(búcsú)galopp

tétova utószinkron

2.

a vizek egykori falujára sokat gondolok az örvény zavaros rettenetétől a meleg fövenyig ott a sok homok izgalmas kiserdők körben melyeket dzsungellé növesztett a kisgyerek kerekedő szeme ezeknek a rousseau-i pillanatoknak lehet érdeme hogy a táj és a vegetáció némi apró túlzással egy életre beakadt s főleg öregedvén lett magányos emberi társad egy csermely egy megkívánt domboldal s köszönsz oda reggelente a lombosodó fának s bicsaklik meg érzelgős lelked ha valahol kivágnak egy mikrostruktúrát uraló lombozatot orrodban sokáig őrized még a koporsóillatú forgácsszagot ápolgatod a veszteségtudatot és a zöld természetben komótosan bandukoló erdész szeretnél lenni puskával válladon ám kellemetlen állatok nélkül és egyszer sem sötétben menni mivel az áttekinthetetlen sejtelmes suhogásokat nem szereted de hát így hogyan is lennél erdészgyerek miként később orvosi kuruzslásokra is támadt gondod egybelátni a remegő testet fölérezni baját itt meg ájulsz nyomban ha vérre látsz nem beszélve most a sápadt korpusz disznóölésszerű fölhasításáról amikor csak szadistában teremhet a mámor még ha az akciónak van is praktikuma de asszociációink sora imént messze elnyúla a napozós kisgyerek még csak kerülgeti a víz szagát az első nagy őselemet mely átjutva a ladikon már nemigen csábítja odaát mivel ott talán már minden lebeg vakon pulzál a világegyetem s ahogy itt amott nem kell óvodába járni persze ebből innen csak egy kockás ruhás óvodai néni és egy görbe kapufa látszik mivel egy keleti sportos hepehupa volt a roppant térség ahová ha a grízes tészta után kiértél alaposan kigurult a romos horizont erről mindig városszéli lepusztult ipari parkok jutnak eszembe noha az asszociációk gyökerét nem tudom lehet hogy csak a rögzült hamistudatot söprögetem magamban a jelenségről különben botcsinálta filozófiám is bőven vagyon talán okosabbnak kellene lennem netán nem ennyire restnek hogy ezt a hamis világot bölcsen kiteregethessem de így vége felé már úgyis mindegy talán szerencsésebb is hogy nem szuszogtam nem lógtam minden kilincsen melyek mögött egymásnak osztogatják élelmesebb emberek az észt melynek centrumába szúrós szemmel a jámbor ha belenéz inkább csak ügyes biológiára lát tanulgatunk persze de a fele butaság a másik ostobát pedig mi tesszük mellé hol van hát az a jól gombolt mellény mely mögött hiánytalanul föllélegezhetünk hogy nem csak vizünk és kenyerünk bizonyossága borítja ránk az élhető létet a napi szellem is beérett valami elfogadható sóvárgó színvonalra minek még az ülepedett alja is szép logikum namény ebben a száguldásban volt a döcögős kocsiút új hídjával a fövenyes part felé a hidat épp a napokban bontják nem kevés eszméltető szorongás hogy rozoga testem túlhúztam az omladozó betonnál s bár milliószor krákogtam már ájultam zsibbadtam és kivéreztem még hordom kávéházakba romlékony testem állandó szédülésben egyfolytában híguló újságokat bújva mivel az életkori ereszkedőben már mindenkit lenyom a pletyka ujja és egyre kevésbé izgatják fel az embert a rendhagyó ragozások inkább valami közepes lőrére rászok legyen az rizlingből fröccs vagy fölhabozó ászok míg kortyolgatások közben a kirakatból üresedő szemekkel bámulja az utca forgatagát lesi a sok potenciális halált gügyögő gyerektől az aggkorig mikor minden reggel elcsoszog kint egy csigaember kopott ételesével valahová órák múlva vissza bennem ilyenkor panelként gurul föl – aki a tisza vizét issza s bár sok értelme nincs de lírai segít a gyerekkorba visszaillanni s közben a szűkülő mellkasban olyan érzések mocorognak melyek újak különös ívek és boltozatok hisz a távolságokban már beérett a téridőben sok szivárványos talány lazán összekötni mindazt mely a léten át egy szánalmas testben összetartozik például az állatitól alig különb vegetáció mellett a legényke futását a folyópartokon mert volt kraszna és szamos is ott s hogy mégse tanult meg hősünk úszni abban benne volt a riadt kispolgári vurstli a döbbenetes vízbefulladás víziójának magánya remegő szülők és a gyász földolgozhatatlan árnya melynek néma uszálya azóta is betakar sok kedves ismerőst kik előtt a vizekről kínosan nem beszélünk karikás szemeik alatt tapintatosan húzzuk át szárazföldi létünk és félünk a gyönyörű kék hazai tengerünktől a balatontól is persze a kép itt még igencsak hamis mivel még a legközelebbi kis városról sem tudtam nincs is szebb mint mikor az apróságok kopasz csirkeként az anyjuk után futnak s mámorosan meleg ruháikhoz érnek innen közelítve is tapinthatnám most ezt a mára alaposan szétzüllött egészet ha nem lennék magam is szenvedő hőse ezek szerint szintén rossz alapanyag kit jobban bedarál az érzelgősség mint a hétköznapi harag s a gyengeség csúszdáin nem tud megállni mert jöjjön szembe bárki fölhajaz bentről a megértés erénye így a szétesett családok után is fontosabb már a türelmes béke mint az összetartozás kíméletlen harca s hiába érkezel fegyvertelenül a végső engesztelő viadalra nem tudod többé elfogadható lelki körökbe illeszteni gyermekeid szomorú tekintetét kiknek százéves bölcsességed nemhogy nem ápoló menedék sokkal inkább üvegen a vasszegek csikorgása az önfeledt kiszakadás delejét bénító mázsa súly mely alatt a csöppnyi szeretet is föllazul s a kötelező paneleket is légszomjjal lehet kimondani messze e sivár lelki állomásoktól mennyivel szentebb az a hajnali odabújás az épp elvétett babakorban melynek cirógatásos bizsergése már régen a ráncosan megereszkedő bőr valamely korábbi hámja alatt korhad s mint valami nagy átemelő gépezet a szublimált fizikai élményt az emlékezet a tudatba sejtelmes mozgásokkal átemeli ott úszkáltatja a bizonytalan reggeli ébredésben mikor egy szürreális előszobában óvatosan korodat méred mert nem érzed még magadon a fölgyülemlett évtizedek súlyát nem jeleznek még sajogva elkopott ízületeid pillanatokig feküdhetne akár az a némaságba burkolózott kisgyerek is itt meghintáztatva egy nagy álomszimfóniában maszatosan és éhesen hazakocogva az alkonyba süppedt folyópart izgatott kavicsdobálásaiból mivel rá már várnak a szegénység relikviái és egy lomha szürke macska s bár a személy történetének egybegyúrása kétségbeesve még mindig nincs feladva egyre sokasodik visszafelé galoppozva a benned lebegő elem s nem is érzékeled igazán lódít vagy csak botlik a szellem ha a bizonyíthatatlan szituációkat a mélyből kioldja létezik-e még az élménynek kísérő holdja amolyan tárgyi dokumentum mint a folyók szüleid a barnulásnak indult fényképeken az első iskolai bizonyítvány vagy csak a kezdődő szenilitás hint rád apró analizálhatatlan víziókat melyeket miként a szervezetből lassan kioldódó fontos sókat tudatod peremére finoman odahelyezi ezeket utólag indulatos logikai rendbe szálazni a kényszeredett önkény maga de nem érhettél volna haza ha el se mentél nem írnál most verset ha egykor nem születnél s bár mögötted számtalan gomoly a létezés szűkös bizonyossága mégis csak komoly