„az ember élete egy állandó, csaknem észrevétlen átváltozás az alak formálódása és torzulása között, (…) az ember látszólag benső és külső határok nélkül van a Földön, ám ugyanakkor nagyon is korlátozott, sőt megkötött a döntésre váró élethelyzet bizonytalanságában, amely olykor visszaveti az animalitásba, olykor meg engedi szinte önmaga fölé nőni” (162)1

Ha nem lenne félrevezető egy minduntalan új területekre merészkedő, folytonosan megújuló gondolati perspektívákkal rendelkező alkotó tanulmánykötete kapcsán érett kori klasszicizálódásról, a gondolati ívek és szövegszerveződési elvek letisztultságáról beszélni, akkor Az elmélet elméletének párbeszédképességét, rendszerszerű legömbölyítettségét hangsúlyoznám, hallgatva a könyv többszólamú és lezár(hat)atlan kérdésirányairól. Így azonban kezdésként meg kell elégednem annak jelzésével, hogy e Bacsó-kötetben a tanulmányok szerkezete, nyelvhasználata és mondatfűzése jelentősen egyszerűsödött a szerző korábbi könyveihez képest; s ez kedvez a művészetértés és műelemzés tágabb módszerei iránt érdeklődő, tehát nem a filozófia felől érkező befogadóknak. Ugyanakkor nem áll szándékomban elhallgatni, hogy néhány szaktanulmány, épp szakmaisága folytán, továbbra is – a korábbi kötetekhez hasonlóan – komoly próbatétel elé állítja olvasóit. Összességében e válogatás kommunikációkészsége mégis optimálisnak mondható, s nem csupán nyelvi értelemben, de a tárgy megközelítésének módszereit tekintve, a szerző és tárgyai viszonylatának tisztázottságában is.

Már a tartalomjegyzékre tekintve konstatálhatjuk: Az elmélet elméletében a tudományterületek szigorú határai fellazulnak; s még a fegyelmezetten szerkesztett szaktanulmányokon belül is megjelennek más tudományterületek felismerései, festmények és irodalmi művek mikroértelmezései. Miközben ugyanis Bacsó rendületlenül tartja magát tárgyaihoz, nagy szabadsággal mozog korok és művészi stílusok, esztétikatörténeti korszakok között. A klasszicizálódás fogalma ennyiben pszichológiai kontextusban is érthető: az irodalomtörténet és -elmélet interpretációs módszereibe, a konkrét kép- és szövegelemzésekbe bocsátkozó szakfilozófus gondolkodói szigora egyes írásokban megenyhül, önkorlátozó fegyelme fellazul, s megengedi magának, hogy érdeklődése a különféle műalkotások és művészetfilozófiai kérdések között a megszokottnál szabadabban oszcilláljon. S hosszas magyarázkodás helyett – jobb szó híján – „megbocsátással” kezel hipotéziseket, majd nem igazolja őket,2 hanem körüljárásuk közben tekint igazságukra. S mert olvasóként általában nem ilyen módszert és hanghordozást tapasztalunk, igen üdítően hat, amikor e rugalmas szerzői pozícióban távolságtartás és közeledés dinamikus ritmusváltásaival, a tárgyat illető figyelem objektivitásának és a gondolkodói ítéletek szubjektivitásának szintézisével találkozunk. Főképp abban látom tehát e kötet klasszikusságát, hogy egyszerre tartja fenn az elméletalkotás komolyságát és a kezdeményezés frissességét; s Bacsó gondolatmenete úgy marad folyamatosan kerekded, hogy nem korlátozza a tanulmányok határain átívelő témák hangsúlyviszonyainak elmozdulásaiból eredő összeütközések esélyét sem.

A szerző ugyanis úgy mélyül el tárgyaiban (legyen az Goethe Faustja, Gadamer Arisztotelész-olvasata, Scheler gyűlölet-teóriája vagy a fenomenológia egy-egy részterülete), hogy közben feltárja a közöttük „feszülő” érintkezési pontokat és átjárási lehetőségeket. S az olvasó számára felszabadító e kettős kapcsolat-irány, az, hogy Az elmélet elméletében a fókusz kaleidoszkópszerű változásai ellenére – s a tárgyválasztás sokféleségéből eredő (látszólagos) kötetlenségeken keresztül – az alapfogalmak és metaforák szervesen továbbalakulnak, kibomlanak.3 E csomópontokra koncentrálva a befogadás során pedig kitűnik, hogy voltaképp nincs is jelentős módszertani-stiláris különbség a szakkérdéseket vizsgáló írások (Hans-Georg Gadamer Arisztotelész-olvasata, Hegel és Heidegger a tapasztalatról, Fenomén és nyelv kérdéséhez) és a könnyedebbnek látszó műalkotás-elemzések (Olvasható-e a Faust második része?, Reduktív művészet) vagy a konkrétabb problematika köré szerveződő tanulmányok (Vázlat a gyűlöletről, Kirekesztés, száműzetés, továbbélés, Széljegyzetek Tengelyi László Tapasztalat és kifejezés című könyvéhez) között. Mindezek ugyanis ugyanolyan élességgel tárgyalják a lét-problémákat, csupán regisztereik emelnek ki más erővonalakat. Az eltérések ellenére is találunk azonban közös vonásokat: a legszigorúbb nyelvezeten is átdereng valamiféle tudományközi derű, ahogy az irodalmi, művészettörténeti elemzés tárgyai is folytonosan máshogy látszanak a filozófia- vagy esztétikatörténet fénytöréseiben. Határozottan jó kedélyű, dinamikus kötetről van tehát szó.

Meg kell azonban jegyezni, hogy az imént említett, tanulmányokat összekötő áthallások csak figyelmes, többszöri olvasás során nyilvánulnak meg. Elsőre egyáltalán nem biztos, hogy feltűnik: az elvontabb tárgyú és a konkrétabb, műelemzésekre építő szövegek fogalom- és metaforahálói valóban homogén rendszert alkotnak. Mert a csoportosítás lehetőségét megteremti ugyan a kötetvégi mutató (az írások eredeti környezetének, megjelenési helyének, vagy előadások esetén a konferenciák témájának megjelölésével), a befogadók mégis – főleg a korábbi kötetekhez, például a Kiállni a zavart címűhöz képest – úgy érezhetik, hogy a könyv nem minden esetben él az elrendezésből származó előnyökkel. Pedig a szélesebb nyilvánosságra számot tartó kép- és szövegelemző írások elkülönítve a hangsúlyosan fenomenológiai irányultságú tanulmányoktól, nemcsak sokszínűbben megmutatkozóvá tették volna Bacsó gondolkodói horizontját, de meg is könnyítették volna a befogadó tájékozódását. Annak a szerkesztésnek az előnyeiről nem is beszélve, hogy egy egyre erősebb olvasói tudatosságot igénylő sorrenddel (a műalkotások elemzéseitől a filozófiai terminusokkal gazdagon élő, bonyolultabb összefüggésekig ívelő szövegekig) nagyobb esély nyílt volna a szaktanulmányokban megjelenő, gyakorlati érdekű felismerések belsővé tételére. Egy bevezető résszel pedig (a kötet címadó és záró tanulmányainak tömbjével) a Bacsó-szövegekben eddig nem jártas olvasók számára is élesebb kép rajzolódhatott volna ki a szerzői elgondolás konstans szándékairól. Egy ilyen „emelkedő” elrendezés rámutatott volna ugyanis a kötet egy-egy központi probléma körül következetesen azonos kérdésirányokban tájékozódó igazságkeresésére. A tanulmányok azonban, kommunikatív gesztusaik és olvasást segítő kitérőik ellenére, nem egy ilyen, normatívan rendezett koncepció irányába mutatnak – ami a kötet teória-fogalma ismeretében még motiválható is. Ugyanakkkor az a megjelenési mód, ahogy Az elmélet elmélete jelen formájában inkább egy entropikus, rizómaszerűen szétterjedő érdeklődési háló sokirányúságát, középpont-nélküliségét illusztrálja, mintsem egy szokatlanul etikus gondolkodói-emberi magatartás jellegzetességeit – a címadó tanulmány állításai szerint –, nem lehetett a szerző intenciója.

De talán világosabbá válik az iménti különbségtevés igénye, ha felidézzük a címadó tanulmány fontosabb megállapításait, s megpróbáljuk a kötet szerkesztésében is tetten érni őket. Az alapdinamikát biztosító állítás a következő: a szemlélés végtelen, miközben a változatlan örökre irányul, a tárgy kimeríthetetlen bőségét ugyanis saját léte változó határai közepette érzékeli az ember. S épp e kettősségben rejlik számára az esély, hogy önmagát a műalkotás viszonylatában értse, s hogy megfeleljen valami magánál többnek. Egyfajta önátadásról van tehát szó. Ugyanakkor önkiteljesítés is ez, lehetőség arra, hogy az ember azzá legyen, ami csak ő lehet. Gadamer szavaival: a „lélek eltávolodik attól, ami az ő szokásos léte, ez a distanciában lét a tudható kedvéért minden elméleti kiindulás alapvető lépése” (10). A teória ennyiben lelki beteljesedés,4 s a műalkotás az, mely – a teóriát kikényszerítve – arra sarkallja az embert, hogy önmaga igazságai felé megnyíljon.5 S ezek az állítások előrevetítik a mai diskurzusok hiányosságait és ön-félreértelmezéseit: egyrészt azt, hogy „érzékelés és tudás, aiszthezisz és episzthémé egysége aligha képzelhető el pusztán a nyelvi közvetítésre (logosz) hagyatkozva” (13),6 másrészt pedig azt, hogy az elmélet valójában nem új tárgyat választ, hanem csupán olyan pontok felől vizsgálódik, ahonnan eddig nem tette.7 S hogy e hibalehetőségek felsorolása mögött mennyire nem elvont, s nem konkrétumoktól (és művektől) elrugaszkodott elméleti nézőpont rejlik, azt mi sem jelzi jobban, mint az érzékelés (aiszthezisz) testi szerepének, továbbá annak a hangsúlyozása, hogy a mű testi mivoltában is megérinti az embert. Mindezeknek a gondolatoknak a fényében kell tehát számolnunk azzal, hogy e Bacsó-kötet – valamiféle allegorézis jegyében – ugyanolyan viszonyulást ajánl fel az olvasónak, mint a műalkotások: a tévelygés és útra találás szabadságát. A tanulmányok sorrendjében érzékelhető „szerkesztetlenség” ennyiben tudatos választásnak tekinthető. Mintegy ez az ára annak, hogy e kötet az elemzett szövegek és műalkotások által felajánlott olvasatokat szabadon választható lehetőségekként demonstrálja.

A kifogásolt elméleti diszpozíciók viszonylatában különösen beszédes az a következetesség, ahogy a műalkotásokkal való testi találkozás és a pátosz testiség-aspektusa hangsúlyt kap a kötetben. A címadó tanulmány mellett e „materialistább” szál jelenik meg például a Tragédia és jellem, a Vázlat a gyűlöletről, a Kirekesztés, száműzetés, továbbélés és az Olvasható-e a Faust második része? című írásokban is, de e tematika – valamilyen formában – szinte az összes szövegben megmutatkozik. Ezáltal jut valamiféle szilárd elméleti nyugvóponthoz a könyv, s épp az imént felsorolt tanulmányok kínálnak – a maguk sajátos anyagszerűségével, érzékiségével – új perspektívákat Bacsó művészetszemléletének. S az a mély figyelem, mellyel Bacsó a szellemi és érzéki illeszkedését vizsgálja Goethe-tanulmányában, részben az önjellemzés részének tekinthető. A szellemi és érzéki szintézisére irányuló szándék ugyanis nemcsak Goethe Faustjának második részében, de Bacsó elméletalkotásában is jelen van. Ugyanakkor ennek az újszerű megközelítésmódnak, az aiszthezis hangsúlyozott test-vonulatának a teória teljességére kiható, messzemenő következményeit nem annyira a Goethe-tanulmányból, de a Vázlat a gyűlöletről című – Scheler Ordo amorisa köré épülő – írásból sejthetjük meg.

A Vázlat a gyűlöletről „pátosztörténeti” áttekintése abból a tételből indít, hogy az ember mindig valamiként leledzik világában. A gyűlölet ereje és esélye pedig az – akárcsak a szereteté –, hogy megrendítheti azt a rendszert és módot, ahogyan az ember létezésével összekapcsolódik.8 Az érzés ugyanis megelőzi a reflexiót: „az ember (…) kevéssé tudja, miből is fakad szeretetének vagy gyűlöletének hirtelen támadt új elrendezettsége, (…) magán kell vizsgálnia a változást kiváltó valami (tárgy, esemény, másik ember) viszonylatában előálló érzésmódosulást, azt a megváltozott viszonyt, ahogy most a világ számára van” (97). Továbbá: „az érzés előbb születik, és a ráirányuló reflexió, mintegy rákövetkezve tisztázza az érzés tárgyának bennem kiváltott változásértékét” (97), „az ember magát és körülötte a világot (…) értékeli, elsőként azzal, hogy bizonyos dolgokat előnyben részesít (…), szeret vagy gyűlöl (…), megint másokat meg hátrébb helyez” (97). Ily módon az ember minden érzéssel s minden érzést követően, meghatározza viszonyát ahhoz, ahogy eddig volt, s ezzel az elmozdulással jelenbeli helyzetét is módosítja. E viszonyulások pedig lényegien áthatják az emberi létet. A gondolatmenet egyik legfelkavaróbb felismerése épp az, hogy mindent megelőző létadottságunk az érzések szeretet-gyűlölet rendje. Azaz az ember pozíciójának jellegét döntően egy/több olyan reflexiókkal tudatosított érzelmi szituáció befolyásolja, mely – eredetét tekintve és alapvetően – nélkülöz mindenféle tudatos elemet. S noha e Bacsó-tanulmány nem megy el annak kifejtéséig, hogy ezek az észrevételek a műalkotás és az ember viszonylatát – az aiszthézisz közvetítésével – mennyire felforgatóan érintik, a következtetés magától adódik. Ha a tárgy, esemény, másik ember felé irányuló érzelem, a vele kialakuló interakció, majd az erre adott reflexió kötéseitől semmiféle kapcsolat nem mentesülhet, akkor minden viszonyulás – még a legintellektualizáltabbnak tűnő is – testi alapokra épül. Úgy vélem, hogy innen, az önismeret testi lehetőségeiből nyeri erejét és életképességét ez az újszerű (de legalábbis a hazai diskurzusban szokatlan) művészetteória, mely túl van a puszta nyelviségen, a nyelv egyeduralmát hirdető vagy a nyelv önműködő „burjánzását” nyomon követő-dekonstruáló elméletek hatókörén.

S bár nem szerencsés analógiákkal zárni, Az elmélet elméletének olvasásakor a rilkei „Változtasd meg életed” vagy Blanchot felkavaró Kafka-olvasata éppúgy megidéződik, mint Heidegger egy-egy költői képzettársításokkal építkező kései tanulmánya, s nem csak azért, mert ezek egy részét tárgyává teszi Bacsó könyve. Ha együtt gondolkodunk Az elmélet elméletével, akkor saját jól bejáratott, mindennapi létezésmódunkhoz képest más típusú evidenciában időz(het)ünk. Mindez nagy lehetőség. De a kötet tanulmányainak gondolatösvényei annyi szabadságot engednek az olvasónak, hogy e lehetőség akár el is szalasztható. Mi döntünk róla, belevágunk-e saját rendünk reflexív elmozdításának kísérletébe.

E tanulmány zárójelben szereplő oldalszámai Bacsó Béla Az elmélet elmélete. Filozófiai és művészetelméleti írások című könyvére (Kijárat Kiadó, 2009) vonatkoznak. Az idézetekben a kötet kurzivált részeit megtartottam.

2

Bacsónak eszébe sem jut állításokat igazolni. S leginkább ez választja el kötetét más, műalkotásokat elemző-bemutató könyvektől.

3

A legfontosabb, képszerű ismétlődések: affektív rajzolat, megindultság, örvény, reliefhatás, az ember testisége, a testiség megtapasztalása, seb, kristályforma-kikristályosodás.

4

A szemlélés, a szellemi látás, a teória „az ember számára (…) az isteni lét tartós létmódja” (11), „a theorein az embernek az a létlehetősége, hogy teret nyitva az ismert körében, magától távol, ám mégis közelebb kerül ahhoz, ami létét érinti” (12).

5

A kötet szavaival: „a művészet tapasztalatának lehetősége, hogy benne az igaz eltalálásának és elvétésének játéktere nyílik meg” (15).

6

Később, az Adorno-tanulmányban e hozzáállás anaisztheziszként, érzetlenségként (201) ragadtatik meg.

7

Ennek tudatosítását, bár a kötet nem nevezi így, szakmai alázatnak nevezhetnénk.

8