Csonkolás

 

Foltozódik a nyakam, s meging

rajta forgandó boltozatom;

szemembe lobogó víz tolul,

a teásdobozban csipetnyi

fűpor, fel nem fogná a szűrőm.

Olvasmányomtól húzódozom.

Szerzője megvan még, s egyre ír

csak, mintha meg sem halhatna hol-

nap vagy holnapután, melyről

éppen az imént lemondtam már

magamban. Mert, gondolván, minek

ragadnék tollat egy regényhez,

melyet itt a fejemben érzek,

amit a szavak csak letépnek.

 

 

Hűlőben

 

Szemembe lobogó víz tolul,

míg könyvem a konyhaasztalon

heverve hígul, és kedvemre

éppen a frigiditásról szól.

Nem lévén a természet édes

gyermeke, könnyebb a mostoha

gondolatokhoz igazodnom.

A vízbe sárgászöld levesport

szórok, tasakját a szemétbe

hajítom. Vérem a lövészsport,

nem célom. És nemkülönben

vagyok a rímmel, ha megnyeri

tetszésem, szemétnek tekintem,

s hagyom hűltében keringeni.

 

 

Érthetetlen

 

A semmi, mely megvalósulván

a felismerhetetlenségig

egy életre itt termett bennünk,

és szót kért, ha megállva eszünk

az ablakhoz léptünk volna és

onnan tovább, mert érthetetlen,

hogy házon kívül még mindig az

anyánk, s az utcát már ellepték

a vonattal érkezők. Szemünk,

melyet vörösre dörzsölt a kéz-

fejünk, szemünk mint szánk, az ereszt

pásztázva odaát, s egy tömzsi

kéményt, mely a hasát mereszti

a cserépre, szóbeszéd gyanánt.

 

 

Szavazás

 

Tandori-Rilke angyalára

Egy szóba ültetni magunkat,

mely nélkülünk hajtja ki benne

majd egyszerre mondattá magát –

melyet magunk már nem értünk meg;

mert előbb szólított bennünket

magához egy angyal, bizalmi

próbák lejártával…; szárnyai

agyagból égetve vörösre

valami égaljai lánggal,

pillánkat is összepörkölve.

Mintha olvastunk volna róla

este, elnehezülő fővel,

nagyokat bólintva egy szóra,

mely ott hangzott rég a cserépben.

 

 

Délelőtt

 

Torkig már hangjával az ember.

Köpködni jár fel a kertjébe,

keringeni esténként, vagy dél-

után még, s megesik, hogy reggel.

Délelőtt csupán a legrosszabb

esetben. Könnyebben jár, minden-

esetre jobban hát, ha nem nyel.

Zsebében egy vizesflakonnal,

melyet lehúzhatna azonnal,

hogy mégse menjen olyan sántán

oldalazva, lötybölődve hol

veséje, hol a szíve táján,

billegve lét s nemlét határán.

És úgy szólván, mint aki hátrál.

 

 

Semmiképp

 

Könnyen beszélek róla, mikor

egy korty csapvíztől megfulladok,

ha fejemet félrecsavarva

iszom a mosogatótálca

fölött. Most hát túl volnék rajta.

A csempén árnyékom, himbálja

még a konyhalámpa, tányérja

esztendők óta nincs a helyén.

Olvasmányom, egy másik tányér

mellett, az asztalon, mi tartja

nehezékével nyitva, semmi,

ha mondható semmiképp egy kés,

mely figurám torkát áthatja

s szavamnak se vége, se rajtja.

 

  

Egy kéz

 

Ágyamban várom a reggelit

otthon, a régi holmik között,

hangokat azonban még nem vagy

nemigen hallok. Gyengélkedem

hetek, talán hónapok óta,

éveket csak azért nem mondok,

mert szavam nevetésbe fúlna.

Harsogna, nyirkos darabokra

hullva, a kezemről nem szólva,

mely a régi hajamba túrva

siklana félre, föl a falra,

hogy ott szánkázzon perceken át,

egy kéz a falon, mely a télen

talajvízzel szívta meg magát.

 

 

Dél

 

Elvarasodnak a lobogó

szálak, és meg-megszalad a lánc

a lélegzetakasztó pedál-

taposásban – ’64 nyarán,

a déli órákban. Nadrágod

egy fekete alsó, herédet

nyomorítja a varrásával.

Lepkét ereget az énekszó.

Teherautó vág be elébed,

emléke árokba sodorna;

nyugatra a dombok zenélnek,

keletről, ahogy a seb éget,

majd kialvóban a tó felett –

állna hajad a szürke égnek.