Ha napjainkban török irodalomról esik szó, az esetek többségében ez egyet jelent a Nobel-díjas Orhan Pamuk prózájának taglalásával. Ha a témát kiterjesztjük a Kelet-Nyugat közötti irodalmi közvetítés általánosabb kérdésére, akkor talán még kevesebb az esély, hogy Ýhsan Oktay Anar neve lehetséges alternatívaként bukkanjon fel. Pedig az izmiri szerzőnek két könyve is megjelent magyarul, s mindkettő mozgatórugója a török és az európai kultúra közötti tolmácsolás.

Bár a Ráció Kiadónál megjelent Efrasiyab történetei című könyv1 hátoldalán található „besorolás” alapján Anar és Orhan Pamuk egymás mellé állíthatók, ez legfeljebb a földrajzi elhelyezés szempontjából lehetséges. Az 1998-ban publikált Efrâsiyâb’ ín Hikâyeleri2 (melyet hazánkban 2008-ban adtak ki) merőben más típusú közvetítést hajt végre, mint Orhan Pamuk művei. Míg Pamuknál a Kelet és Nyugat közötti közvetítés elsődleges küldetésként jelenik meg, s mint ilyen, lehetetlenné teszi az erről való megfeledkezést, addig Ýhsan Oktay Anarnál a kultúrák közötti párbeszéd önmagát teljesen mellékesnek mutatva, szinte csak a „mélyszerkezet” szintjén van jelen. A regény szerkezetének alapja Az Ezeregyéjszaka meséinek szerkezetével egyezik leginkább, az elbeszélés egyes rétegei pedig olyan szövetekként fonódnak össze, melyek nem csupán keresztülívelnek egymáson, hanem folyamatos, intenzív egymásra utalásos kapcsolatban állnak – ám semmiképpen sem a kimondott szavak szintjén, elkerülve így a cinkos visszakacsintás Pamuk-féle kikényszerítését.

A külsőnek tetsző kerettörténet Cezzar apó és a Halál együtt töltött napjait beszéli el. Az életben maradásért való mesélés csakúgy, mint Az Ezeregyéjszaka meséiben, itt is az egész mű alapszituációját adja, csakhogy Az Ezeregyéjszaka… fiatal leányának szerepét itt egy élete végén járó nagyapa tölti be, a teljhatalmú uralkodó pedig maga a Halál, aki csupán feladatát teljesítené, amikor Cezzar apó életét elvenné. A mesélés által nyert haladék pedig duplájára nő, hiszen a Halál is részt vesz a történetmondásban, s felváltva mesélnek egymásnak. Az élve töltött órák száma sem a mesék szórakoztató voltának függvénye, hiszen a Halál szinte minden alkalommal talál kivetnivalót Cezzar apó meséiben, mégis újabb történetek elmondására buzdítja őt. Cezzar apó pedig nem élete meghosszabbítása céljából, vagy a Haláltól való félelmében mesél, hanem csupán az élvezet kedvéért. Mi több, a Halál egyáltalán nem félelmetes lény. Habár a szokásosnál magasabb, hosszú fekete ruhát visel, és arca mindig rezdületlen, mégis sebezhető, néha esetlen emberként tűnik fel, akinek a gyerekek eldugják a cipőjét, a piacon szétszórt érmékben megbotlik, a sötétben pedig neki is öngyújtóval kell világítania.

A halállal való egyezkedés nem csupán Az Ezeregyéjszaka meséire való utalásként értelmezhető, hiszen hasonló helyzetet örökít meg a Dede Korkut Könyvének3 egyik fejezete is, melyben a hős magával Azraillal, a halál angyalával kerül szembe.

A Dede Korkut Könyvének tizenkét lazán összefüggő, az oguz-török mondakör részét képező története között maga Dede Korkut biztosítja az átjárhatóságot. Ő az a szereplő, aki az egyes elbeszélések végén önmagát lanton kísérve tűnik fel, hogy megénekelje az eseményeket. Míg Cezzar apó a Halállal való viszonya révén az Ezeregyéjszaka-beli Seherezádhoz hasonlítható, elbeszélőként betöltött szerepét tekintve leginkább Dede Korkut modern tükörképe lehet. Azonban nem az elbeszélésen belüli elbeszélő felbukkanása az egyetlen, a múlt és a jelen közötti párhuzamot biztosító tényező. A történetek témaválasztásának módja is mintha az oguz-török történetekhez való visszanyúló gesztus lenne, hiszen az Efrasiyab úgyszintén négy jelentős altémára tagolható. Míg a Dede Korkutban csak az „előirat” foglalkozik a család-erkölcs, a vitézi erkölcs, a tapasztalás és vallás témaköreivel,4 addig az Efrasiyab történeteinek teljes egészére ez a felosztás a jellemző. Cezzar apó és a Halál felváltva mesélik egymásnak történeteiket, mindig egyet-egyet, előre megállapított témában, s a végeredmény szintén négy fontos kérdéskör tárgyalása lesz, ezek pedig a félelem, a vallás, a szerelem és a paradicsom.

Íhsan Oktay Anar összeköti tehát a Közel-Keletet Európa szemében leginkább prezentáló művet a török nép eredetmondájával az alapszerkezet szintjén, az egyes történetek segítségével pedig mindezt összekapcsolja a jelenlegi, Nyugat-közeli Törökországgal, s így egyben a Nyugattal is. Ahogy Az Ezeregyéjszaka meséire való utalás Törökország mesebeli Kelethez tartozásának ironikus allegóriája lehet, úgy töltik be Cezzar apó és a Halál egyes történetei ugyanezt a szerepet az európai, illetve az amerikai kultúrkörhöz való kapcsolódás szintjén.

Bár a mesék egy része a (feltételezhetően) minden nyelvet beszélő és minden kultúrában egyaránt otthonra találó Halál szájából hangzik el, s csak másik részüket meséli az anatóliai falusi öregember, mégis minden történet túlmutat valamelyest Törökországon, ám ezzel együtt a szereplők és a helyszínek révén mégis végzetesen benne maradnak ebben a kultúrában. Ez a „végzetesség” azonban semmiképpen nem valamiféle tragikusnak szánt konklúzióra utal, hiszen az egyes történeteket éppúgy áthatja az iróniába forduló humor, mint a kerettörténetet.

A mesék egy része erőteljesen ironikus kapcsolatban áll bizonyos tipikusan nyugati történetekkel, s ezek az újramondásban az elvárttól való különbözés jelölői lesznek. Mind a Halál, mind Cezzar apó által elmondott mesék műfajtól való eltérése többségében a török gyakorlat nyugatival való felülírását jelenti. A mekkai zarándoklat végállomása Tibet lesz, a kincsekből meggazdagodott ember Napóleon-jelmezben, traktoron vonul be a faluba, az esküvő előtt álló fiúknak pedig a kerítőnő skót népviseletet rendel. Ez az elferdítés mintha a nyugati szokások eltörökösítésének kifigurázására szolgálna, ám sokszor mégis a török hagyományok válnak végletesen nevetségessé. Az egyik fejezetben például a Dede Korkutban is fellelhető négy romlott asszonytípus tényleges megidézése helyett négy példásan derék lányról esik szó, a jellemzés mégis ennek ironikus kifordulásához vezet: „Alemnaz, a legkisebb, holdszépségű, őziketekintetű, cseresznyeajkú teremtés volt, csak férfias állán nőtt hét fekete és egy vörös szőrszál. […] Gölenaznak nem volt ilyen gondja: őrá azt mondták, »olyan, mint egy korty víz«: akiknek alkalmuk volt sokáig nézni őt, mélységet véltek a tekintetében felfedezni, bár ennek az volt az oka, hogy a jobb szeme mindig jobbra nézett. ͺvenaz még nála is szebb volt. Ragyogó mandulaszemei kicsik, egymáshoz közel ülők voltak. A legnagyobb, Cilvenaz, ahogy mindenki, maga is tudta, hogy négyük közül ő a legszebb, s ebbéli meggyőződését nem is rejtette véka alá. A féltékenyek ugyan azt mondták, hogy orrát csak az annak hegyén lévő lila szemölcs mutatja nagynak, de ezzel csupán irigységükről tettek tanúbizonyságot.”

Egy másik részben a Superman-történet félreérthetetlen újraírása történik. A városi lapnál dolgozó, elegáns külsejű fiú időnként kék ruhába és piros köpenybe bújva hőstetteket hajt végre, ám a két énje közötti összefüggést még szerelme sem ismeri fel. A Superman-történettel való már-már szarkasztikus párhuzam akkor válik teljesen bizonyossá, amikor immár nem csak a Kent vezetéknév köti össze Gülerket és az amerikai képregényhőst, hanem apja szavai is: „Apámat Sabrinak hívták. Hálám és tiszteletem jeléül nevének kezdőbetűjét belehímeztem a kék ruhába […].”

Ez az irónia egyszerre értelmezhető a török hagyományok nyugatinak való alárendelődését illető kritikaként és a török rendet rossz irányba befolyásoló európai hatás bírálataként is, nyitva hagyva a lehetőséget az egyidejű, kétoldali megközelítésnek, és – Pamukkal ellentétben – lehetőséget biztosítva az önálló véleményalakításnak.

Két magyarul megjelent kötete alapján elmondható, hogy Anar prózájában a Kelet-Nyugat közötti és a saját hagyományon belüli párbeszéd még csak az egyes könyvek keretei közé sem szorítható, hiszen Anar művei nem csupán mások műveire utalnak, de egymással is összetett intertextuális kapcsolatban állnak.

A címszereplő Efrasiyab szintén mondai hős, aki a turáni történetekben többnyire Afrasiab néven tűnik fel, a török epikai hagyományba pedig Alp Er Tungaként került be. Ehsan Yarshater iráni kutató5 munkájából azonban kiderül, hogy személyéhez nem köthető teljes bizonyossággal semmilyen mondatöredék sem, hiszen felbukkan többek között a kushan, a kínai, a hun és a török epikában is. Íhsan Oktay Anar regényeiben feltételezhetően összekötő kapocsként funkcionál, pontosan az eltérő történetváltozatok eltérő szerepeinek megfelelően. Míg az Efrasiyab történeteiben csak utalások szintjén van jelen olyan óriásként, kinek kincseiről az anatóliai nagyszülők mesélnek unokáiknak, addig a Ködös kontinensek atlaszában6 mint világhódító hős jelenik meg. Itt sem közvetlenül azonban, hanem olyan példaképként, akihez nemcsak hasonulni lehet, hanem akivel az azonosulás lehetséges. Ez a kifelé mutatás a könyvből Afrasiab, Alp Er Tunga és az Anar-művek Efrasiyabjának eggyé tételével, tágabb értelemben vett egybefogó funkciót is betölt, mely a művek kultúraköziségének újabb példáját szolgáltatja.

Anarnál igen nagy hangsúlyt kap ez a bármiféle konkrétumoktól való távolmaradás, mely éppúgy érvényes a kulcsszereplő Efrasiyabra (aki sosincs jelen eredeti valójában), mint az Ezeregyéjszaka és a Dede Korkut regénybe szőtt szálaira, és a kisebb történetekben felbukkanó utalásokra is. Így az egyértelmű elköteleződés kirekesztődik, és a játékos véleményformáláson túl tér nyílik a török kultúra olyan típusú újra- (és újra) értelmezésére is, melyet Orhan Pamuk épp elkerülni látszik. Tasnádi Edit pontos fordítása pedig lehetőséget nyújt a mű ilyen természetű működésének élvezetes befogadására.