„Nahát, már megint, itt egy újabb kritikakötet.” „Hányadik is ez a hónapban?” „Milyen gazdag ez a kiadó.” A legtöbb ember fejében alighanem hasonló gondolatok fogalmazódnak meg, amikor kritikákat és/vagy tanulmányokat összegyűjtő kötet kerül a kezükbe. A kételkedés és a furcsálkodás sok esetben teljesen ésszerű és egészséges reakció, de szerencsére az is előfordul, hogy a megjelent kötet komoly érdeklődésre tarthat számot, és jóval nagyobb a jelentősége annál, hogy a folyóiratokban amúgy is elérhető írásokat könnyebben hozzáférhetővé teszi néhány elkötelezett vagy éppen kényszer alatt álló olvasó számára. Takáts József vékonyka kötete is ebbe a kategóriába tartozik: a könyv nagyon elgondolkodtató, messzire vezető, sok irányba mutató szövegeket tartalmaz, amelyeket különösen talán a fiatal, kezdő kritikusok és a 20. század második felének magyar irodalma iránt érdeklődők olvashatnak örömmel és nagy nyereséggel. Miután röviden szólok a kötet felépítéséről, három dologról szeretnék írni: röviden a Kritikus minták sajátos professzionalizmusáról, hosszabban a könyvben kibontakozó kritika- és kritikus-felfogásról, majd ismét csak rövidebben a kötet irodalomtörténeti, kánonalakítási elgondolásairól.

A Kritikus minták összesen tizenhárom írást tartalmaz, amelyek közül tulajdonképpen csak hat nevezhető kritikának: a Márton László és Szilasi László tanulmányköteteivel foglalkozó szövegek, a Palkó Gábor Esterházy-monográfiáját bíráló írás, valamint három rövid recenzió Komlós Aladárról, Györffy Miklósról és egy neoavantgárddal foglalkozó tanulmánykötetről. További négy szöveg a tanulmány és az esszé határán mozog, vagy akár azt is mondhatjuk, hogy a tanulmány és az esszé műfaját ötvözi: ilyen az ígéretes című A kritikus mint kritikus, a nem kevésbé figyelemfelkeltő Baksay, Oravecz, Tolsztoj, valamint a Vári György Sorstalanság-értelmezését és a Határ Győző-Balassa Péter vitát tárgyaló két írás. Az említett szövegek kiegészülnek a Bán Zoltán András Meghalt a Főítész, elmúlt a rút világ! című provokatív esszéjére (pamfletjére?) válaszként született Ellentmondások című vitairattal is. A kötet első és utolsó írása pedig önértelmező jellegű: a szerzőre nagy hatást gyakorló irodalmi műveket számba vevő Könyvek és ifjúság iróniája a Nappali ház körkérésére íródott, míg a Palládium-díj átvételére írt szöveg Takáts korábbi könyvei és törekvései között helyezi el a kötetet. A könyv legkorábbi szövege 1995-ből való, a legfrissebb 2009-es, vagyis a kötet megjelenésének évében született. A meglehetősen nagy időbeli távolság ellenére inkább az írások közötti folytonosság a szembetűnő: a jellegzetes hangvétel, a vitakészség, a problémaérzékenység, a széleskörű történeti és elméleti tájékozottság, a személyes megszólalásmód összekapcsolja és karakteressé teszi a kötet műveit.

*

Professzionalizmus. A Könyvek és ifjúság iróniája alkalmi írás, amelyben Takáts számára meghatározó könyvekről és az olvasásról számol be. Azáltal, hogy a kötet élére került, az alkalmiságon túllépve a könyv egészének sajátos színezetet ad. A szöveg már témájánál fogva is személyes hangvételű, és olyan kijelentésekre lelhetünk benne, amelyek meglepőek egy irodalomtörténész tollából. Hiszen ki ismerné el, hogy alig emlékszik valamire a József és testvéreiből, hogy nem olvasta végig az Emlékiratok könyvét, hogy alig vesz kézbe lírát és drámát, és csak akkor olvas újra könyvet, ha muszáj? Bizonyára bárki, de nem egy profi irodalomtörténész. Takáts „őszinteségének” szerencsére semmi köze sincs ahhoz a roppant kínos és fellengzős szokáshoz, amikor neves irodalmárok gyengébb pillanataikban elárulják, hogy milyen irodalmi adósságaik vannak – a retorika általában nagyon átlátszó és visszás, hiszen az irodalmár ilyenkor valójában tudósi nagyságát erősíti: ő megengedheti magának azt, ami a laikusok természetes szokása. Mindazonáltal úgy vélem, a kötetnyitó írás elárul valamit Takáts irodalmár-felfogásáról: eszerint nem a kimért feddhetetlenség tesz valakit jó irodalmárrá, hanem az irodalom iránti személyes érdekeltség. Takáts persze a szó exkluzív értelmében professzionális irodalomtörténész és kritikus, méghozzá sajátosan és rokonszenvesen az. A kötetből kirajzolódó irodalmár egyrészt nem ragaszkodik mereven jól bejáratott, sokszor unalomig ismert elméletekhez, ugyanakkor szívesen merít számos teoretikustól, jóllehet nem azoktól, akiket az irodalomelméleti kézikönyvek és az egyetemi irodalomelméleti propedeutikák lépten-nyomon emlegetnek. Az elmélet szerepe Takátsnál mindig az, hogy fogódzót nyújtson egy mű mély, célratörő, megvilágító értelmezéséhez. A fő szempont az eredetiség, az érzékenység és az analitikus tehetség: aki ezekkel az erényekkel rendelkezik, az a jó értelemben vett professzionális irodalmár. Ugyanakkor ezek a tulajdonságok korántsem csak a szakember kiváltságai, hanem éppenséggel a jó, igényes olvasót jellemzik. A szóban forgó kapcsolat pedig továbbvezet a kritika és a kritikus kérdéséhez: vajon milyen a jó kritikus, és miben hasonlít a jó olvasóhoz?

*

Az ideális kritika és a jó kritikus. A könyv utószava szerint olyan írások kerültek be a gyűjteménybe, amelyek azt a kérdést firtatják, hogy milyen a jó kritikus. Úgy vélem, ez a jellemzés valóban ráillik a kötet legtöbb darabjára: egyes szövegek kifejezetten ezzel a kérdéssel foglalkoznak, mások áttételesen járulnak hozzá a probléma kifejtéséhez. Ebben az összefüggésben a legfontosabb tanulmány vagy esszé kétségkívül A kritikus mint kritikus. Bizonyára sokak számára emlékezetes vagy ismert az írás eredeti kontextusa: a szöveg alapjául szolgáló előadás 1995-ben hangzott el a Pécsett megrendezett JAK Tanulmányi Napokon, Bónus Tibor referátumával együtt, és e két megnyilatkozás nyomán bontakozott ki a kritika-vita (a vita alakulása iránt érdeklődő olvasónak elsősorban Sári B. László A hattyú és a görény című könyvéhez érdemes fordulnia). Takáts írásának az a része vált leginkább érdekessé a vita során, amely a tudományos kritikán verte el a port (némileg parodisztikusan, de véleményem szerint egyáltalán nem rosszindulatúan) – a kritika-vita fő kérdésévé a tudományos és – az egyszerűség kedvéért hívjuk így – nem tudományos kritika közötti alternatíva vált, ami persze lényeges problémának bizonyult a nyugatról importált irodalomelméletek térnyerése miatt, de más, nem kevésbé fontos problémákat háttérbe szorított, és számomra az utóbbiak ma már sokkal érdekfeszítőbbek és aktuálisabbak. A kritika-vita kontextusánál maradva annyit persze érdemes megjegyezni, hogy az utóbbi tizenöt évben kibontakozó kritikai gyakorlat Takátsot látszik igazolni: ma meglehetősen kevés „tudományos” kritika születik, a „nem tudományos” kritika pedig rendkívül sokrétű: olvashatunk ma már szellemtörténeti, politikai, kultúrkritikai, feminista, esszéisztikus, művészi, irodalomtörténeti stb. bírálatokat. De térjünk vissza azokhoz a problémákhoz, amelyek véleményem szerint nem váltak kellőképpen hangsúlyossá az elmélet szerepét és az irodalmi élet pozícióharcait szem előtt tartó kritika-vitában: a legfontosabbaknak a kritikusi tevékenység önértelmezését és az ideális kritika természetét tartom.

Takáts írásának főként az utolsó harmada tárgyalja a szóban forgó kérdéseket. Az esszé okfejtése alapján a kritikus dolga látszólag nagyon egyszerű: az a feladata, hogy megmondja, mely művek jók és melyek rosszak. Persze a fő kérdés az, hogy mi e tevékenység tétje: Takáts válasza a pallérozódás. A fogalom jelentése nem más, mint „lelki-erkölcsi tulajdonságot, képességet csiszolni”. A kritikus tevékenységének értelme tehát az, hogy járuljon hozzá az olvasó pallérozódásához, önépítéséhez (Takáts megjegyzi, hogy a kritika által szorgalmazott pallérozódás alanya nemcsak az olvasó, hanem a szerző és maga a kritikus is lehet). Takáts egy másik leírása alapján részletesebb képet alkothatunk arról, hogy mit is jelent a pallérozódás: „Azt hiszem, szinte valamennyien tapasztaltuk, hogy voltak az életünk során olyan irodalmi művek, amelyek valamilyen okból jelentős hatást gyakoroltak az életvitelünkre, beszédstílusunkra, erkölcsi fogalmainkra, ízlésünkre, vagy akár életünk menetére, azaz beépültek identitásunk narratívájába (…)” [kiemelés az eredetiben]. Ha ez így van, a kritikusi értékelésnek az immanens kritika eszményével szemben érvényt kell szereznie politikai és erkölcsi nézeteknek is, hiszen – teszem hozzá – éppen ez a fajta szemlélet gyakorolhat hatást az olvasó beszédmódjára, morális szótárára, ízlésére, vagyis identitására és életére. Ebből következően Takáts egyetértéssel idézi F. R. Leavis axiómáját, amely szerint az irodalomkritikus mindig az életről mond ítéletet. A Takáts által képviselt és az imént nagyon vázlatosan jellemzett kritika- (és persze irodalom-)felfogást nagyon inspirálónak találom. Jóllehet nem kínál bármikor alkalmazható módszereket (szemben a tudományos kritika koncepciójával) a kritikus számára, de kijelöli a kritikus tevékenységének lehetséges irányát, értelmét és tétjét. Ha ugyanis a kritikus elgondolkodik azon, hogy a bírálandó alkotás hogyan járulhat hozzá az olvasó pallérozódásához (és itt mi másra hagyatkozhatna, mint saját önépülésére), máris lendületet és szempontokat nyerhet ahhoz, hogy miként is kezdjen hozzá munkájához. A kritika pedig akkor lesz értékes és eredményes, ha értelmes javaslatokat fogalmaz meg az olvasó számára arról, hogy milyen befogadói stratégiával tehet szert az irodalmi mű által felkínált önértelmezéshez és önépítéshez. A kritikus nem akkor jár el helyesen, ha rábízza magát az elmélet által biztosított módszerekre, hanem akkor, ha jól megfogalmazott kérdésekkel közelít a műhöz – ehhez persze az elméletek is fogódzót nyújthatnak. Hangsúlyozom, hogy ezek már az én következtetéseim, arra kívántam rámutatni, miért tartom nagyon ösztönzőnek Takáts koncepcióját, és miért gondolom azt, hogy a pályakezdő kritikusok különösen sokat tanulhatnak Takáts írásából. Ha az olvasó arra kíváncsi, hogy a Takáts által megfogalmazott elvek hogyan működtethetők konkrét irodalmi művek megítélése során, a Baksay, Oravecz, Tolsztoj című írásban szép példát talál.

A jó kritikus kérdéséhez további adalékokkal szolgálnak a kötet azon darabjai is, amelyek egy-egy pályatárs kritikus, illetve Komlós Aladár munkásságával vetnek számot. Számomra tehát nem annyira az egyes szépírói életművek kritikusi megítéléséhez kapcsolódó viták érdekesek ezekben az írásokban, hanem azok a különböző alkatú kritikusok tevékenységére vonatkozó észrevételek, amelyek tovább árnyalják a jó kritikus portréját, vagy lehetséges kritikusszerepek, kritikatípusok sajátosságait írják körül. Így például Márton Lászlónál a műveket tág történeti-poétikai összefüggésben láttató átfogó pillantás, a szerzői-írói megoldásokra összpontosító szemlélet, a mintegy a szerzőnek szánt gyakorlati tanácsadás, az írói gyakorlatot, az irodalomtörténet-írást és a kritikát szervesen összetartozónak vélő felfogás számítanak olyan tényezőknek, amelyek megfontolásra érdemesek. Szilasi László írásaiban a történészi és a teoretikus megközelítés feszültsége szolgál érdekes kritikusi tanulságokkal, Györffy Miklós kritikusi erényei közé tartozik a művelt nagyközönségnek megfeleltetett olvasók figyelmes tájékoztatása, a kortárs regények valóságvonatkozásainak elemzése vagy az írói gyakorlatok pluralitásának méltatása. Komlós Aladár több mint hatvan évvel ezelőtt kidolgozott kritikaelmélete, amely a klasszikus, romantikus és világnézetes kritika hármas modelljében gondolkozik, pedig azért lehet ma is figyelemre méltó vállalkozás, mert nagyon elgondolkodtató és világos módon veti fel az esztétikai és a társadalmi kritika természetére vonatkozó kérdést. S ha már Komlós Aladárt említettem, nem állom meg, hogy ne fogalmazzak meg egy egészen túlzó igényt: meg kellene írni az elmúlt hat-hét (vagy akár még több) évtized magyar kritikaírásának történetét: még ebből a rövidke kötetből is kiderül, hogy ha valaki, akkor Takáts József kísérletet tehetne erre a vállalkozásra. Biztos vagyok benne, hogy egy ilyen áttekintés jóval nagyobb elméleti és gyakorlati nyereséggel járna, mint a kritika-vita, nem is beszélve a pár évvel ezelőtti „kis vitáról”, amely az internetes kritikákhoz fűződő remények és csalódások körül bontakozott ki.

*

Magyar irodalom, 19. század, neoavantgárd, prózafordulat. A kötet fontos rétegét jelentik azok az irodalomtörténeti fejtegetések, amelyek a magyar irodalmi kánon lényeges, érzékeny és vitatott szegmenseit érintik. A fő kérdések, említés szintjén, a következők: a kilencvenes években szárba szökkenő „új magyar történelmi regények” mennyire képviselnek homogén csoportot, illetve milyen a viszonyuk a 19. századi magyar irodalomhoz? Hogyan lehetne meghatározni a magyar neoavantgárd irodalmat, és milyen hely illeti meg a kánonban? Milyen volt a prózafordulat irodalomtörténeti-kritikusi kontextusa? A kérdésekre Takáts más szerzőkkel vitatkozva fejti ki válaszait. Takáts nagyon határozott, jóindulatú és egyértelműen argumentáló vitapartner: a Vári György Sorstalanság-elemzését kommentáló tanulmány, a Citrom Bandi védelmében például nagyon meggyőzően érvel amellett, hogy a Sorstalanság kultúrkritikai olvasata nem lehet kizárólagos, mivel a regény nagyon is polifonikus, soknyelvű. A kötet véleményem szerint legjobb tanulmánya is egy diszkusszióhoz kapcsolódik: Határ Győző és Balassa Péter 1988-as vitáját elemzi roppant invenciózusan, lendületesen, számos fontos kérdésre, így a modern magyar irodalom lehetséges paradigmáira kitérve. A vita tárgya az, hogy milyen a magyar irodalom és a világirodalom kapcsolata. Határ Győző nagyon kedvezőtlennek látja ezt a viszonyt, úgy véli, hogy a magyar irodalom túlnyomó része menthetetlenül magyarközpontú, provinciális, politikai és érzéketlen a filozófia iránt, ily módon nem valósulhat meg világirodalmi térhódítása. Emiatt a magyar irodalmi kánon átrendeződésére lenne szükség: a 19. századi és a realista irodalommal szemben fel kellene értékelni a 19. század előtti magyar irodalmat. Balassa ezzel szemben úgy véli, hogy nem a Nyugat elvárásainak kell megfelelni, hanem a magyar irodalom olyan sajátos értékeire kell figyelmet fordítani, mint a tragikum iránti érzékenység, a nagy formátum vagy a lényeglátás. E vita hátterében jut szóhoz a magyar irodalom modernségének kérdése: a prózafordulat kánonjához képest alternatívát jelenthetnek a hatvanas-hetvenes évek nyugat-európai, vajdasági magyar nyelvű művei, melyek között éppen Határ Győző kötetei játszanak fontos szerepet. Takáts észrevételei e helyen is olvasásra-újraolvasásra buzdítanak.

Takáts rendkívül alaposan elemzi a Határ és Balassa között zajló vitát, számos szerző álláspontját felidézi, így nemcsak Határról és Balassáról rajzol remek portrét, hanem a magyar irodalom világirodalmi perspektívájáról és a magyar irodalmi modernségről is roppant izgalmas elgondolásokat fogalmaz meg. Véleményem szerint Takáts szövege nagyon sokáig emlékezetes és tanulságos írás marad. A kötetben kirajzolódó kritika-koncepció és az irodalomtörténeti kérdésfeltevések mellett e tanulmány miatt tartom igazán örvendetesnek és fontosnak a Kritikus minták megjelenését.