Volt egy vékonydongájú, törékeny alkatú, göndör, fekete hajú srác az osztályunkban. Ferinek hívták. Csöndes, nehezen megnyíló fiú volt, egy idő után mégis többé-kevésbé sikerült összebarátkoznom vele. Leginkább a nagyapja háborús történetei miatt. A nagyapja velük élt, ugyanabban a panellakásban. Feri mindennap tanítás után hazament, és elfogyasztotta az édesanyja által előző este megfőzött ebédet, amit a nagypapa melegített meg a gáztűzhelyen. Látogatásaim alkalmával én is találkoztam az öreggel: alacsony, vézna, hajlott hátú, csoszogó léptű, galambősz ember volt, és mindig szigorúan beszélt. Mintha nem örült volna annak, hogy valaki meglátogatja Ferit. Megesett, hogy gyorsabban végeztem a menzán, mint ők odahaza. A csöngetésre a nagypapa nyitott ajtót, s mogorván rám förmedt, hogy Feri még ebédel. Olyankor be kellett ülnöm a gyerekszobába, és hallgatnom a konyhából kiszűrődő zajokat. Némán, szó nélkül ettek, csupán az evőeszközök csörömpöltek a tányérokon.

Feri nagyapja húsz évvel idősebb volt az enyémnél. Ami azt jelentette, hogy nem a második, hanem az első világháborúban harcolt – viszont ugyanúgy az oroszok ellen. Feri elmondása szerint huszárként szolgált. Onnantól fogva minden mogorvasága ellenére megkülönböztetett tisztelettel néztem a nagypapára. Elvégre igazi huszár! Kevesen mondhatják el magukról, hogy egy huszárral élnek közös háztartásban, mi több, ez a huszár melegíti nekik nap mint nap az ebédet.

Feritől tanultam meg a hajdani kürtszó dallamát, aminek hallatán a huszárok nekirontottak az ellenségnek. Azt is megtudtam, hogy ennek a dallamnak szövege is volt, és így szólt:

– amit a fronton mindig éhes huszárok a nagypapa szerint emígyen költöttek át:

A Halley-láz idején Feri arról is beszámolt, hogy az ő nagyapja látta már az üstököst. Kisfiú volt, de emlékszik rá, hogy apró, fényes pontként jelent meg az égbolton, és egyáltalán nem úgy festett, mint amilyennek az üstököst a könyvekben ábrázolni szokták. Ám ez így is jóval több volt a semminél. Nagyon sokat beszéltünk a Halley-üstökösről, és nagyon szerettük volna látni, azonban egyikünknek sem sikerült. A huszár nagypapának hetvenhat évvel korábban igen.

Feri nem csak okos és értelmes fiú volt, de szorgalmas is. Tőlem eltérően valóban tanulással és leckeírással töltötte a délutánjait. Meg is látszott az eredményein: minden tantárgyból jelesre állt. A barátkozás terén ellenben gondjai voltak – a többség afféle szent tehénként tekintett reá, akibe nem lehet belekötni, mivel soha nem adott rá alapot, ugyanakkor nem is volt miért haverkodni vele. Az otthoni ebéd a nagypapa minden igyekezete ellenére Feri hátrányává vált. A barátságok már akkor is elsősorban terített asztal mellett köttettek.

Viszont kiválóan focizott. Ezt csak az iskola vége felé, a soron következő labdarúgó-világbajnokság közeledtével kezdtem irigyelni tőle, amikor a magyar válogatott remélt jó szereplése az addiginál is erősebben a figyelem középpontjába állította a futballt, amit immáron én se kerülhettem meg. Azonban későn eszméltem. Miután azt megelőzően egyáltalán nem vagy legföljebb alig futballoztam, iszonyatos mértékű volt a lemaradásom a többiekhez képest, és ezt nem is bírtam behozni soha. Cselezni például egyáltalán nem tudtam, és rendre megettem a legegyszerűbb trükköket is. De mert a Videoton csapata az egyik európai kupában egészen a döntőig menetelt, a magyar nemzeti tizenegy pedig legyőzte a hollandokat, az osztrákokat, a nyugatnémeteket és a brazilokat, már én is nagyon akartam focizni. Ám sajnos a tudásom nem gyarapodott az akaratommal párhuzamosan. Technikai hiányosságaimat elszántsággal igyekeztem pótolni, de ez se bizonyult elegendőnek ahhoz, hogy amikor testnevelésórákon vagy délután, a játszótéren csapatokat kellett alakítani, engem ne az utolsók között, fanyalogva válasszanak.

Feri nyurga alkatával és vézna lábaival kígyóként siklott át a védőkön. Remekül cselezett és pompás gólokat lőtt, mi több, fejelni is tudott. Ezzel érthető módon leginkább a saját csapatában aratott sikereket, az ellenfél játékosai nem díjazták alakításait. Különösen azokat bosszantotta, akik azt képzelték magukról, netán mások azt állították róluk, hogy remekül futballoznak, ám Feri rendre megetette őket a cseleivel. Faragták is sokat: rúgták, csípték, ahol érték, belekapaszkodtak a tornaruhájába, próbálták dühből visszatartani. Az egyik alkalommal Feri nem bírta cérnával, és visszarúgott. Egyenest a védő combját találta el, ott éktelenkedett salakos cipőjének nyoma.

Ekkor hangzott el a mondat:

– Te szemét zsidó!

Ferinek azonmód lángvörös lett az arca, és miközben visszaordította, hogy:

– Nem vagyok zsidó! –, úgy tűnt, ütni készül.

Szerencsére Árpi bácsi, a tornatanár közbeavatkozott, és szétválasztotta a feleket.

A froclizás az öltözőben folytatódott. Feri ekkorra nagyjából megnyugodott, legalábbis igyekezett úgy tenni, mintha föl se venné a szitokáradatot, amelyben ismételten elhangzott az a szó, hogy „zsidó”. Közel öltöztem hozzá, láttam, hogy párszor megrázza a fejét, és azt motyogja, hogy ő nem is az.

Ugyanazon a délutánon, a nagypapával közösen elfogyasztott ebédet követően viszont ő hozta szóba. Minden előzmény nélkül közölte, hogy tényleg nem zsidó, és csak azért görbe az orra, mert betört, amikor kiskorában elesett a lépcsőházban.

A részemről annyit tudtam erre mondani, hogy elhiszem.

Nem tudtuk pontosan, mi az a zsidó, azonban valahogy az volt a levegőben, hogy az effélét titkolni, sőt szégyellni kell. Akkortájt vetítették például azt a viccesnek szánt kabarétréfát a tévében, amelyben valaki fölkeres egy családfakutatót, s mindenféle kényszeredett poénok után az a jelenet csattanója, hogy kiderül, hogy a delikvens gyökerei úgymond Izraelben vannak – mire az illető szégyenkezve a fejéhez kap, a közönség pedig harsányan nevet.

Soha senki nem mondta, hogy gond lenne a zsidókkal. De igazából azt se, hogy léteznek. Persze az elhallgatás mindig növeli a gyanakvást és a titokzatosságot. S fokozza a kérdőjeleket.

Én, mint sokáig annyi minden másról, a zsidóságról is azt hittem, hogy afféle történelmi dolog. Egy hajdani nép. Mint, mondjuk, a frankok, a gepidák, a vizigótok, vagy a longobárdok. Később jöttem rá, hogy az újvidéki kiadású, kéz alatt vásárolt Képes Biblián kívül róluk van szó a Ben Hurban is. A képregényváltozatban azonban még véletlenül se írták le azt, hogy zsidó, se azt, hogy Izrael. Kizárólag Júdeát emlegették. S hát valami homályosat hallottunk arról is, hogy Auschwitz meg hogy koncentrációs táborok. A Képes történelem-sorozat Lángoló világ című kötete különösebb magyarázat nélkül, néhány fotóval letudta a lágereket. A nagyszobai szekrényen állt a kétkötetes A második világháború története képekben, abban valamivel többet találtam erről, ám a részletek és az okok ott is homályban maradtak. Dermedten és hitetlenkedve néztem a fotókat a csontvázzá soványodott emberekről és a hátborzongató barakkokról. Arról viszont, hogy mi történt a zsidósággal akkor meg a háború után, s hogy hol vannak a túlélők és azok utódai, nem beszélt senki. Olyannak tűnt ez az egész, mint a szocializmusban megannyi más: megállt az idő, ha osztályharc nincs, nincs történelem se, úgyhogy erről a kérdésről is okafogyottá vált beszélni.

Értetlenül álltam Feri dacos kijelentése előtt, miszerint ő nem zsidó.

Hát persze. Miért lenne az? A zsidók Izraelben voltak. Vagy vannak? Ebben se lehettem bizonyos.

Abban az idényben, amikor több évtizedes szünet után az MTK-VM labdarúgócsapata megnyerte a bajnokságot, az egyik rendőrségi tévéműsorban bevágtak néhány, stadionban fölvett képet. A lelátókon zúgott a „Mocskos zsidók!” A kamera közelített, és nevetős, gúnyosan vigyorgó arcokat mutatott. Az egész néhány pillanatig tartott csupán.

A híradó naponta tudósított a közel-keleti helyzetről. Bámultam a képsorokat, de egy kukkot se értettem belőlük. Ki harcol ki ellen és miért? Bejrútot ostromzár vette körül, aztán bejelentették, hogy sebesülteket fognak ápolni Budapesten.

A Magyar Úttörőszövetség lapjában, a Pajtásban minden számban cikket közöltek valamely aktuálisnak tekintett nemzetközi témáról, és rendre azzal fejezték be, hogy várják a kérdéseinket, írjuk meg bátran, amit nem értünk, vagy ami érdekel a világpolitikában, ők majd megválaszolják. Vártam, reméltem, hogy írnak a közel-keleti helyzetről is, de miután ez nem következett be, tollat ragadtam, és kitöltöttem a cikkhez mellékelt blankettát. Beleírtam a nevemet, az életkoromat, a címemet, az iskolám nevét, és a kérdéseimet: „Mi történik a Közel-Keleten? Kik a szembenálló erők?” Kivágtam a blankettát, és ahogy kérték, levelezőlapra ragasztottam, majd elküldtem Budapestre, a Pajtás szerkesztőségébe. Vártam, hogy válaszoljanak. Akár levélben, akár cikk formájában.

Nem válaszoltak. Maradt a homály.

– Nem vagyok zsidó – visszhangozta Feri a szűk gyerekszobában. – Hogy lennék az? A nagyapám huszár volt. Csak azért görbe az orrom, mert kiskoromban elestem a lépcsőházban.

Egyetértő komolysággal bólogattam. Úgy csináltam, mintha tudnám, hogy miről van szó.

*

A vasútállomástól indult a Tanácsköztársaság útja. A bolton túl állt néhány ház. Azokról az a hír járta, hogy tanácsos elkerülni. Hogy miért, senki nem adott pontos magyarázatot. Ha arra mentünk, gondolkodás nélkül mindig átkeltünk az utca másik oldalára.

Helyesebben az egyetlen magyarázat az volt, hogy azokban a házban laknak a cigányok. Mindenki így nevezte őket. Nem ismertük azt a szót, hogy romák.

Az elkerülendő házak közel estek az iskolánkhoz, az ottani gyerekek tehát közénk jártak. Legalábbis néhány évig, alsó tagozatban. Amikor felsősök lettünk, a vasútállomáson túl fölépült egy másik iskola, alig néhány lépésre attól a két utcától, amelyekben köztudomásúan leginkább cigányok éltek. S mivel ily módon ebben az új iskolában főként cigány gyerekek tanultak, a mieink is átmentek amoda.

Nem voltak sokan. A mi osztályunkba például egyetlen cigány fiú került. Báder Józsi volt a neve. A húga ugyanabba az évfolyamba, az egyik párhuzamos osztályba járt. Ez úgy történhetett, hogy Józsi megbukott a harmadik osztály végén. Kikerült az eredeti évfolyamából, így lett az osztálytársunk.

Teljesen természetesnek tartottuk, hogy nemcsak hogy nem barátkoztunk, de nem is beszélgettünk vele. Úgy tűnt, mintha ő se igényelte volna ezt. A tanórákon leghátul, az utolsó sorban ült – egyedül. A szünetek végén, a sorakozónál megint csak hátra került. A szünetekben különben nem is nagyon láttuk. Olyankor mindig rohant a húgához és a többi cigány gyerekhez. Mindenkitől elkülönülve, komor arccal beszélgettek valamelyik folyosó végén.

Felnőttesen öltözködött: tízévesen fekete műbőr dzsekit és pepita mintás nadrágot viselt.

Egyik délután az egyik osztálytársam, név szerint Dénes, nem találta a kabátját. Két szekrénye volt az osztálynak, kint, a folyosón. Azokban tároltuk az utcai ruháinkat, és amikor hazamentünk, oda akasztottuk be a sötétkék nejlon iskolaköpenyt. Mindenki saját vállfát hozott otthonról, amire a szüleink ráírták a nevünket. Dénes nem csak a kabátját, de a vállfát sem lelte sehol. Együtt néztük végig a folyosón a szekrényeket, a többi osztályét is, mivel azt gondoltuk, valaki tréfából vagy rosszindulatból átvitte máshova. Sehol nem akadtunk a kabát és a névre szóló vállfa nyomára. A tanításnak és a napközinek is vége volt már, mindenki hazament. A mi szekrényünkben is csupán egyetlen kabát árválkodott. A Báder Józsié. Ahhoz nem nyúltunk.

Illetve egy idő után mégis. Észrevettem, hogy a fekete műbőr dzseki alatt fehérlik valami. Szóltam Dénesnek. Odajött, megnézte. Az ő kabátja volt, a vállfával együtt. Báder Józsi rápakolta a dzsekijét az ő holmijára.

Dénes már eddig is neki volt keseredve, ekkor azonban végképp elkámpicsorodott, amibe immáron düh is vegyült. Ügyelve arra, hogy minél kisebb felületen érjen hozzá, lelökte a szekrény aljába Báder Józsi műbőr dzsekijét. Azután hosszú másodpercekig csak állt, és tétován bámulta a kabátját.

– Most mit csináljak? – Két lépést hátrált. Úgy tűnt, mintha nem akarna hozzányúlni.

– Kabát nélkül akarsz hazamenni? – kérdeztem. – Megfázol.

Ősz volt már, kezdett hidegre fordulni az idő.

– Gyorsan hazaérek – mondta bátortalanul Dénes, olyan hangon, mintha biztatná magát. – De ezt nem fogom így fölvenni.

Arról nem esett szó, hogy miért. Azon axiómák közé tartozott, amelyeket nemhogy nem indokoltunk, de nem is beszéltünk róluk. Amint magától értetődő cselekedetnek tűnt az is, hogy a Tanácsköztársaság útjának ama részén átmentünk a másik oldalra.

Dénes, megint csak ügyelve arra, hogy mindössze annyira érjen hozzá, amennyire muszáj, lehámozta a vállfáról, majd a kisujjára akasztotta a kabátját. Minél távolabbra tartva magától – akár valami használt pelenkát – indult vele haza. De előbb bejelentette, hogy kimosatja az anyjával: addig nem veszi föl, amíg nem lesz tiszta megint. A vállfán is gondolkodott, hogy elvigye-e, netán egyenest dobja ki, és hozzon egy másikat, ám miután alaposan áttanulmányozta a helyszínt, akként vélekedett, hogy annak nincs úgymond semmi baja. A Báder Józsi fekete műbőr dzsekije a vállfához nem ért hozzá.

Hogy a kabátnak miért lenne és mi baja volna, arról nem esett szó. Ez is az axiómák közé tartozott.

Mint ahogy arról se beszélt soha senki, még Ildikó néni, az osztályfőnökünk sem, hogy Báder Józsi miért nem jön velünk soha az osztálykirándulásokra. Természetesnek vettük. Amikor pedig Ildikó néni végigjárta a családokat, hogy megismerkedjen a szülőkkel és a nebulók otthoni körülményeivel, s kiderült, hogy aznap délután Báderék kerülnek sorra, Ildikó néninek tehát el kell mennie a Tanácsköztársaság útjára, s nem mehet át a másik oldalra, sőt egyenest be kell mennie ama omladozó vakolatú, régi bérházakba, sajnálkozva, egyszersmind hősként tekintettünk reá. Persze Ildikó néni a következő napon ugyanúgy jött tanítani, mint minden más alkalommal: épségben, egészségben.

Egyetlenegyszer hallottuk Báder Józsit kifakadni. Az utolsó közös úttörőünnepélyen.

A nyakkendőjét soha nem kötötte föl, elmondása szerint nem találta sehol. De ez nem tűnt föl senkinek, hiszen amúgy is a sor végén állt, ahol Péter, aki nem azért nem hordta a nyakkendőt, mert nem tudta, merre van, hanem mert a disszidens bátyja miatt nem fogadta soraiba az úttörőmozgalom. Így legalább mindketten megúszták az ünnepélyes bevonulást. Amikor már mindenki bent volt, és helyben jártunk a Radetzky-induló ütemére, hátulról, az udvari ajtón keresztül beengedték és azonnal odaküldték őket a sor végére.

Kis kör alakult ki Báder Józsi körül. Senki nem akart melléje állni. Még úgy se, hogy a hátul posztoló tanárok párszor odaszóltak, hogy tömörüljön kissé a sor.

– Nem fognak közelebb jönni hozzám – jelentette ki ekkor váratlanul Báder Józsi sztoikus nyugalommal. – Nem szeretnek engem, mert nem olyan vagyok, mint ők.

Az ünnepségen épp az évfolyamfelelősök siettek a jelentéstételt követően a helyükre, ami miatt néhány másodperc csönd volt, így az elöl lévők is hallották Báder Józsi mondatait. Sőt: mintha ezt visszhangozta volna a tornaterem.

Senki nem mondott erre se semmit. Az előbb még csendőrködő tanárok arrébb kullogtak. A kör nem szűkült, és a közepén ott állt Báder Józsi úttörőnyakkendő nélkül, kissé gyűrött, de tiszta fehér ingben, szálfaegyenesen, rezzenéstelen arccal. Tekintete soha nem látott módon csillogott. Másokhoz hasonlóan én is hátrafordultam. Nem tudtam eldönteni, hogy könnycsepp van-e Báder Józsi szemében, vagy az a csillogás valami másról szól.

Mindez az április 4-i, a felszabadulás évfordulójának tiszteletére rendezett ünnepségen történt. Pár héttel később kiderült, hogy Báder Józsi nem velünk kezdi az ötödik osztályt. Nem azért, mert megint megbukott. Hanem mert a többi cigány gyerekkel együtt átmegy a miénknél is újabb, bár valamivel távolabbi iskolába.

Ősz elején találkoztam ismét vele. A Tanácsköztársaság útján. A belvárosba, a központi könyvtárba tartottam, gyalog. Átmentem a másik oldalra, el voltam mélyedve a gondolataimba, nem is figyeltem oda, hogy mi történik körülöttem. Egészen megrémültem, amikor hirtelen meg kellett állnom. Egy kisebb banda vett körül. Mindnyájan cigányok voltak.

– Szevasz – köszönt rám szemből valaki.

Alig mertem odanézni, de észrevettem, hogy Báder Józsi az. Még sose láttam ilyennek. Arcán nyoma se volt fásult zárkózottságnak, közönynek. Tekintete csillogott, szeme nevetett.

– Szevasz – motyogtam, és csupán egyetlen pillantást vetettem reá, utána megint lehajtottam a fejem. Ahogyan ő csinálta annak idején sorakozónál az osztályunkban.

Báder Józsi felém nyújtotta a kezét. Némi habozás után megszorítottam.

– Ez egy rendes gyerek – mondta Báder Józsi a többieknek. – Néha beszélgetett velem.

Elismerő hümmögés volt a felelet.

– Most hová mégy, cimbora?

– Könyvtárba.

Azt hittem, nem lehet hallani, amit mondok, ám ezek szerint mégis:

– Meg nagyon okos is. Mindig olvas. Ő az osztály esze.

Elpirultam. Én úgy tudtam, hogy az osztály esze a rajtitkárunk, Vágó Elvira, az egyetlen kitűnő tanuló. Ildikó néni, a többi tanár és a szülők is ezt sulykolták belénk. Báder Józsi viszont más véleményen volt.

Kicsit fölbátorodtam, úgyhogy immáron nemcsak hogy rá mertem nézni Báder Józsira, hanem meg is kérdeztem tőle:

– S te hová mész?

Fölnevetett.

– Nem megyek én sehova! Hát én itt lakom! Nem tudtad?

A többiek is nevettek. Bólintottam. Hogyne tudtam volna!

– Csak megláttalak, hogy jössz, gondoltam, köszönök neked. Mert már régen találkoztunk. Igaz-e?

Biccentettem, hogy igaz.

– Na, de menjél most már a könyvtárba! Olvassál sokat.

Ismét kezet ráztunk.

Elindultam. Éreztem a hátamon a tekintetüket, de most már nyugodtan baktattam tovább.