Első nap

 

Bevezető

Még az ősrégi időkből járja a mondás, miszerint az az ember, aki a tilosban kajtat, nem a kedvére valót találja, vagy a majomnak, ha csizmát húz, óhatatlanul beszorul a lába, nos, hasonlóképpen esett a riherongy rabszolganővel, aki úgy akart koronát szerezni a fejére, hogy a lábbeliről nem tudta, mire való. De mert a malomkő is csak addig tiporja az útjában álló durvaságokat, amíg el nem akad egyben, amely az összes többit megtorolja, emez is csak addig galádkodott, s ácsingózott a mások javai után, amíg bele nem őrölte magát a saját kelepcéjébe, és amikor a legmagasabbra tört, akkor huppant a legnagyobbat, amint az a továbbiakban itt is kiderül.

Mesélik, hogy élt egy király a Bozontos Völgyben, akinek Zoza nevű leányát, mintha egy újdonsült Zarathusztra vagy Hérakleitosz kelt volna életre benne, soha senki fia nem látta nevetni. Imígyen a szerencsétlen apa, ezen az egy szem leányon kívül nem lévén más gyermeke, mindent elkövetett, hogy a mélabút elűzze, s hogy a lánya kedélyét, ha csak egy szemernyit is, de felvidítsa. Hol gólyalábasokat hozatott, hol tűzugró akrobatákat, hol igriceket, Ruggiero Mestert, zsonglőröket, hol a Herkules Erejének hívott tornászkompániát, hol egy táncoló kutyát, szökellő bohócot, pohárból vedelő szamarat, hol a híres Szuka Luciát, a színésznőt, vagyis mikor ezt, mikor azt, de minden próbálkozása elvesztegetett időnek bizonyult, mert még a Grillo mester orvosságai és a gúnyvirágtinktúra sem hatottak a lányra, aki nagy valószínűséggel akkor sem mozdította volna meg legalább a szája szögletét, ha a rekeszizmát hányják kardélre. A nyomorult apa a maradék erejét latba vetve egy utolsó próbálkozásra adta a fejét, és kínjában kifundálta, hogy egy olajkutat építtet a palota kapuja elé, abban a reményben, hogy amint az olaj a kútból kilövell, az arra járó népek, akik hangyabolyba illőn nyüzsögnek az utcán, egytől egyig a ruhájukat fogják védeni, és akkor lesz majd koslass-nemulass, mindenki tücsköt, kecskét ámulatba ejtve ugrabugrál a kút körül, nyulat megszégyenítve ered futásnak, s a nagy csúszka és lökdösődés közepette bizton adódik majd valami, ami a lányát megnevetteti.^*

Megépült hát a szökőkút, és amikor Zoza, savanyúan, mint az ecetes uborka, épp kilesett az ablak mögül, fel is bukkant egy anyóka, megmártotta az olajban a szivacsát, belecsavarta az edényékéjébe, amit magával hozott, s miközben teljesen belefelejtette magát a foglalatosságába, egy bizonyos ebadta apród feléje hajított egy kavicsot, de azt olyan hajszálpontossággal, hogy az olajtartó menten apró darabokra hullott.

Erre az öregasszony, akinek nem volt szőrös a nyelve, és nem is engedte meg senkinek, hogy egy nyeregbe pattanjon vele, az apródhoz fordult és ekképpen szólt hozzá:

– Ó, te semmirekellő, pisás, szaros kurafi, te csemballóláb, te seggtörlő, akasztófavirág! Öszvér disznaja, te! Hát nem veszed észre, hogy még a bolhák is felköhögnek téged?! Bénulj meg! Hogy az anyádnak a legrosszabb híredet keltsék! Ne érd meg a májust! Hogy sújtana le rád egy katalán dárda, vagy szoruljon a hurok a nyakad körül! Így legalább nem vész el az a rohadt véred, s ezer nyavalya bő széllel dagonyázhat benned! Hogy menne pocsékba az írmagod, te, alávaló nyomoronc! Az anyád is csak afféle szerzet lehet, te útonálló bandita, te!

A fiú, akinek alig pelyhedzett a szakálla, de jómodorból még annál is kevesebbel büszkélkedett, hallván ezt a szaftos szitokáradatot, ugyanabban a hangnemben felelt:

– Ó, te kisdedokádó gyerekgyilkos szarfoltozó fingmester! Nem csuknád be azt a kanálisfedőt, te ördög szajhája, te!?

Éppen csak kapiskálta az imént hallottakat, amelyek a saját házatájáról valók voltak, ám mégis újak, az öregasszony annyira megdühödött, hogy kirúgta a nyugalom lengőajtaját, kitépte magát a türelem zablájából, és mint egy megbokrosodott kanca, fel-alá vágtázott, ágaskodott, prüszkölt a palota előtt. Zoza egy ideig nézte a jelenetet, és olyan nevetés fogta el, hogy majdnem belefulladt.

Az öregasszony azt hitte, vele gúnyolódik, és még nagyobb haragra gerjedt. Zozához fordult, s hogy ráijesszen, rettentő goromba fintort vágott, majd így szólt:

– Ohó! Ne láss te férjet, egy babszemnyit sem, hacsak Kerek Mező hercegét meg nem látod!

E szavak hallatán Zoza rögvest magához rendelte a banyát, hogy mindenáron megtudakolja tőle, vajon csak sértegette őt, vagy súlyos átkot szórt fejére.

– Hát akkor jól vésd az eszedbe! – felelte a banya. – Ez a herceg, akiről az imént szóltam, csodás teremtmény, Tadeusznak hívják, de élete festményére, tündéri átok folytán, felkente már az utolsó ecsetvonást. Most a város falain kívül nyugszik, béke poraira, a sírkövén pedig míves betűk hirdetik, hogy az a nő, aki három nap alatt telesírja a kancsót, ami ugyancsak a sírkőn található, feltámaszthatja őt a halottaiból és férjül veheti. De mert emberi szem nem könnyezik annyit, hogy egy ekkora kancsót színültig töltsön, hiszen megvan az egy véka is, hacsak nem egy nimfa bőgicsél, akiről úgy hírlik, Rómában könnykúttá változott, én, mivel kigúnyoltatok és megaláztatok, arra kérem most a magasságos eget, minden hatalmát vesse be, hogy megbosszulja a sérelmemet* – azzal megfordult, és leviharzott a lépcsőn, mert attól tartott, még megverik.

Ám Zoza abban a pillanatban visszakérődzte és újraforgatta a vénasszony szavait, majd egy kisördög tolakodott az elméjébe, megpörgette a gondolatok motolláját, meghajtotta a kételyek malmát, mindkettőt a hallottak körül, s végül átadta a lányt a szenvedély örvényének, amely elvakítva az ítélőképességét és elbájolva tárgyilagosságát arra késztette, hogy apja páncélszekrényéből magához vegyen egy marék tallért, kiosonjon a palotából, és a nyakába vegye a világot. Napokon át gyalogolt, míg egy tündér kastélyához érkezett.

Nyugtalan szívét kiöntötte a tündérnek és megkönnyebbült, amaz pedig, csupa könyörületből e gyönyörűséges lány iránt, akit az ismeretlent űző vak szerelem és az ifjúság buktatói bármikor kivethetnek a nyeregből, ajánlólevelet írt az egyik nővéréhez, tündér volt az is, akárcsak ő, aztán sűrű köszöngetések és szabadkozások után eljött a reggel, az Éjszaka már madárdallal hirdette, hogy fekete árnycsordájának megtalálója busás jutalomban részesül, s végül a tündér egy diót is átnyújtott a lánynak, mondván:

– Fogd ezt a diót, gyermekem, és őrizd meg, de csak akkor nyisd ki, drágaságom, ha azt a legnagyobb szükség diktálja.

Majd egy másik ajánlólevéllel egy másik nővére gondjaira bízta, és amikor Zoza megérkezett hozzá, ugyanabban a szeretetteljes fogadtatásban részesült. Reggel, mikor átvette ajánlólevelét a következő nővérhez, egy gesztenyét is kapott, ugyanazzal a figyelmeztetéssel, ami a dióval járt. Átvágott ismét árkon-bokron, és ehhez a tündérhez is megérkezett, aki megint csak ezernyi kedvességgel halmozta el, pirkadatkor pedig, mikor már indult volna, egy mogyorót ajándékozott neki. A figyelmeztetés ezúttal sem különbözött az előbbitől, vagyis, hacsak az ínség nem nyúzza annyira, semmiképpen ne nyissa ki.

E három útravalóval a zsebében Zoza hanyatt-homlok iramodott bele a nagyvilágba, temérdek országot ejtett útba, rengeteg erdőn és folyón gázolt át, hét év múlva pedig, épp mikor a Nap nyeregbe pattant, hogy bejárja a szokásos őrhelyeket, ahol a kakasok már javában fújták trombitáikat, elérkezett Kerek Mezőre, jártányi ereje is alig maradt, s még mielőtt a városba belépett volna, egy kút lábánál, amely porfír zárkájában kristálykönnyeket hullatott, megpillantotta a márvány sírkövet.

Megragadta hát a kancsót, amely a síron függött, a lába közé vette, s mintha a szökőkút hasonmását akarta volna eljátszani, fel sem emelve fejét a kancsóról, szakadatlanul ontotta könnyeit, úgyhogy alig két nap múltán már a nyakáig sírta tele az edényt, és csak további két ujjnyit kellett volna belesírnia, hogy megtöltse teljesen, de akkorra már úgy elgyötrődött a szüntelen könnyhullatástól, hogy az álom, akarata ellenére, megkörnyékezte őt, s a szempillái súlyos függönyként zárultak össze. Néhány órára elaludt.

De időközben ott leselkedett rá egy tücsöklábú* rabszolgalány, aki amúgy is gyakran vitte a kútra a hordóját tölteni, s amikor meglátta a Zoza szeméből két napja csörgedező két patakot, maga is jól ismervén a sírfelirat körüli jóslatot, hiszen erről sutyorgott a félvilág, arra gondolt, kivárja, amíg a kancsó majdnem színültig telik, aztán elszedi tőle, kiprésel magából pár csepp könnyet, tehát megkaparintja a zsákmányt, Zoza pedig szépen hoppon marad.

És alighogy Zoza elszenderedett, odasomfordált, elcsente a kancsót alóla, nekidüllesztette a szemét, négy pillogás nem sok, máris megtöltötte, s abban a szent minutumban, mintha egy jóleső álomból ébredne, a herceg kilépett a fehér kőládából, belekapaszkodott a fekete húskupacba, és azonmód a palotájába vitte, ahol nagy dínomdánom meg fényár kíséretében megülték az esküvőt.

Amikor Zoza megébredt, és meglátta a kiürített kancsót, amelyből a könynyekkel együtt a reményei is tovaszálltak, olyan szomorúság telepedett rá, hogy lelkének súlyos batyuját már-már megvámoltatta volna a Halállal. De tudva, hogy a bajára nem kerül gyógyír, s hogy a két szemén kívül, amelyek rosszul strázsálták élete üszőjét,** mást nem okolhat, apró és erőtlen léptekkel bevonszolta magát a városba, ahol a herceg ünnepségéről és szépséges arájáról értesülvén, azonnal megértette, miként történhettek a dolgok, majd felsóhajtott, és leszögezte, két fekete árny győzedelmeskedett fölötte, egyik az álom volt, a másik pedig a rabszolgalány.

Mindazonáltal megemberelte magát és szembeszállt a Halállal, hiszen még az állatok is birokra kelnek véle, kivett egy házat a palota közelében, ahonnan, ha már nem láthatta szívének leghőbb óhaját, legalább elmerenghetett a szent csarnok falai előtt, melyek ezt az óhajt zárták körbe. Egy szép napon azonban Tadeusz, aki úgy röpködte körbe a rabszolgalányt, mint denevér a sötét éjszakát, felfigyelt Zozára, és attól a pillanattól kezdve, megérezve benne a természet kiváltságairól való lemondást, valamint a szépség adujának visszatartását, sasszemmel követte minden mozdulatát.

Csakhogy a rabszolgalány, aki már várandós volt Tadeusztól, mindezt észrevette, és akkora patáliát csapott, hogy az még a pokolban is ijesztő lett volna:

– Ha nem menni el tüstént ablakból, addig ütni hasam, amíg Giorgettinót megölni! – fenyegetőzött.

Tadeusz pedig, minthogy nagyon szerett volna már utódokat, reszketni kezdett, mint a szittyó a szélben, s hogy a feleségét ne szomorítsa tovább, kénytelen-kelletlen megvált Zoza látványától, ahogyan testtől a lélek.

És amikor gyöngécske reményeitől ezt a kevés balzsamot is megvonták, és már a legnagyobb ínség telepedett reá, Zozának eszébe jutott a tündérek adománya, így hát elővette a diót, megtörte, s láss csodát, egy törpe pattant ki belőle, akkorka volt, mint egy karon ülő gyermek, de nála mókásabb fajzatot aligha hordott hátán a föld, mert amint kipattant, már az ablakban is termett, s megannyi trillával, gargarizárással, kornyikálással tarkítva olyan szépen énekelt, hogy Nápoly leghíresebb dalnokait, de még a madarak királyát is lepipálta volna.***

Mikor a rabszolgalány meglátta és meghallotta a törpét, azonnal sóvárogni kezdett utána, hívatta hát rögvest a herceget, és így szólt:

– Ha nem kapni meg éneklő kisördög, addig ütni hasam, amíg Giorgettinót megölni!

A herceg pedig, aki ezúttal sem fogta fel, hogy nemcsak rossz lóra tett, de amúgy mórosan és alaposan őt is lóvá tették, azonnal elküldetett Zozáért, hogy megkérdezze, szándékában áll-e a törpét eladni, mire a lány visszaüzent, hogy ő bizony nem markotányos, ám ha a herceg az adományt elfogadja, csak jöjjön érte és vigye, mert hódolata jelélül szívesen neki adja. Tadeusz, mivel egyetlen vágya volt csupán, hogy teljesítse a felesége óhaját, s hogy amannak várandósságát semmi ne zavarja, elfogadta az adományt.

Négy további nap múltán azonban, amikor Zoza felnyitotta a gesztenyét, egy aranykotló meg tizenkét aranycsibe keltek ki belőle, amelyek szintúgy az ablakba repültek, s alighogy a rabszolgalány mindezt meglátta, még a kislábujja is belebizsergett, úgy elkívánta, magához rendelte hát tüstént a herceget, s megmutatván neki ama szemközti gyönyörűséges dolgokat, ekképpen utasította őt:

– Ha nem kapni meg kotló, addig ütni hasam, amíg Giorgettinót megölni!

És Tadeusz, aki szó nélkül tűrte, hogy a fenyegetőzések megvesztegessék, s hogy ez szukaszerzet gúnyt űzzön belőle, újból Zozáért küldött, és annyi pénzt ajánlott a kotlóért cserébe, amennyit a lánynak e becses dolog megér. Ám Zoza ezúttal is ugyanazt felelte, mint előbb, azaz, hogy a kotlót szívesen odaadja, de kár és vétek alkudozásra fecsérelni az időt. A herceg, mivel másként nem tehetett, és mert a szükség is úgy kívánta, megkaparintotta a lánytól a csecsebecsét, s az illemet ezzel sutba vágta, de nem győzött csodálkozni e bőkezűség láttán, amelynek női mivoltát furcsállta leginkább, lévén a női természet annyira mohó, hogy India összes aranyával se tudna betelni.

Megint négy nap elteltével, amikor Zoza feltörte a mogyorót, egy baba pattant ki belőle, s olyan sebesen fonta az aranyszálakat, hogy csak úgy gombolyodott a fonal a nyomában, nem csoda hát, hogy alig telepedett az ablak párkányára, a rabszolgalány mindjárt kiszúrta magának, s már hívta is Tadeuszt, mondván:

– He nem venni meg baba, addig ütni hasam, amíg Giorgettinót megölni!

Tadeusz azonban, aki továbbra is úgy sürgött-forgott a felesége körül, mint a motolla, s hagyta, hogy ez a gőgös némber az orránál fogva vezesse, szégyellt újabb küldöncöt meneszteni Zozához, no meg inába is szállt a bátorsága, de eszébe jutott a mondás, miszerint „Mindenki a maga szerencséjének kovácsa”, aztán eszébe jutott egy másik, amely így szól, „Ha kell, menj magad, ha nem, küldj mást”, sőt még az is felötlött benne, hogy „A macska is szereti a halat, de kerüli a vizet”, s végül úgy határozott, maga teszi tiszteletét nála.

És a herceg, a sutba vágott jómodor miatt, amelynek lényegét, mint mondá, egy terhes nő kívánalmaiban kell keresni, hosszan esedezett a lány bocsánatáért, Zoza pedig, most, mikor végre elragadtatva és kedvére szemlélhette viszontagságainak kiváltó okát, erőt vett magán, és még sokáig hagyta rimánkodni Tadeuszt, hogy addig is visszatartva a szíve urát, zavartalanul élvezze annak közelségét, ha már egy csúfságos rabszolga úgyis elrabolta tőle. Végül, mielőtt a babát átadta volna, titokban azt kérte ettől a porcelán csöppségtől, hogy lobbantsa lángra a rabszolgalány szívét, lobbantsa pusztító, perzselő lángra a mesék iránt. Tadeusz pedig, amikor rájött, hogy a portéka egyetlen fityinget se kóstált, újfent elámult a lány udvariasságán, és a szívességekért, a rangja mellett, az egész életét ajánlotta cserébe. Hazavitte hát a babát a feleségének, amaz meg a karjaiba vette, hogy szerelmetesen, miképpen Dido Aszkaniosszal, eljátszadozzon véle,* de ekkor olyan tűz pusztított végig a mellkasán, s ő olyan erősen vágyakozott a mesék után, hogy előbb babonás félelem szállta meg, mert az efféle vágyakozásokból kelekótya gyermekek születnek, majd magához rendelte a férjét, és azt mondta:

– Ha nem jönni emberek és mondani mesét, addig ütni hasam, amíg Giorgettinót megölni!

A herceg, minthogy nagyon megelégelte ezt a rontó nyavalyát, ami eluralkodott felettük, tüstént dobra verette, hogy minden fehér cseléd, aki él és mozog szerte a vidéken, a fentnevezett napon s helyen maradéktalanul megjelenjen; és azon a bizonyos napon, alig bukkant fel az égen Diána csillaga, hogy a Hajnalt is felriasztva a Nap útját beragyogja, se szeri, se száma nem volt az összesereglett asszonynépnek.

De hiába akarta volna nejének kósza vágyait teljesíteni, Tadeusz nem szívlelhette a csőcseléket, s mikor a hatalmas tolongást meglátta, mindjárt fuldokolni kezdett, ezért úgy döntött, kiválasztja a kofánéság tíz legjártasabbját – sánta Lukréciát, lőcslábú Franciskát, golyvás Dominikát, nagy orrú Tollát, púpos Porziát, lajhár Antonellát, nyáladzó Lucát, kancsal Paulát, ótvaros Girolámát, valamint szaros Jakobinát** –, a többit meg szépen szélnek ereszti.

Felírta hát egy papírra az előbbiek nevét, a maradékot pedig sorsára hagyta, majd kikászálódtak a rabszolgalánnyal a baladachin alól, a kert felé vették az irányt, ahol a lombos ágak oly sűrűn gabalyodtak egymásba, hogy a Nap sem simogatással, sem perzselő tűzzel nem tudta őket szétválasztani, és ott, a kertben, megtelepedve egy pavilonban, amelyet szőlőlugas futott körül, s amelynek közepében, az udvari pletykák legképzettebb tanítómestereként egy szökőkút sutyorgott szüntelenül, Tadeusz beszélni kezdett:

– Nincs e világon annál ízesebb, drága hölgyeim, mint meghallgatni a mások életéről szóló beszélyeket, s hasonlóképpen a filozófus sem volt ésszerűtlenebb, midőn a kellemes történeteket a legnagyobb boldogságok közé sorolta, mert a kellemes dolgok hallatán elillannak a gondok, a bosszúságok száműzetnek, az élet pedig csodás módon meghosszabbodik. Az irántuk való sóvárgás iparost, kereskedőt, ügyvédet egyaránt arra késztet, hogy műhelyét, boltját, ügyét legott bezárja, és tátott szájjal elüldögéljen a borbélyüzlet padjain, ahol az álhírekben és kósza újságokban az örömét megtalálja. Ezért most asszonyomhoz fordulok, akinek e furcsa óhaj szintén befészkelte magát a szívébe, és esedezem, hogy bocsásson meg nekem. Ti pedig, ha a szándékotok az övével összevág, elégítsétek ki a vágyait, amely az én óhajom is egyben, s e négy-öt nap során, mivel ennyi van még hátra, hogy gyermekünket a világra hozza, mondjatok el egy-egy mesét nekünk, amilyet az öregasszonyok mondanak a kicsik mulattatására. Ennek okáért azt indítványozom, hogy minden nap pont itt, e helyen összegyűljünk, s befejezve az étkezést vágjunk bele a nagy szófűzésbe, a napot pedig, életünk derűjének trófeájaként, valamely eklogával zárjuk, melyet szintúgy alattvalóink adjanak elő, és jaj annak, aki meghal vagy szomorkodik!

E szavak hallatán biccentettek egyet mindahányan, majd a terített asztalokhoz siettek, nekiestek a harapnivalónak, s amikor az utolsó falat is lecsúszott torkukon, Tadeusz intett sánta Lukréciának, ő pedig, előbb meghajolva a herceg és asszonya előtt, beszélni kezdett.

 

A kókár bökötör meséje

Az első nap első története

A Marigliano-béli Antoniót, lévén az ostobák főkolomposa, elcsapja a háztól az édesanyja, majd elszegődik egy kókár bökötör szolgálatába, aki megajándékozza, valahányszor a fiú hazamegy látogatóba, ám minden alkalommal egy fogadós átveri; végül a bökötör egy dorongot adományoz neki, amely megbünteti tudatlanságáért, kifizetteti a számlát a fogadóssal, és az egész családját gazdaggá teszi.

Aki azt állítja, hogy Fortuna asszonyság világtalan, bizonyára többet tud róla Lanza mesternél,* hogy sütné meg a flancos tudományát!, mert amaz ténylegesen vaktában csepüli az embert, magasba röpítve az olyat, ki a lóbabmezőn lel menedéket,** s földre terítve a legderekabbakat, miként azt mindjárt elbeszélem.

Mesélik, hogy élt egyszer egy jóravaló asszony Marigliano környékén, akit Masellának hívtak, s akinek a hat aszott ajkú hajadon leányán kívül, lévén mind egy szálig olyan nyakiglábak, mint a dióverő, volt egy fiúgyermeke is, de az annyira bamba és mihaszna, hogy ha megkergették, bizton nem eredt futásnak, és a gunnyasztásban, melynek nem volt se vége, se hossza, még egy láncra vert süldővel is versenyre kelhetett volna. Nem csoda hát, hogy az anyja minden áldott szent nap ekképpen sivalkodott:

– Mégis mit csinálsz te ennél a háznál, hogy keseredne meg a kenyér a szádban?! Te semmirekellő, hitvány fajankó, takarodj innen, te gesztenyeszárító, te bajkeverő! Kicseréltek téged már a bölcsőmben, te, s az én pinduri pufók szépségem helyébe egy lasagnazabáló varacskos disznó került! – de amíg mondta, a fiú oda se neki, csak danolt meg fütyörészett.

És mikor látta az asszony, hogy minden sivalkodás hiábavaló, és Antonio, mivel így hívták a fiút, nem változtat semmit az életvitelén, egy szép napon, minekutána olyan alaposan megmosta a fejét, hogy még szappan se kellett hozzá, fogta magát, előkapta a sodrófát, s avval bizony jól megmérte a fia zubbonyát.

Antonio, akit rettentőn meglepett ez a méricskélés, hát még a toldozás-foldozás és a bélelgetés, alig szabadult ki az anyja karmaiból, máris kereket oldott és csak loholt megállás nélkül, éjfél körül pedig, mikor a Holdnak boltjaiban pislákolni kezdenek a csillagok, egy hegy lábához érkezett, ami olyan magas volt, hogy a felhők bakot ugrottak a hátán, s egy barlang mellett, melynek szája habkövekkel volt kirakva, alatta meg egy nyárfa gyökerei tekeregtek kivehetetlenül, egy kókár bökötör ücsörgött – édes jó szülőanyám, de hogy az milyen randa volt!

Mélynövésű, s olyan sovány, mint a seprőnyél, a feje egy úritökhöz hasonló, a homlokán megannyi dudor és kelés, a két szemöldöke összenőve, a szeme kancsal, az orra lapos, s az orrlyukai, mint két szennyvízcsatorna, a szája túltett egy malomkövön, és a két agyar, ami előtört belőle, a kislábujja körmét karcolta, a melle szőrös, a karja csörlő, a lábai ott himbálództak a kénköves semmiségben, a talpát pedig mintha egy gúnártól kölcsönözte volna, egyszóval ördögnek tűnt az, rossz szellemnek, ágrólszakadt csúfságos lidércnek, akitől még Orlando is elborzadt volna, s egy Szkander bég vagy egy díjbirkózó nemkülönben.*

De Antonio, akit még a parittyagumi csattanása se tudott a nyugalmából kimozdítani, meghajolt előtte, és így szólt:

– Jó napot, uram! Hogy ityeg? Jól van? Nem óhajt valamit? Megmondaná nekem, mennyire van innen az oda?

Meghallván az összefüggéstelen kérdéseket, amelyek úgy követték egymást, mint varjú a karóvégeket, a bökötör harsány nevetésben tört ki, s mivel tetszett neki e fura jószág humora, csak ennyit mondott:

– Leszel a szolgám?

Antonio pedig rávágta:

– És mennyi lenne a fizetségem?

A bökötör nem tétovázott, hanem így felelt:

– Te csak szolgálj engem becsülettel, és majd kiegyezünk. Meglásd, nem lesz okod panaszra.

A szerződés ekként nyélbe üttetett, Antonio pedig a bökötör szolgálatába állott, s minthogy táplálékban nem szenvedett hiányt, mi több, kedvére lakmározhatott, aminek fejében még egy szalmaszálat se kellett odébb tennie, négy nap se telt bele, olyan kövér lett, mint egy török, olyan gömbölyű, mint egy vágómarha, olyan éber, mint egy kakas, olyan vörös, mint a főtt rák, olyan zöld, mint a fokhagyma, olyan pocakos, mint egy bálna, vagyis annyira megvaskosodott, hogy nem ismert önmagára.

De két év elteltével, megelégelvén ezt a zsíros életet, Antoniót olyan sóvárgás fogta el Pascarola iránt, s annyira vágyott viszontlátni az otthonát, hogy soványabb lett, mint annak előtte. A bökötör pedig, megorrontva, miért viszket úgy az ülepe, mintha egy jó pecsenyét a rossz likhoz tálaltak volna, egyenesen a gyomrába látott, majd magához intette a fiút, és így szólt:

– Drága Antonióm, tudom, elepedsz a vágytól, hogy láthasd a vérecskéidet, ezért, no meg azért is, mert úgy szeretlek, mint a saját cseresznyéimet, örülnék, ha meglátogatnád őket és egy kicsit elszórakozgatsz velük. Vedd hát ezt a szamarat, ami megkönnyíti majd az utad, de jól vigyázz, ki ne merészeld mondani, hogy „Gyí, te aranyszaró!”, mert a nagyapám emlékére eszküszöm, nagyon meg fogod bánni.

Antonio fogta hát a szamarat, s anélkül, hogy bár egy bikmakkot a bökötörnek odavetett volna, nyeregbe pattant, majd elügetett, de száz lépés nem sok, annyit sem tettek, mikor lekászálódott a szamárról, s amint a „Gyí, te aranyaszaró!”-t kimondta, amaz akkora gyöngyöket, rubinokat, smaragdokat, zafírokat és gyémántokat pottyantott, mint egy-egy nagyobbacska dió. Antonio erre úgy eltátotta a száját, hogy egy ököl eltűnt volna benne, és csak nézte-nézte, miféle szépséges csimbókokat szarik ez a szamárka, bámulta a mesés hasmenést, gyönyörködött a bőséges bélontásban, majd nagy boldogan belemarkolt a drágakőkupacba, a tarisznyájába tömte, visszapattant a nyeregbe, s addig ügetett, amíg egy fogadóhoz nem ért, ahol a nyeregből lepattanva mindjárt az első dolga volt, hogy a fogadóssal beszéljen:

– Vezesd ezt a szamarat a jászolhoz és etesd meg bőven, de ki ne mondd, hogy „Gyí, te aranyszaró!”, mert nagyon meg fogod bánni. Aztán gyere vissza, és tedd biztonságos helyre a batyucskámat.

Hallván a fura parancsot és látván az ékszereket, melyek négyszáz aranyat is megértek, a fogadós, aki céhmester lévén afféle kikötői zsivány volt, a romlottság pöcegödre és olvasztótégelye, azon morfondírozott, vajon mit jelenthetnek az imént hallott szavak. Ennek okáért megetette szépen Antoniót, no meg az innivalót sem sajnálta tőle, ahogy az ilyenkor dukál, majd kivárta, míg egy szalmazsák és posztó között elfészkeli magát, s mikor már a sóska legjavát fújta, az istállóhoz rohant, ahol még ki se mondta a „Gyí, te aranyszaró!”-t, a szamárka, engedelmeskedvén a jól bevált vajákos szavaknak, úgy csapra verte az ülepét, hogy csak úgy fröcskölt az aranyfos belőle, s csimbókokban szotyogtak a drágakövek. Mikor e felettébb értékes ürüléket a fogadós meglátta, máris kifundálta – hiszen csak bolond lopja a napot, okos ember lecsap a pillantra –, hogy majd szépen kicseréli a szamarat, és átejti ezt a barom Antoniót, mert bizony ritkán kerül az ember keze közé ennyire ostoba fajankó, aki, ha az arcába köpnek, esőnek véli, tehát könnyűszerrel lépre csalható.

És reggel, midőn a Hajnal kiloccsantja az ükapja éjjeli edényét, s a vérvörös vesekövek a Kelet portáján széjjelgurulnak, felébredt Antonio is, kézfejével megdörzsölte a szemét, s minekutána több tucat ásítás meg szellentés kíséretében, melyek mintha eldiskuráltak volna közben magukkal, jó fél óráig nyújtoztatta a tagjait, hívta a fogadóst, majd így szólt:

– Jer ide, barátom, mert azok vagyunk, ugye? Kívánok neked sűrű forgalmat és hosszú barátságokat, most pedig, hogy mi is azok maradjunk, a számlám fejében vedd el magadnak, ami dukál!

A fogadós pedig, felszámolva emennyit a kenyérért, amannyit a borért, emezt a levesért, azt meg a húsért, ötöt az istállóért, tízet az ágyért, tizenötöt pedig a jó egészségért, kifizette magát babszemekkel, avval Antonio fogta a hamis szamárkát, no meg a habkövekkel teli erszényt, és a házuk fele vette az irányt, ahová még el sem érkezett, már messziről rikoltozni kezdett, mint aki csalánba ült:

– Fuss, anyácskám, siess, mert gazdagok vagyunk! Vedd elő a legjobb abroszod, keríts takarót, lepedőket, hadd mutatok neked igazi kincseket!

Az anyja örömében felnyitotta a ruhásládikót, amelyben a lányok kelengyéit őrizte, s amiből olyan puha lepedők, abroszok kerültek elő, hogy egy pisszegés is odébb fújta volna őket, majd mikor az illatozó takarókat is szerre kihúzta, mint aki díszszemlére készül, leterítette mindet a földre. Antonio pedig a szamárra pattant, s „Gyí, te aranyszaró!” harsogta peckesen, de „Gyí, te aranyszaró!” ide vagy oda, a szamárka éppenséggel annyit konyított ehhez a beszédhez, mint a hajdú a harangöntéshez. Mindazonáltal Antonio háromszor vagy négyszer is megismételte e szavakat, de mikor látta, hogy a levegőnek mondja, előkapott egy nagyobbacska botot, s avval addig becézte, szapulta, bélelte a szamárka irháját, hogy a szegény pára beadta a derekát, s egy szép sárga rakást tojt a fehér lepedőkre.

A nyomorult Masella pedig, aki ettől a bendőürítéstől várt gyógyírt a szegénységére, látván, hogy a terjengő bűzön kívül nem sok haszna van belőle, megragadta ugyanazt a botot, és annyi időt sem hagyva a fiának, hogy amaz előhozakodjék a habkövekkel, kijavította rajta a foltot, mire Antonio ismét kereket oldott, és a bökötör felé vette az irányt.

A bökötör már a nyúlcipők zajából megneszelte az érkezését, s minthogy varázserőben nem szenvedett hiányt, azonnal kitalálta, mi történt a fiúval, ennek okáért hatalmas patáliát csapott, semmirekellőnek, anyámasszony katonájának, fityisznek, naplopónak, ócska kacatnak, gesztenyeszárítónak, ostobának, tuloknak, s még ki tudja, mi mindennek nevezve, amiért hagyta hogy egy fogadós átverje, s egy ilyen kincses szamárka helyett elfogadta azt az avas mozzarellát rottyantó másikat. Antonio lenyelte a pirulát, és megesküdött, hogy élő ember soha, de soha nem fogja csőbe húzni őt.

De egy évnél tovább ezúttal se bírta, s úgy elkezdett sóvárogni az otthona után, hogy majdnem belepusztult. A bökötör, akinek randaságához szépséges szív párosult, beleegyezett a távozásba, s búcsúzóul egy asztalkendőt ajándékozott neki, mondván:

– Vidd ezt a kendőt az édesanyádnak, de jól vigyázz, el ne csacsiskodd ezt is, mint a szamárkát, s amíg haza nem érsz, ki ne mondd, hogy „Nyílj ki, kendő!” vagy „Csukódj be!”, mert ha megint bajba kevered magad, abból neked kell kimásznod! Most pedig menj, fogadd jókívánságaimat, és térj vissza mielőbb!

Antonio avval útra kelt, de alig távolodott el a barlangtól, leterítette az asztalkendőt a földre, eldarálta, hogy „Nyílj ki, kendő!” meg hogy „Csukódj be!”, amaz pedig fogta magát, kinyílt, s annyi gyönyörűséges pompát tárt elébe, amilyet még nem látott a világ.

De látta mindezt Antonio, s rögvest meg is parancsolta a kendőnek, hogy csukódjék vissza, azután kincsestől-pompástól elsüllyesztette a tarisznyájában, s ugyanannak a fogadónak vette útját, ahol korábban hált, mikor pedig odaérkezett, így szólt a fogadóshoz:

– Vedd ezt a kendőt, és tedd jó helyre, de vigyázz, ki ne mondd, hogy „Nyílj ki, kendő!” vagy „Csukódj be!”!

A fogadós, ez a minden hájjal megkent gazember csak ennyit felelt:

– Bízd rám, pajtás!

Majd miután annak rendje és módja szerint úgy megetette-megitatta, hogy amaz ismét belebódult, elküldte aludni, ő pedig előkapta a kendőt, eldarálta a parancsot, s annyi csoda tárult elejébe, amilyet ez idáig nem látott a világ. Aztán talált egy hasonló kendőt, s mire Antonio magához tért, szépen kicserélte. Amaz pedig meghosszabította a lépteit, s mikor az anyja házához közeledett, rikoltozni kezdett ezúttal is:

– Na most orrba rúgjuk azt a szegénységet, de orrba ám! Itt jön az orvosság a sok rongyra s kacatra, de itt jön ám!

Ekként szólt, majd leterítette a kendőt a földre, s mondogatni kezdte, hogy „Nyílj ki, kendő!”, de azt ugyan napestig mondhatta volna, mert egy morzsa vagy szalmaszál nem sok, a kendő annyit se fialt. Mikor látta Antonio, hogy a dolgok nem éppen szőr mentén haladnak, az anyjához fordult, és így szólt:

– Ó, hogy a ménkő essen belém! Hát nem megcsúfolt megint a fogadós! Na de jön még kutyára dér, s ha valaki, ő aztán nem egykutya velem, annyi szent! Bárcsak meg se született volna! Fordult volna be egy szekér alá! Dőljön össze a háza, ha pozdorjává nem zúzok minden egyes cserepet, mikor majd a szamárért s az ékszerekért visszamegyek.

Az anyja, midőn újfent meghallotta a fia szamárságait, olyan haragra lobbant, hogy csak úgy szikrázott a szeme:

– Hagyd már abba, te senki fia! Hogy szakadna le a derekad! Takarodj innen! Kifordulnak a beleim tőled, te, nem tudlak megemészteni már, kidülled a sérvem s a golyvám, valahányszor a szemem elé kerülsz! Hagyd abba azonnal, vagy úgy kiporolom az ülepedet, hogy nem fogsz te azon tojni többé soha!

Szerencsétlen Antonio pedig, tudván, hogy a villámlást miféle mennydörgés szokta követni, behúzta a nyakát, majd mint akit tolvajláson kaptak, felhúzta a nyúlcipőket is, és egyenesen a bökötör felé vette az irányt.

Amaz pedig, amint meglátta, hogy nagy tohonyán s nekikeseredve már alig vonszolja magát, megpendítette ő is a csembaló húrjait, s a következőket vágta a fejéhez:

– Nem tudom, mi tart vissza, hogy ki ne kaparjam a szemedet, te fosós szájú, fingó torkú, szotyós csőrű, te! Muszáj neked mindent kiokádni, amit a nyelvedre adnak, te tyúknak a segge, te trombita hangja, te dobverő? Ha hallgattál volna a fogadóban, nem történik meg veled az, ami! De aki úgy hasznája a nyelvét, mint a hengerszéket, ne csodálkozzon, hogy felőrli a boldogságot, amit az én két kezem juttatott neki!

Szegény Antonio a lába közé kapta a farkát, úgy hallgatta végig ezt az égzengető muzsikát, s újabb három évig maradt a bökötörnél, haza pedig nagyjából annyit gondolt, amennyit a grófi címre gondolhat egy magafajta pára.

És mégis, a három év elteltével újfent erőt vett rajta a honvágy, így hát a felmentését kérte, a bökötör pedig, aki örült, hogy végre megszabadulhat ettől a bosszantó alaktól, beleegyezett, és búcsúzóul egy intarziás dorongot adományozott neki, mondván:

– Vidd el emlékül ezt a dorongot, de jól vigyázz, el ne szóld magad, hogy „Kelj fel, dorong!” vagy „Feküdj le!”, mert a te dolgaidhoz ezentúl nekem semmi közöm!

Antonio átvette a dorongot, és így felelt:

– Ugyan! Kinőtt már rég a bölcsességfogam, és pontosan tudom, hány párból áll három ökör! Nem vagyok taknyos, aki pedig csőbe akar húzni, megcsókolhatja a könyököm!

Erre a bökötör hozzáfűzte:

– Jó munka dicséri a mestert. Asszony beszél, férfi végez. Majd elválik, hogyha látjuk. Jobban hallasz, mint egy süket: kettőt fülelj, s egyet szólj!

S a bökötör még javában hallatta hangját, mikor Antonio elsomfordált mellőle, elindult hazafelé, de fél mérföldnél tovább ezúttal se bírta, s nem állta meg, hogy ki ne mondja, „Kelj fel, dorong!”. Csakhogy e szólás több volt puszta szónál, maga a boszorkányság varázsigéje volt, mert alighogy a fiú kimondta, a bunkó velejében lakozó kisördög feltámadott, s olyan iramban kezdte esztergálni szegény Antonio hátát, hogy az égből is botütések potyogtak, s egyik puffanás bizony nem várta be a másikat. Mikor látta a szerencsétlen, hogy előbb kordovánbőr cserződik a hátán, majd még szíjat is szaggatnak belőle, tüstént elhadarta, hogy „Nyughass, dorong!”, amaz pedig abbahagyta végre hátának partitúráján az ellenpontozást, és lenyugodott.

Ennek okáért, na meg azért is, mert a tanulópénzt épp leperkálta, imígyen morfondírozott:

– Sántuljon meg, aki elfut, de én bizony nem hagyom ki ezt a lépést. Ébren van még, akinek ma rossz álma lesz, s ezt az álmot én hozom.

Ezeket mondotta, s meg is érkezett a szokásos fogadóba, ahol olyan felhajtással várták, amilyet még nem látott a világ, minthogy a gazda már leste az alkalmat, hogy lecsapolhassa róla a zsíros szalonnalét. Antonio azonban alighogy megérkezett, ekként szólt a fogadóshoz:

– Fogjad és tedd jó helyre ezt a bunkót, de vigyázz, ki ne mondd, hogy „Kelj fel, dorong!”, mert nagy veszély leselkedik rád! Hallgass rám, s ne gyere aztán siránkozni Antonióhoz, mert ebből a játékból én kimaradok, úgyhogy nem az én hibám!

A fogadós pedig, fölöttébb megörvendezve e harmadik szerencse felbukkanásán, jól megtömte a fiút levessel, megmustráltatta vele a kancsó fenekét, majd ágyba dugta, fogta a dorongot, s a feleségét is meginvitálva a pompás ünnepélyre, kimondta a varázsigét. Ám a dorong rögvest lapogatni kezdte a bordáikat, egy suppintás ide, egy puffintás oda, csak úgy zengett a padló meg az ég, s mikor látták, hogy ennek bizony fele sem tréfa, futottak Antonióhoz, sarkukban még mindig a doronggal, hogy kegyelmet kérjenek.

Látván, hogy a dolgok a maguk útján haladnak, s hogy a makaróni a sajtos edénybe, a brokkoli pedig a szalonnazsírba esik, Antonio csak ennyit mondott:

– Sajnos, nem irgalmazhatok. Bot által fogtok mindketten megkrepálni, hacsak vissza nem adjátok a dolgaimat.

A fogadós, akire a rúd jobban rájárt, mint a nejére, üvölteni kezdett:

– Vigyél el mindent, csak szedd le ezt a viszkető nyavalyát a vállamról!

Ám hogy még ennél is jobban bebiztosítsa magát, előbb odahozatta mindazt, amit elbabráltak tőle, és csak ezután mondta ki, hogy „Nyughass, dorong!”. Erre a bunkó abbahagyta az ütlegelést, beállt a sarokba, Antonio pedig szamarastól-kendőstől az anyja háza felé vette az irányt, s amikor megérkezett, bemutatta, mit tud a kendő, a szamár ülepe felséges parádéban részesített minden jelenlevőt, ekként pedig, nővéreit kiházasítva, s anyját gazdaggá téve, beváltotta a régi mondást, miszerint:

Isten óvja a bolondokat és a gyerekeket!

KIRÁLY KINGA JÚLIA fordítása