A beszerző

Egy dossziét telebeszéltem a cég

terapeutájával az elefántcsontról,

mire rájöttem, a csordával van bajom.

Ahogy tűrik az ormányon túli gombákat,

mintha ott már nem viszketne,

az emlékezetük legendáját sem

hittem soha, könnyű ezt-azt észben

tartani, ha egyébként nem történik

semmi. Aztán más tűnt kiútnak,

őrizni a gyűlöletet, amíg megéri, lőni,

megtestesül a nyilvánvaló, s eloszlik

a füstje. Mámorra csömör, persze.

Más nincs hátra, mint egy kimerült,

de álmatlan szeretet: mostanában a

temetőjüket mutogatom a borjaknak,

kettesével, hogy ne féljenek.

A mosodás

Az egyhangúság is fokozható.

Amikor elviselhetetlen, az

ábécé hangjait sorolom,

gondolkodom, ki találhatta

ki ezt a sorrendet, és hogyan

élte túl minden használóját.

De ha gyakran élek ezzel

a módszerrel, nem hallom

igazán a ruhákat, a hentergő,

majd egymást kihordó zoknik

gyönyörét, a végtelen lepedők

tanácstalan sóhaját, a pletykákat

a fehér ingről, a bugyik sikolyát,

ahogy a legvégén is ragaszkodnak

a történtekhez, ilyenkor szorul

ökölbe a kezem, keresek

öntudatlanul is valaki védtelent,

és ilyenkor mondom fel az ábécét,

biztos, de egyre nehezebb győzelem,

délutánig csönd.