Méhes Károly Túl élő című könyvének műfaja a hátsó borító tanúsága szerint „családregényféle”, melyben az egyes szám első személyű, Méhes Károllyal könnyen azonosítható elbeszélő (lásd az első borítót) emlékezik vissza a családjával kapcsolatos élményeire: „leírom mindazt, amit tudok, láttam, hallottam” – írja a szerző, hozzátéve, hogy az emlékezet és a képzelet alig különbözik egymástól. A prózai emlékezés terén pedig sok hagyományhoz lehet kapcsolódni, ebben az esetben mégis csak egy mű, Proust regénye kerül szóba, aminél talán nem is kell tágabb hagyomány.

A főleg Pécsett és Győrben játszódó könyv szerkezete – akár családregényként, akár önéletrajzi regényként olvassuk – meglehetősen szokatlan. Idejét tekintve a szerző születésétől (a szöveg a szülőház leírásával indul) a pannonhalmi bencés gimnáziumba nyert felvételéig, tehát tizennégy éves koráig tart. Az elbeszélés időkezelését viszont korántsem nevezhetjük kronologikusnak. A kezdeti – viszonylagos – linearitás helyett egyre inkább kisebb tematikus csomópontok köré épül a mű, a 209. oldaltól kezdve például jó ötven oldalon keresztül a családi együttlét különböző formáit (tévénézés, kirándulás, etc) tárgyalja a szerző. Ez a gócpontszerű szerkesztés több érdekes olvasói tapasztalat forrása: a 246. oldalon, a családi társasjátékokról szóló szakasz végén például megtudjuk, hogy a narrátor apja később elhunyt, az utána álló, új témát feszegető rész elején pedig viszonttalálkozunk a szereplővel.

A könyv anekdotikus karakterű. A kisebb blokkokban gyakran szerepelnek olyan családi történetek, melyekhez hasonlók minden családban előfordulnak, ugyanolyan formában viszont egyikben sem. Ez a kettősség teszi igazán olvasmányossá és szerethetővé Méhes Károly könyvét, a közös élményszituációkban egyrészt azonosulni lehet az elbeszélővel, másrészt újra és újra elkülönülni tőle, és megnyugodni abban a hitben, hogy az olvasónak is vannak hasonló (de csak hasonló!) történetei. Az anekdotikussághoz a Méhes-kötetekből jól ismert humor is hozzátartozik, ami hol az adott helyzetből (tehát a családtagok viselkedéséből) fakad, hol a narrátor szójátékából. Az önéletírások egyik legnagyobb veszélyét, a téma közeliségéből adódó esetleges érzelmességet ez a humor hivatott ellenpontozni. Példaértékű, mikor a szerző apja, id. Méhes Károly (akinek a veleszületett rendellenességekről szóló könyvét máig olvassák az orvosi egyetemeken) egy általa kezelt dán kisgyerek szüleitől porcelánkutyát kap ajándékba. Alapjában komikus, hogy a postai küldemény aránytalanul nagy csomagolásban érkezik, a család túlzott érzelmességtől való távolságtartását pedig mi sem mutatja jobban, minthogy az ajándék másnap a bizományiban köt ki. Az egyes eseményeket záró szóviccek általában működnek a könyvben. Az elbeszélő egyik öccséről például megtudjuk, hogy az autóutak közben mindig hányt. Az adott bekezdés végének nagyfokú stilizáltságát remekül vonja vissza a csattanó: „Megesett, hogy a még száguldó autó (immár a Lada) hátsó ajtaját kilökve tartottam ki az okádó gyermeket a szabadba, hogy a jó étvággyal elpusztított reggelit szinte röptében terítse szét az országút aszfaltján. Hányatott gyerekkor, hová tűntél?” Az efféle csattanók persze nem mindenütt működnek ugyanolyan jól. Az iménti szakasz humorfaktorához képest például jóval csekélyebb erővel bír a strandolást tárgyaló rész zárlata. A fürdőző nép egy a vízben úszkáló székletdarabra lesz figyelmes, értelemszerűen mindenki kimenekül a vízből, az elbeszélő viszont magára vállalva a hős szerepét, a vízben marad, és a lefolyó felé kezdi terelgetni „a szardarabot”, a hősnek járó ünneplés helyett viszont csak egy anyai pofon a jutalma. Az egyébként érzékletesen leírt bekezdést a már zuhanyzóban álló főhős kicsit banálisra sikerült megjegyzése zárja: „Szar nekik”. A könyv olvasmányossága viszont csak néhány helyen veszít erejéből. A közös tapasztalaton, illetve az anekdotikus leírások humorán túl egy harmadik tényező is szerepet játszik abban, hogy a kötet igazán élvezhető legyen. A költő Méhes Károlytól nem meglepő, hogy a szövegfűzés egyes helyeken a versszervezés logikáját követi. Kivételesen erős szakasznak tartom a lábfájásról szóló kisfejezet utolsó bekezdését, ahol az elbeszélő fanyar iróniával gondolkozik a keresztbe vetett lábról, az egyetlen vágyott dologról, amiben mozgáskorlátozottsága gátolja. A „keresztvetés” többértelműségét kihasználva több jelentésréteggel telítődik a szakasz, először a „mindenkinek megvan a maga keresztje” közhelyének kiforgatása által, majd a hit szövegbe emelésével, végül annak indulatos visszavonásával: „Egy dolgot irigyeltem csak: a keresztbe vetett lábat (…) Nem zavart, hogy nem tudok cipőt fűzni, lehajolni és bekötni. Ám úgy ülni, átvetett lábbal – h