai és szellemi hátteréről. „Alkalmi írások (…) olyasmiről, ami némelyek szerint nem számít a művek (értéke) szempontjából, mások viszont, ismerkedve (megismerkedve) a művel, kíváncsiak rá. Rá is.” (Hazulról haza, 5.) Verses „testvére” lesz ezeknek a prózai dokumentumoknak a pécsi tárgyú vagy inkább ihletésű költői megszólalások 2009-ben megjelent válogatása, A város neve. A két válogatás evidensnek mutatja vers és próza hajszáleres kapcsolatát, ugyanakkor a műnemi eltérés világos tudatát Bertók poétikájában, de az önelemző emberismeretnek azt a mély belátását is, hogy a honnan és a hová kérdései csak együtt, egymásra vonatkoztatva értelmesek, Fülep Lajos emlékezetes szavával élve „korrelatívak”. Egyben Bertók „karrierregényének” más sikertörténetektől való különbözését, erkölcsi helytállásának súlyát és méltóságát is megvilágítják. A függetlenség, a távolságtartás, az autonóm kívülállás megőrzéséről van szó. A város neve: hódolat és szolgálat Pécsnek abból az alkalomból, hogy 2010-ben Európa Kulturális Fővárosa lett, de nem a kritikátlan törleszkedés, nem a hajlongó reklámozás hangsúlyával. Rebellis betyár szimpátia szólal meg benne (Dédapám, március), a meghittebb kisközösség nosztalgiája a kirekesztő, idegenné alázó városi gőggel szemben (Első napok a városban). A „mi kis városunk” a humor és a szatíra már-már kíméletlen tükrében lepleződik le Az idegenvezető szövegeiből ciklusban, a kibeszélő „duma” áradatában. (Ez a szerep és hangnem Csorba Győzőnek is nagyon kedvére való volt.) Az irónia és szatíra még kíméletlenebb a „magyar epigrammákban”; nem korlátozódik a lokális fonákságok kifigurázására, hanem az úgynevezett nemzeti jellem országosan kiütköző hibáit veszi célba.

A Priusz című kötet utolsó írásában („Arra gondoltam, hazamegyek”) Bertók az édesanyjára emlékezik, s egy váratlan vallomás tör elő belőle. „Az író, kérem, abból lett, aki a halott anyjáról akart írni, de nem tudott. Csak úgy tudott, hogy valami másról írt. S ez a más, ez lett aztán az irodalom.” Az anya szóhoz olykor többes számú birtokos ragot illeszt, kiterjesztve, általánosítva a fogalom jelentését, mint Illyés a híres Bartók-versben („Anyánk a halott”). A kilencvenes évek közepe óta keletkezett verses művei mélyén rendre ott érezzük azt az „alaktalan, nehéz, hatalmas követ”, amelybe – miközben „valami másról” ír – az anyja szobrát is beleálmodja. 2004-ben jelenik meg Háromkák című haiku-kötete. A kő motívuma ebben is metafizikai többletjelentést hordoz: „Kőben a szellem, / ágaskodik a semmi / a semmi ellen.” A haiku átkeresztelése „háromkává” Bertók megfontolt poétikai gesztusa: megújítja, magyarosítja a japán eredetű, újabban világszerte divatossá lett műformát. A haiku eredetileg három, 5-7-5 mora terjedelmű nem rímelő sorból álló költemény. A magyar változatok a megfelelő szótagszámmal adják vissza. Bertók újítása abban áll, hogy rímelteti az első és a harmadik (öt szótagos) sorokat, így dallamosabb, zeneibb lesz az eredetileg puritánabb forma, anélkül, hogy a leoninus disztichon „piperézett” hatására emlékeztetne. Bertókot talán inkább olyan formai sejtelem vezette, mint Baksay Sándort, amikor a homéroszi eposzokat páros rímű hangsúlyos magyar tizenkettesekben (a Toldi versmértékében) adta vissza magyarul, hogy – amint már Szilágyi István kívánta Aranynak írott levelében –, „a schéma a mi ízlésünkhöz járjon közelebb”. A kortársi emlékezet szerint a kitűnő ízlésű Fülep Lajosnak jobban tetszett Baksay koncepciója, mint a mindenáron ragaszkodás a magyart olykor természetellenes megoldásokra kényszerítő hexameterhez.

A Háromkákat éppen annyi magyar haiku alkotja, ahány szonett a Három az ötödikent: 243. Három nagy fejezetet tartalmaz, mindegyik 9 tételből áll, a tételek 9-9 haikuból. Jelentőssé válik a Kétezer címszó és számnév: annak az évnek decemberében töltötte be Bertók 65. életévét, januárban nemcsak új év és évszázad kezdődött, hanem új évezred is. A naptári váltás fájdalmasan fölerősíti az idő tudatát, a veszteségek súlyát és a remények apadását. Vizuális eredetű groteszk képzetek villódznak előtte: „Három kilences. / Jövőre három nulla. / Nagyobb klozet lesz?” – „Húsz százlábúra / kétezer nyúlcipő, s lám, / prolongált túra.” – „Mikor a poklok / fenekére érsz, jössz rá, / hogy a menny megvolt.” Ez a legutóbb idézett háromka Weöres Sándor egyik aforizmáját parafrazeálja, és az ellentétek egymásba torkollásának fölismerésére vall a gondolat és a keleties észjárás. Többször idézi Arany Jánost és Ady Endrét is az újraolvasás és az újra-fölfedezés heurisztikus öröme jegyében: „Mért Arany János? / A lócsiszár akkor is / előbb volt sáros.” Ez a megalázott plebejus tehetség szólama, aki sértett öntudatában a passzív rezisztenciát, a visszahúzódó sztoicizmust választja, az epiktétoszi példázathoz tartja magát. Adyhoz való kapcsolódása hosszabb filológiai tanulmányt érdemelne. Talán megkockáztatható, hogy Bertók a nagyság tragikumát csodálja Adyban, a többre hivatott géniusz roncsolódását és magamegadását. Ha így értelmezzük, fájdalmas iróniát kell feltételeznünk a Kétezer (7) mesteri tiszta rímében: „A happy endre / a legjobb rím talán, / hogy Ady Endre.”

Kerti könyvnek nevezi a költő a Háromkákat. A kert újra megtalált (visszakapott) természetközeliséget jelent számára, és fogékonyságot támaszt a japán haiku tematikája és költői filozófiája iránt. A haikuval kapcsolatban elárulja az igenlés és a tagadás nem matematikailag számított dinamikus összjátékának és egyensúlyának elvét: „Haiku-lepke? / Öt-öt igen a szárnya, / hét nem a teste.” Vagy egy másik definíció változat az irreális feltételes mód melléktémájára: „Gyufásdobozra / írná a verseit, ha / gyufája volna.” A pokol és a menny Weöres Sándor-i paradoxonával kapcsolatos a következő két keserű szentencia, amely már a Hangyák vonulnak pusztulásról, hanyatlásról szóló megfigyeléseit, diagnózisát előlegezi (vagy kíséri melléktémaként?), hibátlanul megszerkesztett lapidáris változatban: „A fájdalomban / részenként szól a test, de / az egész ott van.” – „Hogy romlik benne, / ő maga jelentgeti, / a bomló elme.” A jelentgetés szó hangulata a besúgás korát és légkörét idézi, és tudatosan emlékeztet a kisciklus a Kommunista kiáltvány híres-hírhedt bevezető mondatára is: „Az elfelejtett / félelem kísértete / járja a kertet.” Bertók váratlanul, de higgadtan kiszámítva villantja össze a politikai terror, a kisnépi kiszolgáltatottság és az egyes embert fenyegető testi-lelki nyomorúság motívumait.

A kilencvenes években, amikor hatvanéves lesz, ébred rá, hogy költőként és emberként inkább otthon van az idősebbek világában (a betegeket, a halni készülőket, a frissen eltemetett halottakat is ideértve), mint a fiatal és középkorú nemzedékekében. A mindig mércének tekintett édesanya és a megrendülten gyászolt Csorba Győző egymás után bekövetkező halála még tovább fokozza érzékenységét az utolsó évszak, az öregedés és hanyatlás létállapota iránt. A Priusz kötet befejezése megrendült prózai vallomásban előlegezi a következő korszak érzelmi és gondolati problematikáját. Frissen meghalt édesanyja meggyötört arcát szemlélve indulnak meg meditációi, önkritikája, kételyei.

„Van a tapasztalat, a test kudarcai, kopása, szökése. Ahogy kicsinyesként, egyik része a másik után megcsal, ellentmond, elinal. A gravitációs értékek összezavarodása, a növekvő nehézkedés. Amikor az azonos tömeg sem ugyanazzal a sebességgel esik. Légüres térben sem. S hogy a nap járása, az évszakok számolható egymásutánja, hogy ennyi meg annyi egymás után, hogy körülbelül meddig. S akkor mindenképpen. Csak hogy addig is, csakhogy mindvégig. S nemcsak ’szemközt’, hanem dulakodva, birkózva vele. Kikerülve, legyőzve, folytonosan. A test fortélyaival, erejével, ügyességével. A lélek feszültségével, háborgásaival, mindent betöltő végleteivel. De csak milliomod részben akarattal, még ha játszhatja is, hogy azzal. Aztán egyre inkább benne már, s egyre kevésbé szemközt. Ahogy a kígyó ráhúzza magát az egérre. Ahogy a szivárgó olaj évtizedeken keresztül átitatja, ’feltölti’ a talajt. Egyszer csak nem nő a fű, nem ivódik bele az eső. Áll rajta a könny.”

Bár ez a vallomás több mint egy évtizeddel a Hangyák vonulnak című kötet megjelenése előtt íródott, kapcsolata letagadhatatlan a későbbi fejleménnyel, a genezisére, ihlete megfoganására és alakulástörténetére mutat rá, a folyamatra a megfigyeléstől a konceptualizáláson át a formateremtésig és a kidolgozásig. Ágoston Zoltán kitűnő válogatást állított össze Bertók Lászlóról szóló írásokból, éppen öt évvel ezelőtt. Címe – Talán a kérdezés – olyan Bertók-idézet, amely valóban az alkotói habitus és a művek modalitása leglényegét sűríti magába, de kiváltképpen talál az emlékkönyv megjelenésekor még nem közzétett (valószínűleg el sem készült) Hangyák vonulnakra. Bertók (terjedelmük okán) „hosszúkáknak” becézi ezeket a verseket (verseknek nevezem őket, bár metrikailag a prózához is lehetne sorolni). Remek fülszövegében Bertók az „öregség-versek” meghatározást használja, „mert végső soron a hatvan fölötti élet, az ijedtség, a tiltakozás, a visszaút, s a még mindig kísérletezés ’szövegei’. Talán azért bennük a beszélt nyelvhez közelítés, a felsorolások, a sok zárójel, kérdőjel, a kapaszkodás a pillanat szárnyaiba. Az érzékenység, a fokozódó odafigyelés az önmagához közeledő végtelenre, az önmagától távolodó testre (szellemre, lélekre).” Fölösleges lenne ezt a tömör és találó önkommentárt más szavakkal kibontani és idézetekkel kiegészíteni, de megkísérelhetjük azoknak a költői eszközöknek, eljárásoknak legalább hézagos áttekintését, amelyek humort, derűt, a fölülemelkedés érzetét, villódzó változatosságot szőnek a „tartalmában” komor szövegbe, a letaglózó állapotrajzba és kíméletlen prognózisba. Mert ilyenek nélkül egyhangú panaszáradattá szürkülhetne a pokoli látomás, halottá dermedne „az örökös mozgásra ítélt megállíthatatlan”.

A versek tartalma szinte visszaadhatatlan, jelentésük összetett és szétágazó. Mondandójuk lényege talán éppen az elbizonytalanítás, a kételkedés, a dogmatikus kijelentések tagadása, pozitív oldalról: a változás, az átmenet, a polifónia szelleme. A kötet első darabja a Hirtelen égbolt. A cím – paradoxon, és nem éppen megnyugtató az égboltot „kitüremkedő buborékkal” azonosító metafora sem. Milyen képzettársítási közegből származik az égbolt és a buborék összehasonlítása, sőt azonosítása? Lehet anyagi és szellemi, tartozhat a pozitív meg a negatív értékek körébe. A hétköznapi gondolkodás szerint egy égbolt van, és számtalan buborék, de a költői képzelet nem ezt a logikát követi. Az ember fölragyoghat és kinyújtózkodhat, de semmivé is válhat egy köpés nyomaként. A következő hiányos kérdő mondatok (onnan, hogy „Feltörekvő gáz?”) alanya légnemű, anyagtalan és elvont fogalmakra utal; közös bennük a fölfelé törekvés és a mozgás kényszere. Ezek a tendenciák fűzik össze az embert és az élettelen világot. Korábban egy önmegszólítás sugallt szubjektív érdekeltséget („Ha az egyikben ott vagy, a többiben is fölragyogsz”), a 8-9. sor után a lélek, az érzékelő, örvendezni tudó, az idő tudatával bíró, emlékező lény kerül előtérbe: „Miért örvendeztet meg, bódít el, / sodor magával, mintha húsz éve, ötven éve?”

Ez a kérdés akár a keletkező új versre célozhat.

A mondattá önállósított „Mintha…” megismétlésével kezdődik a vers második tétele. Az első minden kétely, tétovaság, gyanakvó éberség ellenére a jó bódulat, az életöröm iránti atavisztikus vonzódás szólamával zárult. Baljóssá árnyékolja azonban az öntudatlan jó közérzet vágyát az évtizedekkel korábbi múltra való visszautalás. Mert a „jelenben” (ami nemcsak idő, hanem elsősorban lét- és lélekállapot), valaki vagy valami „újra meg újra szinte azonnal” elpöccenti a kívánatos élet ábrándját. A 14. sorban kezdődő újabb kérdéssorozat valóságos katalógusa az öregkor bántalmai elleni panaszoknak, beleértve a hanyatló ember saját határozatlanságát és erélytelenségét. Sarokba szorítja a kudarctól, a megszégyenüléstől való félelem, az izgalom, a testi gyöngeség, az imbolygó tudat (az idézőjel elhagyását csak a kérdőjelek mellőzése indokolja). A „lámpagyújtogató (lámpaoltogató)?” ma már kissé archaikus figurája a falusi és kisvárosi életnek, de találó kétértelmű metafora. Misztikus, szimbolikus alak, aki a fényforrásokkal együtt az álmokat, az emlékeket is kioltja. A végső kérdések az emberi tettvágy és nagyot akaró ambíció, a romantikus protestálás kudarcának bizonyosságát látszanak erősíteni, de ha minden megkérdőjelezhető és bizonytalan, akkor a lámpaoltogató diadala, a pusztulás, a halál győzelme sem lehet a végső, az egyetlen igazság. „Honnan tudod, hogy semmit sem tehetsz ellene? / Miért viselkedsz úgy, mintha nem tudnád?”

A helytállás kényszere, az erkölcsi imperativus folyamatos szem előtt tartása is vezethet kétséghez. Jó-e mindenáron teljesíteni, megfelelni, szolgálni? És ha igen, kinek vagy minek? Az ezzel kapcsolatos kérdéssorozat élére az édesanya neve, emléke kerül (Az anyjának akarna megfelelni?). Ő volt az a morális nagyhatalom, amelyikből kisugárzott a „felnevelő közösség” álma, a tettre késztető érzés, a stressz és a félelem, de az öröm és a katarzis is, a jutalom és a büntetés, a halál és a megmaradás feltétele. Az anya szimbólumában ontológiai és etikai ellentétek egyesülnek, a vagy-vagy-ok olyan sűrű szövevénye, amely élete végéig befonja az embert. A cím (azonos az első versmondattal) tömör kérdése indázó gyakorisággal ismétlődik a versben. Ez a variációhalmozás, kihagyásos és ráértő szerkezet segítségével, bővítményekkel, mellékmondatokkal, zárójelbe kívánkozó alternatívákkal kiegészítve, egyszerre kelti a sebes sodrás és a szétterülő bővülés hatását. A leghosszabb mondat (9 sor) az utolsó előtti; a zárlat nemcsak váratlan rövidségével szakítja meg ezt a megállíthatatlannak látszó áradást, hanem a lélektani alany megváltoztatása meghökkentő ellentét lehetőségét is fölvillantja. Eddig az anyának és attribútumainak való megfelelés változatai halmozódtak, most új perspektíva tárul föl a lírai alany előtt: végső döntésével – bármiféle megfeleléstől függetlenül – választhatja önmagát.

A kifogyhatatlan kérdezés technikája a végső kérdések megválaszolhatatlanságából nyeri pátoszát és ethoszát. Bertóknak ez az ismeretelméleti alapállása a Hangyák vonulnak ciklusaiban a változatok sokféleségének sorolásával, alternatívák számbavételével társul, és ez az összefonódás szinte determinálja a 25-40 soros prózavers formáját, amelyet azonban a kérdő intonáció és a halmozó, problémasokasító jelleg gyökeresen megkülönböztet az értekező prózától, a legalább átmeneti és személyes válaszig eljutó esszétől. Az intellektuális felajzottság ihletében fogant ez a kötet, de olyan bölcsesség birtokában, amely az élet végét (is) magasabb célként tudja elfogadni, ha becsületes küzdelem, végsőkig helytállás, cselekvő tiltakozás előzi meg (Amikor nem akarod már). Hiszen „nem csupán a saját életedről, / hanem az életről van szó” (Időben, térben távolodni). A megmaradás közügy, másokért csak az élő tehet valamit. De a kikövetkeztetett válasz itt sem tételes és didaktikus; bármely önkényesen kiszemelt idézet ferdíti, elmozdítja, módosítja a szöveg egészéből áradó üzenetet.

Bertók nem intellektuális előítélet alapján tör arra, hogy az átvilágíthatót homályosként ábrázolja: az ellentétes igazságok egyszerre való érvényessége hétköznapi tapasztalataiban gyökerezik. Példázatszerű versek sorozatában jut el ehhez vagy ehhez hasonló következményhez. Séta közben eltűnődik, figyeljen-e a szembejövőkre, félreálljon (ez felelne meg az Arany János-i tanításnak), vagy igazodjék saját „teste tempójához”; merész legyen vagy gyáva, bölcs vagy nevetséges. Nincs jó választás a legegyszerűbb konfliktusokban sem. A másokkal együtt élő ember egyetlen vállalható szociális és morális eligazítója mégis az, hogy: „nem ártana jobban odafigyelni rájuk”. (Mindegyik hoz, vagy elvisz valamit) Alkalmas ez a vers arra is, hogy az írásjelek szaporításának, a három pontok (…), a záró-, kérdő- és felkiáltójelek sokszor egymással is kombinált használatára, funkciójára kitérjünk. A nem-véglegesség, a behelyettesíthetőség, a cserélhetőség lét- és tudatállapotát érzékelteti ez a Bertók által feltűnően kiemelt toposz. Nem öncélú, s bár mások is alkalmazzák, semmi köze az utánzáshoz vagy paródiához. A szinonimák halmozása a jelentésárnyalatok ijesztő sokaságára figyelmeztet: „megy (járkál, közeledik)”, és arra, hogy ezek fölött a parányi különbségek fölött többnyire elsiklunk, akárcsak a valóságot és a lehetőséget megkülönböztető igeragok differenciái fölött: „válik (válhat)”. Zárójelbe kerül a fajokat összefoglaló nem elvontabb megnevezése (vö. species és genus): „a füvek, a fák, az állatok (a természet)”, és ez már a játékos irónia stílustörekvését is jelzi. Anaforikus mondatkezdések, ismétlődő formulák, jól fölismerhető párhuzamok és ellentétek tüntetik föl a retorikai szervezettséget, a verstanilag nem kötött szöveg költői megmunkálását.

Titokzatos remekművek születnek a személyes haláltudat, a természet kimeríthetetlen változatosságának nem múló bűvölete és a forma, a művészi megformálás buzgalma összeszövődéséből. (Fekete tejút, hangyák vonulnak; Egész testével hall; Régi szekrényeket nyitogat; Azt mondják, költő). Kiemelkedő nagy mű az Ahogy hátrafelé, ahogy betolat. Életképpel kezdődik, az egyes szám első személyben beszélő „történetmondó” egy parkolás történetét és körülményeit adja elő. Az olasz neorealista film technikája villan föl: sok-sok ismert autó, de ismeretlen arcok a visszapillantó tükörben. A parkolóhoz a parcella képzete társul, a vizuális és a (szavak közötti) akusztikai hasonlóság miatt. A temporális egybeesés lélektani motívummal gyarapítja a pillanat összetettségét: a vezető elbizonytalanodik, hogy nem inkább előrefelé kellett volna-e beállnia, akkor kedvezőbben érhetné el a csomagtartót a bepakoláskor. Dejà vu élmény figyelmezteti, hogy máskor is hozott már hasonlóan hátrányos döntést, amikor nem az ész- és célszerűség, hanem a rutinra hagyatkozás, a tompulni kezdő reflexei vezették. Álomszerű konkrétsággal úszik be egy drámai jelenet freudi emléke: egy sikló, amelyet a család aztán önvédelemből agyonvert, úgy menekült hátrafelé egy farakásba, ahogy most ő kormányozza a járművét. A sikló az édenkert és a bűnbeesés emlékét is fölidézi, s a rossz lelkiismeret a kocsi körül ácsorgó alakot is gyanúba keveri. A szorongás és a testi-lelki gyötrelmek temetői emlékeket támasztanak a narrátorban, és ezek a helyszín kísérteties benyomásaival összefonódva fenyegető látomásként tornyosulnak fölébe. Utolérik – Illyés Gyula szavával szólva – „az öregedés idétlenkedései”: száguldva menekülne a tett helyszínéről, az életből, amely egyszerre terepe a szorongásnak és az agressziónak, az önvédelemnek és a gyilkosságnak, a brutális ösztönkielégítésnek meg a keresztény penitenciának. A címben szereplő „hátrafelé” és „betolat” irányképzete allegorikus utalásnak bizonyul, nem minősíti az élet egészét, de rögzít egy nézőpontot, amelyik ellentétes az előrehaladás, a kifelé nyitás ígéretével. Bertók nem azonosul az öregkor kísérteties és kísértő változatával, de nem tagadja le, lélektani realizmussal ábrázolja, és erkölcsi eltökéltséggel küzd ellene.

Emlékezetesek azok a vitaversek, amelyekben téves rögeszmékkel, elfogadhatatlan közhelyekkel hadakozik. Többször már a verscímben idézi őket, és a vers a cáfolat kifejtése lesz; a polémia csak drámaibb attól, hogy néha önmagával is vitatkozik, pontosabban olyan tétellel, ítélettel, amelytől nem érzi magát teljesen idegennek. „Csípőből utáltam őket”, Nem talál rajta fogást, Röhögni fogok a temetéseden: ezekben a frázisokban közhely és faragatlanság lepleződik le, de részben magyarázkodás és mentegetőzés is. Bertók legtöbbször olyan mélyre ás, hogy a szóhasználat előtörténetét, társadalom-politikai és lelki gyökérzetét, az önigazolás indítékait is észreveszi. De a célzat inkább az elemzés és elgondolkodtatás, mint a megszégyenítő kioktatás. „Mintha ugyanazzal a fegyverrel (hanggal, szókészlettel, szándékkal, lőállással) / lehetne csak diadalmaskodni a kimúlt (?) ellenség / (és önmagunk) fölött, amelyikkel legyőztek / bennünket, és uralkodtak rajtunk.”(„Csípőből utáltam őket”) Bertók a rendszerváltás kritikusainak abba a csoportjába tartozik, akik súlyosan, életbe vágóan megszenvedték a Rákosi- és a Kádár-rezsim embertelen politikáját, de az l990 utáni újabb úttévesztés fölött sem tudtak szemet hunyni. Már a szonettek figyelmeztettek, hogy fokozott felelősség és megfontolt cselekvés nélkül az ölünkbe hullott szabadság mindenestül kárba veszhet: „Hát kimentek az oroszok. / Megvan a gombhoz a kabát. / Most nézegetheti magát. / Játszhatja az úri szabót.” (Szöszög a szélén, mint a pók) – „Most, hogy vége a diktatúr, / s ki lehet borítani a, / már oda se néz, hogy hova, / már magától is kiborul.” (Most, hogy vége a diktatúr)

Arany János-i párhuzam miatt írom ide ugyanennek az ismert szonettnek a második versszakát is, amely akaratlanul is érzékelteti 1867 és 1990 analógiáját az öntudatos és önkritikus magyar értelmiség tudatában. Bertók négy sora meghökkentő párhuzama a Demokrata-nóta vagy „A hazáról” című Arany-rögtönzéseknek: „Most, hogy egyszerre annyi úr / és mindenki demokrata, / akkora szemeteskuka, / ha tetszik, ha nem, beletúr.”

Az elliptikus és a kifejtő, hosszabb vers közötti különbség nem elsősorban tematikus eredetű, hasonló indulat és mentalitáskritika táplálja őket. Bertókot egyaránt vonzza a kör közepébe célzó csattanós tömörség és a gyűrűket végig követő részletezés módszere. A második típust képviseli a Röhögni fogok a temetéseden. Ez a megfontolatlan, nyers kifejezés a fikció szerint egy öt-hat éves „kicsi” ember szájából hangzik el, és elmélkedésre készteti az öregedő felnőttet: honnan hallhatta, és mit érthet belőle az alig cseperedő gyerek. És mit jelent általában a rosszindulatú kajánság, a tudatos vagy átvett cinizmus, a társadalmi méretekben terjedő kíméletlenség. Az egykori provokáló kijelentés öt-hat évvel később „fölzümmögött megint a repedésből”, de a hangsúlyt immár „a kora kamaszkor kíméletlensége” teszi fenyegetőbbé. Többszörös a veszély: a fiatal terroristajelöltek okozta létbizonytalanságon túl élesebb kontúrt kap a minden halandót utolérhető „esemény”, a tabu szellemében általában kimondatlan halál. A vidám temetés klasszikus toposz, világirodalmi nagy példák nyomán magyarul is megjelenik Aranynál, Szabó Dezsőnél, Karinthy Frigyesnél, Déry Tibornál (sok más nevet is sorolhatnánk). Bertók elképzeli az abszurd helyzetet, de fölébe emelkedik: maga is nevet a „programozott kudarcon”, bravúrosan föléleszti és parodizálja azokat a népi hiedelmeket, melyek szerint a „halott lélek” sokáig lebeg a temető és a sír felett, csak később szállingózik vissza egykori élete színterére. Írtak néhány nagy verset magyarul az élettől való búcsúzásról, mostantól kezdve Bertók komikus elégiáját is köztük tartjuk számon.

A testi szenvedés vezérmotívumát állítja középpontba a Valamit gyorsan fel akart emelni; a verscím ezúttal a második sorból van kiemelve. Az első sort rafinált írásjelek teszik talányossá: „Leesett szappant (?), fogkefét (?) a fölmosórongyot (?)…” Drámaiság és epikus lehetőség keveredik az intonációban, baljós következmény leginkább a három kérdőjelből és a gyorsan határozóból sejthető: sietnie kell a megnevezetlen alanynak, de a sietségben csak a szándékig jut el, a tettig már nem. A fürdőszobai életkép szatirikus és fantasztikus látomásban folytatódik. Szatirikus jellegét a következő jelenet szereplőinek beszélő neve tanúsítja, Lumbágó úr, Angina pectoris kisasszony és Diaré „(becenevén cérna)”. Fantasztikuma a szimbolikus cselekménnyel van kapcsolatban. A közismert betegségekről elnevezett „hősök” patológiai funkcióik szerint bánnak áldozatukkal, éles fegyvert vájnak derekába, megtapossák, halálra kínozzák. De míg a testben szétterül a fájdalom, a beteg magatartási stratégiája is átalakul. Előbb meggörbülne az arctalan hatalmasság előtt, aztán rádöbben, hogy „hiábavaló a seggnyalás”. Megpróbál együtt élni („akár a házastársak”) a támadójával, de amikor Lumbágó úr és bűntársai is megérkeznek, elege lesz a megalkuvásból. A hatalmaskodók „egymással szépen kiegyeztek”, „berendezkedtek”, mint a „klasszikus megszállók”. A vers anélkül bontakoztatja ki a politikai allegóriát, hogy a betegség konkrét tünetegyüttesétől elszakadna. Így torkollhat az idegen elnyomó hatalmi szövetségek és a belső következetlenség, gyöngeség szókimondó leleplezése apokaliptikus látomásba, a káosz poklának érzékeltetésébe. Az annexióra, a százötven és a negyvenöt éves „berendezkedésre” tett utalások „nagy-nagy cirkusz” fölidézésével zárulnak, de a történelmi áthallások tompa moraját (fellazítás, belső ingovány, csata) „ördögi kacagás” harsogja túl. Ez a lidérces nevetés, bizarr humor arra a jellemzésre emlékeztet, amelyet Péterfy Jenő adott Kemény Zsigmond nyomasztó történelem-élményéről: „Börtön a világ, s mi foglyai vagyunk.”

Eddigi utolsó kötete 75. születésnapja alkalmából jelent meg. Volt a kezemben olyan munkapéldány, amely A pillanat neve előzetes címet viselte; a nyomtatott változat borítóján ez áll: Pénteken vasárnap. A címváltozatokban közös az idő problematizálása, a pillanat vagy a napok középpontba állítása, a sürgetettség kiemelése. A hármas szám iránti előszeretet, egyáltalán az aritmetikai megkomponálás fegyelme ezúttal is érvényesül. Életkorára célozva Bertók háromszor 25 versből állította össze a könyvet, mindegyik 3 szakaszból áll, a szakaszok négysorosak. Vagyis 75 tizenkét sorost olvashatunk egymás után.

A számmisztika a tizenkettőt a tökély felsőfokának tartja, olyan definíciókat olvasunk róla, hogy Isten országa (királysága) kiteljesedésének, az igazgatásnak és a mértéknek a száma, vagy hogy az isteni-szellemi három és a teremtésszerű négy szorzata. Szomszédjai a számsorban, a 11 és a 13, nemcsak páratlanok, de más számokkal nem is oszthatók, tehát a tökéletlenség, a lázadás, a pusztítás képzetei tapadnak hozzájuk. Velük szemben a 12 az erő, hatalom, fő parancsnokság szimbóluma a biblikus hagyományban és a folklórban: a hónapok, a mesebeli testvérek száma, a 12 órakor bekövetkező dél tagolja-felezi a napot.

Bertók nem annyira az igazgatás vagy a kiteljesedés szimbolikáját célozza meg, amikor a háromszor négysoros versszak konvencióját választja, hanem a dalszerűség, a kerekdedség, arányosság példáját, amelyhez közelítheti, vagy amelytől távolíthatja a belső formát. Folytatja távolodását a szonettformától. Olyan fokú ellentét, „oppozíció”, mint a szonett 8+6, vagy 12+2 osztatú változataiban, ebben az egyöntetűbb és kiegyensúlyozottabb formában csak ritkán és nehezen valósítható meg. Gyökeresen eltér az új ciklus formateremtő elve a terjedelmesebb kvázi-prózai vagy szabad versektől is – elég egy pillantást vetni a strofikus szerkezetre, a versenként egyenletes sorhosszúságra, a hagyományos rímelésre. (A merész újítások is beilleszthetők a metrikai tradícióba.) Alaposabban szemügyre véve a formai modulációkat, mégis észrevehetjük az eltérés mögött a folytatást, a változásban érvényesülő azonosságot. A szonettekből és a haikukból átkerülnek a kihagyás, az ellipszis, a szó- és mondatrövidítés alakzatai, az igei állítmány kiiktatása, a főnévi igeneves szerkezet elburjánzása, általában a nominális stílus. Beszédes példa a T. D.-nek ajánlott A roncsait, a nincseit. Mindenben megfelel az imént leírt grammatikai és stilisztikai modellnek, de most egy tartalmi aktualitást emelek ki: az öngyilkos merénylő metaforáját. A művész áldozata a kor viszontagságainak, de annyira át van itatva velük, hogy akaratlan merénylőként maga is robbanhat és robbanthat. Bertókot belülről izgatja az anarchia föltámadása a minden eddiginél fejlettebb technológia korszakában.

A kihagyásos, tömörítő stilisztika emlékezetbe ragadó példája a Semmi, csak ő a győztes embert is. Két típust, két értékpreferenciát hasonlít össze, szokás szerint mellőzve az igéket, és elhagyva a határozói kiegészítéseket. „Semmi, csak ő a győztes embert, / te meg a vesztest, szomorút. / Ő nem fél napozni a sírkert, / te sírva mégy a gyalogút.” A szükséges nyelvi kiegészítenivalók csaknem észrevétlenné teszik itt a nyomatékos első szó, a semmi utáni elhallgatást, pedig a vers jelentésének kulcsát talán ez a hiányos mondat és képzeletbeli kiegészítése adja a kezünkbe. Semminek látszó valami különbözteti meg az ő és a te nézetét, beállítódását. A középső szakasz ezúttal halmozza az igei állítmányokat (játszik, be-benéz, kacag, nyafogsz); Bertók tudatosan idéz „foglalt” közkeletű szavakat (balsors, csak a csak). A harmadik strófa megint inkább nominális stílusú, bár a ’ki-be jár’ még visszautal a ’be-benéz’ fordulatára. Az édenkert reminiszcenciái Bertók archetipikus mítoszára emlékeztetnek: egy otthontalan ember szorong „a kapu előtt”.

A hosszabb, prózai indítású versek poétikájával és stilisztikájával is érintkezik a kötet. Kérdőjelek hálózzák be és tördelik szét akusztikailag a versek egyik csoportját (Gályapad? Fogorvosi szék?, Hintalovon érkezni meg? Hova?). Máskor a felsorolás monotóniája és paralelizmusa fogja egységbe a szöveget, és motivikus egyezés emlékeztet a másféle költészettan szerint írott változatra (Ahogy az arc, a bőr, az agy). A határozók és kötőszavak (hogy Vas István híres versére utaljak) kiemelkedő jelentőségűek Bertók költészetében. Kulcsszó például az ahogy és a mintha. Még a hasonlóságot is óvatos feltételezésként írja körül, nehogy a rágalmazás, a ráfogás gyanújába keveredjék. Ez nem bőbeszédűség, hanem retorikailag megfontolt célzás az egykor bíróság elé hurcolt ember gondolkodására és beszédmódjára.

Bertók szereti tisztázni a választott forma minőségét és funkcióját, erről interjúk, önvallomások és a szokottnál gondosabban fogalmazott fülszövegek tanúskodnak. Bonyolítja a kérdést, hogy mióta lemondott a szonettírás kizárólagosságáról, Bertók párhuzamosan dolgozik különböző ciklusokon, eltérő hangnemeket próbál ki, formai újítások bevezetése is foglalkoztatja. A mostani kötet egyik ars poeticája a Valamit a tető alá. Nagyon beszédes a ponttal, illetőleg kérdőjellel befejezett mondatok aránya és jelentése, rávall a program és az improvizáció, a szándék és a rögtönző változatosság jellegzetes bertóki elegyére. A kétféle mondatfajta részben jelzi a költői attitűdök megkülönböztethetőségét, de hangsúlyosan hívja fel a figyelmet a belső egységre, az életmű koherenciájára. „Valamit a tető alá. / Még be lehet, még annyi hely.” (…) Valamit a percek közé. / Még nyitható, még összeér.” A megmentés, az összegyűjtés belső parancsa ez, de szorongatóvá teszi a még határozószó ismétlődése, és a ’valamit’ általánossága, bizonytalansága. A tizenkét sor közül az összes többi rákérdez, hogy minek jusson még hely, mi férjen még a „percek közé”. A könnyű szavak, a dallam, a lélegzet, az álom, a csönd fogalmai kerülnek előtérbe, vagyis a játékosság ösztöne, a dalszerűség varázsa, a terheitől megszabadult ember maga-elengedése. Nem felejtette el, milyen súlyokat kötöttek rá Dróttal, spárgával, rafiával, de egyszer már meg kéne szabadulni a kötelesség terhétől, fiatalosan újra az égbolton járni, megismételni a felhőtlen szabadság néhány gyermekkori csodáját. „Tenni, amíg egyszer csak újra / a pillanat nevét kimondja, / s ha fennakad a mozdulatban, / az utolsó porszem is ott van.”

A mítoszi beteljesedés pillanata lehetne ez („megvan, hiszen megvolt”), de az önkritika és az öntudat látszatnak, hiedelemnek minősíti. Bármilyen kívánatos, így nem igaz. A dalforma a kései Bertóknál nem a meghittség, a belefeledkezés, az idillikusan jó közérzet műfaja. Kezdődhet ugyanazzal a szóval és szerkezettel a három versszak, föleleveníthetik a szebbnél szebb idézetek a nagy elődök által leütött akkordokat, a költészetről és a szakralitásról szóló közhelyeket, a költő tapasztalata rájuk cáfol. A megfigyelés és a hiteles beszámoló csak paródiaként tudja elfogadni a ’dalt’ és ’énekesét’, ha még a televízióban látható kép is megbotránkoztató országos hazugságról vall: „Hiába, hogy annyi bolond, / a gombot nem az a kéz nyomja, / s ami bejön, semmit se mond, / de mintha Isten szava volna?”

A leleplező szatíra nyersebb hangja sem idegen Bertóktól. Megkülönbözteti a „nagyobb állatokat” a csupán ostobáktól, akik azért verődnek csoportokba, mert másképp nem találnának helyet maguknak. Kíméletlen, rusztikus szójátékkal leplezi le „a nagyon nagy írót” (Az alja író, a föle túró), de sértettségében Arany János-i, babitsi panasz is bujkál: „Eltűnődhetsz, hogy megint mennyi seb. / S hogy a seb több-e, vagy a jajgatás?” Persze irónia és önirónia egyaránt lappanghat az efféle vallomás mögött, hiszen idézetként is olvashatjuk. De nem lehet nem kihallani belőle a bertóki többértelműséget, polifóniát, a pátosszal keveredő humort, a sebek és a túrós csusza ellenpontozását. A nagyon nagy írók után a tudós kollégák is megkapják a magukét (Ó, azok a tudós urak), akik önhitt tévedéseiket kánonná merevítik, pedig csak „a nagy sárga lik” (a divat) ontja belőlük a trutyit. Az ilyen típusú vulgarizmusnak bőséges hagyománya van; gondoljunk Gulyás Pálra, Simonyi Imrére, még közelebbről Takáts Gyula és Csorba Győző gunyoros epigrammáira, karikatúráira. Ne hagyjuk ki az előzmények és párhuzamok közül Sinka Istvánt se: a Denevérek honfoglalása egyik énekének prológusa teljes egészében „a sok tudós” elvont és zavaros okfejtésén, a doktriner ítélkezésen és magabiztosságon élcelődik. – Paródiába és pamfletbe torkollik a visszavágó gúnyolódás a Macsóka macska. Medvecammog tizenkét sorában. Kifigurázza az erőltetett alliterációkat, az akusztikai trükköket, a normális emberi és nemzeti értékek otromba tagadását. Nevetségesnek mutatja egy hamis értékrend nyelvi idegenségét, zavaros és magyartalan frazeológiáját.

A paródia, az idézet, a közvetettség amúgy is meghatározó eljárása és stíluseleme Bertók mostani korszakának. Cikkant egyet a monitor, olvassuk egy jellemző verscímben. Az egykori börtönviselt a számítógépben történő rajtaütéstől való félelem reflexiójával éli át a gyanús cikkanást. Feltörő kérdései szinte egytől egyig irodalmi reminiszcenciák, utalások Orwellre, Illyésre, Aranyra. Még egy önidézet is fölbukkan: a „diktatúr” rövidítésre Bertók egyik nevezetes szonettjéből emlékezünk. Annak pedig se szeri, se száma, hogy népmesei fordulatot, népi szólást, közmondásos formulát vegyen a szájára: „hol volt, hol nem volt seholban”; „Szájról szájra”; „mintha bottal ütnék a talpad”; „több foggal eszi a zabot”; „szürke szamár” a ködben; „Mintha világgá. Megy, megy, mendegél”; „S élnek, míg meg nem halnak, boldogan”. A hangnemek és műfajok változatossága, a Barta János által perspektíváknak és dimenzióknak nevezett esztétikai értéktartományok sokasága Bertók költészetének korszakokat átívelő, további kutatást érdemlő sajátossága.

A harmadik ciklust (Ahogy önmagát körbeássa) 2008. november és 2009. szeptember között keletkezett versek alkotják. Megrendítő új távlatba kerülnek az előzmények; visszaszorul a fiatalos kapcsolatkeresés nosztalgiája, halkul a politikai szatíra szólama, megkeseredik az önarcképfestő gunyoros modora. A megrendült ember az életveszély tudatával szembesül, puszta léte, megmaradása kerül veszélybe. „Nem a hegy csúcsát, az eget, / jövő esztendőt, álmokat, / csak ahová a lábadat, / ami pár lépés, ami megy.” (Előrébb élni kicsivel) Közvetlen közelről látszik a gödör, amelybe belezuhanni végzetes lenne, és amelynek már az említése is tragikusan konkrét értelmet ad Aranyra és Madáchra hajazó korábbi hivatkozásainak. A meghasonlástól, a skizofréniától retteg (Személyiség, ahogy esik szét), a személyiség olyan bugyraiba pillant be, ahol inkább kívánja a saját halálát, mint az elviselhetetlen kínokat (Együtt élni a fájdalom). Mégis föltámasztja a költészet vigasza, s olyan kivételes magaslatokra emelkedik, mint a ritmusában, nyelvi remekléseiben és hangulatában Arany Jánost idéző Sorról sorra röppen a táj című versben:

 

Kis semmi versek, elhaló

lidérc, sivatagi folyó,

törött óralap, csupasz ág,

magára rímelő világ.

 

Csak a fölötte néma rés,

a hiány lüktet, mint a kéz,

a messzi mag, a csonka ég

fűti a kémény tetejét.

 

A madár nélküli madár,

sorról sorra röppen a táj,

itt is, ott is árnyak, nyomok,

mintha rajtad múlna, ahogy.

 

A Buda halála, a Rege a csodaszarvasról inspirációján kívül más motívumok is rávallanak Arany bensőséges ismeretére és az imitáció tudatosságára. De a Bertók-vers meghaladja a mégoly kiváló parafrázis színvonalát, szuverén költői látomás bontakozik ki benne, a szürrealizmus utáni modern költészet eredeti változata.

Mindig erőssége volt az hommage-vers, a költő- és írótársakat megszólító, meg a képzőművészeti élményektől inspirált műalkotás. Kitűnő népszerűsítő könyvet írt Csokonairól és Vörösmartyról (sajnos a Berzsenyi-monográfia terve nem valósult meg, pedig az alkati és a lokális kötődés az esszéíró és „tárgya” között az ő esetében lehetett volna a legígéretesebb). Kritikai elemzésre egyébként Bertók nem szívesen és nem gyakran vállalkozik, de azok a versei, amelyekben Csontváry, Egry, Martyn Ferenc, Lajta Gábor világképéről és művészetéről ejt szót, vagy ahol Bartók-élményéről (Berajzolunk egy pici almafát), A megváltó zenéről tesz vallomást, a beavatott műértő elemi érzékenységéről tanúskodnak. Még fokozottabban áll ez a megállapítás irodalmi ihletésű verseire: a megközelítő teljességről is lemondva említem közülük a Csokonairól, Berzsenyiről, Petőfiről, Adyról, Babitsról és József Attiláról szólókat, a Weöres Sándor- és Illyés Gyula-„hangpróbát”, vagy a kortársaknak dedikált műveket (Takáts Gyula, Csorba Győző, Pilinszky János, Mészöly Miklós, Nemes Nagy Ágnes, Fodor András, Bisztray Ádám, Orbán Ottó, Parti Nagy Lajos). Egyik sem csupán rutinos feladatmegoldás; alapos életműismeret és személyes érintettség egyesül bennük, Bertók megindokolja szeretetét vagy megbecsülését az ajánlással megtisztelt írótársak iránt. Az új kötetben is folytatódik ez az imponáló sorozat, amelyből akár olyan válogatást is össze lehetne állítani, mint Somlyó György emlékezetes Talizmánja. Bár Lázár Ervin és Takáts Gyula időközben meghalt, a versek az élő mestert és barátot köszöntötték, ahogyan a Kántor Pétert és a Tandori Dezsőt születésnapjuk alkalmából üdvözlő darabok is. Kiemelkedik közülük a T. D.-nek címzett A roncsait, a nincseit. A portré nemcsak azt jellemzi, akit ábrázol, hanem a festőjét is. Olyan költők képmását látjuk itt, akik végletesen átélik koruk poklát, s ha kell, öngyilkos merénylőként robbantják föl önmagukat és életük roncsait.

A testi és szellemi önkritika, a romlás konstatálása tükröződik az állati hasonlatok szaporodásában, funkciójuk, szerepük növekedésében. A majom és a szamár motívuma eleve hordoz lekicsinylő, szatirikus mellékízt. Az esztelen utánzást és a hiábavaló ordítozást jelképezik. A parodisztikus hagyomány középpontjába mégis azért kerültek, mert közel állnak az emberhez. Vitatják, hogy a majomtól származunk, és a ködben eltűnő szürke szamárnak is vannak magasabb rendű vonatkozásai. Krisztus megaláztatásához és kigúnyolásához hozzátartozik, hogy szamárháton vonul be mártíriuma színpadára. Ezek a motívumok fokozzák izzóvá például a A majomban semmi kétely, a Tetőtől talpig ér a mély vagy az Ömlik a szívekből az ól megrendítő hatását. Drámai ellentét áll a háttérben: ordítozó állat, röfögő disznó színvonalára süllyed a teremtés koronája.

A lefokozódás, a hanyatlás ezzel analóg képletét sugallják a testi szervek önállósulását, hatalomra törő önkényét érzékeltető felsorolások is. Ókori görög és latin példázatokig vezethető vissza a lélek, a tudatos én uralmával szembeszegülő testrészek toposza; Bertókot befolyásolhatta József Attila „biologizmusa”, vagy Csorba Győzőé, akinek ilyen irányú inspirációját lefegyverző nyíltággal tanúsította a Triptichon középső versében: „Inkább a szem a fül az orr / a nyelv a bőr a bőr bukását” – és a Mikor már költő lenni nem című szonettben. Meghökkentően egyénivé, merészen bizarrá és keserű politikai háttérutalástól gazdagabbá válik ez a szólam egy 2009-ben keletkezett versben: Azt mondja, bélagy, hogy a belekben. Korábban is fölcsillantak Bertók verseiben a meghökkentő asszociációk, a váratlan kapcsolásokból létrejövő összetett szavak, hapax legomenonok, például a világsó vagy a deszkatavasz, a hiányfogás vagy az idegolvadás. A ’bélagy’ durván komikus kapcsolatba kerül a ’feji agy’-gyal, a kíméletlen öngúny azt a megalázó tapasztalást üti el kétségbeesett nevetéssel, hogy a szellemi központ képtelen megfékezni az ’altáj”, a fájó has támadását. A lélek csatavesztéseként írja le Bertók az öregkori feledékenységet és piszmogást, a kiszolgáltatottságot a görcsbe ránduló izmoknak, a visszakívánkozást a fiatalság luxus nélküli, kényelmetlen világába, amikor büdös, hideg vicinálison rázkódott az ember, de egészséges volt és nagy jövőt képzelt magának: „Ó, hatvan éve, ötven éve / hol nem volt, hol a világ vége? / Volt egyszer egy… Micsoda álmok! / Marcalik, Pécsek, Nagyatádok.” (Ó, az a hol volt vicinális) A folytatást idézve megint visszakanyarodhatnánk Arany Jánoshoz („Diákok, kofák, gyalog népek”), de ide kívánkoznék Illyés Gyula kifakadása is a nyafogás ellen, a szenvedés kimondása érdekében: „A költő fülében a legdermesztőbb jaj voltaképpen a legharsányabb örömigény: gyermeki, állati – szemérem nélküli – ragaszkodás az élethez, vadidegenek segítségül hívásával. Aki zokog: üvöltve bízik.” Ezek az alapigazságok szó szerint érvényesek Bertókra és idős kori költészetére.

A kötet végén álló vers címe: Nem, arról semmi előzetes. A tagadó szavak és a határozott névelő ellentéte feszültséget gerjeszt. Olyasmiről van szó, amiről nincs hiteles menetrendünk, megbízható kalauzunk. Fizikai tünetekről be lehet számolni, a szív és a gerinc a sebezhető testtájakat példázza. Ami az emberrel valóban történik, arról csak a menekülés állati ösztöne tudósít, Bertók találó parasztos kifejezésével „iszkol a test”; szótárilag ez az ige egy kutyaűző indulatszóból (iszkiri!) származik. A középső versszak rövid mondatokkal kezdődő, majd hosszabbakkal folytatódó kérdéssora dacos indulatra vall, a titkolózás, az üzengetés ellen háborog. A harmadik négysoros a lecsillapodás, a belenyugvás szólamával zárul, vagy azzal a biztató öncsalással, hogy megkönnyíti a búcsút, ha saját elhatározásból fogadjuk el:

 

S ki az a másik, a pillanat

örvényeiből, aki kikap,

letörli, beszél, sínekre rak,

s mintha te húznád, megy a vonat?

 

A Pénteken vasárnap című kötet és a kései Bertók-líra több más része úgy is leírható, mint a pillanat fogalmának átértelmezése, a korábbinál összetettebb fölfogása. Bertók utólag hajlik rá, hogy fiatalabb kori verseszményét az impresszionista pillanatfelfogásból eredeztesse. Igaz, hogy első kötetében szerepel „ceruzarajz”, Sárga őszi vers, festett portrét „aszaltszilva arcú” nagyanyjáról, megírta „a kettes számú / pontos verset az alkonyatról”. De már akkor tisztázta, hogy programja meghaladja az alkalmiságnak és konkrét időhöz kötöttségnek (egyébként nem lebecsülendő) módszerét. „Az a legnehezebb, / az út a megállásig, / törésig, szakadásig. / Ép ésszel végigélni, / míg az anyag átrendeződik.” (Valami) Második kötetében már olyan nagy vers szerepel, mint a Csontváry képére alcímű Villanyvilágított fák Jajcéban, amely egyetemes életélményként és -tapasztalatként fogalmazza meg a célba nem érő átmenetiséget, a mindent felemássá torzító beteljesületlenséget. Életműve kulcsszavaira talál rá, egyben poétikája és stilisztikája vezérmotívumaira: „általában alkonyodik”, „között mögött”, „még innen de már odaát”. Spontánul, saját érzékenységét követve talál rá a kifejezés egyszeri és eredeti módjára, bár szerényen beszámol róla, hogy előbb Nagy László, Fodor András, majd Csorba Győző, Nemes Nagy Ágnes, még később Petri György, Tandori Dezső, vagy a jóval fiatalabb Partí Nagy Lajos tollfogására, Orbán Ottó gesztusaira (és másokéra) is figyelt. Bertók nem adósa a mestereknek, kapcsolatuk odafigyelésen és megbecsülésen alapuló kölcsönhatás. Őt magát sokszor – nem mindig önálló eredetiséggel – utánozták, csak a Három az ötödiken szonettjei nyomán készült versekből antológiát lehetne összeállítani.

Visszatérve a „pillanat” változó értelmezéséhez, tény, hogy az érett Bertók totális érzékelésig jutott el (vagy a küszöbére), már nem különül el poétikájában szenzualizmus és intellektualizmus, az „izmusok” lekoptak, de helyén maradt a pőre, most már öregedő ember, aki átereszti magán a világot. A mindenre nyitott érdeklődés jellemzi, és vezeti szinte akaratlan szimultanizmushoz és együttérzékeléshez, térbeli és időbeli tágassághoz, határtalansághoz. Társadalmi aktivitása és közösségi hozzájárulása nem csökken, csak életkori lehetőségeihez alkalmazkodik. Az elmúlt tízegynéhány év termésén eltűnődve, legnagyobb csodálattal annak a rugalmasságnak adózom, hogy az addigiakat betetőző nagy mű (a háromkötetes szonettciklus) után megőrizte költői aktivitását, nemcsak mennyiségileg szaporította az életművet, hanem váratlan új fejezetekkel gazdagította. A folyamatos munka nem vált gépiessé, valamennyi új kötet új vonásokat is megvilágít, hiszen maga a portré folyamatosan változik. Ha már elkerülhetetlen, jó lenne Bertók László módjára megöregedni.