Arra a kerekasztal-beszélgetésre, amelynek rövidített, szerkesztett változatát az alábbiakban közöljük, 2010. szeptember 9-én került sor a pécsi Nádor Galériában, az EL-AWAY elnevezésű programsorozat keretében. A Patartics Zorán pécsi építész ötlete alapján és szervezésében megvalósult projekt a tehetségek elvándorlásának, illetve Pécs kulturális pozíciójának a kérdését járta körül többféle formában; a program gerincét adó építészeti kiállítást kísérő pódiumbeszélgetések, filmvetítések, a társadalomtudományi konferencia, valamint a folyamatosan bővülő honlap egyaránt a „menni vagy maradni” dilemmájáról szóló társadalmi diskurzus elősegítését célozták.

Az alábbi beszélgetés az irodalmi élet és az írói lét oldaláról közelítette meg a városhoz való kötődés, a centrum–periféria viszony, az alkotás és érvényesülés kérdéskörét.

Ágoston Zoltán: – Három vendégünk közös vonása, hogy munkásságuk révén mindannyian erős szálakkal kötődnek Pécshez. De közös bennük az is, hogy mindhárman gazdag tapasztalatokkal rendelkeznek az elmozdulással, a lakóhely-változtatással, a helyekhez való kötődéssel vagy akár a kétlakisággal kapcsolatban, hiszen Konrád György budapesti létére ideje jó részét a Balaton-felvidék egyik kicsi falujában, Hegymagason tölti, Németh Gábor, aki Budapesten nőtt fel, a Pest megyei Csobánkán él, Parti Nagy Lajos pedig tizenhárom Pécsett töltött év után költözött Budapestre, ahol jelenleg is lakik.

Először arra kérnélek benneteket, mutassátok be a kapcsolatot, amely Pécshez fűz benneteket, hogyan kötődtök a városhoz.

Konrád György: – Debrecenben születtem, a gyermekkoromat Berettyóújfalun töltöttem. Aztán a debreceni kollégiumban tanultam, majd Budapesten a Barcsay, illetve a Madách Gimnáziumba jártam, és ott végeztem az egyetemet is, a bölcsészkaron. Pécset egészen 1967-ig nemigen ismertem. 1965-ben városszociológusként a Városépítési Tudományos és Tervező Intézet tudományos munkatársa lettem, ahol kiváló idősebb férfiak dolgoztak ugyan, de már nem nagyon szerettek utazgatni. Én viszont kezdő voltam, és szívesen jártam az országot, mivel azt megelőzően nyolc éven át szinte ki sem mozdultam az Erzsébetvárosból, ahol gyermekvédelmi felügyelőként dolgoztam.

Az intézet a pécsi városrendezési folyamatokban is részt vett, a Pécsi Tervező Vállalat partnereként, amely akkoriban jó nevű intézménynek számított. Szelényi Iván barátommal, aki abban az időben a Szociológiai Intézetben dolgozott, és akivel a munka hozott össze, elhatároztuk, hogy korszerű, nagyobb léptékű, egész városokra kiterjedő szociológiai kutatásokat fogunk kezdeményezni. Két egyetemi város, Pécs és Szeged sajátosságait szerettük volna összehasonlítani. A feletteseink nem nagyon lelkesedtek az ötletért, de mi furfangosak voltunk, és Pécsett azt mondtuk a helyi vezetőknek, hogy Szegeden már benne vannak, Szegeden meg azt, hogy Pécsett támogatnak bennünket, úgyhogy a végén mindkét város belement a dologba. Fiatal egyetemi oktatók, könyvtárosok voltak a segítségünkre. Kérdőíveket és szabályos, statisztikai módszerekre épülő interjúkat készítettünk. Hétfőnként Pécsre jöttem, szerda este mentem haza. Akkor még működött a pécsi reptér; reggel fél nyolckor kiléptem a budapesti házunk kapuján, tíz órakor már a Nádor kávéházban ültem. El kell mondanom, hogy első regényemet, A látogatót részben itt, a Nádorban írtam. Másutt is persze, de a szöveg egy része itt született.

Nagyon megnyert akkor a város légköre. Ahogy mondtam, tiszántúli származású vagyok, és Pécs a maga jellegzetesen dunántúli atmoszférájával nagyon megtetszett. Az is tetszett, hogy olyan önérzetes kisváros volt. Sosem tartottam nagyvárosnak, noha magyar viszonylatban Szegeddel, Debrecennel, Miskolccal meg a többivel együtt annak számított, de európai léptékben ezek eléggé… hogy is mondjam… kis nagyvárosok.

Pécs intimitása, történelmi levegője, a környező hegyek, a „tüke” fogalma, ami összefügg a szőlőtőkével is… egyfajta életélvezet jellemezte a várost. Talán az is közrejátszott ebben, hogy katolikus város, a református Debrecen például jóval ridegebbnek tűnt. Itt oldottabb volt a hangulat, az emberek nem vették igazán komolyan a dolgokat, és ezt nagyon megnyerőnek találtam. Nem volt szigorú város, inkább megengedő hajlamú. Az egyetemen is tapasztaltam, az ottani professzorokkal beszélgetve, hogy az itteniek magatartását egyfajta humoros ráhagyás jellemzi. Akkoriban felállítottam magamnak két fogalmi kategóriát a városokkal kapcsolatban: urbanizmus egyfelől és etatizmus másfelől. Az urbanizmust tágan értelmeztem, olyan gondolkodást értettem rajta, amely a településből indul ki, nem pedig a fölé épülő állami struktúrákból. Ilyen értelemben az urbanizmus egy kis falut is jellemezhet. Pécsett az urbanizmus szelleme uralkodott, és ez az előbb már említett „életélvező” hangulattal együtt egyszerűen elbűvölt. Negyven évvel ezelőtt írtam egy regényt, A városalapító a címe. Főhőse egy város főépítésze, az ő hosszú monológjából áll a regény. A cím maga is Pécsről van elemelve, ugyanis itt a huszadik század elején szokásban volt, hogy azoknak a polgároknak, akik valami érdemlegeset tettek a városért, a „conditor urbis”, vagyis „a városalapító” címet adományozták. Ezt bárki megkaphatta, aki látható nyomot hagyott a város képén, építész, orvos, tanár, kőműves.

Mostanában vegyes érzésekkel figyelem a várost. Méltányolom a lokálpatriotizmust, de a nagyzolás idegen tőlem. Úgy gondolom, egy kisváros éppen attól válik provinciálissá, ha mindenáron világváros akar lenni. Örülök annak, ami megvalósult, de azt mondanám, hogy a város intim szépségét kisebb léptékben is be lehetett volna mutatni.

– Mielőtt átadnám a szót Parti Nagy Lajosnak, hadd jegyezzem meg, hogy Pécs városa talán újra kiadhatná a „Conditor Urbis” díjat…

Parti Nagy Lajos: – Sőt talán létrehozhatná a „Látogató”-díjat is…

Ami a várossal való kapcsolatomat illeti: tizenhárom évig éltem itt úgy, hogy korábban semmi közöm sem volt Pécshez. A tizenhárom év alatt kölcsönösen befogadtuk egymást, én a várost és a város engem. A viszonyunk azóta is tart, de hát eltelt huszonöt év, és bevallom, számomra ez a város már nem „az” a város. Ez egy másik világ, radikálisan mások a dimenziók, minden nagyon megváltozott. Én itt már idegen vagyok. Sokáig hitegettem magam az ellenkezőjével, de ez a város már eleve nem lehet az, ami volt, hiszen időközben egyre inkább átminősült az én „belső városommá”. Ez persze nem baj, sőt számomra rettenetesen fontos. Rengeteget köszönhetek Pécsnek, az itteni szellemi közegnek és ezen belül a Jelenkornak, amelynek a szerkesztősége akkoriban még a Széchenyi tér 17-ben, a régi helyén volt. Amikor tudomást szereztem az EL/AWAY-ről, az jutott eszembe, hogy mi mindent tudtam volna mondani tizenöt-húsz évvel ezelőtt a témáról. Hogy miért megy el vagy miért marad az ember. De ahogy múlik az idő, egyre óvatosabb vagyok. Egyre inkább személyes történetekként gondolom el a kérdést, ahogy magát a várost is egyre inkább azzal azonosítom, ami bennem, bennünk él. Számomra három ilyesfajta „belső” város létezik: Pécs, Budapest és Berlin.

– Gábor, te miért költöztél el Budapestről? Van-e tanulsága a távozásodnak vagy személyes okok állnak a hátterében?

Németh Gábor: – Az én távozásomat úgy kell érteni, hogy ma is harminc percnyire lakom, mondjuk, az Árpád híd pesti hídfőjétől. A távolság tekintetében Csobánka bármely nagyobb európai városban a „suburb” kategóriájába tartozna. Ugyanakkor a sajátos, egyedi éghajlata, a különleges domborzati viszonyok miatt az embernek az az érzése, hogy kétszáz kilométerre van Budapesttől. Mintha nem is ebben az országban lenne. Tehát a dolog érzéki értelmében véve tényleg elköltöztem, viszont a munkám, barátaim, kapcsolataim Budapesthez kötnek, de ettől még tudok arról beszélni, hogy miért következett be ez a viszonylag radikális döntés az életemben. Apám halála után gyermekkorom színhelyére, Új-Lipótvárosba költöztünk vissza, abba a lakásba, ahol a családom akkor már hatvan éve élt. Akkoriban, a kilencvenes évek első felében kezdődött el ott is a szlömösödés folyamata, amit reménytelennek és visszafordíthatatlannak láttam. A pici üzletek, a széles, megnyugtató utcák, nagyszerű parkok, a közvetlen emberi kapcsolatok adták Új-Lipótváros jellegzetes, kisvárosias hangulatát, ami a szemünk előtt indult pusztulásnak akkoriban. Éppen az az intimitás látszott elveszni, ami a legvonzóbb volt benne. Ekkor támadt az ötlet, hogy falura kellene költöznünk. Az is hozzájárult a döntéshez, hogy legkorábbi emlékeim a Balaton-felvidék, pontosabban a Badacsony környékének kis falvaihoz kötnek. Egyszerűen szerettem volna megint kertes házban élni. Ennyi az egész.

– És Péccsel kapcsolatban milyen emlékeket őrzöl?

N. G.: – Nekem Pécsről először konkrétan ez a sárga szín jut eszembe, a Jelenkor borítójának a színe. A nyolcvanas évek elején ez a sárga nekem a normalitás színét jelentette, a körülmények azon szerencsés – vagy szerencsétlen? – együttállása folytán, hogy a számomra fontos, szabad szellemi megnyilvánulások nagy része ebbe a sárga papírba volt kötve. Akkor még Budapesten éltem, nem Csobánkán, és a hónap elején általában naponta ellátogattam az újságoshoz és megkérdeztem, hogy megjött-e már. Ő már tudta, hogy miről van szó, általában nem jött még meg, a jó folyóiratok valamiért nem hajlandók elsején megjelenni, ezt észrevettem. A Jelenkor pedig összekötődött Pécs távoli, szinte álomszerű képével. Egészen kicsi voltam még, amikor először jártam Pécsett, és valami furcsa, félálomszerű emlékem maradt a főtérről. Később, amikor többnyire a Jelenkorral kapcsolatban aztán többször megfordultam itt, lassan kibontakozott előttem a város valóságos képe is, ami sok mindenben hasonlít ahhoz, ahogy Gyuri és Lajos látta. Arra a bizonyos léhaságra gondolok. Annak idején, amikor az Iskola a határon hírhedt visszavonása történt, Ottlik megkérdezte az illetékest, az lenne-e a baj a könyvével, hogy léha? A válasz az volt, hogy sajnos nem. A léhaság mint esztétikai természetű kategória nem létezik a magyar irodalomban, de úgy látszik, a városok között mégiscsak van ilyen, és Pécsre nagyon is jellemző ez a nemes léhaság. Talán csak azért érzem ezt, mert ide mindig szabadságra jövök, kilépek a megszokott életemből. Be lehet ülni régi helyekre, lehet találkozni régi barátokkal, lehet sétálni meg el lehet tévedni kicsit. Szerintem Közép-Európa tíz legszebb tere közül kettő itt van, ami nem utolsó szempont. Egyszóval Pécs nekem csupa jót jelent. Persze lehetne szomorkodni ezen-azon, de számomra mégis valahogy érintetlen maradt a szabadságnak ez a kontinuitása.

– Nekem sajnos az árnyoldalakról is beszélnem kell, erre Zorán külön felhívta a figyelmemet a beszélgetés előtt. Az a tapasztalatom, hogy az EKF kapcsán bizonyos legendákkal le kellett számolnunk. Nagyon szép legendák voltak ezek, de a hétköznapi élet mégiscsak más. Az EKF legnagyobb haszna talán éppen a város önismeretének a fejlődése, az önreflexió erősödése lehet. Most azonban azt a kérdést kellene körüljárnunk, hogy az irodalom, az írók szempontjából milyen lehetőségeket kínált a város a múltban, és milyeneket kínál ma. Lajos, a te idődben hogyan működött a pécsi kulturális élet és a mögötte álló intézményrendszer? Egyik interjúdban úgy fogalmaztál, hogy 1986-ban „felrastignacoztál” Budapestre. Miért kellett így tenned?

P. N. L.: – Remélem, ezt ironikusan mondtam…

– Én mindenesetre úgy értettem.

P. N. L.: – Most is óvatosan fogalmaznék, hiszen a hetvenes évek vége, nyolcvanas évek eleje-közepe, amit itt töltöttem, számomra a pályakezdés időszaka volt. Könnyű lenne azt mondanom, hogy „bezzeg akkor milyen jó város volt ez”. Mert nagyon akarom, hogy ez akkor jó város volt legyen. Egy biztos: nem én voltam az egyetlen, aki ebben az időszakban azt gondolta, hogy a Jelenkor és a körülötte szerveződő szellemi környezet a legfontosabb és a legjobb Magyarországon. És ez nem működhetett volna az itteni emberek, a jófajta léhaság nélkül, ehhez kellett az a város, amely a csillagok különös együttállása folytán jól működött, és pozitív értelemben hátat fordított az országnak. Balassa Péter jut eszembe, aki a nyolcvanas években azt mondta, hogy az egyetlen lehetséges magatartás: hátat fordítva rámutatni. A Jelenkor pontosan ezt tette. Az sem mindegy, hogy nem helyi érdekű, hanem a hetvenes évek közepétől kifejezetten országos jelentőségű intézmény volt.

– Egy Pécs nagyságú város nem tud sem „kitermelni”, sem eltartani annyi szerzőt, akik önmagukban hónapról hónapra megfelelő színvonalú írásokkal tudnák megtölteni a lapot. Bertók Lászlóék annak idején világossá tették, hogy nekik egy a fontos: az, hogy a Jelenkor magyar folyóirat legyen.

P. N. L.: – Amíg a Jelenkor közelében voltam, soha nem volt „vidékfóbiám”. Nem is értettem ezt a hülyeséget. Dolgoztam egy lapnál, amely legalább annyira volt fővárosi, mint vidéki, hiszen a szerzőinek nagyjából a hetven százaléka Budapesten élt. Csordás Gáborral a két város között ingáztunk, jóformán több időt töltöttünk a vonaton, mint akár itt, akár Pesten. Az irodalmi élet centrumában érezhettem magam Pécsett, aminek hamarosan az emberi oldala is érzékelhetővé vált, ugyanis olyanok is a város imádóivá váltak, akiket korábban csak irodalmi szálak kapcsoltak Pécshez, Esterházytól Sándor Ivánig vagy Nádastól Balassáig. A kultúra és a kulturális intézményrendszer szempontjából ebben az időben mutatta a legjobb formáját ez a város. A főváros és a vidéki nagyvárosok kulturális távolsága akkor volt a legkisebb. A kilencvenes évektől kezdve ez a távolság egyre nő. Szerencsés pillanat volt ez, és én ebben a közegben szocializálódtam, itt váltam felnőtt emberré és íróvá.

Ennek ellenére minden jót egyszer ott kell hagyni, hogy ráláthasson az ember az életére. A távozásomnak egészen prózai okai is voltak: 1986-ban szabadúszóként vidéken nem lehetett megélni. Márpedig én akkor úgy döntöttem, hogy abbahagyom a szerkesztősdit, ki akartam próbálni, hogy milyen íróként és csak íróként létezni.

– Téged arról kérdeznélek, Gyuri, hogy milyen volt a Jelenkor a hatvanas években, amikor Tüskés Tibor neve fémjelezte a lapot.

K. Gy.: – 1958–59 táján tagja voltam annak a laza szerveződésű irodalmi társaságnak, amely Budapesten a II. kerületben, egy Rózsakert nevű bárfélében, később a Belvárosi kávéházban majd a Metropol Szálloda kávéházában szokott gyülekezni. Voltunk vagy harmincan. Egyébről sem volt szó, mint hogy hol lehetne publikálni, hiszen minden írótársaság mindig folyóiratot akar. A Jelenkorról jókat lehetett hallani, az akkori főszerkesztő, Tüskés Tibor, jóravaló, tájékozott, jó ízlésű és egyenes ember volt, a társaság idősebb tagjai, Mészöly Miklós vagy Hernádi Gyula dicsérték, és még Várkonyi Nándor emléke is ott lebegett felette. Akkoriban főként esszéket írtam – Gogolról, Goncsarovról, Martin du Gard-ról, egyes szociológiai jelenségekről –, számomra természetes volt, hogy a Jelenkornak küldjem el ezeket. Örültünk ennek a lehetőségnek, amely azonban nem állt fenn sokáig. Az akkori magyar kulturális élet szokásos jelensége volt, hogy ha akadt egy-egy folyóirat, egy-egy főszerkesztő, aki kicsit barátságosabban viszonyult a szerzőkhöz, azt előbb-utóbb megpróbálták ellehetetleníteni. Új főszerkesztőt neveztek ki, aki azt a feladatot kapta, hogy tegyen rendet, legyen szigorúbb. Általában nem tett rendet, nem lett szigorúbb, az írók cinkosává vált, mire őt is elmozdították, és jött a következő. Az Irodalmi Újságnak is ez lett a sorsa. 1955-56-ban háromhavonta jöttek az új szerkesztők, és mind megfertőződtek az íróktól. Hamarosan Tüskés Tibort is eltávolították a lap éléről, ekkor jött Szederkényi Ervin.

Többször publikáltam a Jelenkorban, amely akkor még nem sárga volt. Aztán egy idő után ellehetetlenült a helyzetem a lapnál, igaz, a többi folyóiratnál is. Sok helyre küldtem kéziratokat, többnyire válaszra sem méltattak; ha jól emlékszem, Csordás Gábor volt az egyetlen, aki válaszolt, de ő sem merte vállalni, hogy közöljön. A fiatalabbak számára, akiknek még nem volt annyi a rovásán, mint nekem, akkor is igazi refugium volt a Jelenkor. Azt mondhatnám, hogy megőrzött egyfajta kontinuitást a folyóirat, és ez szép.

– Igen, azt hiszem, a pécsi kulturális intézményrendszer és irodalmi élet akkori állapota nagyban hozzájárult ahhoz, hogy néhányan mégis itt maradtak, itt hozták létre az életművüket. Az egyik példa Csorba Győzőé. Ő volt az első Magyarországon, aki úgynevezett „vidéki költőként” Kossuth-díjat kapott. A város oldalában című interjúkötetben, amit Csuhai István készített vele, Csorba elmondja, hogy egy alkalommal, amikor belépett az egyik folyóirat budapesti szerkesztőségébe, a szerkesztők éppen a készülő költészeti antológia összeállításán törték a fejüket. Amint meglátták őt, egyikük a homlokára csapva felkiáltott: „No és persze a Csorba Győző!” Így kerültek be végül a versei abba az antológiába.

Egyébként magát az írói munkát hogyan befolyásolja az írót körülvevő közeg? Úgy gondolom, hogy az írás a legkevésbé helyhez kötött alkotói tevékenység. Az érvényesülés már egészen más kérdés. Neves szerzőként talán már mindegy, hogy valaki Hegymagason él-e vagy Budapesten, és milyen mértékben válik részesévé az irodalmi élet eseményeinek, milyen felkéréseket fogad el, és így tovább, mondhatnánk, ő osztja a lapot. Az indulás viszont elég nehéz lehet, ha az ember nem vesz részt a média-szcénában.

P. N. L.: – Igen, kétségtelenül akkor engedheti meg magának az ember, hogy a világ bármely neki tetsző helyén üljön a számítógépe előtt, ha ő osztja a lapokat. Az is kétségtelen, hogy Budapesten könnyebb ismertségre szert tenni, hiszen az az irodalom közvetítő közege – nem szükségképpen van ez így, de tény, hogy így van – a fővárosban összpontosul. Márpedig ez a közeg meglehetősen buta és lusta. Ha valaki jól tud beszélni a mikrofon előtt, akkor számít, ha nehezebben áll ki a nyilvánosság elé, akkor nem számít. Mindez egyébként nincs szoros kapcsolatban azzal, hogy ki hol él, és nem is mai jelenségről van szó, mindig így volt. Aki nem dolgozik azon, hogy látsszon, az Budapesten éppúgy eltűnhet, mint kétszáz kilométerrel odébb. Az írás, az más. Mikrofonnal a kézben vagy a kamerák előtt nem lehet műveket létrehozni.

K. Gy.: – Azt hiszem, Zoli rátapintott a lényegre, hogy az embernek először meg kell mutatnia magát, nemcsak a műveit, hanem az arcát, a személyiségét is, aztán félrehúzódhat. Akkor már akár azt is megteheti, amit Hermann Hesse, aki miután ünnepelt író lett belőle, visszahúzódott egy kis svájci faluba, és a kerítésére kifüggesztett egy cédulát: „Kein Besuch”, látogatókat nem fogadok. Thomas Mann egyszer arra járt, szerette volna felkeresni Hessét, és amikor meglátta a cédulát, odaírta: „Kár.” Egyszóval fontos dolog az intimitás, de a személyes jelenlét súlya sem elhanyagolandó.

Ezzel kapcsolatban hadd mondjak el még egy történetet. Egyszer Dunaújvárosban jártam, író-olvasó találkozón vettem részt. A végén odajött hozzám egy volt egyetemi évfolyamtársam, és azt kérdezte: Gyurikám, áruld el nekem, mit mondanak ott fent rólunk? Ebből két dolgot nem értettem: mi az, hogy fent, és mi az, hogy rólunk. Aztán egy idő után rájöttem, hogy arra kíváncsi, mit beszélnek Budapesten a dunaújvárosi írók köréről. Egyre jobban elszégyelltem magam, mert rá ugyan emlékeztem az évfolyamról, a dunaújvárosi írókról viszont semmit nem tudtam, pedig kiderült, hogy vannak vagy húszan, akik egymást ilyenként számon tartják, és talán nem is rosszak.

Juhász Ferenc és Nagy László mesélték, hogy egy alkalommal együtt voltak hivatalosak valamelyik kisvárosba, szintén író-olvasó találkozóra. Az írószövetség autójával vitték őket. Ők ketten a hátsó ülésen ülve beszélgettek egymással. Egyszer csak a sofőr belenyúlt a zsebébe, tűt-cérnát vett elő belőle, és nekilátott, hogy összevarrja a saját száját. Összevarrta az ajkát, jelezvén, hogy ő nem szólhat bele ebbe a diskurzusba. Megrökönyödve nézték. Aztán kiderült, hogy ez az ember valaha egy algériai cirkuszban dolgozott, ott tanulta a mutatványt. A későbbiekben nagy hasznukra vált a sofőr tudománya, ugyanis amíg a két költő a verseit olvasta a színpadon, a hallgatók el-elbóbiskoltak, mire felpattant a sofőr, és elkezdte varrni a legkülönfélébb testrészeit. Tomboló siker volt. Utána jött a vacsora. Itt eleinte még ők, a budapesti költők álltak a középpontban, de a téma láthatóan egyre jobban untatta a jelenlévőket, úgyhogy inkább a helyi írókra terelték a szót. Egyre szenvedélyesebben vitatkoztak, ki jobb, ki rosszabb közülük – erről nagyon határozott véleményük volt. A vendégek pedig ott álltak tudatlanul, mert senkit nem ismertek közülük. Ennyit a centrum és periféria kérdéséről.

– Mindannyian jól ismerjük ezt a jelenséget, itt Pécsett is. Az EKF kapcsán különösen fontossá vált, hogy tárgyszerű, objektív, de legalábbis szentimentalizmustól mentes képet alakítsunk ki önmagunkról. Nem árt tisztában lennünk azzal, hogy az értékeink bizonyos távolságból hogyan látszanak, és ezzel nem relativizálni akarom ezeket az értékeket. Ez persze nem csak Pécsre nézve igaz. A Párbeszéd című kötetben Richard Swartz arról az élményéről számol be Nádas Péternek, hogy amikor a hetvenes évek elején Budapesten járt, az ottani értelmiségiek viselkedéséből az a meggyőződés sugárzott, hogy a világ kulturális centrumában élnek. Swartz Prágából jött Budapestre, a ‘68-as események után, volt némi tapasztalata a kommunizmusról és a vasfüggöny mögötti országokról, ahol igen széles látókörű értelmiségiekkel találkozott, és ez a budapesti öntudat meglehetősen irritálta. Jó, ha tudjuk, hogy hol a helyünk a világban, legyen szó Pécsről, Budapestről vagy bármi másról. Hála istennek, a szellemi értékek már csak ilyenek: nem lehet őket egyetlen ponthoz kötni és kisajátítani.

P. N. L.: – Igen, a szűklátókörűség olykor nevetséges tud lenni, de én bocsánatos bűnnek tartom, mert ez teremti meg az értelmiség számára azt az „akolmeleget”, otthonosságot, amiben létezni tud. Azokat, akik mélyen, „zsigerből” szeretik a helyet, ahol élnek, onnan lehet felismerni, hogy szerintük a saját szűkebb pátriájukból származik gyakorlatilag mindenki, aki a világban valamit elért. Ennek a típusnak extrém példája Tolnai Ottó, akinek szent meggyőződése, hogy mindenki, aki számít, Magyarkanizsáról származik, legfeljebb még nem derült ki róla. Én erre nem vagyok hajlamos, de látom, hogy ez sokaknak iszonyatosan fontos, így van berendezve a világ.

N. G.: – Azért az a jelenség is létezik, hogy olyan helyek, amelyek egyébként nincsenek becsatornázva az általatok korábban emlegetett média-szcénába, a Budapest központú publicitás és brand-építés szociológiai hálójába, egyszer csak megteremtik a saját identitásukat, legitimitásukat és hirtelen tényleg fontossá válnak. Tíz-tizenöt évvel ezelőtt Miskolc kulturális életével kapcsolatban nem sok jót lehetett hallani. Nem arról volt híres az a város, hogy hihetetlen tömegben származnának onnan az inspirációk. És akkor alig néhány év alatt született egy lap, a Műút, ami lassan elkezdett önmagánál több lenni. A Jelenkor is ilyen utat járt be: több lett, mint a hozzá kapcsolódó személyek összessége, kialakult körülötte egyfajta aura, lett valami kisugárzása, és attól kezdve magától működött a dolog. Bizonyos emberek jóféle párbeszédbe lépnek egymással, felfedeznek szövegeket, és ezek egymásra épülnek, egymást viszik előre.

P. N. L.: – Igen, híre megy annak, hogy valahol valami történik. Ez nehezebben megfogható és jóval több is annál, mint hogy bekerül a médiába; egyfajta civil propaganda, civil párbeszéd alakul ki körülötte. Fontos emberek elkezdenek arról beszélni, hogy Miskolcon van valami. A hetvenes évek közepétől szinte ugyanazok, akik korábban Szederkényi Ervint mint „rendcsinálót” leírták, és hangoztatták, hogy itt sohasem lesz semmi, egyszer csak elkezdenek arról beszélni, hogy itt történik valami. Persze irtózatos sok munka és szerencse kellett ehhez, nem beszélve arról, hogy két olyan ember állt Szederkényi mellé, mint Bertók László és Csorba Győző. Onnantól fogva elkezdett működni az egész. Ilyesmi persze nem történik egyik pillanatról a másikra. Sokszor már régtől fogva van valami, és még nem látszik, vagy már régen nincs, és még mindig látszik. Ez egészen másról szól, mint hogy a média mivel foglalkozik.

– Ha már Bertók Lászlót említetted, nézőként ő is itt van velünk, és neki is megvan a maga története a „menni vagy maradni” kérdésével kapcsolatban. Elmondod, Laci?

Bertók László: – Hát, ha provokáltok… Én Véséről, a falumból távozva először Nagyatádon dolgoztam, és csak harmincévesen kerültem Pécsre. 1965-ben, tehát nagyjából abban az időszakban, amelyről Konrád György is beszélt. Neki, aki Budapestről jött, ezek szerint egészen más benyomásai voltak a városról, mint nekem, mert, bevallom, nagyon megrémültem. Belső-Somogyban nőttem fel, semmiféle „nagyvárosi” élményem nem volt, úgyhogy eleinte nagyon idegennek éreztem magam.

Sok hányattatást követően – érettségi után egy évvel elvitt az ÁVH a verseimért, elítéltek, megbélyegzett lettem – Nagyatádról jöttem ide. A távozáshoz az adta meg a döntő lökést, hogy valaki, akiről megtudtam, hogy 1955-ben az ÁVH tagja volt, és ott volt Kaposváron, amikor én az ÁVH pincéjében aszalódtam, szóval ez az ember ‘64 szilveszterén azt mondta nekem, hogy figyelünk ám, most is figyelünk, ugyanazt csinálod, amit régen… Majdnem összeverekedtünk. Akkor határoztam el, hogy elmegyek onnan, el, away… Olyan helyre, ahol írók vannak, ahol folyóirat van. Az első verseim már megjelentek a Jelenkorban, Galambosi Lászlóval és Makay Idával közös első kötetünket a Jelenkor-Magvető kiadó adta ki 1964-ben. Magától értetődően Pécsre törekedtem, és itt vagyok immár negyvenöt esztendeje. Ebben nagy szerepe volt a Lajos által említett embereknek és körülményeknek. Az igazsághoz tartozik, hogy két-három hét után mégis vissza akartam szökni Nagyatádra, annyira idegen volt minden. Előtte azért felkerestem Csorba Győzőt, és amit akkor mondott nekem, az egész későbbi életemet meghatározta. Azt mondta, ha azt akarod, hogy a Jani bácsinak meg a Mari néninek tessenek majd a verseid Vésén meg Nagyatádon, akkor menjél csak vissza. De ha költő akarsz lenni, akkor itt kell maradnod. Eltűnődtem – és maradtam.

Ezzel az El-Away kérdéssel kapcsolatban azt mondanám, hogy ha az ember úgy érzi, el kell mennie, akkor menjen el. De ez személyes dolog. Sose merült fel bennem, hogy továbbmenjek Budapestre, pedig megtehettem volna. Úgy gondolom, Pécs elég nagy város ahhoz, hogy el lehessen bújni benne, és elég kicsi ahhoz, hogy élni lehessen benne. Engem itt mindig hagytak dolgozni, de úgy van, ahogy mondtátok, ha az ember vidéken él, akkor is meg kell ismernie az országos irodalmi fórumokat, a pestieket is, a kiadókat, a szerkesztőségeket. Határozottabban a hetvenes évektől kezdve törekedtem rá, hogy megismerkedjek a jelesebb magyar írókkal, és közben tettem a dolgomat itt Pécsett. A Hazulról haza című könyvemben idézek egy latin mondást, mely szerint: inkább légy Rómában a második, mint Uticában az első. Utica a Földközi-tenger afrikai partjának városkája volt. Ám azt hiszem, Csorba Győzővel együtt elsősorban talán nem is Pécshez voltunk hűségesek, hanem inkább a saját természetünkhöz. A természetünknek pedig nagyon is megfelel ez a város.