Az újramondás nyugalma és távlata, a dikció egyensúlya és belső arányai, tompítás, visszafogottság mondja végig Az utolsó farkas kötetnyi terjedelmű egyetlen mondatát. A halkított, csökkentett ritmusú, lassított beszédnek van egy nehezen megállapítható tulajdonsága, ami ellentmond minden érzékelhető vonásnak. Hogy miből nyeri a sodrást, a belső lüktetést, amit fokozásként élünk át, s ami az utolsó (egyetlen?) pontig lélegzetvételnyi szünetet, lankadást sem engedélyez, nem tudom. A hatvankilenc könyvoldal látszólag egyetlen mondata mégis pillanatnyi időre sem hagyja a figyelem lazulását, nem engedi azt sem elkószálni, sem megpihenni. Talán a zenei hatás párhuzamos megoldásai kínálhatnának lehetséges magyarázatot, de bizonyosan alkalmatlan lenne a ritmikus kiegyenlítettség vagy a háttérben végig kitartott, egyetlen alaphang említése is.

A különös benyomást egy nem látványos, s mint említettem, alig megnevezhető és általunk (re)konstruálható minőség válthatja ki. Az elbeszélt eseménysor önmagában nem forrása, mert ha lennének is fordulatai, minthogy akad néhány, azok hatását is inkább ellensúlyozza a közlés monotóniája. A rövid spanyolországi útról az oda váratlanul meghívott elbeszélő, a valamikori professzor, berlini filozófus számol be személyesen. A szokatlan és véletlen lehetőségről, magáról a helyszínről, utazásról tehát a résztvevő, a tanú beszél. Ahogyan elutazásában és a spanyol vidéken is sok a véletlenszerű mozzanat, úgy a felidézés körülményei is esetlegesek. Az unatkozó, bóbiskoló berlini magyar kocsmáros a délelőtti, élőszóbeli beszámoló egyetlen hallgatója.

A történetmondás tehát eleve újramondása az eseménysornak, ami növeli a térbeli, időbeli távolságot esemény és elmondás között. Az elégia műfaji princípiuma szerint a versbeli narratív vonulatot időbeli távlatból idézi fel az emlékező szubjektum: éppen ezen, az esemény és az elmondás közötti distancián múlik a higgadtság, ami a veszteségérzetet, belenyugvó szomorúságot számvetés és meditáció tárgyává teheti. A forma mindenkori aránya és méltósága a szubjektum és átélt élményanyaga közé ékelődő időréteg, tehát az eltávolodás rezignációjából következik.

Az utolsó farkas nem elégia, a hosszabb novella vagy fiktív útirajz nem beszél el személyes érintettségből következő veszteséget. A különös modor mint beszéd és a belső beszéd közötti átmeneti állapot, valamint a lezárult esemény újramondásának közvetettsége és meditatív hangneme azonban közeli reminiszcenciaként idézi a formát. A poétikai rokonságot a hangvétel és magatartás nyomatékosítja. A spanyol meghívásnak eleget tevő, útjáról Berlinben beszámoló magányos elbeszélőt űr veszi körül a nagyvárosi közegben, „a Hauptstrasse sivatagában” és váratlan kiszakadása során is onnan. A dolgok hiábavalósága felett töpreng, s ezt az alapérzést csak átmenetileg tudják elnyomni a spanyol vadőrökkel valamikor történtek, vagy a számára megtisztelő, váratlan kirándulás alkalma. Lényegében az úti helyszíneken is csak meséket hallgat a korábbi eseményekről, farkasvadászatokról, amikkel tehát voltaképpen sosem kerül érintkezésbe. A dolgok és események a maguk közvetlenségében számára nem megtapasztalhatók. Az áttételek, közvetettségek és újramondások labirintusszerűen övezik, s maga is csupán egyike a potenciális közvetítőknek. Elbizonytalanodásai és kételyei nem a dolgok valóságos esélyeiből és esélytelenségeiből, hanem maguknak a dolgoknak az irracionalitásából következnek.

E tudat, közérzet és alapérzés hatósugarába a beszélő, önmaga is beletartozik, a reflektáló elme nem kerülhet kívülre. Önreflexiója ő maga: „… ő ugyan, viszont ez az ő már tulajdonképpen nem létezik” (14). Kiindulópont és végpont összeér. Kétely és rezignáció egyazon eredetű. „… és az üvegen át az utcát pásztázta, és ugyanazt a nyugtalanságot érezte, mint akkor, ott, a helyszínen, és egészen megrémült, amikor rájött, hogy ez a nyugtalanság nyilvánvalóan erősebb benne, mint az üresség, amelyből a lénye állt, amelyen nyugodott és nyugszik az a lény, mondta most ki hangosan is, s mutatott megint magára, egy nyugtalanság…” (66)

A bóbiskolásából felriadó kocsmáros játékos mondata billenti át nem tolakodóan, ám mégis szükségszerűen metaforába a farkasüldözés kalandját: „azt morogta maga elé magyarul, hogy mondjad csak, te utolsó farkas, mondjad, én hallgatom…” (68)

Krasznahorkai László kis kötetnyi terjedelmű novella-mondata a korszak magyar rövidprózájának elgondolkodtatóan harmonikus darabja. Az ellentmondás kifejezetten látszólagos, ugyanis Az utolsó farkasban artikulált létélmény szerves egységet alkot a szerző ars poeticájában és művében megalapozottal, annak minden ontologikus kételyével. A korszak elbeszélőirodalmában az érintett esztétikai jegyekkel és a rezignált alaptónussal együtt a novellaműfaj lassan kivesző, kiveszett lehetőségére emlékeztet. Arra az „elégikus harmóniára”, ami helyzet és nyelv, esemény és forma világrétegeinek egyszeri drámai együtteseiből a nagy műfaji tradíció emlékezetes alkotásaiban létrejöhetett.