egy archaikus vadkankoponyához

 

csak a rettentő koponyát ismerhetjük

melyben szeme almái értek

olyanok amilyeneket még jókor életében

felzabált ám a csonka test kihunyt mint

lecsavart lámpa az üres lépcsőfordulóban

s így kifordítva ez maga a megtagadott világ

éppúgy a test sem kerül meg többé éhesen

jó lövésre kő már a gyomorban csupán

test testben hús húsban pusztuló anyag

s hiába a babérlevélnek az áfonyának

a fenyőmagnak már nincs nyoma

az időtlen óceáni ragyogás a képzeleté

a fehér csontban lobog

egyébként minden változatlan

 

 

 

előkészületek

 

unom sanlucar de barramedát

el kellene tűnnöm innen észrevétlenül

unom a sanlucari tengerpartot nem a tengert

a hullámok fodros honvágy-hordalékát a parton

de nem ez az érdekes bár unom nagyon amit

oly soká legjobban szerettem hiszen hontalan hiszen

egy ízetlen tréfa a rosszkedv testetlen ideája vagyok

ez maradt legbensőbb találkozásom valamivel ami más mint

sanlucar de barrameda a tucat-napernyőivel

unom hogy minden oly vidám színes és jóízű itt

s benne én értelmezhetetlen hordalék nehezen mozgó

egyszemélyes tüntetés sanlucar de barrameda ellen

mintha ebben vigaszt lelhetnék amiben végre

megvalósulhatok pedig együtt még elesettebbek vagyunk

sanlucar de barrameda és én mint tovább

oszthatatlan elemi jelenség

változékonyságában egynemű

mulandóságában kikezdhetetlen

mihez is hasonlíthatnám

talán mint egy zsíros kenyér

a zsíros kenyérre ivott karcos soproni cabernet savignon

amit emlékeim szerint a ferences templom mellett

vettem egykoron amíg ki tudtam csengetni azt a pár petákot

és nagyjából azt ihattam amihez kedvem szottyant

s szerettem mint egy fehér kavicsot de itt sanlucar

de barramedában a levegőváltozás-kúra harmadik évében

vagy hetében elővesz az a másik nehezen felidézhető

őrjítő emlék a perzselően forró hollandus feketekávéhoz

ragadó remegő kéz ki-tudja-melyik reptéren

amitől aztán olyan fájdalmas volt a cádizi

terminálon kihajtani a cikornyás kísértetútlevélben pont

azt a lapot ahol a kép alig hasonlított éppen csak

hasonlított nevem bizarr torzulásaihoz és kigyulladnak bennem

folytonosan ezek a lámpák a rosszul összekötött

zárlatos hálózaton itt legbelül ahol már nem vagyok egyedül

hanem tenger honvágy unalom

úgy unom sanlucar de barramedát

a lehunyhatatlan szemet ezt az embert

aki most megint hozzám lép nem

nem kérek semmit nem érti meg talán mégis

egy cigarettát unom nagyon

sanlucar de barramedát