Magyarok a Bauhausban – képzőművészetünk elmúlt két évszázadán végigtekintve nem találunk ennél fényesebb történetet. Nincs még egy korszak, amelyben a magyar alkotók művei és elképzelései ilyen közvetlenül épültek volna be Európa művészeti közgondolkodásába, és nincs még egy olyan szellemi csomópont, amelyből továbbindulva ennyire világosan tetten érhető hatást fejtettek volna ki a régióra vagy a világra. Magyarok a Bauhausban – a hazai és egyben a kelet-közép-európai művészettörténet csillagórája. Nem volt hosszú ez a csillagóra, alig néhány év, hiszen a Bauhausban, illetve a Bauhaus nyomán híressé vált magyar vagy magyarországi – a két fogalom hol át-, hol pedig elfedi egymást¹ – művészek életrajzában alig egy évtized leforgása alatt kezdősorként már csak a „Magyarországon született”-fordulat maradt. A Bauhaus a korszak képzőművészeti, építészeti, társadalmi utópiáinak gyűjtőlencséje volt; ebben a közegben a húszas évek első felében Weimarba érkezett fiatal magyarok életét a „hirtelen felgyorsult idő”² határozta meg. A kivételes szellemi térben és a termékeny átmeneti időben az ideérkezettek gondolkodása érezhetően átformálódott, később néhányan közülük maguk is az idő katalizátoraivá váltak.

Magyarok a Bauhausban – a magyar művészet múltjában talán nincs természetesebb kiállítási téma sem: a hívószó közismert, a korszak iránt évtizedek múltán is élénk az érdeklődés. A téma jól körülhatárolható, az időközben kanonizálódott művek java része múzeumi gyűjteményekbe, a gondolatok és tervek pedig tanulmányokba és archívumokba kerültek – egy kiállítás létrehozásához ma természetes és elengedhetetlen partner a berlini Bauhaus Archiv. Ráadásul Magyarországon a Bauhaus mégsem unalomig feldolgozott téma: még mindig sok a fehér folt, a kánonban erős pozícióval rendelkező alkotók közül sem adtak ki mindenkiről nagymonográfiát, az egyes művészek munkássága és szellemi teljesítményének kisugárzása pedig legfeljebb szakmai körökben ismert. A kiállítás helyszíne is kézenfekvő, hiszen a pécsi származású művészek Weimarba települése nélkül tulajdonképpen nem is beszélhetnénk „a magyarok” jelenlétéről. Az első világháború utáni Pécs mint politikai és szellemi sziget mai szemmel nézve is érdekes képződmény, amelyből kiindulva jól megragadható többek között a centrum és a periféria, az elszigeteltség és a nemzetközi vérkeringés 21. századi jelentése. A tárlat időzítése szintén jónak tűnik: az elmúlt években Nyugat-Európában, elsősorban a magyar származású fotósok okán több szó esett a két világháború közti korszak Magyarországának kultúrájáról, maga a Bauhaus pedig már a hidegháború korának előítéleteitől és ideológiai ballasztjaitól mentesen vizsgálható. Ha általánosabban tekintjük: mintha az érdeklődés és az időzítés összefüggésben állna az utópiák újrafelfedezésével és a művészeti pedagógia felértékelődésével is. A kiállítás azonban leginkább azért tűnt kézenfekvőnek, mert Pécs 2010-ben Európa Kulturális Fővárosa lett; Európában pedig nincs olyan város, amely ne biztosítana azonnal helyszínt és finanszírozást egy ilyen ötlet számára. Mindezekből az adottságokból, együttállásokból és lehetőségekből kiindulva jött létre A művészettől az életig – Magyarok a Bauhausban című átfogó tárlat, először Pécsett, ezt követően pedig Berlinben. Legnagyobb erénye, hogy létrejött, legnagyobb problémája pedig, hogy nagyrészt nem tudott élni a lehetőségekkel.

A kiállítás létrejöttének története az Európa Kulturális Fővárosa projekt sorsával párhuzamos, így leírható akár a kilátástalan küzdelmek, a bürokratikus útvesztőkben elpocsékolt energiák történeteként is. Ennek fényében valóságos csoda, hogy a német partnerek végig kitartottak, és hogy a magyar kurátorok, Bajkay Éva és Várkonyi György rendezésében végül megvalósult a vállalkozás. A művek eddig soha nem látott együttesét sikerült egybegyűjteni, olyan alkotásokat, amelyek egyrészt a klasszikus múzeumi elvek mentén jól reprezentálják a magyarok jelenlétét a Bauhausban, másrészt megrajzolják a húszas évek kulturális szigetének kontextusát. A kiállított művészek névsorában mindenki megtalálható, aki a magyar művészek és teoretikusok közül fontos szerepet játszott a Bauhaus életében, Moholy-Nagy Lászlótól Forbát Alfrédon és Breuer Marcellen át Weininger Andorig vagy Kállai Ernőig. A kiválasztott munkákból és témakörökből kirajzolódik minden olyan csomópont, amely meghatározó volt az egyes alkotók pályáján, illetve minden olyan történet, amelyből összeállítható a kép a „magyar Bauhausról”. Kiderül többek között, milyen nagyobb társadalmi összefüggések, illetve milyen hétköznapi véletlenek állnak a tény mögött, hogy a pécsi művészek nagyobb számban jelentek meg Weimarban: milyen művészi háttérrel rendelkezett Breuer Marcell, illetve hogyan találkozott Olaszországban egy német Bauhaus-növendékkel Stefán Henrik, Johan Hugó és Molnár Farkas. Kiemelt szerepet kap a kiállításban néhány kevésbé ismert művész munkássága: Berger Otti textiljei vagy Sebők István színháztervei.

A kiállításon végighaladva folyamatosan érezni a háttérben folytatott alapos kutatómunkát – a vezérfonalat elsősorban Bajkay Éva utóbbi évtizedekben végzett kutatásai adják –, az egyes tárgyak kiválasztása és csoportosítása mögött húzódó gondosságot. A kurátorok meghatározásának megfelelően a kiállítás „érzékelteti a magyarok sokoldalú befolyását a Bauhausra”, azaz elsősorban azokra a jelenségekre koncentrál, amelyekben – az egyes életműveken túlmutatva – a Bauhausra mint intézményre irányuló hatás válik kitapinthatóvá. Érezhető, hogy a hangsúly inkább a Bauhaus weimari éveire helyeződik, ezen belül is az 1922–23 körüli időszakra, amikor a magyar művészek fontos szerepet játszottak többek között az intézményen belüli, konstruktivizmussal kapcsolatos vitákban. A kiállítás titkos főszereplője így nem valamelyik világhírűvé vált, idegenbe szakadt magyar művész, hanem egy olyan alkotó, aki a Bauhausban eltöltött évek után hazatért Magyarországra. A különböző szekciókban és termekben megjelenő anyagokat, festményeket, karcokat, építészeti vázlatokat és terveket összeolvasva kiderül, hogy Molnár Farkas,³ aki többek között kulcsszerepet játszott a De Stijl-lel kapcsolatos vitában, a KURI-manifesztum kibocsátásában, illetve később Georg Muchéval és Breuer Marcellel közösen javaslatot tett az Építészeti részleg megalapítására, nemcsak a magyar vonatkozásokat illetően, de a Bauhaus általános története szempontjából is emblematikus művésznek tekinthető. A kiállítás egyik legszebb darabja Molnár Vörös kockaházának újonnan elkészült makettje – a tárlat egyik legnagyobb hozadéka pedig általánosságban a makettek létrejötte.

A kiállítás – valószínűleg részben épp az alapos gyűjtés, kutatás és válogatás következményeként – azonban kortárs szemszögből kevéssé flexibilis rendszert eredményez. Az egyes termek és egyben az egyes témakörök címei – például Alkalmazott grafika, Fotográfia és fotogram; Magyar építészek Gropius irodájában vagy Pap Gyula fémtárgyai – egyéni és műfaji központokat jelölnek ki, a klasszikus tagolás következtében pedig kevesebb lehetőség nyílik az átfogó koncepciók tárgyalására és a jelen szempontjából releváns kérdések felvetésére. A művészettől az életig így olyan, mintha nem az Európa Kulturális Fővárosa projekt keretében megrendezett időszaki kiállítás lenne, hanem egy múzeum évtizedekre szóló állandó tárlata. Olyan állandó kiállítás, amely kortalanságából kifolyólag nem rendelkezik sem a jelenből kiindulva egyértelműen kijelölt és behatárolt célközönséggel, sem a terek során végigvitt egyszeri és egységes koncepcióval vagy kortárs szempontból érvényes narratívával. Ebben a rendszerben az első termekben a Bauhaus magyar történetének elmesélését a következőkben a műfaji bontás, később – a másik épületben – pedig egyes műcsoportok, projektek bemutatása váltja fel. Eközben nemcsak az elméleti problémák átfogó tárgyalása szorul háttérbe – adott esetben a két- és három dimenzió közti határátlépés kérdése vagy a kassáki „az új forma az architektúra” problémájának kibontása –, hanem a Bauhaus ma is fontos pedagógiai érvényessége. Az a jelen szempontjából igencsak releváns kérdés: hogyan lett a kubo-expresszionizmusból, aktivizmusból vagy akár a késői kubizmusból induló fiatal művészekből Weimarba, a „felgyorsult időbe” érkezve hirtelen Bauhaus-diák vagy Bauhaus-művész, egyben az internacionális avantgárd szerves része? Vagy ahogy a német kurátor, Annemarie Jaeggi fogalmazott: hogyan váltak „rövid idő alatt tapasztalatlan kezdőkből ösztönzést adó kezdeményezőkké”?⁴ Hiszen mindenekelőtt Molnár, Forbát, Moholy-Nagy és Breuer úgy szívták magukba ezt a szellemet, hogy közben már egyszerre alakítani is tudták azt. A kiállítás lehetőséget nyújthatott volna – akár hasonlóan a Botár Olivér által rendezett Moholy-Nagy kiállításhoz⁵ – ezeknek a gyökereknek a feltárására, s így árnyaltabb képet kaphattunk volna a mai szellemi életben nehezen reprodukálható, de a múlt század tízes-húszas éveit Magyarországon még jellemző európai identitásról és öntudatról. A Bauhaus pedagógiai hatásmechanizmusa mellett azonban a társadalmi kontextus is csupán jelzésszerűen jelenik meg, így az egyes művészek-szereplők a néző számára nem válnak hús-vér figurává. A kortárs értelmezéshez általánosságban nem hiányzik más, mint az a rendszer, amelyet Mezei Ottó 1981-es tanulmányában⁶ már felvázolt, azaz az „előzmények, együttműködés és kisugárzás” nem jelzésszerű, hanem strukturált vizsgálata.

Mindez összefügg a nemzeti művészet kiemelésének szintén csak halványan felmerülő problémájával. A kiállítás ugyanis nem tisztázza, miért releváns mai szemszögből, a történeti érdekességen túl a magyar alkotók külön tárgyalása, illetve egyáltalán mi az, amit a Bauhausban keletkezett alkotásokból a magyar művészet részének tekinthetünk? A huszadik század nyolcvanas-kilencvenes éveiben a nagy múzeumok által rendezett nemzeti kölcsönhatás-kiállítások, a Párizs–Moszkva vagy a Berlin–Moszkva nyomán több ízben felvetődött, lehet-e még a nemzeti reprezentáció egy kiállítás alapja. A választ most nyilván a kiállítás megrendezésének ténye is megadja, az önreflexió azonban a hangsúlyok pontosabb elhelyezését tenné lehetővé a befogadó számára.

A befogadás lehetőségét azonban elsősorban a tér teremthette volna meg. Az a tér, amely a kiállítás koncepciójának kidolgozásakor még úgy tűnt, rendelkezésre áll, de előbb a Nagy Kiállítótér terve omlott össze, majd a Papnövelde utcai egykori megyeháza átépítésének befejezése csúszott túl a Bauhaus-kiállítás megnyitóján. Így maradt szükségmegoldásként a Káptalan utca két múzeumépülete, amely valójában teljesen alkalmatlan egy nagyszabású kiállítás befogadására, különösen akkor, ha annak egyik fő témája maga a tér. A Bauhaus esetében pedig szinte valamennyi mű, terv és gondolat a térről szól, így a zsúfolt termekben minden tárgy esetében óhatatlanul felmerül a nézőben a művek és az őket befogadó terek feszültsége és ellentmondása, illetve az a vágy, hogy az alkotásokat megfelelően tág építészeti környezetben láthassa. A kurátori spárgamutatványok ellenére a feszültség a kiállítás egészére rátelepszik: a szűk terekben nincs lehetőség a nagyításokra, s ezzel együtt a kiemelésekre sem, szembetűnő az interaktív elemek és a kontextusteremtő tájékoztató táblák hiánya. A háromdimenziós tárgyak a helyhiány miatt úgy helyezkednek el, mint egy 19. századot idéző emlékszoba-enteriőrben. Nincs lehetőség komolyabb belsőépítészi beavatkozásra, így az egyes témakörök is csupán a termek szerkezetét és tagolását követve sorolhatók. Hiányzik az építészeti térformálás lehetősége, s ez akár kézzelfogható formákban is lecsapódhat: az egy terembe kényszerített filmek lineáris egymásutánja befogadhatatlanná válik.

Mintha a térért folytatott kilátástalan küzdelemben elfogyott volna az energia azokra a kiegészítőkre is, amelyek ma már, a tudományos alapokhoz hasonlóan, elengedhetetlenek egy ilyen jelentős kiállítás esetében. Az internetes oldal a kiállítás zárása előtt három héttel csupán az alapinformációkat tartalmazta, az angol verzió pedig egyáltalán nem működött. A múzeumpedagógiai programok száma meg sem közelíti azt a szintet, amellyel valóban hatékonyan lehetne mai kontextusba helyezni a Bauhaus alkotóinak gondolatait és pedagógiáját. A kiállításhoz kiadott katalógus – amelynek első oldalain az önálló grafika kiemelt szerepet kap, s ezzel ellentmondásba kerül a könyv további részeivel – tartalmilag hullámzó: a spektrum Várkonyi Györgynek a Bauhaus előzményeiről szóló informatív és lényegi tanulmányától Michael Siebenbrodt⁷ általánosságokig jutó szövegéig terjed. A kiállításhoz hasonlóan a könyvben sem ölt plasztikus, jól áttekinthető formát, kik milyen szerepben vettek részt a Bauhaus munkájában: Kállai Ernő elméleti tevékenysége az eredeti szövegrészek közlésén túl pedig külön tanulmányt is megérdemelt volna. A szépen tördelt, tervezett és tipografált köteten végigvonul a szerkesztettség utolsó energiáinak hiánya. Így fordulhat elő, hogy a művészek gyakran megkapják a „magyar”-jelzőt („a magyar Moholy-Nagy László”), egyes kulcsmomentumok – például az Italia-mappa története – több tanulmányban, több alkalommal fordulnak elő, kereszthivatkozás vagy utalás nélkül. A névmutató oldalszámai pedig talán épp annyival csúsztak el, amennyivel a könyv a bevezető grafikák nyomán felduzzadt.

Az, hogy az energiák kimerültek, és A művészettől az életig végül hatásában elmarad a lehetőségektől, nagyrészt magának a kulturális főváros projektnek köszönhető. Hiszen a szervezés kezdetén, négy évvel ezelőtt még úgy tűnt, egy új, reprezentatív térben megrendezendő, kiemelt és a legerőteljesebben támogatott kiállításról lehet szó, amely a felvezető években egymáshoz kapcsolódó nemzetközi hatókörű rendezvények sorából kinőve új megvilágításba helyezi a Bauhaus magyar alkotóinak munkásságát. Mára az illúziók elszálltak: nem lett Nagy Kiállítótér, a döntéshozók pedig egy pillanatig sem érezték át a kiállítás jelentőségét – legfeljebb csupán a megnyitó során elhangzott mondatok erejéig. Ha az illúziókat tekintjük, a Bauhaus-kiállítás kicsiben tükrözi Pécs utóbbi néhány évének problémáit és eredményeit: az eredeti tervekben a kulturális főváros hatalmas lehetőségként jelent meg, amely egy város kultúráját ismét a nemzetközi áramlatokhoz köti, az új minőség ígéretét hordozva magában. A kiemelt év lassan elmúlik, a tereket lekövezték, az új épületek némelyike használatra kész. A kiállítás létrejött, az összegyűjtött anyag pedig új megközelítésekre vár.

1

Várkonyi György: Előtanfolyamok. Budapest – Pécs – Weimar. In A művészettől az életig. Magyarok a Bauhausban. Katalógus. Pécs, 2010, Janus Pannonius Múzeum, 67. o.

2

Uo., 78. o.

3

Annemarie Jaeggi: Egy Bauhaus, amely nem építhet, nem Bauhaus. In A művészettől az életig. Magyarok a Bauhausban. Katalógus. Pécs, 2010, Janus Pannonius Múzeum, 104. o.

4

Uo., 98. o.

5

Botár Olivér: Természet és technika: az újraértelmezett Moholy-Nagy 1916–1923. Budapest, 2007, Vince Kiadó.

6

Mezei Ottó: A Bauhaus magyar vonatkozásai: előzmények, együttműködés és kisugárzás. Budapest, 1981, Népművelési Intézet és Művelődéskutató Intézet.

7

Michael Siebenbrodt: Magyar művek a Bauhaus művészi-alkotói alapképzésében. In A művészettől az életig. Magyarok a Bauhausban. Katalógus. Pécs, 2010, Janus Pannonius Múzeum, 118–129. o.

A következő oldalakon látható képek „A művészettől az életig. Magyarok a Bauhausban” című Pécsett rendezett kiállításról készültek. A fotókat Füzi István készítette. (A szerk.)