„Január 13. napján 1750-ben – mikor a Moorfields környékén termett búzát Fensburyben, a Szélmalom-dombon megőrölték, mikor a Bethlehem Ispotály2 ’unott séta volt a nézelődőknek’, egy show csupán; mikor a lunátikusokat3 ketrecekben tartották, meztelenül, láncokon, s kalickáik úgy sorakoztak, mint egy promenád, és vaskorlátok mögül gúnyolta, kacagta őket a londoni társaság, Sir Thomas Ladbroke a bankár, Bonnel Thornton a bölcs,4 és még féltucatnyi uraság, összejöttek, hogy a betegeknek új asylumot5 alapítsanak. E célból, mielőtt elváltak, mindegyikük letett egy guinea összeget. A rákövetkező év során a szélmalmot elfújta a szél, régi helyén pedig a szegény betegeket ingyen gyógyítani ott állt az ispotály.

Az őrültekházát alapító jóindulathoz, az akkori időkre jellemző módon, bizonyos öntudatlan kegyetlenség keveredett. A test megnyomorításával és a lélek dühödt agyonorvoslásával vélték kikúrálni az elmeháborodottakat. Láncok, szalma és nyomorúságos magány várt rájuk, sötétség és éhezés, gyógyszerül pedig jalapagyökér, varjútövisszirup, hánytató borkő és ipecacuanha szolgált minden kitörés és összeomlás után, mesebeli adagokban, az összes beteg esetében, akár kellett, akár nem, pörgetés, forgatás, kegyetlen testi fenyítés, szájbetömés, folyamatos mérgezés, mindezeket előírni nem volt túlzott durvaság, és nem volt szörnyű kegyetlenség, ha az elmeorvos ilyesmiket javasolt. Ez volt a mániájuk, és a Lunátikusok Asylumainak igazgatói az ő tanácsaik alapján cselekedtek. Amúgy ezek az orvosok komoly emberek voltak és szelíd természetűek. Lobogó szárnyú, bő ujjú kabátjaikban – komolykodón, tekintélyesen –, nagy gombjaikkal, aranyfejű sétapálcájukkal, hajporukkal és fodraikkal együtt alapjában jóindulatúak. Képzeljük el egyiküket, amint csipkegallérját oldalra vetve, parókáját megigazítva, gyógyszert vagy ételt próbál egy mániákusba tömni, ki száját szorosra zárja. Lapos kerek gyűrűt használ ehhez. ’A fejet az operátor a térdei közé fogja, és a befogott szemű pácienst rendesen biztosítva, az alkalomra vár. Mikor aztán a páciens beszélni akar, és kinyitja száját, gyorsan szájába tömi a karikát, és nehézség nélkül belegyömöszöli a gyógyszert vagy ennivalót. Egy jó adag izgató anyag (mondjuk, Cayenne-bors vagy egy fél uncia durva dohány) okvetlenül kitátja a makacs szájukat, még ha megátalkodottan csukva is akarják tartani. Komoly dühkitörések és erőszak esetén – meséli a nyájas gyakorló orvos, kitől itt idézgetek – a pácienst sötét szobába kell zárni,6 s egyik lábánál fogva vasbilincsekkel rögzíteni’ – itt a Jóságos Doktor különösen figyelmes lesz és szelíd –, ’mivel a bőrt kevésbé sérti fel a fényezett acél, mint a durva kötél’.

Miként kerültem én, kérdezhetné valaki, az év összes napjai közül éppen a karácsonyt követő napon, ekként tétovázva a Szent Lukács elé sötétedés után, mikor ehelyett akár a Pantomim vidám világának is átadhattam volna magam, hol egyetlen kellemetlenség sem akad, mely akár a legkisebb nyomot hagyná maga után; hol az ember fia bucskázhat a jégkockák között, vagy a konyha tüzébe merülhet tekintete, és lehet csupán a pillanatok bohóca; hol gyermekek elcsatangolhatnak, megdorgálják őket, szaftoskanalak fojtogatják őket, ha eljön az etetés ideje, mégsem hívják ki a Coronert; és senki sem érzi kellemetlenül magát; hol a munkások lehuppanhatnak a tetőről a talajra, vagy felpattanhatnak a földről a háztetőre, mégsem kapnak agyrázkódást, kórházba sem kell menniük, nem marad utánuk kisgyerek sem; ahol mindenki olyannyira fölötte áll a hétköznapok eseményeinek, bár átéli minden fordulatát, hogy éppen ezt gyanítom az általános vidámság titkának (még ha sok személy magában képtelen is ilyesmire), melyet a sebezhető nézőközönség, kik fájdalomnak és bánatnak rabjai, az effajta szórakozásban találnak.

Nem sokkal a mondott karácsonyéj előtt a Szent Lukács egy pácienséről meséltek nekem, egy életerős, energikus nőről, kit egy feldühödött bika az utcán megőrjített – ily kellemetlenség magában nem érdemelne említést, mivel London lakosai gyakorta adósai e testületnek. Az asszony szó szerint szarvánál ragadta meg az állatot, s míg csak élete és tagjai veszélyben forogtak, tartotta őt, de a veszély múltával elveszítette ép eszét, és az őrültek házának egyik legtébolyultabb bennlakója lett. E szerencsétlen teremtményt meglátogatni miért mentem el, mikor megnézhettem volna a pantomimnőt is helyette, mint küzd meg a pantomim bikával a színpadon, és hazatérhettem volna ágyamba azzal a kényelmes biztonságérzettel, hogy jól szórakozott?

A következők voltak választásom okai. Értesültem arról, hogy a Szent Lukács ápoltjainak egy karácsonyfát állítanak fel azon az éjjelen, s hogy ők a félhavi szokásos táncukat is eljárják a fa alatt, az ajándékozás előtt.

Ott álltam hát az utcán a kapu előtt, és hiába kerestem a kopogtatót. Bérkabriolék sora állt a fal mentében, bent szunyókált némelyik kocsis, volt, ki ébren üldögélt, lábaikkal kitámasztották kocsijuk ajtaját, míg maguk a szalmán hevertek odabent. Gázlángok lobogtak, narancshalmok, osztrigák, papírlampionok, hentesek, fűszeresek, pékségek és vendégfogadók zsúfolódtak végig az úton, omnibuszok kocogtak el, voltak ott balladaénekesek, kikiáltók, gyalogosok, koldusok, utcai zenészek, olcsó színházacskák hallótávolságon belül, melyeket jobban teszed, ha némi fáradsággal kiélvezel, derék barátom, ahelyett, hogy a csudába hagyod őket – mert ha nem nézed meg őket önként, amikor legszebb arcukat mutatják feléd, majd meg kell nézned bukásukat; nyomorult kis kápolnák is akadtak arrafelé, hol az épp hivatalban lévő prófétákat bizonyára nem lelkesítette át a nyelvtan szelleme; voltak ott szűk és tágas otthonok vagy százezer, keletre, nyugatra, északra, dél felé; mind a normális emberek tömegeinek rohanva nyüzsgő élte (vagy egyszerűen csak élet, annyira normális, mint általában) morajlott messziről, és megtört a bolondokházának fehér falán, miként kopár parton a tengernek árja.

Feladva a további keresgélést a nem létező kopogtató után, felfedeztem és meghúztam a csengőt, és bebocsátást leltem a Szent Lukácsba – egy kőkapun s egy előcsarnokon át, melyet magyalkoszorúkkal és hasonló időszerű díszekkel aggattak tele.

Késztetést éreztem elábrándozni afelett, mit is éreztek a páciensek, mikor először pillantották meg e helyet, vajon vad képzelgéseik eltorzították a látványt, vagy látták a valódi falakat. Ám, mivel ideje volt körbejárni, mielőtt elkezdődött az ünnep, hagytam a henye spekulációkat, és követtem vezetőmet az épületen át. Hosszú-hosszú galériára értünk, néhány ablak az egyik oldalon, szemben ajtók hosszú sora, melyek a hálótermekbe nyíltak. Halotti csönd – mégsem voltam teljesen egyedül, mert a kandallót kerítő vasketrec előtt, két ablak között egy mozdulatlan asszony állt.

Vörhenyeges fényt szórt a tűz a falra, a mennyezetre, a talajra, melyet fényesre csiszolt a lábak naponkénti örök felvonulása. A galéria végén a társalgó. Ott egy másik ketrecbe zárt kandalló körül asszonyok ültek padokon, minden asszony némán hallgatott, egyet kivéve. Ő valami zavaros varratot öltögetett, s közben egy képzeletbeli személyt szidott. (A hallgatagság majd’ minden mánia közös tünete, az erős izgalmi állapotok időszakain kívül. S bár néhány kezelt ugyanabban a zárkában együtt morzsolta le egész életét, magányban éltek mindannyian, magány nincs tökéletesebb.) Lócák, asztalok voltak az egyetlen bútor.

A termekben a kívül maradt világra semmi nem emlékeztetett. Nem voltak háztartási eszközök, melyek az elmét bánatától eltéríthették volna. A legteljesebb űr csupán. Kivéve a nőt, ki céltalan szövedékén dolgozott, minden asszony némán a tűzbe bámult, vagy a földet nézte csöndesen – tán földön túli dolgokat, a mennyek tudják, miféle túlnani látványokat.

Kész feloldozás volt egy munkaterembe lépni; színezett metszetek a kandallópárkány fölött, porcelán pásztorlányok a polcon, asztalok, szőnyegek, süppedős karszékek és ketrec nélküli tűz fogadott. Nagy különbséget éreztem az e teremben tartózkodók és a többi termek lakói között. Ezek itt nem voltak olyan szótlanok és bánatosak. Bár jelenlétem idején sem beszéltek sokat, gondosan, figyelemmel végezték munkájukat. Néhányuknak feltűnt, hogy áthaladok, és mikor kiléptem, intettek nekem.

Egy falifülkében – nem szobában, csupán egy nyomorult folyosó végén – zongora álldogált salátás kottalapokkal tetején. Persze a lapok fejen álltak.

A ’női szárny’ összes folyosója ilyesféle volt. Az egyik a gyógyíthatatlanoknak, szélsőségeseknek volt fenntartva – ’for boarders’, a bentlakóknak; és azoknak, akiknek barátai valami kis heti pénzt fizettek. Ez asylum gyakorlata, gondolom, nem különbözött a több hasonló intézményétől abban, hogy általában több volt bennük a nőbeteg. A tizennyolcezer-hétszázötvenkilenc bentlakó közül, kiket a Szent Lukács befogadott fennállásának száz esztendeje alatt, tizenegyezer-százhatvankét nő akadt, és hétezer-ötszáznyolcvanhét férfi.9

A szolgálólányok, mint köztudott, sokkal gyakrabban megőrülnek, mint más személyek. A táblázat szerint, melyet a Director’s Report – az igazgatóság beszámolója – 1850-ben felvett százhét nőbetegükről közöl, megállapítja, hogy míg a ’feleség és munkás’ nevezetű tág kategóriába felvételkor csupán kilenc nőt soroltak, a szintén bizonytalan gazdasszony címszó alá meg csupán hat nevet, addig huszonnégy szolgálólány akadt.10 Ekkor a férfiszárny egyik folyosójára léptem.

Három férfi a bagatelle11 játékkal szórakozott; egy másik a fallal szemben térdelt, láthatólag mélyen imába merülve; kettő gyorsan fel-alá járkált a hosszú folyosón kart karba öltve, jellemző módon egymáshoz egy szót sem szólva; egy csinos fiatalember lendületes ujjmozdulatokkal a levegőben gesztikulált; két férfi oszlopként álldogált a kandalló ketrece előtt; egy alak újsággal hóna alatt rohanvást fel-alá vágtatott a folyosón, mintha csak fontos küldetésben járna, mely nem enged egy pillanatnyi pihenőt. Börtönökben és régi vágású diliházakban szokatlan módon e társalgó egyetlen kényelmi berendezése egy napilap volt, melyet egy őrült adószedő lelkesen olvasott. Ugyanaz a nyomasztó némaság mindenütt – kivéve, mikor az adószedő keserűen kitört az alkalmazottak ellen ’ – Ápolók! – igen, azt hiszem így kell mondanom.’ Ugyanaz a néma üresség itt is, mint a női ápoltak termeiben. Az ispotályban történt nagyszámú gyógyulások ellenére (hatvankilenc százalék fölött az elmúlt évben), mely az alkalmazott gyógymódok helyessége mellett bizonyít, azt hiszem, ha az ápoltaknak munkát találnának, mely egyéb intézményekben már bevált, a Szent Lukács is sikeresebben gyógyítana.

A kegyes gyógyító tevékenység utóbbi leírásához az újonnan érkezők testsúlyát mutató táblázatot is csatoltak, az elbocsátott személy súlyával összehasonlítva az adatokat. Ebből egyből kiderül, hogy tétlenségük gyors súlygyarapodást okoz. Harminc ápoltból, kik a kórházban átlag több mint tizenegy hetet töltöttek el, huszonkilencen átlagban több mint egy fontnyit híztak egy hét alatt. Gyógyulásnak ez tán nem nevezhető.

Egyes hálócellák falán olyasmi látszott, mintha egy kis alkóvot elfalaztak volna. Ezek emlékeztettek a székek helyére, melyekben az ápoltaknak a régi szép időkben végtelen ideig kellett lerögzítve üldögélniük. Néhányat e székek közül megőriztek a limlomos szobában, és mondhatom, valóban rettenetesek. Az ülőke magasságáig rugós zárral ellátott doboz veszi körül a lábakat. A combokat egyúttal asztalként is szolgáló falap zárja le. Az összeszorító börtön hátulját és oldalát úgy képezték ki, hogy az áldozat csak előrenyújthatja a kezét, hátrafelé vagy oldalra nem. Minden hálócellában volt két bútordarab – egy ágy és egy zsámoly; utóbbi ruhásszekrényül is szolgált.12 Elég sok ápolt egyszemélyes cellákban aludt; de a nagyobb cellákban négyen is. Az ágy megfelelő volt, az ágynemű elég. Az egyik vackon a takarók fel voltak hajtva, és elvitték a matracot. A helyén egy kis batyu, kabát, pár cipő, néhány harisnya hevert. ’Szegény fickó – mondta vezetőm –, múlt éjjel meghalt, rohamot kapott.’

Ahogy a karcolásokat néztem a galériák falain, hová régebben leláncolták az ápoltakat, távolabbról meghallottam valamiféle zenét. Bál kezdődött, és mi sietve elindultunk a dallamok felé. Egy másik galérián játszottak – egy magyallal teliaggatott, szomorú, barna teremben, melynek egyik sarka sem ragyogott valami fényesen. A lépcsőt, melyen elérhettük ezt a galériát, odafönt elfüggönyözték, és ott játszottak a muzsikusok, minden életet kihozva két hangszerükből a függöny mögött. Őrültek kis csapata állt az egyik oldalon, őrült nők csoportja a másikon, szép sorban ültek. Két-három csoport francianégyest táncolt középen, és nagy lelkesedéssel folyt a bál, de igen illőn.

Általában az összes ilyen asylumban ott voltak az ápoltak is a táncosok között. Láttam egy aszott arcú kis almanénit is fantasztikus sapkában – lábszárára és bokájára büszkén; egy koravén asszonyt kócos, hosszú, szőke hajjal, sovány kis személy volt, szelíden különös; egy lány értelmetlenül folyvást kacagott, mindig kihíva a figyelmeztetést; volt egy nyugodt fiatal nő is, majdnem teljesen egészségesnek látszott, de eltűnt hamarosan. Táncpartnernek ott volt az izmos, bikanyakú kis fickó, aki a múlt héten szökni próbált; a savanyú képű szabó, ki próbálta megölni magát, de már sokat javult; a búsképű páciens, gyanakvón körbe és körbejárva az idegeneket, tetőtől talpig megfigyelve őket, folyton bosszankodott tolakodásukon. Ott volt az a boldog bambaságba süllyedt férfi is, aki mindennek örült. De az egyetlen lánc, mely megcsörrent, az Asszonyok Lánca volt, és nem volt szorosabb mellény a társaságban, mint különös finomságával a koravén asszony polkaruhája, fakult, fekete szatén, mely végig a tánc alatt szerelemtelen szelídséggel és leereszkedéssel hervadozott a körülmények súlya alatt, magában is a Bedlam bágyadt reflexiójaként.

Azok közt, kik a sorokban ültek, a társadalmi szokások jellegzetes elvesztése és a társaságbeli magány volt megfigyelhető. Tanulságos volt látni, miként zsúfolódtak egybe hallgatagon; egyesek mint meredtek a táncosokra fénytelen szemmel, látszólag kevéssé a látvány tudatában; mások mint unatkoztak lehajtott fővel, ölükbe ejtett kezekkel; míg megint mások valamely csodálatos látogató örök reményében, ki sohasem érkezik, megszabadításra vártak, mely sosem jön el. Aztán a táncoló csoport utolsó alakja is félreállt, a női táncosok azonnal visszatértek helyükre a galéria egyik oldalán, a férfitáncosok helyükre álltak a másik oldalon; és mindenki némán magába hullt ismét egyetlen pillanat alatt.(…)”

Household Words című hetilapjában közölte ezt az írást Dickens – Különös tánc egy különös fa körül. A cikk egy XVIII. századi londoni elmegyógyintézetről szól – St. Luke’s Hospital for Lunatics. Feltűnik benne néhány akkoriban élt valóságos személy, többek között Bonnel Thornton, az intézet egyik alapítója is. Az első felderítéskor úgy láttam, hogy Mr. Thornton, a Maiden Lane-i patikus fia, már csak eldugott könyvlapokon szerepel. De az is kiderült, hogy saját korában közismert személy volt – legalábbis a Temple kerületben, mely valóban város a városban, egyesek – odavalósiak – szerint London szíve.

Legelőször, mint szokott, előkerült a híres ismerős. Sokak nevét csak kapcsolataikban őrzi meg az emlékezet – valakinek hírnévre vergődik egy ismerőse, ő meg az évek során élő emberből lassacskán ismerőssé, baráttá, munkatárssá kopik –, kapcsolataink páternoszterek. Szerencséjére Mr. Thornton több ilyen, nevét fenntartó baráttal is rendelkezik, például a drámaíró George Colman alkotótársa volt.

A következő nyom a kor egyik nagyon is híres nyomdász-könyvkiadójához, Henry Sampson Woodfallhoz vezet. E cég a Paternoster Row-n működött, a Szent Pál-székesegyház mellett – Mr. Woodfall amúgy élete utolsó tizenkét évében a Temze-parti Chelsea kertvárosban élt. Nyilván sokat köszönhetett a lapjaiba író remek társaságnak, többek közt Tobias Smollet, George Colman, David Garrick, Oliver Goldsmith és Bonnel Thornton lendítették fel lapját, a Public Advertisert.13

Bonnel Thornton részt vett a korabeli irodalmi háborúságokban is, Byron kortársa, a kedves könyvmoly Isaac D’Israeli – ki sokat írt az ilyesmi kalamitásokról – őt is említi. Mr. Thornton tehát a legjobb londoni irodalmi körök egyenrangú tagja volt, azaz tartozott valahová, ez pedig nem csak kései emlékéletünk, de testi létünk számára is nélkülözhetetlen. Már fiatalkorban eldőlnek az ilyesmi dolgok – tán valóban alkati kérdés a beilleszkedés.

A következő értesülésem az volt, hogy Bonnel Thornton William Cowper költő egyik fiatalkori barátja volt. Ez szíven ütött, éveken át írtam Cowperről, szeretem őt, sosem felejtem el, hogy első iskolájában őt is kegyetlenül kínozták társai, és azt írta később, volt köztük olyan, akinek csak lábát ismerte térdig – mert nem mert rá felnézni –, csak a bakancsokat ismerte fel, melyektől a rúgásokat kapta. Sokszor valóban bakancsaikról ismerjük embertársainkat. Engem egyből rabul ejtett William Cowper élete – és sok szerencsétlen halálkísérlete –, makacsul, vadul kísérletezett az öngyilkossággal – hosszú tűvel szíven szúrta magát – a tű elgörbült; vízbe ugrott – kimentették; felakasztotta magát – leszakadt. Aztán az őrültek házába került, London közelében, és a St. Albans-i Asylumban töltött éveket, mikor pedig kiengedték, szelíd nyulai között éldegélt vidéken.14 Valaki azt írta,15 hogy ő volt az egyik legangolabb költő. Ennek fényében különösen tetszett a tény – ami Cowper gyermekkorát és felnőtt életét ismerve nem lepett meg –, hogy barátom írta szigethazája egyik első versét az antiszemitizmus ellen –, egyszerűen csak személyesen ismerte a kiközösítést mint olyat. Abban pedig közmegegyezés mutatkozik, hogy ő volt Anglia legnagyobb himnuszírója – anglikán templomokban ma, a huszonegyedik században is éneklik műveit. Szóval ennek a szegény költőnek volt fiatalkori barátja a Dickens & Wills karácsonyi novellájában talált Bonnel Thornton úr, aki elmegyógyintézetet alapított – Cowper hozzám a legjobb ajánló. Vagyunk, akik felülről kezdünk elpusztulni, mint a szilfa.

Barátságuk színtere William Cowper második iskolája volt. Az elsőben rúgták, de neki csodálatos módon volt hová menekülnie, a második iskolában viszont krikettezett, focizott – társas játékok ezek, akkortól már voltak barátai. Ők együtt lettek aztán a „westminsteri fiúk”. Úgy 1741–48 között járhatott oda, és kedves költőm ekkor, fiatalon, átmeneti időre boldog volt barátai, Robert Lloyd, Charles Churchill, George Colman, Bonnel Thornton és Warren Hastings között. Ráadásul ott a tanárok sem kínoztak senkit, sőt az ország egyik legjobb latinistája tanította őket, a költő Vincent Bourne, akire egész rövidebb-hosszabb életükben szeretettel emlékeztek – valóban átalakította egyikük-másikuk egész életét.16

Ezek a barátságok erősek voltak, a kis társaság együtt maradt, és pár év múlva megalakították a Nonsense Clubot – „Bonnel Thornton, George Colman, Robert Lloyd, William Cowper et al.” Az ő folyóiratuk volt a Connoisseur, mely 1754–56-ig létezett – írja egy szaktudós –, „de nem volt olyan sikeres, mint gondolnánk.”17 A hetilap pontos megnevezéseként ez állt a címlapon: The Connoisseur. By Mr Town, Critic and Censor-General. Egy-két kivétellel Colman és Thornton írta a száznegyven megjelent szám cikkeit 1754. január 31-től 1756. szeptember harmincadikáig.18 Ezek szerint meglehet, hogy az irodalomtörténész több sikert várt egy röpke kis folyóirattól, mint annak egykori írói, kik várakozások helyett jót nevettek, és elégedetten éltek oly híresen, amekkora hír megadatott nekik – például a Covent Garden közelében, Thornton Bow Street-i házában, megrendezték a Cégtáblafestők Társaságának kiállítását – de pofás catalogue raisonné, meg minden… A westminsteri fiúk akkoriban huszonévesek voltak. Fokozatosan kerülnek elém a következő emlékeik. Például a társaság oszlopos tagja, Robert Lloyd nyomtatásban is közölt egy barátjának adresszált költői levelet – The Actor. A Poetical Epistle to Bonnel Thornton, Esq, 1760.19 Ki volt Robert Lloyd? Még pár sor, és hamarosan kiderül, hogy egy nagyon szegény ember, aki adósságért a Fleet börtönben is ült.

E börtönügyet már James Boswell Johnson-életrajzából lehet megtudni. Az életrajz hősét, Dr. Samuel Johnsont hazájában olyan fontosnak tartották, hogy országuk legnagyobb irodalomtörténeteiben néha vele jelölnek egy egész korszakot, majd’ egy évszázadot. Nagyon tiszta angolsággal írott szöveg a doktor életrajza, pedig mesebelien részletes, mégis olyan egyszerű, nem cirkalmas mondatokból áll, amilyeneket Defoe-ék írtak a század elején. Johnson akkoriban született, 1708-ban. A Robinson megjelenésekor, 1719-ben tizenegy éves volt, de olyan beteg, hogy szüleivel felutaztak Londonba, beálltak a hosszú sorba, és kivárták, hogy a kisfiút Anna királynő egy Angyal nevezetű aranyérmével simítsa-gyógyítsa meg. Sok betegség és szegénység után a század közepére Samuel Johnson már London városának elismert írója volt, és mindenki csak Doktor Johnsonnak szólította, teljes joggal, mert miután megírta Anglia első rendes értelmező szótárát – tehát két vastag fóliókötetbe összegyűjtögette hazája összes szavait –, két jó hírű egyetem is meghívta díszdoktorának. Híresség volt hát a doktor, nagy dolog volt a közelébe kerülni, Boswell fel is jegyezte az alkalmat, mikor – egy Davies nevű kiugrott színész könyvesboltjában – először látta őt, és azt is gondosan feljegyezte, mikor ment el először meglátogatni.

Ennek az embernek az életrajzában, vagyis a brit irodalom történetének egyik legfontosabb emlékében szerepel az adósok börtönébe csukott Robert Lloyd, barátjával Bonnel Thorntonnal együtt. Utóbbit, Boswell szerint, annyira kedvelte a doktor, hogy kívülről megtanulta egy versének pár sorát, kedvtelve mondogatta néha, és ilyen alkalmakkor a szigorú doktor mindig kacagott. Maga a vers egy burleszk óda volt – Ode on St. Cecilia’s day, adopted to the ancient British musick, víz. the salt-box,20 the jew’s-harp,21 the marrow-bones and cleaver, the hum-strum or hurdy-gurdy, &c. –, ezt Johnson szerfelett dicsérgette, és ismételgette belőle a következő – velős – sorokat:

„Rázendít hevesul mind a só-muzsikás

Csattogva-kattogva összekerepelnek.

Döng üresen, amint csapkodják a ládát,

Verik a fedelét, püfölik a hátát.”22

Nos, a sokkötetes vaskos Johnson-életrajz tanulsága szerint, James Boswell 1763. május 24. kedd délelőttjét a westminsteri fiúkkal múlatta el:

„Pár nap múlva meglátogattam Daviest,23 és megkérdeztem tőle, szerinte vehetném-e a bátorságot, hogy Mr. Johnsont Temple-negyedbeli lakásán felkeressem. Davies azt válaszolta, feltétlenül, és hogy ez Mr. Johnsonnak majd biztosan jólesik. Így hát május 24-én, miután Messieures Thornton, Wilkes, Churchill és Lloyd szellemes ötleteléseivel frissítgettem magam, és velük töltöttem el a reggelt, nagy merészen Johnson lakására toltam a képem. Szobái az Inner Temple Lane I. számú házának első emeletén voltak. (…) Kedvesen fogadott, de nem tagadhatom, lakása, bútorzata, reggeli öltözéke elég durvának tűntek előttem. Ruházata, mely eredetileg barna színű lehetett, már eléggé kifakult; jelentősen összement, rizsporozatlan, öregecske kis parókát viselt [bob wig], mely már túl kicsi volt nagy fejére; ruhájának nyaka és térdei lazán lötyögtek; fekete gyapjúharisnyája gyűrötten fityegett bokái körül, és becsatolatlan cipőjét papucsként viselte. De mindeme lompos részleteket nyomban elfeledtem a pillanatban, amikor beszélni kezdett.”24

E Dr. Johnsonál tett látogatás majd Boswell egész későbbi életét, sőt messzi jövőbeli utóéletét is meghatározta. És annak a napnak reggelén Boswell éppen a Dickens-novella későbbi hősével, az akkor még fiatal Bonnel Thorntonnal s barátaival társalkodott. Csakhogy míg az előbb idézett szövegből a nagy esemény öröme sugárzik, e történet lábjegyzetei a vidám kompánia tagjainak szegénységével és korai halálával vannak tele. A főszövegben a hősök élik győztes örökéletüket, a lábjegyzetek tükörvilágában azonban a fénylő napoknak éjsötét társai is megjelennek, kisbetűs mellékalak-életük árnyékaival moderálni a főszöveg nyári színeit.

„Lloyd a westminsteri fiúk remek kis csapatának tagja volt, nem csak Churchillnek, az idősebbik Colmannek, Cumberlandnek, de Cowpernek és Warren Hastingsnek is iskolatársa. Bonnel Thornton néhány évvel idősebb volt náluk. Pár héttel a fent leírt jókedvű reggel után, mit Boswell közöttük töltött, Lloyd már a Fleet börtönben ült.

Independence [Függetlenség] című versében Churchill így szól a kor nagymellényű irodalompártolóihoz:

Így hát, hiú urak, a Fleetbe menjetek,

S halkan makogjatok – Lloyd itthon van-e?

A négy fiatalember közül, kik felderítették Boswell régi reggelét, kettő halott volt, mire a következő év lejárt. Churchill elsőként távozott. Mikor Lloyd meghallotta a hírt, csak annyit szólt – ’követni fogom szegény Charlest’, aztán lefeküdt ágyába, utoljára. Thornton három-négy évvel élte túl őket.”25

Szomorkás tény, hogy a westminsteri fiúk közül Charles Churchillel szemben némi fenntartásokkal élt a nagy Doktor Johnson. Ez a Karcsi sok kortársat jó alaposan megviccelgetett, és nem kímélte az olyan Nagymedvéket sem, mint a Doktor. Ő persze megorrolt. Oda nyilatkozott, hogy ez a fickó olyan fa, mely vadalmákat [értsd: ócsárlásokat] terem. „– De, Sir – folytatta a Doktor jó szokása szerint –, egy olyan fa, mely vadalmáktól roskadozik, azért mégiscsak jobb annál, mely alig terem.” A vadalmafa-ember nem sokára, 1764. november 4-én meghalt harminchárom évesen – Robert Southey szerint ez a kesernyés alak volt az egyetlen költő, akit William Cowper példaképének elfogadott.

Jöjjön most a Temple-negyed a Temze partján.26 Mert szívemhez közel áll Bonnel történetének e másik, helyi érdekű oldala is, nevezetesen, hogy az e történetekben felbukkanó szereplők közül több mennyire jellegzetes lakója volt London e városrészének. Ha visszaemlékezünk, Boswell az Inner Temple Lane 1. szám első emeletére ment Dr. Johnsont meglátogatni. William Cowper verseinek egyes kiadásaiban pedig a következő szerepel a címlapon: – Az Inner Temple-beli William Cowper úr költeményei.27 Kedves íróm, a szelíd Charles Lamb is a Temple-negyedben született, a Crown Office Row 2. szám alatt, és szülőföldjéről, London régi jogásznegyedéről sok szépet írt. Mikor tehát William Cowper, Dr. Johnson vagy éppen Oliver Goldsmith lépteit követem a Temple-negyed sikátorain át, Charles Lamb-re is gondolok. Ezzel legalább nem állok az időben és az országban egyedül, hiszen Kosztolányi Dezső azt írta egykor, hogy Charles Lamb volt a legjobb barátja.

Ezek után nézzük, milyen utóéletet élt e Bonnel Thornton a későbbi lapokon. Household Words című folyóiratát elindítva Charles Dickens három célt tűzött ki maga elé: szórakoztatás, ismeretterjesztés és a kor szociális problémáinak bemutatása. Ez utóbbi a szegényebb osztályok életkörülményeiről, gyermekeik helyzetéről, az iskolák, intézetek, kórházak állapotáról írott beszámolókat jelentett, és Dickens öttagú szerkesztőbizottságában volt is erre a témára egy remek ember, Dr. Henry Morley professzor – akiről amúgy az a furcsa hír járta, hogy nem veri az iskolásokat! Ő valóban annyi cikket írt a hetilapba, hogy később külön kötetben is ki tudta adni. Dickens ügyesen – s főként igen hasznosan! – építgette kapcsolatrendszerét: kész információs aranybánya, valódi komputer volt a baráti köre, köztük sok gyakorló kórházi orvos és több Coroner. Utóbbit ma már halottkémnek mondanák, de akkoriban többet jelentett e hivatal, mivel a Coroner feladata a halál körülményeinek, helyszínének teljes kivizsgálása volt, művelője egy mai szociológus élet- és halálismeretével rendelkezett. Dickens barátja volt a Lancet című orvosi lap szerkesztőbizottságának több tagja, Thomas Wakley és Sir Erasmus Wilson is. Feltűnő, milyen sok jó kapcsolatot ápolt írói munkájához hasznos emberekkel. Például egyik legkedvesebb brit írómmal, a kor legnagyobb újságírójával, Henry Mayhew-val is, aki sok év alatt végigjárta a szegények Londonát, az összes szakma képviselőivel interjúkat készített, majd lényegében saját szavaikkal leírta életüket. Mayhew felkutatta a munkanélküliek világát is, az elesett szerencsétlenektől, a koldusok különböző fajtáin át a bűnözők világáig, a zsebmetszőkig, betörőkig, örömlányokig bejárta a pokol tornácait. Számomra ez a régi Britannia nagy könyve, olyan, mint a németek számára August Sander Antlitz der Zeitje, melyet Wim Wenders Berlin felett az ég című filmjének elején a könyvtárban lapozgat a bácsika, míg háta mögött hallható szavak nélkül társalognak lazán a fekete öltönyös angyalok. Lényegében Mayhew is Dickens „Vergiliusa” volt – „ő is” hiszen ez a profi író, mondhatni, „váltott Vergiliusokkal” dolgozott. Az irodalmi életben is komolyan ápolta kapcsolatait, meglátogatta a nagy öregeket – London utcáin Leigh Hunttal, Shelley, Keats és Byron régi barátjával, sétálgatott –, és a szalonokba is eljárt – alkalmanként Byron lányának, Lady Ada Augusta Lovelace-nek olvasta fel készülő regénye, a Dombey and Son új fejezeteit – ebben írta, hogy a gőzmozdony az Apokalipszis acéllovasa.28

Hatalmas baráti, illetve ismeretségi köre volt, amikor lapot indított, csak szét kellett küldenie mindenfelé egy csomó levelet. Valóban gyorsan gyűltek a tudományos dolgozatok, novellák, karcolatok, összeállt az első szám, meg is jelent, címlapján pedig egyetlen név volt olvasható: Charles Dickens.