És így tovább, ítéletnapig!”1

Ingo Schulze azon kevés kortárs német szerző közé tartozik, akinek a legtöbb megjelent munkája olvasható magyarul,2 Németországban egyike a legnépszerűbb kortárs szerzőknek. A regényről a német nyelvű megjelenés óta eltelt négy év alatt számos kritika és tanulmány jelent meg. Több kritikusa szerint ez a legjobb úgynevezett Wenderoman, azaz a rendszerváltás témáját feldolgozó regény, amit a német irodalom mind ez idáig produkált, pedig a lista nem rövid. A téma, amit a kortárs magyar irodalom roppant eredményesen kerül, Németországban virágzik, és időközben külön műfaji kategóriává vált.3 Legendás hét év előzte meg a könyv megjelenését, amit a német irodalmi közvélemény nagy várakozással kísért. A legnagyobb német lapok cikkeztek a szerző odisszeájáról, a regény anyagának leginkább megfelelőbb forma megtalálásának nehézségeiről. A múltfeldolgozásnak általában komoly hagyománya van a német irodalomban, Wenderomanokkal is tele van a padlás, az Új életek most, húsz évvel a fal leomlása után, a jubileum évében mégis népszerűbb, mint valaha. Schulze ebben a regényben nagy zsetonokkal játszik, és – akárcsak Türmer, regényének hőse a Monte Carló-i kaszinóban, vagy leveleinek megírásával és hátrahagyásával – a nagy számok törvényének megfelelően – nyer.

Amikor az olvasó belekezd a regénybe, és elsőként a hosszú és körülményes címmel találkozik: Ingo Schulze: Új életek. Enrico Türmer ifjúsága levelekben és prózában. Közreadja, kommentárral és előszóval ellátta Ingo Schulze, nos, hát ebben a pillanatban a sokat látott olvasó mindent érez, csak éppen kíváncsiságot nem. A talált szöveg, amit a posztmodern regényírás klisévé silányított – mi újat és érdekeset tud mondani egy szöveg, amely ilyen elcsépelt kelléktárra támaszkodik? Arról nem is beszélve, hogy a regény műfajilag tulajdonképpen levélregény, ami Goethe idejében talán népszerű volt, de levélregényt írni a XXI. században?! Aztán a továbbolvasás során az olvasó meglepetésére kiderül, hogy műfaj és forma egyaránt magától értetődően működnek, a romanikus-posztmodern regényírói fogások korántsem öncélúak, a diegézis határainak minduntalan megsértése értelmet nyer, és a teljes prózapoétikai kelléktár élettel, valamint iróniával tölti meg a klasszikus modorban írt, olykor szándékoltan nehézkes tartalmat, a terjengős elbeszélések csodálatos módon feszes szerkezetté állnak össze, amely sokfelé nyitott az értelmező számára.

A szerző, aki egyben a levelek közreadójának és az előszó szerzőjének is kölcsönzi a nevét, mindent felvonultat ebben a regényben: nagytörténelmet, személyes drámákat, a német és a világirodalom klasszikusait, valamint a posztmodern prózaírás szinte teljes trükk- és kelléktárát. Nem először, de először ezzel az alapossággal – több mint 750 oldalon – visszatekint az NDK megszűnésére, illetve az azt közvetlenül megelőző időszakra. A levélregény műfajából is adódó dokumentarista jelleget egyszerre hangsúlyozza és kérdőjelezi meg a szerzői névvel és identitással való önreflexív poétikai játék: Schulze a regény földrajzi teréül szülővárosát, Drezdát, egyetemi tanulmányainak színhelyét, Jénát, valamint Altenburgot választja, azt a keletnémet kisvárost, ahol hőséhez hasonlóan ő maga is a helyi színház dramaturgjaként dolgozott, majd a lapkiadással is megpróbálkozott. Enrico alias Heinrich Türmer tehát részben a szerző, Ingo Schulze életét éli.

A regény egyik legérdekesebb és legszórakoztatóbb alkotóeleme azonban egy másik, a címben is említett Ingo Schulze, Türmer leveleinek közreadója és kommentálója, az előszó(k) szerzője. Maga az író egy interjúban a következőképpen indokolja a szerepeltetését: „A kiadó ugyanolyan szereplő, mint a többiek. Számomra fontos, mivel megfelel a világról alkotott, közvetlen tapasztalataimnak, hogy nincs semmi abszolút, nem létezik semmilyen megbízható instancia, mindig minden összefüggéseiben adott. Az olvasónak tudnia kell, hogy ebben a könyvben sehol nem talál szilárd talajt, még ott sem, ahol Ingo Schulze neve áll. Sőt talán neki lehet a legkevésbé hinni.”4 És valóban, a közreadónk minden, csak nem objektív. Az előszóból, illetve sokszor a lábjegyzetek nevetségesen kicsinyes és kötözködő megjegyzéseiből, melyekben minduntalan igyekszik hazugságon kapni Türmert, kiderül, hogy Ingo Schulze tulajdonképpen Türmer egykori osztálytársa, aki maga is irodalmi ambíciókat dédelget,5 és – mint mindenki –, szerelmes Verába, Türmer nővérébe, aki iránt maga a főhős is a testvéri szereteten messze túlmutató érzelmeket táplál – s ezek az érzelmek a levelek tanúsága szerint viszonzásra is találnak.6 Ez utóbbit a lábjegyzet a következőképpen kommentálja: „Habár fölöslegesnek tűnik, mégis jegyezzük meg: a következő sorok T. túlfűtött fantáziájának termékei. Irodalmi formába öntött vágyálmai minden alapot nélkülöznek.” illetve: „T. itt valószínűleg egy elképzelt kvázi-incesztuózus viszonyra céloz V. T.-rel. Ez az imagináció a későbbiekben szabályosan az őrületre jellemző mérteket ölt.” (331.) Amennyiben egymás után végigolvassuk a lábjegyzeteket, hiúságában sértett, féltékeny, rászedett figura rajzolódik ki előttünk, akinek sokszor nagyon nem odaillő megjegyzésein kitűnően szórakozhatunk.7 Mégis ő, a kiadó lesz az, aki – lemondva saját regénytervéről – Enrico Türmert, ahelyett, hogy leleplezné, akarata ellenére (?) világhírű íróvá8 teszi.

Türmer leveleiben több ízben is elmélkedik művészi törekvéseiről, irodalmi terveiről, írásról és irodalmi sikerről; egy helyütt a következőket írja: „Nem kevésbé volt félelmetes a felismerés, milyen szoros rokonságban áll egymással a rendezés és az írás. Fliedertől azt tanultam meg, hogy a dialógus nem valaminek a közlésére való, hanem arra, hogy tisztázzuk a szereplők közötti viszonyokat. Mindegy, miről beszélünk, ha tudjuk, mit akarunk elmondani. Azt tanultam, hogy egyetlen kapcsolat elhanyagolása is megbosszulja magát; hogy a koreográfiából egyetlen tárgyat, egyetlen lépést sem szabad kifelejteni. / Van-e szebb, mint egy hiteles szereplő? Úgy éreztem, ha elérem az írásban Flieder színvonalát, a novella mestermű lesz. De miért nem híres rendező Flieder? – kérdeztem magamban nyugtalanul.” (393.) Türmerről még az előszóból tudjuk, hogy megjelentetett egy rövidprózákat tartalmazó kötetet, ami a kiadó szerint csekély és kizárólagosan negatív visszhangot keltett. Ez a tény már önmagában is cáfolja azt a feltevést, hogy Türmer feladta volna irodalmi ambícióit. Egy Nicolettához címzett levélben Türmer régi szeretőjéhez intézett leveleire emlékezve írja, hogy „már néhány nap után meg voltam győződve arról, hogy levélregényt írok. És ez a meggyőződés rendkívül erős volt! Ahogy eljutnak a levelek Nadjához, a mű magától létrejön – erre számítottam.” (326.) Türmer, aki a regény egy pontján szimbolikus lépéssel hátat fordított a színház világának, és jelentős lépéseket tett afelé, hogy megszabaduljon a Fal-démontól,9 a levélregény létrejöttét ezúttal nem bízza a véletlenre: indigóval másolatokat készít a levelekről, és – még eltűnését megelőzően – cipősdobozokba rendezve nővérére bízza. Duplázva a tétet tesz róla, hogy zseniális rendezése híressé tegye őt.

A levelek önmagukban irodalmi művé állnak össze, másrészt azonban maguk is hordozói Türmer korábbi elbeszéléseinek. A Nicolettának címzett levelek verzóján ugyanis ott olvashatók a szerkesztő által a Függelékben közreadott írások, szám szerint hét elbeszélés, amelyek a rektón olvasható gyónásról nem választhatók le. Lapok, melyek oldalai egymást olvassák több száz oldalon át.

A főhős gondosan sokszorosított és megőrzött leveleit három személyhez intézi, melyekben a közös az, hogy mindegyikükhöz valamiféle tisztázatlan erotikus viszony fűzi. A nővéréhez és gyerekkori barátjához írott levelek a jelen idejű, míg a későbbi szeretőhöz, Nicolettához írott levelek a gyerek- és ifjúkori eseményeket boncolgatják. Ha a leveleket Türmer saját, fent idézett poétikai hitvallása alapján vesszük szemügyre, akkor következő lépésként érdemes figyelmet szentelni az alakok közti relációknak. Annál is inkább, mert a levelek, mint arról az előszóból értesülünk, és a kiadó a későbbiekben újra és újra felhívja rá a figyelmünket, indigóval íródtak – ezzel szemben a válaszokat Türmer nem őrzi meg –, és legalább annyira szólnak egy elképzelt olvasóhoz, ahogy a címzettekhez. A levelek, amiket Türmer Verához, Johannhoz, illetve Nicoletta Hansenhez ír, poétikailag nagyjából egységesek, stílusuk meglehetősen eltér a szerző, Ingo Schulze korábbi regényének, a Szimpla sztoriknak letisztult, sokkal szűkszavúbb írásmódjától. A regény ott válik igazán izgalmassá, ahol ezek a levelek a közreadó reflexióival találkoznak, és megindul egy párbeszéd, kirajzolva azt az érdekes viszonyrendszert, amiről Türmer korábban a színház kapcsán beszélt.

A regény másik kultikus figurája dr. Clemens von Barrista; a rendkívül csúnya, ám legalább ugyanennyire megnyerő és nagyvilági üzleti tanácsadó alakja regénybeli funkciója szerint hasonlatos a Faust-mítoszok sátáni figurájához, Mefisztóhoz – katalizátorként segíti a cselekmény kibontakozását, miközben megtanítja Türmert a kapitalizmus ördögi praktikáira, végül az őt kísérő farkassal együtt nyoma vész. Türmer paktumát Barrista-Mefisztóval kronologikusan egy olyan esemény készíti elő, amely az elbeszélés síkján később válik ismertté az olvasó számára. Türmer súlyos depresszióba esik, amint felismeri, hogy paradox módon a fal leomlásával előtte bezárult az az út, amit a rendszer ellen felszólaló író sikere jelenthetne, hiába készült tehát egész életében híres disszidens írónak, akinek egyetlen szavától az egész rendszer retteg majd. Az ebből a tetszhalálból történő újjászületést, vagyis a depresszió leküzdését, a gyógyulást egy szimbolikus, a regény misztikumát hangsúlyozó esemény jelenti. Türmer egy éjszaka felkel az ágyából, ahol eladdig hálózsákjába bábozódva – a vele együttélők undorától kisérve, akár Gregor Samsa – vegetál, és kisétálva a városból, felkeres egy keresztutat. A két cselekményszál itt tulajdonképpen összeér: ott fejeződik be a Nicolettához irt levelek eseménysora, ahol kezdetüket veszik a Johann-nak, illetve Verának küldöttekben foglaltak.

A regénybe bele vannak dolgozva a német irodalomtörténet legnagyobbjai: a Faust-mítosztól a romantika töredezettség-eszményén és a posztmodern regényírás által oly szívesen átvett talált és kiadott kézirat-trükkjén keresztül (ehhez nagyon hasonló fogás szerepel E.T.A. Hoffmann Murr kandúrjában), az iskola-regényeken (Musil, Hesse) és a német fejlődésregény alapművén, a Wilhelm Meisteren át egészen Thomas Mannig. De felbukkan többek közt Lessing is, és nem hagyja érintetlenül a szöveget a középkori költészet és az olasz reneszánsz sem. Schulze regényének címe felidézi Dante Vita nuováját,10 ez a visszautalás kétségkívül roppant ironikus. Zavarba ejtő egyrészt az a gesztus, amellyel a regény koncepciójában a Beatrice katalizálta erkölcsi átalakulást, a metafizikai szféra felé való törekvést felváltja a nyugat és az általa kínált viselkedésmintákhoz való minél tökéletesebb idomulás nem kevésbé misztifikált és vágyott, ám a valóságban jóval profánabb ideája. Másrészt a vita egyes számú formáját felváltja az életek többese. Ha a távoli, alig ismert, imádott hölgyhöz korai órán írott leveleket nézzük, amelyek – ahogyan arra többször is hangsúlyos utalás történik – kora hajnalban íródnak, és amelyek célja az idegen, nemes – mert a nyugathoz, a transzcendens szférához11 tartozó – hölgy szívének elnyerése, akkor könnyen asszociálhatunk a középkori trubadúrlírára és az albákra, a hajnali dalokra, amelyek a szerelmeseket az elválásra figyelmeztetik. A szituáció persze megfordul, ahogyan sok minden más is a feje tetejére áll ebben a regényben. És éppen ezek a szembenállások töltik meg élettel a regényt, gondolkodtatják el és késztetik az olvasót a tágabb értelemben vett múltjával, illetve szinte a teljes európai kultúrtörténettel való számvetésre.

A Nicolettához írott levelek vallomásos, elemző, önelemző hangneme gyakran nehézkes, olykor irritálóan narcisztikus. Hosszú mondatok sorjáznak egymás után a leírásokban, a levél szerzője időnként önismétlésekbe bocsátkozik, de egyúttal éppen ez a távolságtartásra törekvő stílus (amely törekvés azonban minduntalan csődöt mond) teszi a szöveget nagyon személyessé. A vallomásos és elemző részek váltakozása, a reflexív kitérők a megéltség, a feldolgozatlanság, a feldolgozhatatlanság érzetét keltik.

A regény egyik legnagyobb erénye, hogy ötvözni tudja mindazokat a hangnemeket, amelyek a korszakról szóló filmeket, a korábban íródott Wenderomanokat, illetve a történeti forrásokat jellemzik: a Good bye Lenin vagy a Sonnenallee című filmek, valamint például Thomas Brussig Helden wie wirjének groteszk komikumát, a hiteles beszámolók tragikumát, a korabeli dokumentumokból, a napvilágra került Stazi-aktákból áradó szürreális embertelenségét és a visszatekintő nézőpont felismerő rezignációját és esetleges nosztalgiáját, öniróniáját.

A magyar kiadás – Schulze további regényeihez hasonlóan Nádori Lídia kiváló fordítása – visszaadja a német eredeti stílusbeli sokszínűségét, nyelvi regisztereinek összetettségét, az irodalmi allúziókat, és, tegyük hozzá, a magyar olvasó sok szempontból értőbb olvasója lehet a regénynek, mint például a nyelvet esetleg jobban, ám a szocializmust építő volt keletnémet rendszert adott esetben kevésbé ismerő nyugati olvasó. További érdekessége a magyar kiadásnak a kifejezetten ahhoz írott előszó, amely tovább játszik szerző és szerkesztő személyének összemosásával, további értelmezések előtt nyitva meg az utat az olvasó számára.

A regény a megformálásnak köszönhetően egyszerre válik a rendszerváltás megrendítően testközeli bemutatásává, az NDK-nosztalgia megsemmisítő kritikájává, valamint a szabadság elnyerésének szellemes allegóriájává. Az olvasó számára rengeteg választási lehetőséget és ugyanennyi csapdát, veszélyt és esetleges tévutat rejt magában: ugyanazt az eufóriát és a szabadsággal együtt rázuhanó bizonytalanságot élheti át, amit a keletnémet, aki a körülötte felépített egydimenziós világ kulisszáinak összeomlását tehetetlen várakozással szemléli, aki szabaddá, de egyidejűleg a saját hazájában idegenné lett. Csak rajta múlik, hogy él-e a szabadság adta lehetőségekkel, és örömét leli-e az olvasásban.

1

Ingo Schulze: Új életek. Enrico Türmer ifjúsága levelekben és prózában. Közreadja, kommentárral és előszóval ellátta Ingo Schulze. Ford. Nádori Lídia. Budapest, 2008, Európa Könyvkiadó, 376–77. o.

2

Szimpla sztorik. 2004, Gondolat. A boldogság 33 pillanata: a pétervári németek kalandos feljegyzéseiből. 2004, JAK, Osiris. Új életek. 2008. Adam és Evelyn. 2009, Európa. (mindegyik Nádori Lídia fordításában)

3

Lásd például: Kerstin E. Reimann: Schreiben nach der Wende – Wende im Schreiben? Literarische Reflexionen nach 1989/90. Würzburg, 2008, Königshausen & Neumann.

4

Uta Beiküfner beszélgetése Ingo Schulzéval: Man wird ständig überrascht. Ein Gespräch mit dem Berliner Schriftsteller Ingo Schulze über seinen neuen Roman. Berliner Zeitung, 2005. október 11., 23.

5

„T. itt elhallgatja, hogy azt a személyt, akiről beszél, már iskolás kora óta ismeri: e levelek közreadójáról van szó. Szerettem volna megtudni, hogyan ítéli meg T. a szövegeimet, de a későbbiekben nem tér vissza rájuk.” (lábjegyzet, Schulze, 304.)

6

Az 1990. 7. 3-án kelt levél. 577. o.

7

„Kevéssé valószínű, hogy T. ezt a hosszú levelet egyetlen reggelen írta.” (525.), „A patriarchális attitűd T. későbbi vállalkozásaira is jellemző lehetett.” (452.), „A leíráson enyhe túlzás érzékelhető.” (467.), „Nehéz fölfedezni a logikát T. viselkedésében.” (485.), „A vásárolt holmit betehették volna az autóba is.” (419.)

8

„Időközben az irodalmi közvélemény mégis fölfedezte Türmert mint szerzőt Németországban és néhány más országban is. Kurta életműve szokatlanul gyorsan akadémiai kutatás tárgya lett.” – Előszó a magyar kiadáshoz. Schulze, 12.

9

Türmer ezzel a kifejezéssel illeti azt a pánikot, tehetetlenséget és bénultságot, amivel a fal mögött élő emberek a hirtelen támadt szabadságra reagálnak. (70.)

10

Lásd pl.: Richard Kämmerling: Enrico Türmers unternehmerische Sendung. Krötensammeln will gelernt sein: Ingo Schulze und die weniger simplen Seiten der Wiedervereinigung. Frankfurter Allgemeine Zeitung, 2005. október 19.

11

„Hogyan fészkelte be magát a Nyugat az agyamba? És mit művelt odabenn? / Természetesen azt is kérdezhetném, hogyan fészkelte be magát a fejembe a Jóisten. Ugyanoda lyukadnék ki, csak a kérdés kevésbé irányulna a bűnbeesésem különleges természetére.” (128.)