Sokszor és sokféleképpen érkezett már meg az acélvárosba, többnyire idegenként, űzve, mert nem volt sehol sem jó. Még a pályaudvaron hívást kapott, szállj majd villamospótlóra. Újítják a síneket, erre gondolt, miközben menetirányba állt, meg hogy: most először tudom, hol vagyok otthon. Öt éve nem aludtam ebben a szobában, és ebben az ágyban sem. Utoljára költözéskor, Nagymama már az első nap, még dobozokban álltak a kristályok és a nippek, behúzódott a konyhába, aztán amikor hazaérve a zárban hagytam a kulcsot, sőt még a riglit is rátoltam, ordítva vágtatott végig a betonon, hogy még egyszer ezt meg ne merjem tenni. Erre Anyám, aki maga sem volt soha lassú mozgású test, felállt az asztal mellől, és azt kiabálta vissza, jó, akkor kezdjetek, lányok, pakolni, indulunk. Nagymama persze az anyatejjel táplálta belé a zsarolást. Vérre mentek volna, ha lettek volna használható ökleik, kék-zöld és lila foltoktól lett volna árnyékos mindegyikük bőre. Így csak a mienk lett az, a húgomé és az enyém. A húgom közel állt, hogy a legmesszebb, én messzire, hogy a legközelebb lehessek. Aztán elkerültünk mind a ketten abból a házból. Bernarda Alba háza, ahogy az a sok nő egy fedél alatt fekszik éjjelente, óriásra püffedt bokákkal a víztől, és egyszerre fordulnak a hitük szerint, ahol a kishúgban bíznak csak a felnőttek és a jóisten is, ezért az ősz tincseket csak akkor engedik a melegen csorgó pisiben úsztatni, amikor a kisebbik lány van otthon. A test a földön, darabokban, középről párállik a savanyú szag, a lábfeje karmosan az égbe mered, ha látná, arra gondolna a nagyobb, vajon a szabadsághoz is van-e közük a nőknek, ha mindannyiunknak csőre van és karma, ha vörös és felborzolt tollai.

Állok a sír mellett, Nagymama sírja nyitva, a felső betontömböt elmozdították. Látom a résen keresztül a koporsót, nem merem hosszan nézni, mert mintha az is nyitva lenne. És akkor ott az életében is puha és nagydarab, most már viszont az oszlásnak induló sejtek miatt óriás és letaglózott test, amibe annyiszor beleszaladt késsel, mert kapkodott, amin mindig túlburjánzott a hús, ha újranőtt. Azon gondolkodom, vajon Nagymama teste most mekkora, mit jelent a túlburjánzás, ha hernyók, férgek és ízeltlábúak hordják szerteszét, és tőlük, általuk válik a test mozdíthatóvá, zsizseg és lüktet és lélegzik, pedig Nagymama halott, hulla, mondom magamban, hogy még kevésbé féljek, ez már rég nem Nagymama, már a kórházba is inkább csak valaki került belőle, de nem ő, nem az az asszony, akit sosem neveztem a nevén.

A koporsóra tehát nem nézek, a jobbomon ott van Mama, meg sem mozdul, tőlem várja, hogy valami történjen, és érzem én is, minél tovább várok, annál nehezebb lesz visszaemelni a betont, annál gyengébb leszek rászorítani Nagymamára a fedőt újra, hogy mint déli dzsinnek, eltűnjön az álmaimból. Rettegek. A bal csuklóm tudom, hogy gyenge, nem kellett volna a templomkertbe szaladni, nem kellett volna megszomjazni, nem kellett volna hagyni, hogy mégis kinyíljon a betonfedő. De a templom vonzott, egyedül akartam lenni, és azt akartam, hogy hiányozzak, hogy legyen olyan, hogy nélkülem nem lehet élni, de minél tovább várok, annál nehezebb lesz, a templom háttal van keletnek, és egy betonfallal néz szembe, ezt akartam látni, legalábbis ezt mondom magamnak.

Derékmagasságban van kimarva a templomból egy sáv, talán kiöntött a folyó, derékig gázolok most én is benne, a festék lapokban mállik, a körmömre emlékeztet, ahogy feltolom, lerántva körömágyig a szarutestet, utána persze napokig fáj, de még nem ismerem a békét. Ketten vagyok, a boszorkány és én, a boszorkány most kézen fog, ráncigál, úgy visz a templomkertbe, istent hiszek, hogy ne legyen baj, ő az orra alatt röhög, mert megtanulhattam volna, hogy akit szólongatok, az nincsen, akinek hiányozni akarok, az annál jóval erősebb, minthogy bárki nélkül kevesebb legyen, és a legrosszabb, nélkülem ugyanúgy tud élni, mintha ott lennék. Csak én nem tudok a boszorkány nélkül, és ő nem tud nélkülem, azt mondja, ne félj, de közben már magamban beszélek, és a sarokba guggolok, a nadrágomra másnap rászárad a sár és a festék keveréke, amit lapokban dörzsöltem le a falról, ballal lendít a boszorkány, és a bal csuklómban először semmi, aztán semmi, tizedmásodpercek, ami után hangosan felkiáltok, mert kibaszottul fáj.

A boszorkány azt mondja, bántsd magad, hogy ne az fájjon, a boszorkány azt mondja, verd a templomfalba az öklöd, mert addig se arra koncentrálsz, ami miatt idehoztalak, a boszorkány sarokba szorít, aztán amikor visszamegyek, káromkodni kezd, kiabál és csapkod, élvezi, hogy az isten körülötte ugrál, mintha tűz lenne, pedig csak őt akarja belőlem kiűzni, kicsit hagyja, hogy elhiggyem, én istenem, jó istenem, kicsit könnyebb is, tényleg csak a csuklóm fáj, belül csak üres az a semmi, aztán amikor az isten is elfordul, mert szólították vagy éppen vizelnie kellett, akkor megint ott van, és dörömböl, vicsorog a körülöttem állókra. Nincsen benne semmi szép, mégis a legizgatóbb, nincsen benne semmi jó, nincsen benne semmi, mégis körbeállják, nyalogatják a kezem, a derekamon a kezeik, fogdosnak, nekem meg felfordul a gyomrom, mert ők a boszorkányra kíváncsiak, mert az ő ereje munkál bennem, mert még mindig a beton közé vagyok szorítva, és minél tovább nézem, Nagymama arannyal vésett neve annál halványabb, végül el is tűnik, mert túl sokáig vártam megint valamire.

A szobában négy lakás tárgyai élnek társbérletben, a Déditől örökölt váza és Krisztus a kereszten, az asztal, amin az alma szeletekre volt vágva, a héját nem ismertem, és nem ismertem a magokat sem a levesből. Az ágy Tapolcáról került alám, azt a nőt például sosem ismertem, de mégis minden halottak napján gyertyát gyújtok, és emlékezem, igen, te vagy, máskor, maga az a nő, akire kellene, de nem emlékszem, a maga, máskor, a te ágyadon alszom, és rajtad kérhetem számon a rossz álmokat is. A szekreter a régi lakásból, amiben a gyertyákat tartottam, és ami alatt szombat reggelenként a Hupikék törpikék közben, míg anya aludt, papírszázasokat csentem a pénztárcából, gondosan figyelve arra, csak annyit vegyek ki, amennyi nem feltűnő. De Nagymama, mégis, a képekkel kellene kezdeni, a göcsörtösre kalapált ujjaiddal, a fotellel, amiben sosem volt kényelmes se ülni, se aludni, mert mindig csak a karmokra gondoltam, a rézfaszú bagolyra, de aztán főleg arra, hogy amikor meghaltál, én hónapokig nem bírtam a szobádon átmenni, hónapokig éreztem, még nem állsz készen, még itt vagy, te, akit úgy birtokolt az élet, most az utolsó szó jogán azt mondod, még maradsz egy kicsit. És az élet azt mondja, jól van, a halál röhög a markába, de az téged már nem érdekel, ez megint a te időd, a te döntésed. Aludj, Nagymama, és hagyd aludni az álmodókat is, a húgom ma éjjel nem mos fel a linóleumról sem, nincs húgyszag és mind itthon vagyunk.

Anya alig néz rám, mikor megérkezem, aztán döbbenet, de épp azokat a szavakat használja, majd lassan az arcod is elfelejtem, én meg arra gondolok, a nyelv teremt, és akkor így teremtek én is, holnapra esőt, amibe végre újra kiállhatok, mert az otthon nem itt van. Nincs messze, nincs távolság, az oldalt fekvő test emlékezik arra, tegnap festménynek látták, a csípőcsont most olyan, hogy sosem lehetne feljebb, a combok dőlésszögét ez a férfi az életben nem fogja elfelejteni már. Villog a videó órája, arra gondol ebben a rég látott szobában, vajon mióta nem törölte le itt a könyvekről a port senki, vajon hány hétig kell majd lomtalanítani, és ha összeadjuk a konténerek számát a könnyekével, amiket majd anya ejt a tékozlás miatt, elgondolkodik-e végre a kurva isten, hogy van súly, amit már nem lehet embervállra rakni, de főleg női vállra nem, mert azok a gyors mozgású, tehetetlen testek végül megállnak, mert elfelejtenek lépni. Csak annyi lesz, hogy, itt van a nyelvem hegyén, de nem megy, hogy, Anya, Nagymamának csak meg kellene bocsátanod végre, a savanyúságot és a görcsöket, a szálakat és a linóleum foltjait. És akkor vége szakadna a sornak, nem felejtenék el olykor megindulni feléd, nem gondolnék arra, hogy ne legyen gyerekem, ha ennél többet nem gondolhat, mint amennyit én gondolok rólad. Pedig hidd el, az sem kevés, pedig minden mozdulatomban láthatsz, de valami lehet azokkal a gyertyákkal, hiába illatoznak, végül égnek, hiába nincs Bernarda Alba háza, álmomban azt a koporsót mégis nekem kell lezárnom, álmomban mégis kinyittattad, és azt kérted, egyszer ne az élettől rettegjek, hanem a haláltól, hogy tudjam, amíg élek, lehet otthon lenni, és minden sín kifuttatható, mert belülről építkezik.