„Mind jól tudjuk, egy holttest

történetet rejt magában."

(Geoffrey Hartman)

„Hagyjon már békén ezekkel az

időre vonatkozó kérdésekkel!

Nincs semmi értelmük."

(Beckett: Godot-ra várva)

 

Annak utána, hogy a kerékpáros a Bem rakpart és a Halász utca sarkán elsodort, és egymás tekintetében közös kudarcunkra ismertünk, kerékpárja kormányának látványa előhívta az ötvennyolc év előtti, ugyanott - habár akkor Margit rakpartnak nevezett úton - a pedálját taposó, bikaszarv alakú sportkormányra hajló másik kerékpárost, és a pillantásom mintha nem is az enyém lett volna, hanem a menetben haladó tizennégy éves fiúé, aki a mellette kerekező tekintetét kereste.

De csak a szemrését látta.

A duzzadt szemhéj és a párnás szemealja közé szorított vonal villanását.

A fegyveres kísérők tekintetéből is csak ennyi látszott.

Újra parancsokat kiáltoztak. Újra futni kellett a géppisztolyosok között.

Miért jártam a Bem rakpart és Halász utca sarkán?

Ötven méterre a Pala utca ereszkedik alá a Dunáig. Lépcsősorának emelkedőjén áll az ódon ház, ahol P., újabb könyveim tervezője lakik. Napok óta kerestem már a képet az éppen munkában lévő kötet borítójához, hogy elvigyem hozzá. Dürernél és Boschnál állapodtam meg. Talán ez lehetett az oka, hogy álmomban egy apró szörnyalakkal találkoztam. Rovarlábak, sáskaszárny, emberarc. Az orrán szemüveg. Intett, elindultunk. Az imént még ketten voltunk, de máris egyedül haladtam. A kis alak én voltam.

Bosch A szénásszekér című festményéről azt a részletet választottam a könyvborítóhoz, amelyen jól láthatók a szekér hatalmas kerekei közé szorult lények, ketten már eltiporva, néhányan egymáson átgázolva, mások magasba emelt kézzel kapaszkodva, nem tudni, hogy az életükért fohászkodnak vagy, miközben egymás torkának esnek, utolsó pillanataikban is a szekér rakományából próbálnak eleséget zsákmányolni. Körülöttük emberi lábakon járó állattestű szörnyek. Felettük négy alak. Ketten hangszerrel. A harmadik, a fehér fejkötős leány ölében teleírt lap, amelyet a mögötte álló fiúcska egyik ujját a sorokon vezetve olvas.

A részlet mintha azzal a gondolattal hangzott volna össze, amely szerint a szöveg tagadja a távolságot a szerző, az írás tárgya és az olvasó között.

Először azonban Dürer nyomában indultam el.

Huszonhárom éves, amikor Észak-Olaszországba megy. A velencei festészetből az élet apró tényeinek bemutatása van rá hatással. A gótika szépségeszménye után a részletek életszerűsége, a természetesség.

Másodszor is eljut Velencébe.

A két utazás közötti években készül az Apokalipszis-sorozat. A tizenötödik század végének az egyházi intézményekkel szembeni bizalmatlanságából, a világvéget jósoló próféciák nyomán eluralkodó apokalipszis-hangulatból merít.

A sorozatból A négy lovas és a Szent János elnyeli a könyvet volt rám a legnagyobb hatással.

A négy lovas áldozatokon átgázoló vágtájából leginkább arra figyeltem fel, hogy a gebéjén lovagló halál, a kardját emelő és az íját feszítő közötti negyedik lovas, miközben nekiront a hullahalomban még talpon maradt alaknak, a törvényt jelképező mérleget öldöklő szablyaként forgatja.

A sorozat másik darabja, a Szent János elnyeli a könyvet Goya több mint kétszáz évvel későbbi, a gyermekét felfaló Saturnusára, a teremtés céljára vonatkozó tanácstalanságra emlékeztetett.

Csakhogy Dürer metszetén Szent János az ember alkotta mű önmegsemmisítéseként a könyvet nyeli el.

Hieronymus Bosch soha nem mozdult ki Hertogenboschból. A részletek valószerűsége helyett az emberi szem nem látta dolgok valószerűségét kereste. Az ő képei mögött is ott a tágabb időtér: a spanyol inkvizíció hatása, a Hertogenboscht sem kímélő menekültáradat, a folyamatos háborúzások, iszonyat iszonyat hátán, válogatott kínzások, a kor emberét gyötrő rettegés. Szent Jánosa Patmosz szigetén könyvvel a kezében, töprengve hallgatja az angyal szavát.

Magának a Jelenések könyvének születéskörnyezete, időtere egybeesik a Néró-korszak apokaliptikus éveivel, a keresztény- és zsidóüldözésekkel, amikor Caesareában naponta húszezer zsidót öltek meg. Dürernél Szent János elnyeli a szöveget. Boschnál tollal a kézben dolgozik.

Amikor jobban szemügyre vettem a festményt, felfedeztem a látszólag nyugalmas környezetben egy apró szörnyet. Rovarlábak, démontest, sáskaszárnyak, emberi arc. Az alak fején izzó parázzsal teli kosár, az orrán értelmiségi tekintetet idéző cvikker.

Bosch tehát megkereste a látvány elbeszélőjét.

Mintha azt festette volna oda a kép sarkába, aki így kezdheti a történetet: ott voltam.

Álmomban ennek a kis szörnynek a rovarlábain indultam el a Pala utcába.

A menet elhagyja az Erzsébet hidat.

Hová megyünk?, kérdezem anyámtól. Ez a Döbrentei tér, mondja. Jó, de hová megyünk? Apámra pillant. Kettőjük között haladok. Apám tekintete nemet int. A Margit rakpartra érünk. Anyám lemaradozik. Négyen haladunk egy sorban. A negyedik idős férfi. Nem ismerem.

Oldalt Beszkárt-kalauz árpádsávos karszalaggal. Előtte karszalagos honvéd. A másik oldalon géppisztolyos rendőr. A menet végén a zöldinges feketeruhások. Elöl honvédfőhadnagy és egy csendőraltiszt.

Ne bámulják, kiáltja a Beszkárt-kalauz. Ne nézz jobbra, mondja apám. A felrobbantott Gömbös-szobor előtt haladunk el. A talapzatról ledöntött alakot már elszállították.

Baloldalt kerékpáros kanyarodik mellénk. Versenykerékpár. Ráhajol a szarvkormányra. Számol bennünket. Mond valamit a Beszkárt-kalauznak. Előrehajt, kanyarodik, visszafordul.

Havas eső esik. Először látom a Margit hídnak a szigeti bejáró és a budai hídfő közötti íveit a Dunába robbantva.

Láthattam ezerkilencszáznegyvennégy november tizenötödikén a Margit híd felrobbantott budai szárnyát?

Poros, régi újságlapok. Zizegnek a könyvtár csöndjében. A Margit hidat november 4-én robbantották fel.

A lapozásnál beszakad az egyik elvékonyult lap.

…olyan eszközzel kényszerítünk minden harc- és munkaképes embert kiosztott feladata maradéktalan elvégzésére, melyet célunk elérésére szükségesnek tartunk, mert ki merjük mondani és érvényt fogunk szerezni annak az elvünknek, hogy még a puszta életet is soknak tartjuk azok számára, akik nemzetünk élet-halál harcának követelményei alól kivonják magukat vagy azt csak meg is kísérlik. Aki ma nincs velünk, Nemzetünkkel, ellene van. Annak azonban pusztulnia kell, ez a Nyilaskeresztes Párt Hungarista Mozgalom szózata a Magyar Nemzethez.

Október 16-án Horthy Miklós alkotmányos ceremóniák szerint bízza meg Szálasi Ferencet kormányalakítással.

Zsidók nem léphetnek ki a sárga csillaggal megjelölt házakból.

Október 26-án jelenik meg ennek a parancsnak a változata, amely szerint családonként egy-egy fő délelőtt 10 és 12 óra között sárga csillaggal vásárolhat.

Október 27-én Rajniss Ferenc beszéde: aki kultúrember akar maradni, annak most harcolni kell. A harc elől csak a halálba lehet menekülni…

November 4-én elrendeltetett, hogy minden zsidó vagyona az államra száll.

November 10-én az, hogy 10-én, 11-én, 12-én a zsidók utcán való mozgása tiltva van.

Azon a napon, amelyiknek a kora délutánján menetünk eléri a Margit rakpartot, Metznél áttörik a német védelmi vonalat az amerikai csapatok.

Megkezdődik a jászberényi csata.

Szálasi parancsára bevetik a tizennyolc és huszonkét év közötti önkéntesek páncélromboló egységét.

A Svéd Vöröskereszt magyarországi kirendeltsége hivatalosan közli, hogy az oltalomlevelek kiadását a további intézkedésig szünetelteti.

Nemcsak én küzdök azért, hogy a rakparton a futólépéstől lihegő fiú hangja elérjen hozzám, mintha ő is igyekezne, hogy meghalljam, amit mond, ám „ha hallom is, csak úgy hallom, mintha egy üveggé vált tenger mélységéből szűrné át fülembe a mulandóság".

Ezt a néhány szót két esztendeje olvastam. A nevem állt a sorok alatt.

Elégtételt éreztem: nyelvvé tudtam formálni az Időt. Rövidesen szembesülnöm kellett azonban azzal, hogy habár a nevem szerepelt az idézet alatt, azokat a szavakat mégsem én írtam.

Palimpszeszt volt, B. novellájának nekem ajánlott mottójaként. Ezt nem sokkal a halála előtt, egyik hajnalba nyúló beszélgetésünkön mondta el. Hallom a hangját, amint az idő valóban üveggé lett messzeségéből átszűrődik. Azon a hajnalon éppen az ilyen meghallhatóságról beszélgettünk. Az utániságban való hangzásnak neveztem. Nem fogadtuk el a közhasználatban lévő időtlenség-fogalmat, mert úgy éreztük, hogy hiányzik belőle a táv is, a mostra irányultság is, és azt gondoltam, hogy az utániság éppen a feledésre ítélt átmentésének szándéka volna, beágyazása az időáramlásba.

Mikor idáig jutottunk, átvezettem B.-t a lakás Mexikói útra nyíló szobájába. Éjfél után már elkészítettük a teát azokból a különleges füvekből, amiket kis szelencékben mindig magával hozott, és a csésze fölött úszkáló gőzökben messzire pillantva elmondtam, hogy ha kinéz az ablakon, akkor éppen oda láthat, ahol (beszélgetésünk idejéhez képest) ötvenhat évvel korábban az Erzsébet királyné út sarki sportpályáról indított menetben elhaladtam.

Nem tudtam elviselni a tekintetét.

Az ablakhoz lépett. Félretolta a keze érintésétől megrezzenő függönyszárnyat. Leheletétől elhomályosodott az üveg. Mint aki nem azért, mert oly hosszan néz és belefárad, hanem mert meglátott valamit, visszafordult.

Mintha az ujjam, ami az imént lemutatott, az ő eljövendő sorsára irányult volna, ami felől akkor már nem voltak kétségei, mert megkövetelte, hogy az orvosai nyíltan beszéljenek vele.

Mondom, nem tudtam elviselni a tekintetét, pedig amikor a halála eljöveteléről szóló verseit olvasva felpillantottam a szövegből, hosszan tudtuk nézni egymást, hiszen a vers megtartotta a tekintetünk terhét.

Újra visszafordult az ablakhoz. Melléléptem. Néztük az alig megvilágított Mexikói út ürességét, a vasúti töltés oldalában a fák csontarabeszkjeit, ámulva pillantott le, mint aki a feltáruló sorsa végére lát, és engem is vezetett a tekintete, oly messzire, amilyen messzeségben még sohasem jártam.

De hogy ez a messzeség előttem volt vagy mögöttem?

És ennek a meghatározhatatlanságnak az érzése segített abban, hogy felismerjem a tekintetemet, amint tizennégy évesen ott haladok lent.

Nem találkozhatott azonban a két tekintetem, hiszen a menetben haladva nem pillanthattam fel annak a háznak az ablakára, ahonnan most minden feltárult előttem, akkor az előttem botorkálók tarkóit, hátizsákjait, bakancsait láttam, de B. tekintetét követve éreztem, hogy csak akkor van esélyem a tetthely - így neveztem - megközelítésére, és ha elérem, annak az átmentésére, ami ott történt, ha eljuthatok az egykori és a mai tekintetem találkozásához.

Az a pont is táj, amelyre a nyomozás irányul, csakhogy belül van, mélyebben, mint amerre bármikor jártam, ott, ahol, miközben az emlékezéssel teremtett térbe lépek, minden az egykor történt elsorvaszthatatlan folyamatos-ságában tárul fel.

Néma, fölényes ívű szájvonala mintha azt kérdezte volna: tudod, hogy hol jársz?, mi ez itt lent az üres utcán, amit együtt nézünk?, mi ez a város, ahol élsz?, de nem kérdezte, ki tudja, mire gondolt már, nekem pedig könnyebb ráruházni ezeket a kérdéseket, amiket mintha akkor sem és azóta sem mertem volna kimondani a magam kérdéseiként, pedig ez volt az életem, készülődés a kimondásukra.

Mindenesetre megtettem az első lépést a nyomozás érdekében, gondoltam, hogy létrejöhessen a tizennégy éves és a mai tekintet váltásában nem egy harmadik, azonban mégis másik (mint amikor a szerző megteremti a beszélőt), és most mindenekelőtt, gondoltam, látni és hallani kell megtanulnom ebben a figurációban.

A hifitoronyhoz léptem.

Feltettem a régi keringők lemezét.

Mikor a Mexikói úton haladó menet, élén a honvédfőhadnaggyal és a csendőrőrmesterrel, hátvédjeként a géppisztolyos nyilas pártszolgálatossal eléri a Thököly utat, meghallom a keringőt.

Kétszáz méterre van a Kolumbusz utca sarki Erzsébet-jégpálya. A hangszóró recseg. Mindig recsegett, akkor is, amikor a jégre dőlve a nagy kört futottam.

Piros sálak. Rövid bundák. Bojtos horgolt sapkák. A hokikorcsolyáktól felkarcolt pálya, a melegedő izzó vaskályhája.

A Hungária körútnál veszi át apám először a hátizsákomat.

A Thököly út kövei ugyanazok ma is. Húsz-huszonöt évenként cserélték. A kocka hat lapjából minden útjavításkor másik kerül felülre.

A nem sokkal a keringő felhangzása előtti lövés dörrenését is hallom.

A lövés előtti csengőriasztást is hallom.

Hat óra van. Apám az ágy szélére ül. Anyám a paplan alól figyeli. Nagyanyám nem nyitja ki a szemét.

Az R. család otthonában lakunk. Tizenhat négyzetméter. Négy fekhely, szekrény, két szék, kisasztal.

A csengőre apám öltözik.

Hallom az előszobából M. hangját: hozom a kulcsokat. M. tizennyolc éves. Egy hónapja szökött meg a munkaszolgálatos századától. Bujkál. Éjszaka a szüleinél húzta meg magát.

Hat fegyveres ront be. A parancsnok zöld tiszti esőköpenyben, nyitott pisztolytáskával. A többiek géppisztollyal. Mindegyiken nyilaskeresztes karszalag. Harminc percet kapunk. Az öregasszony maradhat, mutat nagyanyámra az esőköpenyes, ő majd a gettóban döglik meg. Nagyanyám az ágy szélére ül, lábaival keresi a papucsot.

Tömködjük a régen előkészített hátizsákokat. Még egy meleg zokni, még egy konzerv. Nem tudom, télikabátot vegyek-e fel vagy a viharkabátot, amit az iskolai kirándulásokra kaptam. Viharkabát, mondja apám, alá két pulóver. Anyám keze megáll a pakolásban. Állunkig tekerjük a sálat, szemünkre húzzuk a sapkát.

M., miután kiszólt az ajtón, hogy hozza a kulcsokat, kabátot kapott a pizsamájára, s karján a ruháival kifutott a konyhai kijáraton. Az udvaron házmesterlakás. Tíz perc múlva a házmester távollévő fiának az irataival visszajön, sildes sapkájához emelt kézzel szalutál, felszólításra bemutatja az igazolványait. Figyeli a szüleit, a húgát, a nagyszüleit.

Az egyik árpádsávos már csomagolja a kristályvázákat. M. rászól. Vigyázzon, mondja az esőköpenyes, a maga nyaka sincs biztosan a fején.

Ezt nem láthatom. M. húga mondja el ötvennyolc évvel később. Párizsból látogatott Budapestre. Isszuk a kávét az otthonomban. Milyen régen ismerem az ilyen értelemmel megközelíthetetlen világról értelemmel beszélő hűvös, nem közönyös arcokat.

A KISOK, a középiskolások sportegyesületének lelátó nélküli pályája. Deszkakapuja tárva. A hólében több ezren gyülekezünk. A Erzsébet királyné útjáról, a Kolumbusz utca, az Amerikai út, a Rákosrendező pályaudvar irányából érkeznek a csoportok nyilaskarszalagos honvédek, Beszkárt-kalauzok, fekete egyenruhások között. A menetek élén tisztek, csendőraltisztek.

Sok a szegény ember. Kitaposott cipők, kopott nadrágok, szakadt kendők.

Az egyik futballkapu közelében állok. Játszottam ezen a pályán. Iskolák közötti bajnokság. Fehér atlétatrikó, fekete klottgatya. Nehéz mozdulni a fegyveresek gyűrűjében.

Eldördül az első lövés.

A Mexikói útról bekanyarodik egy 67-es villamos. Csikorognak a kerekek. A villamos ablakából bámulnak ránk az utasok. A másik oldalon ülők a „Trieszti nő" cégtábláját nézhetik.

Havas esőben indulunk. Az öregebbek botladoznak. Felfröccsen a bricseszemre a hólé.

A Hungária körút és a Hermina út között a járdán, ott, ahol a Harry Pottert és Lovas István könyveit árusító stand mellett tegnap az utcai árusnál fekete zoknit vásároltam, több tucat ember nézi a menetet. Ugrál közöttük egy leventesapkás fiú. Két-három évvel idősebb nálam. Előreszalad, visszafut, integet a társainak. Rám mutat. Az állán forradás. A környéken lakik. Az utcán, a jégpályán többször találkoztunk. Úgy mutogat, ahogyan én is az állatkerti kiránduláson az osztálytársaim között a majomketrec előtt.

Sokszor látjuk majd egymást a zuglói utcákon, a Gyarmat utcai filmgyár udvarán, talán ott dolgozik, mindig elkerül. Nem gondoltam rá soha, hogy megkérdezem…

Mit kérdezhetnék?

Hatalmas tárház a tudattalan mélysége, azonos a felejtéssel. Habár egy hang, egy tekintet előcsalogathatja az elfeledettet.

A Hermina út sarki pékáruboltban vásárolok. Asszonyok várakoznak szótlanul nejlonszatyrokkal. Ahol a pultok vannak, ott álltak Zsilka úr fodrászatában a tükrök előtt a kényelmes karszékek a tízpercenként tisztára söpört, nedves ronggyal feltörölt linóleumpadlón.

Zsilka úr a pörgetéssel emelhető-süllyeszthető gyerekszéken vágja a hajamat. A nyakamban rózsaszínű, virágmintás kendő. Anyám a pénztár melletti karosszékben várakozik. Elmagyarázza Zsilka úrnak, milyen frizurát kérünk. Tudom, tudom, kezicsókolom, olyant, mint legutóbb. A tükörből figyelem, ahogy a segédek ecsettel szappanozzák a vendégek arcát. Zsilka úrnak pirospozsgás az arca, kölnivízillatú a lehelete, őszülő kefefrizurája van, miközben fölém hajol, pocakja a hátamhoz szorul.

A nyitott ajtóban áll. Nézi a menetet.

Belátok az utcáról a tükrökig.

Fehér köpenyébe belekap a szél. Emelné a kezét. Apám mintha segíteni akarná a mozdulatot, int neki. Majd dolgozni fogunk, mondja közben, majd dolgozni fogunk Németországban is.

A miénkhez hasonló csoportok haladnak más utakon.

Budapest a fegyveresek kíséretében botorkáló csillagos gyerekek, asszonyok, öregek városa.

A Körúton, a Népszínház utca sarkán egy hozzám hasonló fiú nézheti a járdán gyülekező tömeget. Ugyanúgy, ahogy én nézem a Thököly úton.

Láthat a járdán, ahogyan a forradásos arcú, ugráló fiút én látom, egy magas, szőke, karcsú fiatalembert, aki ötvennyolc év után megszólal: emlékszem, ott álltam tizenkilenc évesen a nyílt utcán, bámultam, amint tarkóra tett kézzel ment egy menet, körülbelül két-háromszázan lehettek, sárga csillaggal a mellükön, elöl, baloldalt, jobboldalt, hátul egy-egy fiatalember nyilas karszalaggal, géppisztollyal, összesen négyen voltak, középen két-háromszáz ember, gyerekek, nők, öregek, miután az úttesten mentek, még a villamosok is leálltak, sunyi módon kivártak, csak tessék nyugodtan, mi ráérünk, és ezt nézték a járdáról háromezren-négyezren, ott álltam én is, emlékszik D., néztem mint látványosságot, ha ez a három-négyezer ember semmi mást nem tett volna, csak elindul a menet felé, elállja az útját, akkor azok az emberek életben maradnak, de senki nem indult el, ami megmarad az ilyen élményből, az a mélységes, mardosó szégyen, az, hogy ott voltam, és nem csináltam semmit.

Az idős férfi, a negyedik a sorunkban, sípolva lélegzik, botladozik. Apám átvenné a hátizsákját, ha nem cipelné most az enyémet is.

Nem hallom már a jégpálya hangszórójából a keringőt.

Néhány nappal előbb, hogy a Bem rakpart és a Halász utca sarkán a kerékpáros elsodort, megjelent magyarul is Theo Tschuy svájci egyháztörténész könyve Carl Lutzról, aki 1942-től svájci alkonzul volt Budapesten.

Elérjük a Körutat.

Balról, a Népszínház utca felől közeledik a miénkhez csatlakozó másik menet.

Carl Lutz ebben az órában lép be a külügyminiszter irodájába. A hatalmas termetű, brutális kabinetfőnök állja útját, akinek diplomáciai tapasztalata abból állt, hogy korábban testőr és bandavezér volt az etióp császár udvartartásában. Lutz három nappal előbb, amikor már megkezdődött a budapesti zsidók - a rendelkezések így mondják - koncentrálása az Óbudai Téglagyárban, ötpontos tiltakozó levelet ír. Vajna Gábor belügyminiszter irányításával a kormányzat kidolgozza a koncentrálás részleteit és az Óbudai Téglagyárból gyalogmenetben Németországba indított deportálás tervét. Fritz Born, a Nemzetközi Vöröskereszt megbízottja követeli, hogy szemlét tarthasson a helyszínen, jelentésében leírja, hogy az összezsúfoltak között a tízéves gyerektől a nyolcvanéves aggastyánig minden korú ember megtalálható, a nyilas párt emberei választják ki a menetképeseket, csak a nyomorékokat és az erejük végén járókat nyilvánítják alkalmatlannak, élelmet, takarót senki nem kaphat.

Elhagyjuk a Margit híd roncsait. Balra! Balra!, kiáltják a fegyveresek. Helyet kell adnunk egy személykocsinak. Jó kis Adler, mondja mögöttem valaki. Diplomáciai rendszám, mondja apám.

Carl Lutzot a Külügyminisztériumban felszólítják, hogy kutassa fel a hamisnak minősíthető svájci védleveleket, amelyeket a mentőakciókban résztvevők az ő jóváhagyásával, nemegyszer közreműködésével készítettek, arra is felszólítják, hogy a „valódi" és a „hamis" menleveleket személyesen válogassa szét az Óbudai Téglagyárban, egy menlevél el nem ismerése, írja, egyet jelentett a tulajdonosa halálos ítéletével.

Oldalt húzódunk, helyet adunk az Adlernek.

A feleségemmel egyszer négy órát álltunk hóban, fagyban a téglagyárban és válogattuk a menleveleket, írja. Ötezren álltak előttünk sorban és rendben, fázva, vacogva, éhezve, nyomorúságos batyukkal, és nyújtogatták felénk a menlevelüket, miközben kérésüket előadták, szinte leszaggatták rólunk a ruhát, az élni akarás utolsó fellángolása volt ez a legtöbbször halállal végződő végső beletörődés előtt, lelki kínzás volt számunkra a kiválogatás, fegyverrel fenyegettek minket, miközben korbáccsal vertek embereket, akik aztán vérző arccal a földön hevertek, és mi megpróbáltunk közbeavatkozni, hányszor hajtottam autómmal a téglagyár felé tartó gyalogmenet mellett, hogy az embereknek mutathassam, nincs még minden elveszve.

Ketten ülnek a sofőr mögött a hátsó ülésen. A férfi azon az oldalon, ahol haladunk. Hosszúkás arc, vékonykeretes szemüveg, keskeny, összezárt száj, lesimított, oldalt elválasztott haj, ívelt áll - ezt ötvennyolc évvel később egy fotón látom.

A Bécsi úton is sokan állnak a járdán. Előző nap a rádió megismételte, hogy Hitler már 1942. január 30-án kimondta az egész világ számára, amit a tíz nappal korábbi Wansee-i konferencián még titkosítottak: a háború az európai zsidók megsemmisítésével fog győzelmesen véget érni.

Az Adler már előttünk jár. Nem tudjuk, hogy rövidesen eléri célját, behajt egy hatalmas deszkakapun, megáll a sárban, a földön heverő halottak előtt, a hosszúkás arcú férfi és a bundás hölgy kiszáll.

Mi még a Bécsi úton haladunk.

Ne nézzen oda a gyerek, mondja apám. Nem azt mondja, hogy ne nézz oda, nem hozzám szól, anyámhoz beszél, mintha az ő feladata volna, hogy én ne nézzek oda, hova?, közöttük haladok, látom a tekintetváltásukat, kimondatlan megegyezés ez közöttük, apám feladata, hogy felismerje, elérkezett valami, mindannyiunk számára elkerülhetetlennek az ideje, s ilyenkor következnek anyám apró feladatai, de ő most tehetetlen, a bal oldalamon halad, nem tudja megakadályozni, hogy jobbra pillantsak.

A kapualjban egy halott fekszik.

A menetből húzták oda, most takarják le újságpapírral.

A két bakancsos láb és a jobb kéz kilátszik. Az ujjak szétnyílva. A tenyér kagylószerűen merev. A kéz mintha elszenesedett volna.

Szívroham, mondja valaki előttem.

A szívroham olyan lehet, mint az áramütés? Végigcikázik és szénné égeti a húst?

Gyorsítanunk kell.

A lemaradókat puskatussal ütik.

Lehet, hogy amit elszenesedésnek hittem, egy kopott, fekete kesztyű volt.

A járdán állók elég szórakozottan bámulnak. Van közöttük, aki futó pillantást vet a halottra.

A másik kapualjból kilép egy fiatalember. Felhajtja a télikabátja gallérját. Szemébe húzza a sildes sapkát. Mikor a nyilas karszalagos Beszkárt-kalauz és a géppisztolyos honvéd eltávolodik egymástól, lelép a járdáról. Az előttünk haladó férfi kezébe csúsztat egy borítékot, mond neki valamit, megfordul, eltűnik egy másik kapualjban.

M. tehát reggel hatkor az Amerikai út 78. előszobaajtójának kémlelőnyílásán át meglátja a fegyveres osztagot, időt kér, amíg hozza a kulcsokat, de nem ő hozza, ő a másik kijáraton hátrasiet a házmesterlakásba, tíz perc múlva a házmester távollévő fiának néhány iratával visszatér, végignézi, ahogy családja svájci védleveleit széttépik, a Vadász utcába siet, átverekszi magát a védlevelekért könyörgő több száz emberen, hiteles másolatokat szerez, átjut a városon, a menetünk nyomában van, beéri, előresiet, a Bécsi úton egy kapu alatt várakozik, a megfelelő pillanatban előlép, átadja a sor szélén álló férfinak az iratokat, az máris továbbadja, M. eltűnik, mindezt a húga mondja el ötvennyolc évvel később, kávézás közben, én nem emlékszem erre, ő a másik kapu alatt újságpapírral letakart halottra nem emlékszik.

M. közepes termetű. Szemüveges. Nem sportol. Operába jár. Énekli a Verdi-áriákat. Nincs jó hangja. A menet maga mögött hagyja a halottat. Őt is.

A millenniumi földalatti Zuglóba vezető vonalán, az Opera-megállóban a tárlók egyikén az Izraelita Gimnázium 1944-ben érettségizett osztályának tablója. Komor tekintetek. Sötét ruha, fehér ing, nyakkendő. A zakókon az előírásnak megfelelő méretű hatágú csillag. M. a második sorban balról a negyedik.

A m. kir. minisztérium 1240/1944. számú rendelete a zsidók megkülönböztető jelzése tárgyában. A jelen rendelet hatálybalépésétől kezdődően minden hatodik életévét betöltött zsidó személy - nemre való tekintet nélkül - köteles házon kívül felső ruhadarabjának bal mellrészén, jól láthatóan 10x10 cm átmérőjű szövet, selyem vagy bársony anyagból készült kanárisárga színű csillagot viselni.

M. hunyorog a fotón. Fiatalabbnak látom a koránál. Hét hónappal később áttör az osztagok között a városon. Nem törölgeti bepárásodott szemüvegét. Tudja, melyik kapu alatt kell várakoznia, mikor kell kilépnie, hogy megközelíthesse a menetet, hol kell máris eltűnnie.

Szeretnék már megérkezni. Szeretném letenni a hátizsákot. Kicserélni a harisnyámat. Megszárítani a ruhámat.

A Bécsi út végének messzeségében a sötétség előtti utolsó percekben feltör az ég felé a téglaégető kéménye.

Baloldalt a Margit kórház kapuja, biztos tájolópont a homályban.

Láthatók már a téglaszárítók is, a hegyoldal karéjában.

A hatalmas, kitárt deszkakapu mögötti tér elnyeli az előttünk haladó meneteket.

Távolról lövések hangja. El tudom választani a puskalövéseket, a géppisztolysorozatokat a lövegek hangjától. Azokat tompán hallom északkeleti irányból.

Útkanyar. Zseblámpák fényében felvillan a menetünk eleje. A puskákra felkerülnek a szuronyok. A géppisztolyok csöve ránk irányul. A főhadnagy, mint egy díszszemlén, négy lépéssel az első sor előtt. Két helyettes sorakozik mögé, az egyik a csendőrőrmester, a másik egy pártszolgálatos. Vezényszóra menetelünk. Az asszonyok is, az öregek is, a nálam fiatalabb kisgyerekek is. Mintha az iskolai ünnepségen menetelnék az udvaron az emelvény előtt. Nem, mintha álomban járnék. De nem a menet az álom, hanem minden, ami előtte és azóta történt. A valóság az utam, ami a kitárt deszkakapuhoz vezet. A tizennégy éves fiú vagyok, és egy idős ember arcát látom, amint engem figyel, ahogy a papírlap fölé hajolva próbálja leírni, amit lát.

A zseblámpák fénye a sárban fekvő halottakon. Kétoldalt a felsorakozott géppisztolyosok. A főhadnagy tiszteleg. Jelent. A menet eleje már túl van a kapun. A mi sorunk következik.

 

*Fejezet egy készülő regényből.