A férfi a képernyő előtt ült és sokadszorra nézte vissza a felvételeket. Gyakorlatilag használhatatlanok voltak. Egyetlen olyan részletet se talált bennük, ami az előzetes koncepcióba illő vagy akárcsak mulatságos lett volna. Nem lesz ez így jó, gondolta, nem áll össze ebből semmi. Pedig a felirat már négy napja kint volt, működnie kellett volna.

Amikor belefogott az egészbe, jó ötletnek tűnt. Egy hatalmas, fehér tacepaót feszített fel az első emeleti ablak alá, olyat, amilyet az ingatlanforgalmazók szoktak kitenni. A piros betűs felirat azt hirdette, hogy EZ A LAKÁS NEM ELADÓ. Alul volt egy telefonszám és egy nyíl, ami közvetlen az ő bejárati ajtajára mutatott. Az elgondolás az lett volna, hogy az emberek úgyis mindig a vágyaiknak megfelelően olvasnak, vagyis aki ide bejön, az eleve lakást akar venni. Rá akart világítani, hogy valójában senki nem azt látja, ami a szeme előtt van, és csak lépésről lépésre képes az ismeretlen helyzetet újraértékelni, összerakni a részletekből az igazi képet. Úgy képzelte, hogy majd leülteti, körbevezeti az érdeklődőket, és elmagyarázza nekik, miért nem eladó ez a lakás, miért nem válna meg semmi pénzért sem ettől a helyes kis fészektől itt London közepén. A galériása el volt ragadtatva, ölelgette Jean-Philippe-et, és őszre már látni akarta a kész projektet.

Jean-Philippe mosolygott magában, amikor átvette a reklámfóliát: tulajdonképpen már azt is videóra kellett volna venni, ahogy szegény pasas értetlenkedett. Sajnálta is, hogy nem hozta a kamerát. Aztán arról fantáziált, hogyan fogja összevágni majd az érdeklődő arcokat és milyen kontextusban állítja ki az elkészült filmet és a feliratot. Talán a lakás alaprajzát is mellé teszi. Esetleg pár enteriőrképet is.

Az első nap senki nem jött, de még csak nem is telefonált. Nem baj, gondolta, kell egy kis idő, amíg a járókelőkben tudatosodik a felirat. Ez nem főútvonal, itt csak az jár, akinek mindennap erre van dolga.

A második nap délelőttjén végre megszólalt a kaputelefon. Beállította a kamerát, végiggondolta a szöveget, és ajtót nyitott. Egy fekete házaspár állt gyámoltalanul az ajtóban. A férfi erősen őszült, a nő pedig rettenetesen kövér és elgyötört volt. Ki akartak lépni a papucsukból, aztán tanácstalanul megtorpantak a nappaliban. Időbe telt, amíg sikerült őket a megfelelő helyre leültetni, és bele lehetett kezdeni a szövegbe.

A feketék készségesen mosolyogtak és nem akartak körbemenni, udvariasan hallgattak. Jean-Philippe néha visszakérdezett, ilyenkor egymásra néztek és bólintottak, mintha megfontolt beleegyezésüket adnák valamihez. Jean-Philippeben egyre erősödött az először csak homályos gyanú, hogy a házaspár esetleg nem tud angolul. Egyszer csak egy nejlonzacskóból kötegnyi készpénzt vettek elő, felmutatták, és megint mosolyogtak. A kérdésre, hogy kikapcsolja-e a kamerát, buzgón helyeseltek, aztán arra a kérdésre, hogy nem zavarja-e őket, ha továbbra is filmre veszi az arcukat, megint egyetértően bólintottak, hogy persze, persze. Jean-Philippe-et valami furcsa szorongás és körvonalazatlan szégyenérzet fogta el, úgyhogy leállította a felvételt, és hozott nekik egy teát. A házaspár töltött a még tűzforró kannából, felhajtotta, aztán megint töltött, megint felhajtotta, és továbbra is mozdulatlanul ült a kanapén. Olyan volt, mintha szerintük az adásvétel ezzel le is zajlott volna, és most arra várnának, hogy ő gyorsan szedelőzködjön. Jean-Philippe verejtékezni kezdett, és hogy időt nyerjen, azt kezdte ismételgetni, hogy next week, next week. A házaspárt sok helyről, sokféleképpen elküldhették már, mert erre viszont azonnal felálltak. A szemük fehérje sárgás volt, meztelen lábuk pedig ráncos, mintha harisnyát viselnének.

Amikor a felvételeket visszanézte, Jean-Philippe-nek feltűnt, hogy a férfi lilásan sötét ajka megrándult, ahogy kifelé indultak.

Aztán nem jött senki.

Ötödik napon, amikor már nem is számított semmire, megint megszólalt a kaputelefon. Egy csapat láthatóan bedrogozott srác nyomult be a szobába, rögtön leültek és kérdőn bámultak Jean-Philippe-re, mintha valami vendéglő teraszára tévedtek volna és őt néznék pincérnek. Nem volt rossz alaphelyzet, tulajdonképpen használhatónak tűnt. Kiment a konyhába, hogy hozzon nekik valamit, amíg bent az egyik fiú máris a cédék között kezdett turkálni. Ő ezalatt bekapcsolta a kamerát, és elkezdte venni őket: a lakásról szó se esett. Ketten átmentek a hálóba, és ruhástól lefeküdtek a franciaágyra, egy harmadik fiú pedig rágyújtott a konyhában, és valami Robert-ről érdeklődött, hogy járt-e ma itt. Rosszul beszélt angolul, és az istennek nem akarta megérteni, hogy itt nem lehet dohányozni, úgyhogy meglepődve bámult Jean- Philippe-re, amikor az végül kivette a szájából a cigit és elnyomta a mosogatóban. A fiú szelíden, olajos tekintettel nézett és megint ezt a Robert-t emlegette, aztán elfogyasztott egy ijesztő adag raviolit, és bekapcsolta a tévét.

A többiek közben valahogy összeszedték magukat és indulni készültek, de a kanapén üldögélő srác elbóbiskolt. Szóltak neki, aztán vállvonogatva hátrahagyták.

Jean-Philippe elővette a kamerát, filmezte a fiú arcát. Szóval Imi a neve. Kékes, áttetsző szemhéja volt, és hosszú szempillája. Gyerekesen összekuporodva aludt, hosszú haja az arcába lógott.

Amikor órákkal később felébredt, teljes természetességgel kérdezte meg Jean-Philippe-et, hogy lezuhanyozhat-e. Alsógatyában, vizes hajjal jött elő, és röviden válaszolgatott, miközben a fejét törölgette. Nem, nem londoni. Három hónapja. Szerb. Illetve nem szerb, hanem magyar, de ez túl bonyolult. Jean-Philippe-et ez tulajdonképpen nem is érdekelte, számára nagyjából ugyanaz volt a kettő.

A fiú gyengéd, de határozott szeretőnek bizonyult, és a világon semmit nem kérdezett se az eladó lakásról, se Jean-Philippe múltjáról vagy jelenéről. Szeretkezés után ernyedten hasra feküdt az ágyon, és úgy csukta le kékes szemháját, mintha délután nem aludt volna órákat.

Jean-Philippe végighúzta a kezét a fenekén és fényes csigolyáin, fel a nyakáig. Félresimította a haját, hogy lássa a tarkóját. A fiú úgy rezzent össze, mintha érzékeny pontjához értek volna. Váratlanul hanyatt vágta magát és tenyérrel a fejéhez szorította a haját.

Jean-Philippe megkérdezte, hogy mi a baj. Hogy fáj-e ott valami. A fiú dühösen hallgatott, a plafont nézte. Erre a férfit hirtelen valami rémület fogta el. Arra gondolt, hogy ez a srác talán beteg, talán egy seb van rajta, vagy valami más borzasztó dolog. Valójában azt se tudja, kicsoda. Bárki lehet. Még óvszert se használt. Száraz hangon arra kérte, hogy öltözzön fel és menjen.

A fiú nem reagált, továbbra is mozdulatlanul feküdt hanyatt, és csak akkor volt hajlandó ismét hasra fordulni, amikor Jean-Philippe azt mondta neki, hogy felhívja a rendőrséget, ha öt percen belül nem hagyja el a lakást.

A kéz megint végigsimított a fenéken, a fényes csigolyákon, fel a tarkóig. Felhajtotta a még nedves, szőkésbarna hajat. A fiú tarkója végig volt tetoválva különféle számokkal.

– Börtönben voltál? – kérdezte Jean-Philippe.

– Nem. Csak úgy. Csináltattam.

– És mik ezek a számok?

– Semmi. Hogy mikor születtem. Év, hónap, nap, óra, perc.

– Nem fájt?

– Mért, a születés is fáj, nem?

Aztán megint hanyatt fordult. Jean-Philippe még megkérdezte, hogy mire jó ez az egész, mire a fiú azt felelte, hogy jó és kész. Hogyha majd elesek – tette hozzá egy idegen nyelven –, és a lábomnál fogva húznak, akkor majd leolvashassa az Isten.

Két hét múlva egy ismeretlen ország műanyag lambériás repterén álltak, ahol a fiú három másik barátját várta, hogy együtt utazzanak az Adriára. Jean-Philippe folyamatosan filmezett, most éppen a padokon unatkozó bágyadt családokat kamerázta. Öt órája tébláboltak már ezen a lepusztult reptéren, mire a három barát végre befutott.

A barátok bérelt autóval érkeztek, és Jean-Philippe kedvéért nem gyújtottak rá, de az elkövetkezendő két hétben gyakorlatilag folyamatosan bömböltették a zenét. Az első útlevél-ellenőrzésnél egy francia, egy magyar, egy román és két szerb útlevelet nyújtottak ki a kocsiból, mire a vámos azonnal kérte őket, hogy szálljanak ki, mert szeretné átvizsgálni a jármű belsejét. Ez aztán még megismétlődött néhányszor, de a fiúk csak röhögtek és egymás után szívták a cigiket a kocsinak dőlve.

Jean-Philippe fásultan emelgette a kezébe nyomott foltos hátizsákokat, és meg se kísérelte megérteni a fennálló szerelmi és határviszonyokat. A magyar srác látszólag a románhoz tartozott, Jean Philippe viszont az út második felében szorosan mellé került, a magyar ugyanis átült a volánhoz. A román fiú folyton rá akart gyújtani egy jointra, és annyi percing volt az arcában, hogy Jean-Philippe azon tűnődött, egy elektromágnessel meg lehetne ölni. A négy ember magyarul beszélt egymással, időnként odavetettek neki egy-egy angol mondatot, amiből a legritkábban derült ki, hogy hova tartanak, miért állnak meg és miért nem indulnak egyenesen a tengerhez.

Bosznián át mentek volna, de a román fiút ide nem engedték be vízum nélkül, ezért Horvátországba mentek át Északon. Bosznia-Hercegovinát körbeautózva tartottak a horvát Adriára, egyre piszkosabban, részegebben és pénztelenebbül. Splitben megálltak és vettek maguknak öt egyforma fekete pólót valami felirattal, amit Jean-Philippe nem értett, de a többiek baromi viccesnek találtak. A pólókat később levették, mert a kocsiban nem volt légkondi, és félmeztelenül üvöltözve, izzadva utaztak tovább. A percinges fiúnak igaza volt, Bosznia tengerparti kijáratának apró, eldugott határállomásánál senki nem kérte tőlük az útleveleket, aztán visszafelé Crna Gorán át hajtottak végig a száraz fényben fuldokló tengerparton. Jean-Philippe a forma kedvéért midennap megkérdezte, hogy most épp melyik országban vannak, aztán tovább itta a lehetetlenül rossz dobozos sört.

Sose hallott azelőtt Szerbia és Montenegró Államközösség létezéséről, de kétségtelenül létezett, mert egy adott pillanattól hirtelen eurót kértek tőlük. Addigra a fiúk már elköltötték az összes dinárt és kunát, úgyhogy várakozón bámultak Jean-Philippe-re, aki kénytelen volt kivenni a kártyájáról az összes maradék pénzt. A szállodában a szerb fiú, aki magyar útlevéllel utazott, lefeküdt a románnal, a másik szerb meg, a szőke, összevagdosta és összehányta magát. Nehéz nap volt. Innen szűkebb Szerbián keresztül akartak visszamenni a Vajdaságba, ahol Jean-Philippe-et, aki egy egész filmnyi érdekes anyagot vett már fel vonagló arcokból, megsárgult mezőkből és elhagyott házakból, Imi mindenképpen be akarta mutatni valami Lajos nevű zenésznek, akit mind a négy fiú ismert.

Jean-Philippe halálosan fáradt volt. A kocsiban egyik oldalról az Imi nevű szerb, vagyis magyar fiú, a másik oldalról a román préselődött hozzá, a szélvédőn alig lehetett kilátni. Mindenki részeg volt, beleértve a sofőrt. Egy lila szlovén kamion haladt előttük, ki tudja, hová, és percek óta nem bírták megelőzni. Énekeltek, kivágtak az útra, aztán iszonyú perdüléssel folytatták tovább a repülést keresztbe, a kiégett, kabócáktól hangos mezők felé.

Jean-Philippe ijesztően nagy csendre ocsúdott, és az volt az első gondolata, hogy akkor megint túlélt valamit. Távolról lassan hallani kezdte az autóutat, elöl a műszerfal csurom vér volt. Mindenki arcra borulva feküdt a kocsiban, kivéve a tetovált tarkójú srácot, aki szétvetett karral, hanyatt zuhant ki a sárga fűre.

Jean-Philippe figyelte a zuhany alól kilépő Jyrant. Nedves volt a mellkasa és szőrös. Lejjebb csúszott a tekintete és megállapodott a lilás, eres péniszen, a sötét heréken, a fényes, fekete szeméremszőrzeten, ami erős rombuszban folytatódott fölfelé a kávébarna hason.

Közben felforrt a teavíz, kitöltött egy kicsit a csészébe. A filterek átnedvesedtek, ő pedig elkezdte dúdolni a Sesame Street dalát, hogy It’s a rainy day, it’s raining outside, és belefogott a szokásos játékba. Táncoltatta a filtereket, mint a marionetteket: hol összetapadtak, hol szétváltak. Az egyik lefeküdt a csésze aljára, a másik ráereszkedett, aztán felugrottak és megint keringtek. Jyran addig felhúzott egy kék alsógatyát, és csak fél szemmel figyelt a műsorra. Aztán hirtelen odafordult:

– Miért nem veszel rendes teát, mindig csak ezt a szart.

Jean-Philippe elhallgatott. Megijedt a türelmetlen hangtól, rosszat sejtett.

Tejet töltött a kész teába és bevitte Jyran után a csészét. Megsimogatta a hátát, aztán elöl belemarkolt a kék alsónadrágba. Jyran megmerevedett, de aztán csak annyit mondott kedvetlenül, hogy már megmosakodott. Végül mégis engedett, bementek a franciaágyra, és még egyszer utoljára, elkeseredetten szeretkeztek. Azt persze, hogy ez volt az utolsó, csak mi tudjuk, innen az elbeszélés távlatából. Vagy mégse? Nem igaz, ők is tudták ott bent a szobában, ettől volt bennük annyi szomorú elszántság. Jyran kielégülés után felhúzott térddel feküdt a takarón, és inkább a sötéthez, mint a másikhoz beszélve azt dünnyögte:

– Utódokat kell nemzeni. Azért van a fasz.

Jean-Philippe mindent szeretett ezen a magas férfin. A háta vonalát, a sárgás szeme fehérjét, a sötét ínyét és rózsaszín nyelvét, a fehér fogait. Szerette a hajlatok kékes-szürkés színben játszó árnyalatait. Ezerszer lerajzolta már Jyrant, mindig meztelenül. Két éve volt a szeretője, de kezdettől rettegett, hogy a férfi egyszer csak el fogja hagyni. Nem ok nélkül, most éppen ez a pillanat jött el. Jyran szűkszavú volt és határozott. Azt mondta, ezt nem teheti meg a családjával, a szülei ebbe belehalnának. Soha nem volt az ő környezetükben ilyesmi. Ezt már többször is mondta, és ilyenkor Jean-Philippe-nek muszáj volt nevetnie rajta, olyan megvetéssel tudta kiejteni az ilyesmi szót. – Miért nem azt mondod, hogy buzi? – kérdezett ilyenkor vissza.

Most viszont nem provokált, csak ült a fotelban és sírt. Azt mondta, Jyran nem nősülhet meg, mindenkit boldogtalanná fog tenni maga körül, beleértve a szüleit. Jyran azt felelte, hogy ugyan mit tudhat ő erről, és elindult a konyha felé. Jean-Philippe váratlanul elé térdelt és átölelte. Épp a kék alsónadrággal szemben volt a feje, de most nem becézgette Jyrant, hanem a hasának döntötte a homlokát, és úgy kérlelte, hogy ne menjen el. Mintha a rég átgondolt döntés mindössze attól függött volna, hogy azon az estén ott marad-e vele, vagy felveszi a könnyű zakót és távozik. – Megöregszem, ha elhagysz! – mondta ki kétségbeesetten a végső érvet.

Jyran nézett rá lefelé és próbált arrébb lépni, aztán csak annyit mondott, kezét könnyeden leemelve a férfi válláról:

– Már most is öreg vagy.

Ez persze nem volt igaz, Jean-Philippe csak harminchét volt, a szik pedig eleve két évvel idősebb nála, de az öregség alatt egyikük se szó szerint azt értette, amire gondolni szoktunk. Hogy akkor mit?

Magányt, szorongást, otthontalanságot, amelyet nem oldhat fel a másik test. Erre gondolt az előbb Jyran Szingh, meg magára, a saját életére. El kellett most indulnia Lutonba, ott bérelt házat. Jean-Philippe kulcsát minden színpadiasság nélkül letette az asztalra, aztán átölelték egymást. Csak néhány másodpercig tartott: összeért a csípőjük, a mellkasuk, a combjuk. A szájuk nem.

Csukódott az ajtó, aztán lent a kapu.

Jean-Philippe a konyhába ment. Kihalászta a filtereket a szemetesből, kinyomkodta belőlük a maradék teát, aztán egy fehér kistányérra tette őket. Feküdtek szépen egymás mellett, mint valami kerek franciaágyon. Jean-Philippe bement a hálóba, villanyt gyújtott, előszedett egy dobozt. Kinyomogatta a levélből az összes tablettát, aztán üvegből megitta a whiskyt. Meg arra is volt ereje, hogy felálljon és leoltsa a villanyt. A konyhában égve maradt, oda már nem ment ki többet.

Nehéz elhelyezni a történetek sorrendjében, hogy mindez mikor is történt. Minden szereplő mást mondana erről. Jean-Philippe anyja azt, hogy soha: hogy ez az egész zavaros történet a sohában játszódott. Maga Jean-Philippe pedig azt, hogy a mindigben, hiszen el se múlt, azóta is tart. Bizonyos, hogy a szik is erre szavazna, bár ingadozna kissé az örök jelen és soha között távolba révedő szemmel.