Hogyan is vagyunk képesek beszélni az irodalomról, ha az fokozottan nem esztétikai mértékkel méri önmagát, ahogy Györe Balázs több regényében és a vele készült interjúkban megvallja, számára az írás állandó dokumentálás, az élet nagy és kis dolgainak rögzítése, amolyan életdíszlet, amely hozzásegíti, hogy a mindennapok szituációit szimulálja, és ezáltal tudatos vizsgálat alá vesse. Talán valóságköltészetként interpretálná legszívesebben ritkán megmutatott versanyagát, amiben nincsen fikció, csak élettények és a hozzá való viszonyulás. A hatvanas éveihez közeledő költőnek ez a harmadik kötete, s mivel a versek anyaga nagy időbeli eltéréseket mutat (csak az édesanya öt évet öregszik a róla szóló néhány versben), így érezhetően valami más szűrőn kell átmennie ennek az anyagnak, mint amit hétköznapian érlelődésnek, a vers belső tisztulásának mondhatnánk. Másként fogalmazva, ez a verseskötet egyáltalán nem primer költői anyag, kevesebb és több is annál, még eszközeiben is tettenérhetően kerüli a direkt lírai megfogalmazásokat, száraznak, tényszerűnek mutatja magát, s költői képek használatában a legszélsőségesebben puritán. Az első kérdés önként adódik, lehet-e egyáltalán egy irodalmi alkotás megszólaló hőse, még ha önmagáról ír is, és ekként a felhalmozott mozaikok pontosan összeillenek, nem fiktív lény? A valóságtól való huzamos és következetes eltérés, elrugaszkodás már abban is megmutatkozik, hogy nem folyamatokat ábrázol, hanem pillanatfelvételeket készít, saját maga bölcs döntéseire bízza, miként és hogyan jelenítse meg verseiben önmagát. Úgy is mondhatnánk, hogy megrendez egy jelenetet, kiválaszt élethelyzetéből adódó, kedvére való, számára sokat jelentő pillanatot, témát, helyzetet, s ezt aztán hihetetlenül éles nyelvi fókuszálással elénk vetíti. Mivel pedig problémái csöppet sem irodalmiak, a legritkábban költőiek, az anyag magában hordozza fontosságát, az élet egy jelképes helyszínévé teszi a legközönségesebb „kölcsönlakást”. Találó a Tzvetan Todorov idézte J.-P. Richard megállapítása Györéről is: „Számomra úgy tűnt, hogy az irodalom egyike azoknak a helyeknek, ahol legegyszerűbben, sőt a legnaivabban lepleződik le a tudat azon erőfeszítése, hogy felfogja a létet.” (Bevezetés a fantasztikus irodalomba. Napvilág K. 2002. Ford. Gelléri Gábor. 88.) Mert költőnk eddigi munkáiban szinte heroikus küzdelmet folytat azért, hogy megértse, mi is folyik körülötte, mi is az élete. A mű számára elsősorban nem esztétikai behatároltságú dokumentum, hanem a megismerés kezdete és végpontja. Rostálja, mérlegeli, csiszolgatja az elkoptatott, a használattól kiüresedett mindennapi kifejezéseket, és csakis ezeket, mert ez a valóság anyaga, csak ez érdemes megőrzésre, és semmiféle stilizációra nem hajlandó, ebben a nyelvben tűnik hitelesnek gondolatainak értékállósága, hiszen ez rejti, mutatja be mindennapjait. Itt a hozzátartozók, az apa, a barátok halála, az anya nyolcvan körüli figurája, a régi szerelmek, a múlt emlékezetes pillanatainak megidézése mentes mindenféle szentimentalizmustól, egyszerűen a valóságköltészet forgalmi értékeiként tárgyiasulnak, sosem szembesíti a régmúltat a jelen devalválódott valóságával. Mindez azonban akár nagy veszélyeket is rejtegethet, ám anélkül, hogy igazán kiszolgáltatná magát a verseiben, örökös párbeszédet folytat szellemi kedvenceivel, a mára a magyar irodalmi köztudatból kissé kieső, alig jelenlévő huszadik századi amerikai költészet jeleseivel. A magyar költészet említésekor ott találjuk Berda Józsefet, Csajka Gábor Cypriant, Pilinszky Jánost, Tandori Dezsőt és Oravecz Imrét, aki különösen a korai verseiben gyakorolta sikeresen ezt a nagyfokú tárgyiasságot kínáló, nála mindig személytelen, objektív költészetet. Az amerikai írók száma ennél jóval jelentősebb, a beat-nemzedék nagyjai mellett Hemingwaytől Fritzgeraldon át egészen Lowryig terjed a sor. És valóban, a megidézett költők mind beleillenek ebbe a világképbe, meglepően még Petri is igen sokat tanult tőlük, ha az most és itt valójában kideríthetetlen, hogy a Györe-Petri hangvétel (édenkert, / azt mondtad /, /a szerelmi költészet ) honnan is jött, esetleg egyszerre két úton jutott el költőnkhöz. Mert roppant mértékben szekularizált költészet ez, nincsenek műhelytitkok, nincs ars poetica, maga a költő rég kiugrott pap, aki már csak a maga valóságában és az egyházon kívül rekedve küszködik életének elviselhetetlenné sosem fajuló rejtelmeivel.

Mindössze két vers nem illik teljességgel bele az összképbe, az egyik a nyitóvers (lépj be a versbe), amelyik talán fölöslegesen és túl költőien invitál ebbe a szokatlan poétikai világba, a másik a j.a., amelyben József Attila életét meséli el egy-egy szóból álló sorokban, s itt bizony teret enged egy kicsinyke köz- és önsajnálatnak, ami a tragikus sorsú nagy költőnek közhelyszerűen kijár, s mintha nem is igen tudna mit kezdeni Györe ezzel a költői tradícióval.

Annál érdekesebb, és az eddig elmondott véleménnyel látszólag szöges ellentétben áll, hogy ha a Györe-verseket soronként, kijelentésenként boncolgatjuk – hisz nem a gondolat, nem a mondat, hanem általában a sorral azonos terjedelmű kijelentés, állítás a versek igazi egysége –, milyen mély rokonság fedezhető fel a japán haiku-költészettel. Mintha a kötet minden darabja egy-egy kibővített haiku lenne, amelyet tetszőlegesen visszanyeshetnénk, a mélység felé való intenzív áramlásából alig veszítene, csak a dokumentáció lenne szegényesebb. az ötödiken című vers huszonegy sora így lehetne (formailag nem hű) haikuvá: „egy hajszál megtapad az ablaküvegen (…) / mozgatja a szél (…) / jobbra-balra (…) / másnapra rásimul az üvegre / nem mozdul”. De nem csak az átható tömörség és a logikai kihagyások erősítik ezt az érzésünket, a képek miniatürizáltsága, a lényegtelent kiemelő, más összefüggésekre utaló szövegtest, és maguknak a képeknek a fametszeteket idéző kifinomultsága is jellegzetesen távol-keleti: „szakadás az esőszálban” (fél hattól fenn vagyok), számtalan őszi japán képen jelenlévő technikai elem, amelyre az európai rajzművészetnek sosem volt bátorsága, hogy egyenként megrajzolja az esőpálcikákat. És mintha tudatos is lenne Györének ezekhez a lélegzetszerűen finom ecsetvonásokkal rajzolt képekhez való vonzódása: „felhőtlen ég / a templom mögött / a hold karéja / keleti kép”. (tiszteleTaDás 70 éves barátomnak). S persze nem véletlen a megszólított okán sem, hiszen T. D. is nagy haiku-fordító, és a koan legnagyobb magyar mestere, így kapcsolódik valamiként a beatirodalomhoz is. S itt érzékivé válik az is, hogy Györe legnagyszerűbb verseiben miképpen állnak össze a legegyszerűbb, legtárgyiasabb kijelentések mégis csak költői képekké, hogy a látvány mögé belopakszik valami éteri csönd és figyelem, hogy a valós, objektív világ áttetsző leple mögött áttünedezik a klasszikus költői szépség, mintegy ellentmondva az antiesztétikának, verseit nem közvetlenül a kép előterében díszíti fel: „gyújts rá / mondta a lány / szeretem nézni / ahogy cigarettázol / a füst finoman elföd” (edward stachura első cigarettáját szívja feltámadása után).

Figyelemre méltó a kis kötet tematikus gazdagsága: az apa halála miatti feldolgozatlan gyász két prózakötetének is témája volt. A hétköznapok neorealista, sivár láttatása Petri korai költészetével rokon, majdnem egy nyelven beszélnek. Hasonlóan rezignált a szerelmi költészetét bemutatni hivatott néhány vers, ahol a néhai érzések omladékaiból már csak a helyzetek említődnek. A kötet legmélyebb, legeredetibb verseit a halottakról, az elmúlásról és idős édesanyjáról szóló megrázóan őszinte vallomásai rejtik. Bármelyik nyomon indulunk is el, a versek motívumainak gondos szétszálazása után nagyon messzire juthatunk. A hekerle lászló című versében említi, hogy mindketten Újpesten töltötték gyermekkorukat, a költő háza az Erzsébet utcában állt, ami ma már egy hatalmas lakótelep része. Egy másik versében a szintén itt honos Berda Józsefről ír, akinek valamikori albérlete a ma róla elnevezett utcában állt, itt volt háziasszonya, főbérlője évtizedeken keresztül a költözésre / válásra című versben humorosan „pákozdi damasztinné”-ként említett asszony. A két, ma már nem létező ház egymás közelében állhatott, s így nem csak szellemi rokonság, hanem a hely szelleme is az angyalian szelíd és antikosan ordenáré Berdához kapcsolja.

Feltűnő bizonyos motívumok sűrű ismétlődése az egyes versekben. Ezek sokszor nem magányosan elszórva, hanem egymás mellett sorakozva, szinte kéz a kézben sorjáznak, némileg mélyebb kapcsolatot sejtetnek az egymást követő versek közt. Költőietlen apróságok, Györéhez illő semmiségek ezek, amelyek azonban mégis nagyon fontos tartópillérei a hétköznapiság látszat-valóságának. Csak oldalszámokkal jelölve az előfordulásokat: szék (21, 22, 24, 29, 31, 55, 78, 85, 116.), eső (47, 49, 50, 81, 82, 83, 100.) hajszál (22, 23, 24, 101.), és hosszan lehetne sorolni a háromnál több előfordulást: kagyló, hangyák, varjú, ceruza stb. A szék a versekben mindig sötét tónusú, eleinte üres, aztán ülnek rajta, díszes is lehet, oroszlánlábazatú. Valakihez tartozik, de inkább, mint egy lézengő ritter, hasonul az egzisztenciális hiányhoz, vagy éppen maga az egész hiányának díszlete, amely ugyan a testtel folytat párbeszédet, de ugyanakkor ihletetten önálló és mint Michael McClure Meszkalin versében (Üvöltés, Európa K. 1982. 129.), fekete. Költőibb szerepet játszik a kötetben a ceruza, Györe kedves írószerszáma. A hidegtű, talán a kötet legösszetettebb, legnagyszerűbb verse ezt a tárgyat teszi meg főszereplővé: „lassan elveszíted / megmaradt képességeidet / ahhoz hasonlóan / ahogy most megreped / és eltörik ceruzád / grafithegye” – kezdődik a vers, majd a ceruza hegye mintha az elkallódott lehetőségeket tartalmazná, a le nem vált rétegek kiolvashatatlan szellembetűit, „nem tudod megismételni / a képességeket / a dadogó ceruzát” – folytatódik a gondolat, majd visszautalva a halállal foglalkozó ciklusra, hirtelen irányt és értelmezést vált: a grafit kitört hegye helyén „be lehet látni / a tátongó lyukba / mintha sír lenne / sötét és mély / ahogy lowry írta / a barátom sírja.” A barát pedig Csajka Gábor Cyprian, akihez több verse is szól halála kapcsán. Ez a fajta, a valóságból kimetszett, még anyagszerű kép, a maga esetlegességében exponenciálisan érzékivé lesz, az az elegancia pedig, ahogy az idegen képet magába illeszti, Kavafiszra vagy éppen Petrire emlékeztet.

Györe egyik legnyilvánvalóbb erénye a versek kezdésének sokszor véletlenszerűnek ható elemi téma-megragadása. Itt akár azt is mondhatnánk, hogy egészen újszerű, és csak rá jellemző költői entrée esetével állunk szemben, mert ezek a belépések örök idejű bélyegként rögzülnek az olvasó emlékezetében, de mivel nem az egész kötet sajátja, mégis szerényebben úgy kell értelmeznünk, mintha Petri és Pilinszky között talált volna az objektív költészet és a misztikus-egzisztenciális magány között húzódó szituációban egy üres pillanatot, amely már nem objektív, de még nem is igazán misztikus. „még nem kolostori hideg / még nem teljes magány”, kezdődik az első sorral azonos című verse. A csobánka még merészebb, szinte abszurd, groteszk indítása már valóban szellemileg levédhető újszerűséget tartalmaz: „holttesteket is tehetnék / műanyag zsákokba / törmelék helyett / sitt”. Valamiként ez a négy sor a médiában folyamatosan kiásott, a történelem által hitelesített, az egyénhez látványként eljutó futó pillantást teszi valószerűvé. A humanitás közhelyszerű apológiája helyett itt a tudatba behatoló bűnrészesség esélyét éli meg, hogy a labirintus már bennünk van, elcsodálkozunk azon, hogy a virtuális valóság mért torpan meg a tudatunk kapujában.

A halállal kapcsolatos versekben szinte kikerülhetetlen a fájdalom, az elmúlás felett érzett, az érintettség miatt viaszosan megdermedt gyász fáradt barokkja: „halállal búcsúzik a nyár / összegyűjti a hamvakat / állunk a temetőben”. Szinte logikátlan és ódon hangulatot rejt, ha a megváltozhatatlanra örökké rákérdezünk: miért? („végül is nem nekem / neked lett másik arcod / földalatti arc”) (halállal búcsúzik a nyár).

A kötet mindenképpen legmélyebb, az őszinteséget és a botrányt különös vegyületként egymás mellé állító verse az első sort címként viselő anya-verse: „van-e rettenetesebb találkozás / mint találkozni az anyával / mintha istennel találkoznál” – kezdődik. A dokumentálás, hogy meglátja a szemérmét vesztett anyát a teraszon majdnem meztelenül mosakodni. Milyen úton-módon jutunk abba a helyzetbe, hogy el szeretnénk kerülni a hozzánk legközelebb álló lények esendőségének látványát? Milyen értékek őrzésére kényszerít a több ezer éves kultúra ( „meztelenül szült téged a meztelent / most megint találkozik a két meztelen”), ha a valóságot képtelenek vagyunk egyszeri dologként, történésként, a maga pőreségében elfogadni? Ha azt gyanítjuk, hogy az eltelt sok-sok idő megfoszt attól bennünket, hogy a dokumentumokat ne esztétizáljuk, se vallási, se morális értelemben nem léphetünk hátrább anyánktól, aki kínok között, állatias meztelenségben szült bennünket, és életünk egésze őt öltöztette, kultúránk elvette tőlünk, ami a természetes meztelenségében a miénk volt.

Nem veszélytelen út ez, mint már említettem, a versek egy részében nincs meg az a poétikai szituáció, vagy nem olyan erős a drámai helyzet, a hétköznapi dolgok önmagukban nem emelik fel a sorokat a költőileg befogadható szövegek magasába. Nem jut a költő annak a látásmódnak a birtokába, hogy a tárgyias világ hiteles-szaggatott leírásán keresztül az olvasóval is elhitesse, hogy ez a költőietlenség a lét értelmetlenségébe való behatolásként kerüli a költői konvenciókat, és felerősíti a környezet, a történések egyszerűsítő dokumentálását. Legveszélyesebb, ha tanulságokat szűr le, vagy elméletet, filozófiát gyárt, mert ez a látásmód már önmagában is ideologikus. Ahogy Tarján Tamás is észrevette a kötetről írott cikkében (Revizor.online), különösen megsokasodnak az efféle sorok a röltex(t) című hosszabb költeményben: „a születésnap ismert / halálom napja nem”, „ a szerelemből ügyintézés lesz / csekkfeladás” , „hazudtam / ez az egyik legőszintébb mondat” , „levetkőzöm / szalmazsákom a vers”… stb. Az ilyesféle egyszerűsítő „árcédulák” nem a léthez való intellektuális közeledés elbizonytalanodását érzékeltetik, hanem összemossák az ebben a közegben tárgyiasulandó közhelyszerű gondolkodást a költői szemlélettel, holott Györe minden erőfeszítése épp ez ellen irányul. Itt is vannak persze nagyszerű sorok, és éppen a kötet belső szerkezeti építkezését erősítik: „összegyűjteni / az esős napokat / egyetlen sorban”. Láttuk, mennyiszer szerepelt ez a motívum a kötetben, most szinte összefoglaló, de ugyanakkor átértelmező jelleggel, mert nem konkrét képként, hanem egy magasabb szinten említődik, már a konkrétumoktól szabadultan, a valóság látszatát épp csak megtartva helyeződik a valós képek összértékének általánosításaként a versbe.

Nagyon sok utalást találunk ezekben a versekben a múlt század költői nagyjaira, mint említettem, költőnkhöz az ötvenes évek Amerikájában virágba szökkent beatnemzedékének szemlélete áll a legközelebb, innen a szubkultúrát is magyar módra átíró tárgyiasság, a hajdani szabadosság, amelynek persze megkopott az éle, ahogy kissé avíttak lettek a kopaszodó, ráncos arcú beatnikek is, mégis valahol a fű alatt él ez a költészet, és legnagyobbjai (Ginsberg, Snyder, Creeley, Lowry) csöndesen felszívódtak a sokadik virágkorát élő, örök lázadók elioti klasszicitást is megértő és feldolgozó múlt világköltészetébe. Györe nem élte, nem élhette meg azt az egzisztenciális szabadságot, ő csak egy kisszerű színpadon érezhette ennek felszabadító erejét. Nem mímelte Déry-mód ennek az áramlatnak a romantikáját, csöndesen csak a gondolatokat tette magáévá, szinte tudósa lett egy nem létező tudománynak, a nemzedéki lázadás konvencióellenes életigenlésének: „az írók halottak / mondta burroughs / minden könyv posztumusz”. Ha lehet azt mondani, minden élet is az. Az ember lehetőségek híján mindig lezár egy életformát, amelynek élő hőse valamiként már halott, ahogy az emlékek eldologiasodása is saját halott múzeumunk egy-egy poros tárgyához, mondatához vezet.

Hogy a valóság túl nyers, és egyáltalán nem a lelkünkre szabott.